Lukács György

Friedrich Engels születésének századik évfordulójára


Written:
Source:
First Published: Proletár, 18th of November, 1920.
Online Version: Marxists Internet Archive (marxists.org) 2002
Transcription/HTML: Artur Anyiszonyan / Stevan Gostojiæ
Copyleft: Marxists Internet Archive (www.marxists.org) 2003. Permission is granted to copy and/or distribute this document under the terms of the GNU Free Documentation License


 

Feuerbachról írott könyvében Engels úgy határozta meg Marxhoz való viszonyát: „Magam sem tagadom, hogy Marx­szal való negyvenéves együttműködésem előtt és alatt az el­méletnek (a történelmi materializmusnak) mind a megalapo­zásában, mind nevezetesen kidolgozásában bizonyos önálló ré­szem volt. De a vezető alapgondolatok legnagyobb része, kü­lönösen gazdasági és történelmi területen, sajátlag pedig vég­ső, éles megfogalmazásuk, Marx műve. Amivel én járultam hozzá, azt Marx – mindenesetre néhány speciális szak kivé­telével – alkalmasint nélkülem is véghez tudta volna vinni. Amit Marx teljesített, azt én nem vittem volna véghez. Marx magasabban állott, messzebbre látott, többet és gyorsabban tekintett át, mint mi többiek valamennyien. Marx lángész volt, mi többiek legfeljebb tehetségek.”[A]

Ezekhez a szavakhoz, melyek egy igazán nagy ember fana­tikus őszinteségével és hiúságot nem ismerő önismeretével íródtak, alig van hozzátennivaló. Engels emléke ellen vétenek azok, akik szentimentalitásból, hamisan felfogott kegyeletből, Engelsszel szemben akarják Engelst megvédeni, akik min­denáron azt igyekeznek bebizonyítani, hogy ezek a megállapí­tások – Engels szerénységéből származnak. Hamis kegyelet ez. Engels olyan igazi nagyember volt, aki nem szorult rá arra, hogy hiúságokkal áltassa magát saját világtörténeti helye és értéke felől – de legkevésbé sem szorult arra, hogy bármi­lyen „szerény” legyen.

Nem szorult rá, és nem érdemli meg, hogy igazi képét meghamisítsuk, olyan tulajdonságokat tulajdonítva neki, ame­lyekkel nem rendelkezett. Engelst saját óriási képességei tet­ték világtörténeti jelentőségű emberré. Nem szorult Marxtól vett kölcsönökre, hogy korszakos nagyember maradjon.

Mert Engelsnek igaza van: a történelmi materializmus módszerének felfedezése és kiépítése Marx tette volt. Azok a tények, amelyek – látszólag – ezellen bizonyítanak, csak még világosabbá teszik ezt a helyzetet. Igaz: Engels előbb feküdt rá teljes erővel a kapitalista gazdasági rend elemzésére, mint Marx. Amikor (a negyvenes években) Marx még a hegeli jog­filozófiának, a zsidókérdés Hegel epigonjai által való tárgya­lásának stb. bírálatával foglalkozott, Engels már a burzsoá gazdaságelmélet ellen írt. Igaz: Engels volt az első, aki az angol kapitalizmus és proletariátus osztályharcát (Marx előtt) tudományosan elemezni kezdte. Ámde éppen ezek a kísérle­tek – minden éleselméjűségük és gondolatgazdagságuk elle­nére – világosan mutatják, hogy Engels magától nem jutott a történelmi materializmus felismeréséig. A módszer kérdése a gondolat öneszméletének, önmagával való foglalkozásának kérdése: filozófia. És a filozófus, a hegeliánus Marx volt az, aki (legvilágosabban Proudhon ellen írott vitairatában, A fi­lozófia nyomora című, 1847-ben megjelent könyvében) elő­ször formulázta élesen, egyértelműen és világosan az új tudomány módszerének kérdését. Persze az is igaz: senki sem volt, aki olyan hamar, olyan együttérzéssel, mely a zsenialitással határos, értette meg az új módszer mibenlétét és jelentőségét, mint Engels. Az akkor megindult, évtizedekre terjedő együttműködés folyamán olyan mélyen beleélte magát ebbe a gondolatvilágba, melyet mint a társadalom és történelem helyes magyarázatának kulcsát önálló kutatásban ő is keresett volt már, hogy a legtökéletesebb virtuozitással volt képes alkal­mazni azt. Olyan területekre és tárgykörökre alkalmazni, me­lyekre Marx talán nem is gondolt; olyan eredetiséggel és ön­állósággal alkalmazni, amilyenre a többi, a későbbi tanítvá­nyok közül senki sem volt képes. (Még Lenin vagy Luxem­burg Róza sem hasonlítható e tekintetben hozzá.)

Mert a módszernek ez az alkalmazása nem volt egyszerű al­kalmazás. Engels oly mélyen beleélte magát a történelmi ma­terializmus módszerébe, egyénisége oly szerencsésen egészí­tette ki a Marxét, hogy ez az alkalmazás egyúttal a tudomány továbbfejlesztésévé, eredeti tudományos tetté nőtte ki magát. Marx és Engels közös, az egész világot és minden ismeret­kört átfogó tudományos tettét illetőleg, durva rövidítéssel ki­fejezve, azt lehetne mondani, hogy Marx képviselte mind a módszer, mind a részletek kérdésében a mélység, Engels a szélesség, a világ meghódításának az elvét; Marx a végső el­méleti tisztaság, Engels a kíméletlen világosságú gyakorlati alkalmazás elvét. Ezt a szembeállítást persze szintén nem sza­bad mechanikus egyoldalúsággal felfogni és értelmezni. Marx maga kétségkívül egyike volt a leggyakorlatibb érzékű, legvi­lágosabb látású politikusoknak is. (Csak a 48-as forradalomra és a kommün elemzésére kell utalnunk.) Viszont Engels – mint azt egyebek közt Dühring ellen írott könyvében bebizo­nyította – a történelmi materializmus nem egy elméleti kér­dését, nevezetesen az állam elméletét, lényegesen és eredeti módon továbbfejlesztette. Bizonyos azonban, hogy míg Marx­nak, a 48-49-es forradalmi korszak elmúlta után, érdeklődése mindig kizárólagosabban a gazdasági lét végső kérdéseinek elemzése felé irányult; míg Marxnál folyton nőttek a hatalmas kézirathalmazok, melyeknek a töredékében maradt Kapital csak egy része, avégből, hogy a tőkés termelés minden jelenségében, minden részletében kimutassa annak törvényszerű­ségét, és ezekből kinőve, azok törvényszerű elmúlásának tör­ténelmi szükségszerűségét, addig Engelst életmódja és lelki beállítása mind határozottabban a gyakorlati kérdések meg­oldása felé vitte.

Így Engels volt az első, aki a történelmi materializmus módszerének döntő fontosságát a stratégiai, taktikai, hadse­regszervezeti stb. kérdések tudományos megoldását illetőleg felfedezte. Az ötvenes és hatvanas évek háborúival kapcsolat­ban írott kisebb művei nemcsak végérvényesen tisztázzák a gazdasági és társadalmi rendszer és a hadviselés lehetőségei között való összefüggést, hanem konkrét hadtudományos kér­désekben oly tökéletes elemzését adják a lehetőségeknek és az azokból folyó, szükségszerű cselekvéseknek, hogy ezek ma is példaképpen állnak a történelmi materializmus tudományos művelői előtt. Mehring, aki a tizennyolcadik század zsoldos­seregei és a francia forradalom és Napóleon seregei közt való stratégiai és taktikai különbséget mesteri módon kutatta ki, éppen úgy Engels tanítványa ezen a téren, mint Trockij, az orosz Vörös Hadsereg nagyszerű megszervezője. Így – mint arra utaltunk volt – Engelsnél nyert a történelmi materia­lizmus államelmélete először pontos és szabatos kifejezést. De nemcsak a kispolgárian zavaros Dühring ellen vitázva, nem­csak az anarchisták érveit cáfolva fejtette ki Engels a proletariátus államelméletét, hanem Morgan korszakalkotó kutatá­saira támaszkodva megírta az elnyomó állam keletkezésének történetét. Megmagyarázta, konkrét történelmi összefüggések elemzésével, hogyan kellett az osztályok keletkezésével, az osztályharc élesedésével az államnak mint elnyomó gépezet­nek létrejönnie, hogyan viszi ugyanaz a fejlődés, az osztály­harc váltakozó formák közt való szakadatlan élesedése az ál­lamot az önmagát megsemmisítés felé: hogyan nő ki az osztályharcból az osztály nélküli társadalom. Itt is gyönyörűenegészítik ki egymást Marx és Engels kutatásai. Mert ezek mellett a kutatások mellett viszont Marx, az őt jellemző, rész­letekben lényeget látó mélységgel, a párizsi kommün beren­dezési formáiban meglátja az új társadalmi harc formáinak, a munkástanácsoknak kereteit, és a gothai program bírálatában valóságos prófétai előrelátással rajzolja meg a jövő fejlődé­sének szükségszerűen bekövetkező szakaszait. (Lenin Állam és forradalom című művében foglalja először össze Marx és En­gels egymást kiegészítő kutatásait, melyeket az őket követő opportunista szellemi irányzat teljesen elferdített és feledésbe süllyesztett.)

Csalhatatlan gyakorlati érzéke miatt, mellyel a legéleseb­ben és a leghevesebben tiltakozott minden elvont, utópisztikus törekvés ellen, az opportunisták természetesen kísérletet tet­tek Engelst a maguk számára lefoglalni, és az ő tekintélyére hivatkozva kiküszöbölni a marxizmusból a forradalmi szel­lemet. Bernstein Die Voraussetzungen des Sozialismus című munkájával kezdődik meg ez a fejlődés. Bernstein legelsősor­ban Engels Marx Osztályharcok Franciaországban című mű­véhez 1895-ben írott előszavára támaszkodott. Ott ti. Engels igen finom elemzéssel kimutatja, hogy az akkor adott körül­mények között a proletariátus számára egyrészt a fegyveres osztályharc előreláthatóan kilátástalan volna, másrészt a legá­lis fegyverek teljes kihasználása előnybe hozná a burzsoáziá­val szemben, hogy idővel az kényszerül rá egy felkelés kiprovokálására, melybe a proletariátusnak beleugrania nem lenne előnyös. Bernstein és az őt követő opportunisták Engels elem­zéséből mindenekelőtt kihagyják az adott körülmények elem­zését, kihagyják azt, hogy – a gyakorlati – Engels azért ele­mezte ezeket olyan gonddal, hogy következtetéseit ezekre az adott körülményekre, nem pedig örök időkre vonja le. Már­pedig az utcai harcok szervezeti és taktikai lehetőségeinek mesteri elemzéséből éppen az következik, hogy azon körülmények megszűntével, melyeket Engels elemzett, más körül­mények hasonló módszerű elemzéséből más következtetéseket kell levonni (ez bekövetkezett a világháború után). Éppen így áll a helyzet a legalitás kérdésével. Az első orosz forradalom, mint azt annak idején Kautsky is felismerte, megváltoztatta az osztályharc összes körülményeit. És Engels, aki mindig a legélesebben tiltakozott azellen, hogy adott történelmi helyzetekre vonatkozó tapasztalatokból légüres térben érvényes, „örök” törvényeket vonjanak le, maga tiltakozott volna leg­élesebben azellen, hogy őt így magyarázzák.

De Engels egyáltalán nem szorul rá arra, hogy pusztán ezek­nek a taktikai természetű meggondolásoknak magyarázata mentesítse őt a reformizmus vádja alól. A lakáskérdésről írott, kitűnő brosúrájában pl. félreérthetetlen világossággal mutat rá arra, hogy nincs a proletariátusnak egyetlen olyan igénye sem, mely a kapitalista társadalmi renden belül kielégíthető volna. Itt gyakorlatilag – egy kiragadott fontos példa segítségével – számol le Engels a reformizmussal. Dühring ellen írott műve pedig tele van elméleti meggondolásokkal, melyeknek mindegyike halálos ítélet a reformizmus elmélete számára. Bernstein és társai ti. helyes ösztönnel érezték meg, hogy mindenekelőtt a dialektikus módszert kell kiküszöböl­niük a marxizmusból, ha kispolgári világfelfogásuknak érvényt akarnak szerezni, ha tudományosan meggyőző színben akar­ják beállítani azt az alaptételüket, hogy a proletariátus érdekei nem forradalom útján fognak győzedelmeskedni, hanem a szo­cializmus lassan belenő a kapitalista társadalomba. Evégből a dialektikát, mely a fejlődést az ellentétekben való mozgás, az ellentéteknek egymásba való átcsapása, vagyis a forrada­lom formájában képzeli, elavult, hegelianus, a tudomány mai állásával össze nem férő módszernek tünteti fel Bernstein. Engels ellenben, Dühring elleni vitairatában, Feuerbachról írott könyvében és sok más helyen éppen a dialektikát helyezi a proletariátus tudományos módszerének középpontjába. A kapitalizmusból a szocializmusba, a szükségszerűség biro­dalmából a szabadság birodalmába való átmenet szerinte nem lassú átmenet, nem „belenövés”, hanem: ugrás, forra­dalom.

Hiábavaló törekvés tehát ezen a téren Marx és Engels kö­zött ellentétet konstruálni; éppen olyan hiábavaló, mint Marx­ból magából kiragadott részletek segítségével a proletárforra­dalom szellemi atyját reformista, forradalomellenes törekvé­sek protektorává megtenni. Marx és Engels egyek a forrada­lom elméletében és gyakorlatában. Gyökeresen különböző egyéniségük a legszerencsésebben egészíti ki egymást oly irányban, hogy kettőjük életében és műveiben a forradalom valamennyi elméleti és gyakorlati kérdésének megoldásához meg van adva a módszertani kulcs. Azért kell minden eset­ben őhozzájuk visszatérnünk. Mondjanak csak betűrágóknak, talmudistáknak a polgári „tudomány” és a kispolgári „szocia­lizmus” művelői. Mi, ha hozzájuk, a forráshoz visszatérünk, a módszert illetőleg megyünk tanulni hozzájuk: azért, hogy hogyan lehet változó körülmények között, változó taktikával, folytonosan az egységes proletárforradalom érdekeit szolgálni.

És ezen a téren is, az elmélet mellett, a forradalmi élet­elv dolgában, világító példaképpen áll előttünk Engels élete. Engelsé, aki gazdag kereskedőcsaládból származott, családi hagyományai, egyéni érdekei ellen szentelte egész életét a for­radalom céljainak. Engels, aki mikor a német forradalom sorsa – a kispolgári opportunisták ingadozása miatt – kétségbeesetten állt, a frontra siet, hogy még mentse, ami menthető, vagy legalább becsületes vereséget vívjon ki a forradalom számára. Engelsé, aki a forradalmak leveretése után félre­teszi minden egyéni becsvágyát, sőt a tudomány művelésére irányuló törekvését is, ismét magára veszi a kereskedői pálya gyűlölt igáját, hogy Marx számára lehetővé tegye az osztályharc elméleti alapjának tudományos megvetését, a Kapital megírását. Ezeknek a szótlan, tiszta, póz nélküli önfeláldozásoknak hosszú sorozatában talán még gyönyörűbben áll előttünk Engels igazi forradalmár lénye, mint korszakalkotó műveiben. Ő valóban csak a proletárforradalomnak élt. Nemcsak megalapítója volt a proletariátus igazi osztályharcos szervezetének, hanem – a szó igazán komoly értelmében – egyik legelső hőse és mártírja.

 


[A] Vö. Marx, Engels Művei. 21. köt. 279.