Antonio Gramsci

Robert Michels és a politikai pártok


Written:
Source:
First Published:
Online Version: Marxists Internet Archive (marxists.org) 2003
Transcription / HTML: Inessa / Stevan Gostojić
Copyleft: Marxists Internet Archive (www.marxists.org) 2003. Permission is granted to copy and/or distribute this document under the terms of the GNU Free Documentation License


 

„Le parti politique - írja Michels - ne saurait étre étimologiquernent ct logiquement qu'une partié de l'ensemble des citoyens, organisée sur le terrain de la politique. Le parti n'est donc qu'une fraction, pars pro toto"114 (?). Max Weber szerint a párt kétfajta okból származik: elsősorban propagandával és agitációval foglalkozó spontán szövetség, amely hatalomra törekszik, liogy így aktív tagjai (aktivistái) számára erkölcsi és anyagi lehetőségeket teremtsen objektív célok vagy személyes előnyök vagy mindkettő érvényre juttatásához. A politikai pártok általános orientációja tehát a személyes és személytelen Machtstreben-ben állna. Az első esetben a személyes pártok arra épülnének, hogy egy halálommal rendelkező ember védelmet nyújt alacsonyabb helyzetű embereknek. A politikai pártok történetében (?) az ilyenfajta esetek igen gyakoriak. Az 1855-ös régi porosz országgyűlés számos politikai csoportot foglalt magában, s ezek mindegyike vezetőjének nevét viselte: az egyetlen csoport, amely valódi nevén nevezte magát, nemzeti csoport volt, a lengyeleké.

A munkásmozgalom története azt bizonyítja, hogy a szocialisták nem számoltak le ezzel a polgári hagyománnyal. A szocialista pártok gyakran vették fel vezetőik nevet („comme pour fairé l'aveu public de leur assujettisscmcnt complet a ces chefs” }. Németországban 1803 és 1875 között az egymással versengő szocialista frakciók a marxisták és a lassalleánusok voltak. Franciaországban egy későbbi időszakban a nagy szocialista áramlatok broussistákra, allemanistákra, blanquistákra, guesdístákra és jauresistákra117 különültek el. Igaz viszont, hogy azok az emberek, akikről így a különböző mozgalmakat elnevezték, a lehető legteljesebben személyesítették meg azokat az eszméket és irányzatokat, amelyek a pártot egész fejlődése során ihlették és vezettek.

Talán van analógia a politikai pattok és a vallási szekták vagy a szerzetesrendek között; Yves Guyot megjegyezte, hogy a modern párthoz tartozó egyén úgy cselekszik, ahogyan a szerzetesek cselekedtek a középkorban, amikor szent Domonkos, szent Benedek, szent Ágoston, szent Ferenc nevét vették fel. Ezek olyan típusú pártok, amelyeket partis de patronage-nak118 lehetne nevezni. Amikor a ve2ető olyan tulajdonságok folytán tartja hatása alatt követőit, amelyek annyira rendkívüliek, hogy az utóbbiak szemében természetfelettinek tűnnek, a vezető karizmatikus vezérnek nevezhető (karidzma: Isten ajándéka, jutalom: vő: M. Weber, id. mű, 140. old.). [Ez a jegyzet a 4/a jelzést viseli, tehát a már kiszedett szövegbe illesztették be; természetesen nem a görög szó fordítása, hanem talán a Weber-idézet miatt. Michels nagy feltűnést keltett Olaszországban, amikor „felfedezte" a „karizmatikus vezért", holott az (össze kellene vetni) már Webernél is valószínűleg szerepelt (Michelsnek a Politikai szociológiá-ról szóló 27-ben megjelent könyvét is meg kellene nézni): nem is utal arra, hogy korábban is léteztek - de menynyire! - olyan felfogások, amelyek szerint a vezetők isten akaratából vezetők.] Mindazonáltal az ilyen típusa párt időnként általánosabb formákban jelenik meg. Maga Lassalle, a lassalleánusok vezetője, hivatalosan csak az Allgemeiner Deutscher Arbeitervereín119 örökös elnöke volt. Abban lelte örömét, hogy hívei előtt eldicsekedett vele, miként bálványozzák az önkívületig lelkesült tömegek és a fehér ruhás szűz lányok, akik kórusműveket énekelnek a tiszteletére és virágokkal kedveskednek neki. Ez a karizmatikus hit nemcsak egy túltengő és némi nagyzási hóbortra valló pszichikum gyümölcse volt, hanem egy elméleti koncepciónak is megfelelt. Összes szétszórt akaratunkból - mondotta, amikor a párt felépítéséről szóló nézeteit kifejtette a rajnai munkások előtt - kalapácsot kell kovácsolnunk, és e kalapácsot olyan ember kezébe kell adnunk, aki eszével, jellemével, odaadásával (dévouement) biztosítékot nyújt arra, hogy biztos kézzel fog lesújtani. Ez a kalapács a diktátor pörölye volt. Később a tömegek a demokráciának és a kollektív hatalomnak legalább valamilyen utánzatát követelték, s egyre nagyobb létszámú csoportokat alkottak azok a vezetők, akik nem voltak hajlandóak egyetlen ember diktatúrájába beletörődni. Jaures és Bebel a karizmatikus vezér két eltérő típusát képviselte. Bebel egy pomerániai altiszt árvája fensőbbségesen (?) beszélt és kérlelhetetlen volt, Jaures, a kivételes képességű, páratlan, lángoló, romantikus, de egyszersmind realista szónok, ügy próbálta leküzdeni a nehézségeket, hogy „rendszerezte" a problémákat, és sorban lesújtott rájuk, ahogy felmerültek. A két nagy vezető barát és ellenség is volt egyszerre, s közös vonásuk volt, hogy rendületlenül hittek mind tetteik hatékonyságában, mind pedig azoknak a seregeknek a jó sorsában, amelyeknek zászlóvivői voltak. Mindkettejüket istenítették: Bebelt még életében, Jaures-t halála után.

Mussolini egy másik példája az olyan pártvezérnek, akiben a látnokból és a hívőből egyaránt van valami. Ezenkívül nemcsak egy nagy pari egyetlen vezére, hanem egy nagy állam egyeden vezére is. Ővele a felelősség és a kitartó munka értelmében „A párt én vagyok” axióma fogalma is kiteljesedett.

[Történelmileg pontatlan. Mindenekelőtt tilos csoportokat szervezni, ugyanígy tilos minden csoportos vita, mert mindkettő katasztrofálisnak bizonyult. Mussolini arra használja fel az államot, hogy uralkodjék a párt fölött, a pártot pedig, csak részben és nehéz helyzetekben, arra, hogy az állam fölött uralkodjék. Továbbá a michelsi értelemben vett úgynevezett ,,karizma’ a mai világban mindig a tömegpártok alacsony fejlettségi fokával függ össze, azzal a fokkal, amelyben a tömegek szemében a tan ködös, és nem áll össze egységes képpé, s csak egy csalhatatlan pápa tudja értelmezni és a körülményekhez igazítani; ez a jelenség annál inkább bekövetkezik, minél kevésbé egységes és sokoldalúan fejlődő világképre épül a párt, vagyis minél kevésbé fejez ki történelmileg lényegi és haladó osztályt, s minél inkább olyan érzésekkel és érzelmekkel táplálkozó következetlen és kusza ideológiákra épül, amelyek azért nem értek még el a bomlási folyamat végére, mert az osztályok (vagy az osztály), amelyeket kifejeznek, noha bomlásban vannak, történelmileg még nem vesztették el teljesen létalapjukat, s a múlt dicsőségébe kapaszkodnak, hogy pajzsként használhassák a jövő ellen.]

Aki tudja, mennyire hajlamosak az olasz tömegek az érzelmi túlzásra és az „emotív" lelkesedésre, feltétlenül gyermetegnek találja azt a példát, amellyel Michels bizonyítani akarja, milyen visszhangot vált ki a tömegekben ez a felfogás: a Chigi-palota120 előtt felsorakozó tízezer ember egyike, egy olyan helyzetben, amikor objektív valóság volt a fasiszta tömegek megindultság a, állítólag azt kiáltotta: „Nem, te vagy Olaszország", Mussolini azután azzal a Bolognába küldött táviratával adott volna tanúbizonyságot jellemének karizmatikus lényegéről, amelyben azt írta: biztos benne, maradéktalan! biztos (nem is vitás, hogy biztos volt, pour cause121), hogy semmi súlyos nem történhet vele, amíg véghez nem viszi küldetését.

„Nous n’avons pas ici a indiquer les dangers que la conception carismatique peut entrainer”122 (?). A karizmatikusvezetés igen erőteljes politikai robbanékonyságot hord magában. Saint-Simon halálos ágyán azt mondta tanítványainak, ne feledjék, hogy a nagy dolgok véghezviteléhez szenvedélyesnek kell lenni. Szenvedélyesnek lenni pedig annyi, mint azzal az adottsággal rendelkezni, amellyel mások szenvedélyét fel lehet szítani. Igen nagy hatású ösztönző ez. Ebben áll a karizmatikus pártok előnye a többi, az olyan pártokkal szemben, amelyek pontosan kijelölt programra vagy az osztályérdekre épülnek. Igaz viszont, hogy a karizmatikus pártok gyakran addig maradnak fenn, amíg fennmarad lendületük és lelkesedésük, márpedig ez olykor igen törékeny alapokra épül. Ezért azt tapasztaljuk, hogy a karizmatikus pártok hajlamosak az emberi érdekek legtartósabb szervezeteire alapozni lélektani értékeiket (!). A karizmatikus vezető bármilyen párthoz tartozhat, akár tekintélyelvi, akár tekintélyelvellenes párthoz. [Ugyanis vannak pártként szerveződő tekintélyelvellenes pártok; sőt előfordul, hogy a tekintélyelvellenes, anarchista, anarcho-szindikalista „mozgalmak” „párttá” válnak, mert a csoportosulás központjában szervezetileg „felelősséggel nem tartozó”, bizonyos értelemben „karizmatikus” személyiségek állnak.]

Michels fölöttébb felületesen és sommásan, külsőleges és általános jegyek szerint osztályozza a pártokat: 1. „karizmatikus” pártok, tehát olyanok, amelyek bizonyos személyiségek köré csoportosulnak, programjuk pedig kezdetleges; ezek a pártok egyetlen ember hitén és tekintélyén alapulnak [ilyen pártokat soha senki nem. látott; bizonyos érdeket kifejeződését bizonyos helyzetekben többé-kevésbé rendkívüli személyiségek képviselik: bizonyos helyzetekben, amikor az egymással harcoló erők statikus egyensúlya „permanens anarchiát” idéz elő, egyetlen ember képviseli a „rendet”, vagyis a normális egyensúly rendkívüli eszközökkel való megbontását, s körötte csoportosulnak a „megriadt” emberek, a kispolgárság „kerge birkái”; de mindig van program, ha általánosságokban mozog is, sőt éppen azért mozog általánosságokban, mert csak a külső politikai burkát kívánja felújítani egy olyan társadalmi tartalomnak, amely nincs igazán alkotmányos válságban, válságának oka csak az, hogy túlságosan sokan vannak az elégedetlenek, és hogy puszta mennyiségük miatt, valamint az elégedetlenségnek az egész ország területén egyidejűleg, de mechanikusan egyidejűleg jelentkező megnyilvánulása miatt nehéz megszelídíteni őket.]; 2. Gazdasági és társadalmi osztályérdekekre épülő pártok, munkások, parasztok, vagy petites gens123 pártjai, mivel a burzsoázia nem alakíthat önmagában pártot; 3. általános és elvont politikai vagy erkölcsi eszmék által életre hívott (!) politikai pártok: amikor ez a felfogás egy-egy fejlettebb és részleteiben kidolgozott dogmára épül, doktriner pártokról lehetne beszélni, s a doktrína a vezetők előjoga lenne: szabadkereskedelem-párti, vagy protekcionista pártok, vagy olyanok, amelyek szabadságjogokat és igazságosságot hangoztatnak, mint: „Mindenki rendelkezhessék munkájának termékével! Mindenki ereje szerint! Mindenkinek szükségletei szerint!”

Michels úgy találja - szerencsére -, hogy ez a felosztás szükségképpen nem tiszta, és nem is teljes, mert a „konkrét” pártok többnyire közbeeső árnyalatokat képviselnek, vagy mindhárom típus kombinációját. E három típust további kettővel egészíti ki í a felekezeti pártokkal és a nemzeti pártokkal [hozzá kellene még tenni a monarchikus rendszerekben működő köztársasági pártokat és a köztársasági rendszerekben működő monarchista pártokat]. Michels szerint a felekezeti pártok inkább Überweltschauung-ot vallanak, mintsem Weltanchauung-ot124 [végső soron a kettő egyre megy]. A nemzeti pártok azt az általános elvet vallják, hogy minden népnek és minden néptöredéknek joga van a teljes, feltétel nélküli szuverenitásra [P. S. Mancini125 elméletei]. De 48-után ezek a pártok eltűntek, és létrejöttek a nacionalista pártok, ezeknek pedig nincsenek általános elveik, mert a többitől elvitatják stb. [habár a nacionalista pártok „elméletben” nem mindig tagadják meg a többi néptől azt, amit a sajátjuknak megkövetelnek: a fegyverek összecsapására bízzák a döntést, hacsak nem a nemzeti küldetéssel kapcsolatos homályos felfogásból indulnak ki, ahogy egyébként Míchels állítja.

A cikk tele van üres és pontatlan szavakkal. „A szervezettség szükséglete és az egyéni és kollektív emberi lélektan elkerülhetetlen (!) tendenciái hosszú távon javarészt eltörlik az eredeti választóvonalakat.” [Mindez mit jelent: a „szociológiai” típus nem felel rneg a konkrét ténynek.] „A politikai pártnak mint olyannak, saját lelke (!) van, s ez független azoktól a programoktól és szabályzatoktól, amelyeket maga elé állított, valamint azoktól az örök érvényű elvektől, amelyekkel átitatódott.” Oligarchikus tendencia. „Amikor vezetőket emelnek ki, a munkások önkezükkel emelnek maguk fölé új urakat, az utóbbiak fő uralmi eszköze pedig technikai és szellemi fölényükben áll, valamint abban, hogy megbízóik nem képesek hatékonyan ellenőrizni őket.” Az értelmiségnek szintért van funkciója (ebben a jelenségben). A szocialista pártok számos fizetett és tiszteletbeli tisztséggel rendelkeznek, s ezeken keresztül karrierlehetőséget nyújtanak a munkásoknak [természetesen bizonyos számú munkásnak!], márpedig ez számottevő vonzerő [e vonzerő azonban inkább az értelmiségre hat].

A politikai szakma fokozódó bonyolultsága, ennek következtében a pártok vezetői egyre inkább hivatásosokká válnak, mind átfogóbb fogalmakban gondolkodnak, tapintatuk, bürokratikus gyakorlatuk és gyakran ravaszságuk is egyre fejlettebbé válik, így a vezetők mindinkább eltávolodnak a tömegtől, és megmutatkozik az a szembeszökő ellentmondás, amely a kifejlett pártokban a demokratikus nyilatkozatok és szándékok, illetve az oligarchikus valóság között fennáll. [Meg kell azonban jegyezni, hogy más dolog a demokrácia a pártban, és megint más a demokrácia az államban: hogy az államban ki lehessen vívni a demokráciát, szükség lehet (sőt majdnem mindig szükség is van) erősen központosított pártra; továbbá: a demokrácia és az oligarchia kérdésének meghatározott jelentősége van, s ezt a vezetők és a tagság közötti osztálykülönbség adja meg: a kérdés tehát akkor válik politikaivá, vagyis valóságos és már nem pusztán sematikusan szociológiai értékűvé, amikor a szervezetben osztályjellegű szakadás jön létre: a szociáldemokrata szakszervezetekben és pártokban ez történt: ha nincs osztálykülönbség, a kérdés pusztán technikaivá lesz (a zenekar nem lát a karmesterben oligarchikus urat), a munkamegosztásra és a nevelésre szorítkozik, vagyis a központosításnak számolnia kell azzal, hogy a népi pártokban a nevelés és a politikai „iskolázás” nagyrészt úgy valósul meg, hogy a tagság részt vesz a pártok szellemi életében (viták) és szervezeti tevékenységében. A problémát éppen az bonyolítja, hogy az értelmiségieknek nagy szerepük van a kifejlett partokban, s a megoldás abban található meg, hogy a vezetők és a tömegek között minél nagyobb létszáma középréteg alakuljon ki, mert ez teremt egyensúlyt, ez akadályozza meg éles válságok idején a vezetők elhajlásait, és mozdítja elő a tömeg állandó felemelkedését.]

Michelsnek a politikai pártokkal kapcsolatos gondolatai meglehetősen zavarosak és sematikusak, de nyers tényanyag és empirikus, eltérő értékű megfigyelések gyűjteményeként érdekesek. Tárgyi tévedésekben sincs hiány (szerinte a bolsevik párt létrejöttének hátterében Blanqui kisebbségpárti nézetei és a francia- szindikalista mozgalom - G. Sorel által ihletett - szigorúbb és árnyaltabb koncepciói állnak). Michels írásainak bibliográfiája mindig rekonstruálható saját írásaiból, mert bőségesen idézi magát. A kutatás elkezdéséhez elegendők azok a könyvek, amelyek már megvannak nekem. Egy érdekes megjegyzés Michels munka- és gondolkodási módszerével kapcsolatban: írásaiban hemzsegnek az idézetek, s jó részük felesleges és zavaró. Még a legbanálisabb „alapigazságokat" is a legkülönfélébb írók tekintélyével támasztja alá. Az embernek gyakran az az érzése támad, hogy nem a gondolatmenet határozza meg az idézeteket, hanem a már kész idézetek halmaza határozza meg - és így kapkodóvá, rögtönzötté teszi - a gondolatmenetet. Michels nyilván óriási kartotéktárat halmozott fel, de műkedvelő, autodidakta módjára. Lehet bizonyos jelentősége annak, hogy egy-egy megfigyelés kitől származik, különösen ha ez a megfigyelés ösztönzést adott valamilyen kutatáshoz, vagy bármilyen módon előmozdított valamilyen tudományt. De olyasmit megjegyezni, hogy X. vagy Y. azt mondta: kétszer kettő négy, legalábbis haszontalan.

Máskor az idézetek nagyon is idomítottak: egy-egy pamfletíró szektás, vagy a legjobb esetben csattanós véleménye történelmi tényként vagy történelmi tény dokumentumaként szerepel. Amikor a Mercure de France 514. oldalán ebben a cikkben azt mondja, hogy Franciaországban a szocialista áramlat broussistákra, allemanistákra, blanquistákra, guesdistákra és jauresistákra oszlott, majd ebből azt a következtetést vonja le, hogy a modern pártokban olyasmi történik, mint a középkori (bencés, ferences stb.) szerzetesrendekben, akkor nyilván Yves Guyot Comédie socialiste-jából indul ki, csakhogy az idézettel nem árulja el, hogy ez nem a pártok hivatalos neve volt, hanem „alkalmi", a belső vitákban született elnevezés, sőt majdnem mindig kölcsönös kimondatlan bírálatot és szemrehányást is tartalmazott egy-egy vezető kultuszával szemben. A későbbiekben ez a bírálat és szemrehányás megmerevedett a személyiség utáni elnevezés tényleges használatában (ugyanabból a „korporatív” és „szektás” okból, amely miatt a gueux-k126 is így nevezték magukat). Ezért aztán Michels összes csattanós megállapításai reakciós szalonfelületességgé alacsonyainak.

Michelsnek ezekre az írásaira ezenkívül a régi pozitivista szociológia pusztán leíró jellege és külső-leges jegyek alapján készített felosztásai is döntően rányomják a bélyegüket: módszertana külsőleges, minden kritikai szempontot nélkülöz, ha ugyan nem számítjuk ide a reakciós szalonba vagy kávéházba illő kedélyes szkepticizmust - ez váltotta fel a forradalmi szindikalizmus és a sorelizmus hasonlóképpen felületes huszárosságát.

Michels és Sorel viszonya: Sorel levele Crocénak Michels felületességéről és Michels kicsinyes kísérlete Sorel véleményének lerázására. Crocénak küldött 1916. május 30. levelében Sorel azt írja: „Jé viens de recevoir une brochure de R. Michels, tirée de Stientia, mai 1916 La débácle de l'Internationale ouvríere ét l'avetiir. Je vous prie d'y jeter les yeux; elle me semble prouver que l'auteur n'a jamais rien compris a ce qui est important dans le marxisme. ll nous présente Garibaldi, L. Blauc, Benôit Maion (!) comme les vrais maítres de la pensée socialiste...”127

Sorel benyomása minden bizonnyal helyes - én nem olvastam Michelsnek ezt az írását -, mert még szembeszökőbb módon derül ki ugyanez Michelsnek Az olasz szocialista mozgalom-ról szóló könyvéből {Voce kiadó). A Nuovi Studi diDiritto, Economia e Politica 1929. szeptember-októberi számában Michels öt - Soreltól kapott - rövid levelet közöl (az első 1905-ben, a második I912-ben, az utolsó három 1917-ben íródott). Ezek egy csöppet sem bizalmas jellegűek, ellenkezőleg, korrekt és hűvös tárgyszerűség jellemzi őket, s Michels egy lábjegyzetben (291- old.) így ír a fentebb idézett véleményről: „Sorel nyilvánvalóan nem értette meg (!) az inkriminált cikk közelebbi mondanivalóját. Tudniillik azzal vádoltam (!) a marxizmust, hogy elsiklott (!) a mazziniánus és egyéb szocializmus etikai oldala felett, s hogy a pusztán gazdasági oldal eltúlzásával tönkre juttatta a szocializmust. Egyébként, mint a már közölt levelekből kiderül [milyen levelekből? azokból, amelyeket Michels közölt? a szóban forgó ötből? ezek semmit sem mondanak]. Sorel kifakadása [Michels kiemelése, valójában egészen másról van szó, mint kifakadásról; a jelek szerint Sorel rnár régóta kialakult véleményét szögezi le újra] mit sem rontott e sorok szerzőjéhez fűződő jó viszonyán (!).” Ezekkel a Nuovi Studi-ban közölt jegyzetekkel Michelsnek, azt hiszem, korántsem önzetlen és felettébb kétes céljai vannak: Sorelnek mint embernek és mint Olaszország „barátjának” hitelén akar rontani, magát pedig veterán olasz hazafiként igyekszik feltüntetni. Ez a kétes vonás azután még visszatér Michelsnél (azt hiszem, máshol feljegyeztem a háború kitörésekor elfoglalt álláspontját).128 Érdekes az a rövid levél, amit Sorel 1912. július 10-én írt Michelsnek: „JE lis le numero de la Vallée J'Aoste (que vous avez bien voulu m'envoyer. J'y ai remarqué que vous affirmez un droit au séparatisme qui est bien de nature a rendre suspect aux Italiens le maintien de la langue francaise dans la Vallée d'Aoste.”129Miclaels megjegyzi, hogy külön kiadványról van szó (La Vallée d'Aostepotif sa langue française),130 1913 májusában a Margherittaz nyomda adta ki a francia nyelv ápolására alakult helyi Valle d'Aosta-i bizottság védnöksége alatt; (munkatársak: Michels, Croce, Prezzolini, Gráf stb.). Felesleges megjegyezni, hogy c szerzők egyike sem tett magáévá semmiféle - ahogy Sorel túlságosan is nagy költői szabadsággal kifejezi magát - „szeparatista” tételt. Sorel csak Michelst említi, és hajlamos vagyok arra gondolni, hogy Michels tényleg legalábbis érintette az elszakadáshoz való jogot (ellenőrizni kellene, ha sor kerülne Michels bemutatására, márpedig egyszer szükség lesz rá).