Lukács György

A konszolidáció kísérlete


Written:
Source:
First Published: Proletár (Wien), 1920. november 4.
Online Version: Marxists Internet Archive (marxists.org) 2002
Transcription/HTML: Artur Anyiszonyan / Stevan Gostojić
Copyleft: Marxists Internet Archive (www.marxists.org) 2003. Permission is granted to copy and/or distribute this document under the terms of the GNU Free Documentation License


 

A fehérterror ismét konszolidációra készül. Ezúttal nemcsak a tiszta és félpolgári emigránsok bizakodnak abban, hogy kül­földi üzletecskéiket nagyarányú miniszteri és államtitkári pa­namákkal cserélhetik fel; nemcsak a környező országok szociálpacifistái lélegzenek fel arra a reménysugárra, hogy a kon­szolidációval kapcsolatosan megszűnik Horthy-ország kalandorimperializmusa, hogy békés szomszéd lesz Magyarországból. A leghangosabb hangok ezúttal Magyarországból magá­ból hangzanak el – és úgy látszik, csakugyan komoly a kon­szolidációs törekvés.

Az események középpontjában természetszerűleg Apponyi Albert áll, amint állott hónapokkal azelőtt, amikor a „nagy kabinet” megalakulása jelezte volna a konszolidáció útját. Mellette most is Andrássy Gyula szerepel, de a „mérsékelt”, a „liberális” irány zászlóbontása nem merül ki ebben a né­hány „nagy névben”. Hogy Lovászy Márton – az októberi forradalom reakciójának első központja – már régóta ilyen tervekkel foglalkozik, közismert tény. Most „forradalmár” minisztertársa: Batthyány Tivadar csatlakozik hozzá, aki a 48-as pártkör október 23-i összejövetelén nyíltan kijelentette, hogy a magyar alakulás más lett, mint amit a kommün alatt ellenforradalmi összeesküvők reméltek és megállapítottak. Nem álltak össze az összes pártok, hanem pártoskodás és felekezetieskedés színhelye lett a „politika”. Még tovább ment ugyanezen az ülésen Apáthy István, aki – román internáltságból hazatérve – nyíltan irrendentistának vallotta ugyan magát, de kiegészítésül hozzátette: „De én a magyar irredenta első feladatául azt tartom, hogy teremtsünk végre rendet Csonka-Magyarországon. A renddel, a törvények feltétlen uralmával minden egyéb meg fog jönni... Dolgozzunk többet, és sze­ressük jobban egymást. Olyan kevesen vagyunk, hogy nem­csak az apagyilkosnak kellene megbocsátani, hanem annak is, aki más véleményen van.” És a keresztényszocialista Giesswein hozzátette: „nem a rendőri és csendőri keresztény­ség híve vagyok, hanem azé, amely a szeretetet és a szabadságot adja”.

Ezektől a nyilatkozatoktól függetlenül, de komoly, belső összefüggésben azzal a szükséglettel, mely őket létrehozta, in­terpellált Ruppert Rezső a nemzetgyűlésen Landau nagyke­reskedő meggyilkolása miatt. Összefüggésben van velük azért, mert benne is ugyanazok a társadalmi rétegek szólalnak meg, melyek a fehérterror mostani gyakorlási módjával elégedetlen­kednek, melyek ennélfogva a munka s elnyomatás, a burzsoá diktatúra fenntartását más, „alkotmányosabb”, „demokratiku­sabb” eszközökkel óhajtják elérni. Mert – mint azt már több­ször kifejtettük – a magyarországi fehérterror nem a burzsoá­zia igazi diktatúrája. Nem az pedig azért, mert a diktatúra gyakorlására hivatott szerv, a karhatalom, nem áll igazán egyik osztálynak sem szolgálatára. Hanem a „rend” fenntar­tását öncélnak, az önfenntartás és a meggazdagodás eszközé­nek tekinti, amely törekvésében szükségképpen túl kellett mennie a kommunisták, a munkások üldözésén. Nemcsak az egy Landaut vagy hasonló társait fosztotta ki, zsarolta és gyil­kolta meg a fehérterror karhatalma, hanem rendszere ráfeküdt a kapitalizmus életfeltételére: a szabadforgalomra, a termelés és a kereskedelem kapitalista jellegű kizsákmányolási lehetőségeire. A profitért való küzdelemben a karhatalom mind ve­szélyesebb konkurrens kezd lenni a kapitalisták (nagytőke és kapitalizált nagybirtok) számára, mely mindinkább – azzal arányban, hogy a munkásosztály felkelésre való lehetőségét már megtörtnek értékeli – haszontalan és felesleges üzemi költségnek érzi a karhatalomnak jutó milliókat. Hozzájárul ehhez, hogy a magukban véve tisztán kalandor és lumpenbur­zsoázia jelleggel bíró karhatalmaknak egyetlen osztályban van némi gyökerük, a városi kispolgárságban. Ez azonban, ha za­varosan is, ha gyakorlatilag keresztülvihetetlen módon is, an­tikapitalista ideológiákat igyekszik megvalósítani. A kispol­gári antiszemitizmus ideológiája mögött ugyanis a tőke elleni gyűlölet van elrejtve, mely a gyakorlatban ugyan teljesen kép­telen bármit is tenni a kapitalizmus ellen, azonban uralomra jutva, mint most Magyarországon, komoly kellemetlensége­ket okozhat neki.

Ezek mellett az irányzatok mellett a konszolidációt látszik szolgálni a falusi kispolgárságnak, a kisgazdáknak a városiak­kal való érdekellentéte. Az az ellentét, mely a „kurzus” tör­ténetén alapítása óta végigvonul, ma élesebb, mint valaha. A kommün elleni ellenforradalom vezető, sőt egyedül igazán erőt reprezentáló osztálya mind kevésbé érzi kívánságait a keresztény uralom által kielégítve. A földbirtokreformon, a gabona szabad forgalmán kívül, szintén a hadsereg kérdésé­ben ütközik ki ez a legélesebben. A kisgazdák még kevésbé érzik a hadseregre költött milliókat értelmes és hasznos be­fektetésnek, mint a kapitalisták. Éspedig nemcsak azért, mert ennek a fegyvernek öncélúvá válása az ő életérdekeikbe is belenyúl, hanem azért, mert a sereg végcélja, az imperialista Nagy-Magyarország, az ő osztályérdekeik szempontjából nem jelent semmi lényegest.

De ez a szövetség nem lehet tartós. A nagytőke és a falusi kispolgárság csak ebben az elégedetlenségben értenek egyet. Talán hajlandók volnának összefogni a kurzus megbuktatá­sára. Siker esetén azonban éppen oly élesen állanának szem­ben egymással, mint most a kurzussal magával. Mert mind az ipari, mind az agrár nagytőke a kispolgárságot csak mint „tö­meget” használhatja; csak erejét veheti igénybe a munkás­ság leszavazására, vagy ha kell, erővel való fékentartására, a társadalom politikai és gazdasági felépítésében azonban nem engedhet szót neki. A városi kispolgárság ma ideológiailag leszakadt a nagytőkéről. A falusi kispolgárság ellenben csak tompa ellenállást tanúsít minden rendszerrel szemben. Mint az egyszeri kutya az istállóban, belefekszik a számára ehetet­len széna közé, s nem engedi a lovakat enni.

Ily módon a kisgazdák „segítsége” inkább tehertételt je­lent a nagyburzsoázia számára, mint igazi segítséget. Még na­gyobb veszedelmet rejt azonban magában részükre az a tény, hogy a városi kispolgárság desperádó rétegei szintén hajlandók „támogatni” az új alakulást. Ruppert interpellációja alkal­mával Friedrich István helyeselt a leghangosabban. Beígérte, hogy ez csak első felvonása a leleplezéseknek, az igaziak csak most következnek, csak akkor, ha ő veszi kezébe a dolgot. Ezzel a „támogatással” pedig végleg agyon van verve a kon­szolidáció. Mert a nagytőke és nagybirtok restaurációs esz­ményképe a háború előtti kapitalista „jogállam” (csakúgy, mint a független és nem független szociáldemokratáknak). Az az állam, amelyben minden döntő gazdasági és politikai hata­lom az ő kezükben van; melyben a városi és falusi kispolgár­ság engedelmesen és ellentmondás nélkül liferálja a szava­zatokat; és a „nem politizáló” karhatalmak; melyben a kar­hatalom puszta fennállása (anélkül hogy alkalmazni kellene) elegendő a proletariátus fékentartására; melyben ennélfogva ez a karhatalom fenntartás nélkül az uralkodó osztályok ren­delkezésére áll. Ezt a restaurációt a mai osztályviszonyok le­hetetlenné teszik. Nemcsak azért, mert a munkásságot csak nyers erőszakkal lehet lebírní, és ezért az erre felhasznált kar­hatalom önállósul, hanem főleg azért, mert a városi és falusi kispolgárság egyaránt megszűnt a nagytőke uszálya lenni, és nincsenek többé minden osztályöntudat nélküli tömegek, me­lyekre ez az osztályon felüli állam támaszkodhatna. Ennek a helyzetnek a kapitalisták restaurációs kísérletei számára való reménytelen volta kevésbé a kispolgári rétegek nyílt ellenál­lásában nyilvánul meg, mint inkább abban, hogy ők is támo­gatják az új alakulást. Apponyi legális fehérterrort szeretne – müncheni mintára –, Prónay-Ostenburgék nélkül. Hogy nin­csen reális, velük szembehelyezhető karhatalom, hogy a mai Magyarország elképzelhetetlen Prónayék nélkül, abban ütkö­zik ki a legvilágosabban, hogy Friedrich (és valószínűleg Horthy, Bíbó, Prónay és Ostenburg) támogatják ebben – és Apponyinak nem fog módjában állni megszabadulni ettől a támogatástól. Így azonban puszta személycsere maradna (és fog is maradni) az egész konszolidációs kísérlet, mely mögött pedig, mint láttuk, reális osztályérdekek vannak elrejtve. De ezek megvalósíthatatlanok, annak ellenére, hogy a nemzetközi ellenforradalom mai helyzete is ebbe az irányba látszik ve­zetni. Amikor a nyáron az orosz seregek Lemberg és Varsó közelében állottak, a francia desperádópolitikának nagyon megfelelt az a kísérlet, hogy valami magyar alakulatot állít­sanak be Vrangel, Petljura és Szavinkov mellé. (Tehát lehet­séges volt a fehérterror nyílt támadása.) Amikor azonban ez a veszedelem eltűnt a közvetlen közelből, az ellenforradalom­nak meg kell próbálnia az egykori Osztrák-Magyar Mo­narchia részeit olyan szilárd egyesülésbe tömöríteni, mely egy esetleges orosz támadás esetén, Fehér-Lengyelország valószínű tönkremenetele és szovjetizálódása esetén komoly ellenállásra képes lehetne. A volt monarchia újjáéledésének első előhír­nöke a Duna-konferencia volt. A Duna nemzetközivé tétele (értsd: az antantkapitalizmus által való korlátlan és ellenőrizhetetlen kihasználása) Budapesttel mint székhellyel: mi mást jelent ez, mint az osztrák monarchia feléledését Magyaror­szággal mint központtal, ha az alkotmányos formák mások is? Ez a terv egyelőre megbukott a kisantant, nevezetesen Románia ellenállásán. Románia, Jugoszlávia és Csehszlovákia na­gyon jól tudják, hogy ez a terv számukra rövidesen új szer­zeményeik elvesztését jelenti – és ennek megakadályozására, a háború utáni status quo biztosítására jött létre a kisantant. Persze ez a status quo minden országon belül megtörik az osztályok és nemzetiségek ellenállásán, nemzetközi méretek­ben pedig Közép-Európa gazdasági egységének szükségszerűségén. De ha a kisantant éppen olyan tarthatatlan képződmény is, mint a mai Horthy-Magyarország, Közép-Európa ellenfor­radalmi összefogása viszont éppen olyan utópia, mint a ma­gyar legális fehéruralom. Az utópia itt is a „támogatásokon” derül ki legvilágosabban. Most ugyanis olyan hírek keringenek, hogy Lengyelország és Magyarország is lépjenek be a kisantantba, vagyis Horthy-Magyarország segítse az utódálla­mokat abban az esetben, ha a Horthy szította irredentizmus veszélyeztetni fogja új szerzeményeiket és fennállásukat. Ez a gondolat legalább olyan értelmes és sikerrel biztató, mint az az új magyar jogrend, mely Friedrich István támogatásával készül megszületni.

Így a konszolidáció előreláthatólag jámbor óhaj marad. Hiába reméli az antant, hogy a békeszerződés kikényszerített ratifikálásával elősegíti mind a két célt azáltal, hogy lefegyverzi a fehérhadsereg jelentékeny részét. Mindenki tudja (a fehérhadsereg a legjobban), hogy ebből nem lesz, nem lehet semmi. Ha a német fehérek egy le nem vert, sőt felfejlődő forradalom közepette fegyverben tudtak maradni, hogyne si­kerülne ez Horthyéknak. Friedrich állítólag már Münchenbe utazott az Orgescht tanulmányozni. De akár vele, akár nélküle, akár német minta után, akár eredeti nemzeti szellemben, a fehérhadsereg fenn fog maradni. És ezzel megbukott minden „nagy politika”: Millerand-tól Apponyiig mindenki tehetetlennek fog bizonyulni a Prónay-bandákkal szemben. Amíg ezek ki nincsenek irtva – és ezt csak a proletariátus fogja a világforradalom folyamán megtehetni –, addig Ma­gyarországon „rend” nem lehet. A Bajorországgá való átala­kulás utópia: az ottani nagytőkét a Németországba való be­kapcsoltsága védi, no meg az, hogy a rövidebb és kevésbé gyökeres forradalom kevésbé ingatta meg az alapjait. Ott Noske csapatai csináltak rendet, nem hazai fehérgárdák. Ott megvolt a lehetőség rövid kilengések után „jogállapotot” te­remteni (olyat tehát, amelyben csak a munkásokat verik agyon, nem a burzsoákat is). Hogy ez meddig tart, az attól függ, meddig tart az egyensúlyozó tényezők hatalma. A bajor „jogállapot” is minden pillanatban felborulhat; ott is nyíl­tan szembekerülhet az ottani Prónay, Escherich és Orgesch a forradalommal – hogyan képzelhető el, hogy ezek nélkül a keretek nélkül Magyarország az ellenforradalmi konszolidáció útjára léphetne? Rohadni fog, amíg el nem pusztul, maga alá temetve az – akkor megint egységes – ellenforradalmat Horthytól Sándor Pálig és Apponyitól nagyatádi Szabó Ist­vánig.