Karl Liebknecht

Rögeszmék


Source: Karl Liebknecht: Válogatott beszédek és írások, Szikra, Budapest 1954
First Published: Jugendinternationale, Zürich, 3. füzet, 1916 március 1.
Online Version: Marxists Internet Archive (www.marxists.org) 2004
Transcription / HTML: Artur Anyiszonyan / Stevan Gostojić
Copyleft: Marxists Internet Archive (www.marxists.org) 2003. Permission is granted to copy and/or distribute this document under the terms of the GNU Free Documentation License


Kis portyázást terveztünk mindama frázisok ellen, amelyek­kel 1914 augusztusa óta gyötörnek bennünket. Kapásból elő­veszünk most néhányat, és ízekre szedjük. Az alábbiakban néhány röpke észrevétel következik.

„Most azonban, miután a háború már kitört”,

jóváhagyjuk a hiteleket stb. (lásd a német birodalmi gyűlési frakció 1914 augusztus 4-i nyilatkozatát).

Dehát a jóisten áldja meg magukat: a háború, az mindig „már kitört”; akár igazságos, akár bűnös.

Ha ez elégséges, vagy akár kényszerítő ok a háború támogatá­sára, akkor minden háborút támogatni kell – mert „kitörtek”! – Akkor a „vétekről”, „okról” és „felelősségről” szóló fecsegés, amitől a német frakciónyilatkozat is csakúgy csöpög, minden politikai értelmet nélkülöző impotens kiabálás.

Ha ellenben a háborúval kapcsolatos állásfoglalás attól a kér­déstől függ, hogy kik a vétkesek a háború kitörésében, vagy a háború történelmi lényegétől, akkor világos a következtetés. Németország számára és minden imperialista ország számára.

Csupán „a haza védelméért”?

Miért szállnak ezek síkra a „haza” védelméért? „Mert a haza veresége súlyos kárt okozna a proletariátusnak.” Tegyük fel, hogy ez így van, de miért okozna neki súlyos kárt? Mert egy olyan háborúban elszenvedett vereség lenne, amely a haza védelméért folyik? Nyilván nem. Hanem éppenséggel csakis azért, mert vereség lenne. Éspedig tökéletesen mindegy, hogy milyen háborúban. Akár a legdurvább rablóháborúban is. Sőt, egy ilyen háborúban kétszeresen, mert itt kétszeresen fenyeget meg­torlás, fenyítés, ártalmatlanná tétel. Minél elvetemültebb egy háború, annál veszedelmesebb a vereség! Röviden: hogy ha ezeknek igazuk van, akkor a háború okozói, oka, célja felől nem szabad kérdezősködni; hogyha ezeknek igazuk van, akkor a háború „igazságosságának” és hasonló lim-lomnak nincs jelentősége abból a szempontból, hogy milyen állás­pontot foglaljon el vele szemben a proletariátus; mi több: a legistentelenebb irtóháború szenteli meg csak igazán a proletár háborús lelkesedést, s a háború „igazságosságának” foka fordított arányban áll a szocialisták részvételi köteles­ségének fokával.

Ezek szerint az olasz szocialistáknak, az olasz hitszeges különleges „aljasságáról” szóló legenda szerint, kétszeres buzga­lommal kellett volna Salandra, Cadorna, d’Annunzio nyomába lépniük, amikor a háború „már kitört”.

S nemcsak erről van szó. Mindjárt meglátjuk, hogy ez a „káros” vereség ellen való fellépés minden további nélkül a „hasznos” győzelemért való fellépést jelenti, ami azonban az imperialista háborúban egyet jelent azzal, hogy a hódításokért szállnak síkra!

Természetesen a győzelemnek a proletariátus szempontjából való feltételezett „hasznossága”, éppúgy, mint a vereség fel­tételezett káros volta, nemcsak független a háború „igazságos” vagy „igazságtalan” voltától, attól a kérdéstől, hogy kik „vétke­sek” és kik „ártatlanok” a háború kitörésében – ha ugyan az ember nem átallja, hogy az imperialista korszakban ilyen szava­kat vegyen a szájára! Ellenkezőleg: egy fegyvertelen ország vad, brutális mcgrohanása a „leghasznosabb” módszer. Végső következtetésként tehát – ha erre a „hasznossági” állás­pontra helyezkedünk – a győzelemért való fellépés is annál igazoltabb, minél inkább banditajellegű a támadás; minél véresebb a „vétek”, minél imperialistább a háború és a háborús cél.

Mindenesetre: ezeknek a politikája szőröstül-bőröstül elkötelezi a proletariátust az imperializmusnak, éppen ak­kor, amikor az legveszedelmesebb funkcióját tölti be; és azt látjuk: ha az internacionalista szemlélet kormányrúdja eltört, ha a nemzetközi proletár érdekszolidaritás iránytűje elveszett, akkor a szociáldemokrácia hajója játék­szerként hányódik a viharban a hullámokon, s menthe­tetlenül pozdorjává kell törnie a népek mészárlásának örvényében.

„A vereség ellen” vagy „a győzelemért”?

„A proletariátus szempontjából káros lenne a vereség.” Tegyük fel, hogy ez így van, akkor kézenfekvő a következtetés: ha a vereség káros, akkor a győzelem hasznos, és annál hasznosabb, minél teljesebb, minél megsemmisítőbb. Ha abból a célból, hogy a vereségből eredő kárt elkerüljük, Mars isten segítségére kell küldeni a proletárokat, akkor az a cél, hogy a győzelem előnyeit élvezzük, elvileg e segítség igazolásául szolgálhat. S ha valaki ráadásul azt mondaná: amikor ,,a háború már kitört”, akkor magábanvéve és a proletariátus politikája számára csak egy alternatíva létezik, „vereség vagy győzelem” – akkor a győzelemért való fellépés szükségszerűen következik a vereség ellen való fellépésből, sőt az előbbi csupán ugyanannak a dolog­nak a másik oldala, csak más kifejezés ugyanarra. S többségi Dávidjainknak és Salamonjainknak csakugyan ez az állás­pontjuk.

Tehát: „A győzelemért való fellépés kötelessége a proletariá­tusnak.” A győzelemért – egy imperialista háborúban, amely­nek irányítása az imperialisták kezében van. Az imperialista győzelemért, mert ez az imperialista háború fájának egyetlen lehetséges gyümölcse – legalábbis a pártközi béke jegyében; legalábbis egy olyan politika mellett, amely lemond a politikai hatalom forradalmi meghódításáért vívott harcról, tehát arról, hogy kiharcolja a háború lényegéről és céljáról való döntés hatalmát.

Ám síkraszállni a győzelem érdekében azzal a belső fenn­tartással, hogy másfajta győzelemre gondolunk, mint amilyen egyedül számbajöhet – öntudatlan ostobaság vagy tudatos kétszínűség.

Hasznos, illetve káros-e a proletariátus szempontjából a győzelem, illetve a vereség?

Miért lenne a vereség káros? Azt felelik: a vereség imperia­lista hatásai következtében – s ebbe mint elháríthatatlan vég­zetbe, passzívan beletörődnek. S e nézet hangoztatásakor elkerülhetetlennek tekintik, hogy a tőkés-imperialista társadalmi rend az esetleges vesztes fél országában is változatlanul fenn­marad.

Hogy állunk azonban a győzelemmel? Az vajjon nem lesz imperialista? Vajjon az imperializmus saját természetének ellent­mondó eredményt hozna létre, ha győzedelmeskedik, holott egyenesen magától értetődőnek tekintik azt, hogy még ott is fenntartja társadalmi uralmát, ahol vereséget szenved? Az ellen­kező lehetőség valószínűbb.

Aki a vereség káros voltát a háború és a mai társadalmi álla­pot imperialista jellegéből vezeti le, az a győzelem hasznosságát sem indokolhatja másként. A győzelemért való fellépés minden átlátszó leplezés ellenére sem jelent egyebet, mint azt, hogy minden teketória nélkül fellépnek egy minden teketória nélkül imperialista jellegű és hatású győzelem, vagyis az imperialista háborús cél érdekében; hisz Lensch és társai a maguk ömlen­géseivel már teljesen gátlástalanul hitet is tesznek emellett.

Egyetlen kivezető út van csak a dilemmából: fel kell mondani a pártközi békét; ki kell vívni a proletariátus uralmát a háború felett; a győzelem – és a vereség felett!

Éppen ezt a kivezető utat utasítják azonban vissza gúnyos kacajjal az új tanok hívei, s diadallal dobolják a kitartás Dessaui Indulóját.

Minden ország proletariátusának nemzetközi érdekegysége – nem rögeszme!

Ma, a pártközi béke rögeszméjének idején, elölről kell kezdeni a szocialista tanok ábécéjének megtanulását. Még újra és újra átcikáznak az emberek fején az üdvözítő proletár igazság magasztos szavai – de gyökerüket kitépte már a vihar. A megvakult Fausthoz hasonlóan nagyon is sokan már csak a hango­kat hallják, értelem nélkül.

„A proletariátusnak ki kell vívnia Németország győzelmét, mert az ország veresége súlyos kárt okozna neki.”

Már megmutattuk, hogy ez a tanítás kibékíthetetlen kon­fliktusba kerül azzal a fecsegéssel, hogy kizárólag a haza védel­méről van szó, s úgy töri azt pozdorjává, mint botütés az agyag­edényt.

Nem akarok itt most a gazdasági élet objektív s az össztőke érdekeiben gyökerező nemzetközi feltételezettségéről beszélni, sem az ellentétes világgazdasági tendenciákról (nemzetközi munkamegosztás!), sem a tőke nemzetközi atyafiságáról, sempedig arról, hogy a vereség még korántsem jelentené a termelési eszközök megsemmisítését, de még üzemen kívül helyezésüket sem, hanem alig jelentene többet, mint lökést a tőketulajdono­sok részleges kicserélődésére, egy olyan folyamat elindulását, amelynek során a tőketulajdon egy része a vesztes ország tőké­seinek kezéből a győztes ország tőkéseinek kezébe megy át. A számos többi mozzanatot, amely ellene szól a vereségről alkotott fentebb jelzett felfogásnak, szintén figyelmen kívül hagyom. De tegyük fel, hogy a vereség valóban a gazdasági élet megsemmisítését vagy súlyos károsodását, a munkanélkülisé­get és a munkafeltételek rosszabbodását jelenti, mi történik akkor utána?

A győztes ország kapitalistái a békekötés után minden bi­zonnyal egész erejükkel azon lesznek, hogy saját tőkéjüknek a lehető legnagyobb hasznot hozó befektetése révén igyekezzenek kitölteni azokat a hézagokat, amelyek a háború alatt a termelés kiesése által keletkeztek. Akár úgy, hogy saját orszá­gukban, akár úgy, hogy a legyőzött országban vagy más országokban fektetnek be tőkét. Nyilvánvaló, hogy ehhez munka­erőre van szükség. De azt jelenti-e ez, hogy például német győze­lem esetén eladdig fölösleges német munkásokat foglalkoztat­nak majd? Szó sincs róla! Németországnak már a háború előtt sem fölöslege, hanem hiánya volt német munkaerőben, s szün­telenül milliós tömegben szívta magába a külföldi munkaerőt. Tény és való, hogy a győztes ország tőkéseinek profitja emel­kedni fog. De vajjon például a német tőkéseket arra bírja-e majd a megnövekedett profit, hogy önként, hazaszeretetből magasabb béreket és jobb munkafeltételeket biztosítsanak a német munkásoknak? Aki erre épít, az vaksággal van meg­verve, és elfelejti a keserves múlt minden tapasztalatát. A munka­feltételek a jövőben is és győzelem esetén is az osztályharc eredményei lesznek, s attól függnek majd, hogy mennyi erőt vetettünk latba ebben a harcban. A tőke egyik legerősebb ha­talmi eszköze azonban a proletariátussal szemben az, hogy bérletörőket von be a termelésbe a tartalékhadseregből. Ez a tartalékhadsereg pedig réges-rég nemzetközi. A munkapiac is régóta világpiac. S a proletárok helyzete minden országban, a külföldi országokban is, meghatározza azt, hogy milyen mér­tékben zsákmányolhatják ki őket, meghatározza azokat a fel­tételeket, amelyek között dolgozni fognak ott – akár bérle­törők gyanánt külföldön –, ahova éppen a proletár vándorlás áramlik. Ki kételkedik abban, hogy a győztes Németország tőkései nem a német munkások követeléseit fogják kielégíteni, hanem minden eszközzel bérletörőket hurcolnak majd be kül­földről, külföldi befektetéseik során pedig a legolcsóbb munka­erőt fogják alkalmazni, ahol csak szert tehetnek rá? Az ellensé­ges országoknak – amelyek a feltételezés szerint a vereség következtében gazdaságilag összeomlanak – elnyomorodott proletariátusa a bérletörők elháríthatatlan, ellenállás nélküli, kimeríthetetlen tartalékhadseregét szolgáltatja majd. Ki kétel­kedik abban, hogy a német tőke ezt a tartalékhadsereget kímé­letlenül és lelkiismeretlenül, a maga művészetének összes sza­bályai szerint beveti majd a „mohó” német proletariátus ellen? Már most, a háború alatt, megfigyelhetők ennek a jelenségnek a tünetei. Francia tőkések olymértékben importálnak munkásokat a francia proletariátus rovására a német invázió által tönkretett és feldúlt Belgiumból, hogy már 1914 őszén heves összetűzések zajlottak le emiatt; hasonló történt Angliában. A német kormány pedig – hiszen ő a „szervezés” nagymestere – nemcsak a német munkások gerincét törte meg, amennyire tudta, a lövészárok rémével, nemcsak védtelen hadifoglyokat játszott ki a német proletariátus ellen, hanem a rombadöntött Orosz-Lengyelországból való munkásoknak Né­metországba hurcolását is államilag központosította, rendszeresítette. Hogy valami ízelítőt kapjunk, hogy előre örüljünk!

Csakugyan, ebből a háborúból – hogyha minden az uralkodó osztályok szájaíze szerint történnék – a legpompásabb nagy­tőkés üzlet bontakoznék ki: a külföldi tőke konkurrenciájának elpusztítása vagy legalábbis gyengítése, azaz aranyat ígérő, fokozott profitlehetőség; a belföldi középrétegek elsöprése, ami szintén a profitlehetőség növelését jelenti; és végül a példátlan méretű bérletörő hadsereg létrehozása külföldön, a honi munká­sok túlságos önbizalmának megnyirbálására. A hazafias cseleke­detek egész kis csokra! Szív, mit kívánsz még? S ezért löveti magát halomra és vereti magát agyon rendületlenül a had­viselő országok proletariátusa, mintha örök üdvössége függne ettől! És ilyen célok érdekében lelkesítik a dolgozó tömegeket, lelkesítik saját „vezéreik”! Mintha ezek a célok jelentenék szá­mukra a legfőbb boldogságot, a legfontosabb életszükségletet!

Milyen Arisztofanész, milyen Rabelais, milyen Swift, milyen méregbe és vérbe mártott toll tudná leírni ezt a mélységes tragé­diába fúló szörnyű szatírát?

Implacabilis
[Az engesztelhetetlen]