Rosa Luxemburg
Társadalmi reform vagy forradalom?
A szocializmus fokozatos bevezetésének második elofeltétele Eduard Bernstein szerint az államnak társadalommá való fejlodése. Közhellyé vált már, hogy a mai állam osztályállam. Véleményünk szerint azonban ezt a tételt is, mint mindent, ami a tokés társadalomra vonatkozik, nem merev, abszolút érvénnyel, hanem folyamatos fejlodésben kellene fölfogni.
A burzsoázia politikai gyozelmével az állam kapitalista állammá vált. Persze, maga a tokés fejlodés lényegesen megváltoztatja az állam természetét, mert hatáskörét egyre bovíti, egyre újabb funkciókat ruház rá, különösen a gazdasági életre vonatkozóan, egyre szükségesebbé teszi a gazdasági életbe való beavatkozását és a fölötte való ellenorzést. Ennyiben lassanként elokészül az állam majdani összeolvadása a társadalommal, úgyszólván az állam funkcióinak visszaháramlása a társadalomra. Ilyen irányban beszélhetünk a kapitalista állam társadalommá fejlodésérol is, s kétségtelenül ilyen értelemben mondja Marx, hogy a munkásvédelem „a társadalom” elso tudatos beavatkozása szociális életfolyamatába; erre a tételre hivatkozik Bernstein.
De másrészrol, ugyanezen tokés fejlodés révén egy másik változás megy végbe az állam lényegében. A mai állam elsosorban az uralkodó tokésosztály szervezete. Ha a társadalmi fejlodés érdekében átvesz különféle általános érdeku funkciókat, akkor csak azért és annyiban, amennyiben ezek az érdekek és a társadalmi fejlodés általában egybeesnek az uralkodó osztály érdekeivel. A munkásvédelem például éppen annyira közvetlen érdeke a tokéseknek mint osztálynak, mint a társadalomnak egészének. Ám ez a harmónia csak a tokés fejlodés egy bizonyos idopontjáig tart. Ha a fejlodés elért egy meghatározott csúcspontot, akkor a burzsoáziánák mint osztálynak az érdekei és a gazdasági haladás tokés értelemben is vett érdekei elkezdenek szétválni. Azt hisszük, ez a szakasz már beköszöntött, s ez a mai társadalmi élet két legfontosabb jelenségében nyilvánul meg: a vámpolitikában és a militarizmusban. A kapitalizmus történetében mindketto - mind a vámpolitika, mind a militarizmus - nélkülözhetetlen, és ennyiben haladó, forradalmi szerepet játszott. A védovám nélkül aligha lett volna lehetséges a nagyipar fejlodése az egyes országokban. Ma azonban másképp állnak a dolgok. A védovám ma nem arra szolgál, hogy fiatal iparokat felemeljen, hanem hogy elavult termelési formákat mesterségesen konzerváljon. A tokés fejlodés szempontjából, azaz a világgazdaság szempontjából, ma teljesen közömbös, hogy Németország visz több árut Angliába, vagy Anglia Németországba. Ugyanezen fejlodés szempontjából tehát a mór megtette kötelességét, és a mór mehetne. Sot mennie is kellene. A különbözo iparágak mai kölcsönös függosége mellett a bármiféle árukra kivetett védovámok más áruk termelését belföldön megdrágítják, azaz megint fékezik az ipart. De nem így van ez a tokésosztály érdekeinek szempontjából. Az iparnak nincs szüksége fejlodéséhez a védovámra, de szükségük van rá a vállalkozóknak piacuk védelmében. Tehát a vámok ma már nem egy feltörekvo tokés termelés védoszereként szolgálnak egy érettebb termeléssel szemben, hanem egy nemzeti tokéscsoport harci eszközeként egy másik nemzeti csoporttal szemben. A vámok továbbá már nem szükségesek mint az ipar védoszerei, hogy belföldi piacot hozzanak létre és hódítsanak meg, de szükségesek mint az ipar kartellizálásának nélkülözhetetlen eszközei, azaz a tokés termeloknek a fogyasztó társadalommal vívott harcához. Végül, a legkirívóbban az a tény mutatja a mai vámpolitika sajátos jellegét, hogy ebben most egyáltalán nem az ipar, hanem mindenütt a mezogazdaság játssza a dönto szerepet, vagyis a vámpolitika tulajdonképpen olyan eszközzé vált, amelynek segítségével feudális érdekeket kapitalista formába öntenek és kifejezésre juttatnak.
Ugyanez a változás ment végbe a militarizmussal. Ha szemügyre vesszük a történelmet, nem úgy, ahogy lehetett vagy kellett volna lennie, hanem ahogy valóban volt, akkor meg kell állapítanunk, hogy a háború a tokés fejlodés nélkülözhetetlen tényezoje volt. Az Észak-Amerikai Egyesült Államok és Németország, Olaszország és a balkáni államok, Oroszország és Lengyelország, a tokés fejlodéshez szükséges feltételeket vagy a kezdo lökést valamennyien a háborúknak köszönhetik, akár a gyozelemnek, akár a vereségnek. Amíg voltak olyan országok, amelyeknek belso széttagoltságát vagy naturális gazdasági zártságát le kellett küzdeni, addig kapitalista értelemben véve a militarizmus is forradalmi szerepet játszott. Ma a dolgok itt is másképp állnak. Ha a világpolitika fenyegeto konfliktusok színterévé vált, akkor nem arról van szó, hogy új országok nyílnak meg a kapitalizmus elott, hanem kész európai ellentétekrol, amelyek átterjedtek más világrészekre, és ott törnek ki. Akik ma fegyverrel a kézben egymás ellen fordulnak, akár Európában, akár más világrészeken, azok nem egyfelol kapitalista, másfelol naturális gazdálkodású országok, hanem olyan államok, amelyeket éppen magas tokés fejlettségük hasonlósága sodor konfliktusba. E fejlodés számára persze ilyen körülmények között a konfliktus, ha kitör, csak végzetes jelentoségu lehet, mert valamennyi tokésországban a gazdasági élet legmélyebb megrázkódtatását és átalakulását fogja eloidézni. Ámde más színe van a dolognak a tokésosztály szempontjából. Az o számára ma a militarizmus hármas vonatkozásban vált nélkülözhetetlenné: eloször, mint a konkurráló „nemzeti” érdekek harci eszköze más nemzeti csoportokkal szemben, másodszor, mint a legfontosabb befektetési mód mind a finánctoke, mind az ipari toke számára, és harmadszor, mint az osztályuralom eszköze belföldön a dolgozó néppel szemben - csupa olyan érdek, amelynek önmagában véve semmi köze sincs a tokés termelési mód fejlodéséhez. S a mai militarizmusnak megint csak ezt a sajátos jellegét mindenekelott egy néhány évtizeddel ezelott még egészen ismeretlen jelenség árulja el legjobban, az, hogy - úgyszólván saját belso mechanikus hajtóerejébol következoen - minden országban általánosan növekedik, s ebben egyik ország a másikat licitálja túl, továbbá a közelgo kirobbanás elkerülhetetlensége, végzetszerusége - az alkalomnak, a közvetlenül érdekelt államoknak, a vita tárgyának és valamennyi közelebbi körülménynek teljes bizonytalansága mellett. A kapitalista fejlodés egyik hajtóerejébol a militarizmus is kapitalista betegséggé vált.
A társadalmi fejlodés és az uralkodó osztályérdekek közötti, ismertetett ellentétben az állam az utóbbiak oldalára áll. Politikájában éppúgy, mint a burzsoázia, ellentétbe kerül a társadalmi fejlodéssel, ezzel egyre inkább elveszti az össztársadalom képviselojének jellegét, és ugyanabban a mértékben egyre inkább tiszta osztályállammá válik. Vagy helyesebben szólva, e két tulajdonsága különválik egymástól és az állam lényegén belüli ellentmondássá élesedik ki. A jelzett ellentmondás ráadásul mindennap élesedik. Egyrészt ugyanis növekszenek az állam általános jellegu funkciói, beavatkozása a társadalmi életbe, a fölötte gyakorolt „ellenorzése”. Másrészt viszont az államot egyre inkább arra kényszeríti osztályjellege, hogy tevékenységének súlypontját és hatalmi eszközeit olyan területekre helyezze át, melyek csak a burzsoázia osztályérdekei számára hasznosak, a társadalom számára csak negatív jelentoséguek: a militarizmusra, a vám- és gyarmatpolitikára. Másodszor, ezáltal „társadalmi ellenorzését” is egyre jobban átitatja és uralja az osztályjelleg (lásd a munkásvédelem kezelését valamennyi országban).
Az állam lényegében történt jelzett változásnak nem mond ellent, sot teljesen megfelel a demokrácia kialakulása, amelyben Bernstein ugyancsak a szocializmus fokozatos bevezetésének eszközét látja.
Sot, Konrad Schmidt magyarázata szerint, a szociáldemokrata többség elérése a parlamentben a társadalom e fokozatos szocializálásának közvetlen útja. A politikai élet demokratikus formái mármost kétségtelenül olyan jelenségek, melyek a legeroteljesebben fejezik ki az állam társadalommá fejlodését, s ennyiben a szocialista átalakuláshoz vezeto egyik szakaszát alkotják. Ám a tokésállam lényegének általunk jellemzett ellentmondása különösen kirívóan mutatkozik meg a modern parlamentarizmusban. Igaz, formája szerint arra szolgál a modern parlamentarizmus, hogy az állami szervezetben az egész társadalom érdekeit kifejezésre juttassa. Másrészt viszont ez mégiscsak a tokés társadalom, azaz olyan társadalom, melyben azok a tokés érdekek a mérvadók, amelyeket a parlamentarizmus kifejezésre juttat. A formájukat tekintve demokratikus intézmények így tartalmukat tekintve az uralkodó osztályérdekek eszközévé válnak. Ez kézzelfogható módon megnyilvánul abban a tényben, hogy mihelyt a demokráciának az a tendenciája érvényesül, hogy megtagadja osztályjellegét, s a tényleges népérdekek eszközévé válik, a demokratikus formákat maga a burzsoázia és állami képviselete áldozza fel. Tekintettel erre, a szociáldemokrata parlamenti többség eszméje olyan számvetésnek látszik, amely egészen a polgári liberalizmus szellemében csupán a demokrácia egyik, formális oldalát veszi tekintetbe, a másik oldalt viszont, reális tartalmát, teljesen figyelmen kívül hagyja. És a parlamentarizmus, egészében véve, nem olyan közvetlenül szocialista elemként jelentkezik, amely a tokés társadalmat lassanként átitatja, ahogy Bernstein feltételezi, hanem fordítva, a polgári osztályállam olyan sajátos eszközének, amely a tokés ellentéteket megérleli és kifejleszti.
Tekintettel az államnak erre az objektív fejlodésére, Bernsteinnek és Konrad Schmidtnek a közvetlenül a szocializmushoz vezeto, növekvo „társadalmi ellenorzésrol” felállított tétele olyan frázissá változik, amely napról napra jobban ellentmond a valóságnak.
A szocializmus fokozatos bevezetésérol szóló elmélet célja a tokés tulajdon és a tokésállam szocialista értelemben vett fokozatos reformja. A jelenlegi társadalom objektív folyamatai folytán azonban mindketto épp ellenkezo irányban fejlodik. A termelési folyamatot egyre jobban társadalmasítják, s az állam beavatkozása, a termelési folyamat fölött gyakorolt ellenorzése egyre jobban kiszélesedik. De ugyanakkor a magántulajdon egyre inkább az idegen munka leplezetlen kapitalista kizsákmányolásának formájává válik, s az állami ellenorzést egyre inkább kizárólagos osztályérdekek hatják át. Mivel így az állam, azaz a politikai szervezet, és a tulajdonviszonyok, azaz a kapitalizmus jogi szervezete, a fejlodés során egyre kapitalistább, nem pedig egyre szocialistább lesz, ez két leküzdhetetlen nehézséget állít szembe a szocializmus fokozatos bevezetésének elméletével.
Fourier elképzelése, hogy a falanszter-rendszer által a föld egész tengervizét limonádévá változtassák, nagyon fantasztikus volt. De Bernsteinnek az az elképzelése, hogy a kapitalista keseruség tengerét a szociálreformista limonádé palackonkénti hozzáadásával a szocialista édesség tengerévé változtassák, csak ízetlenebb, de egy hajszállal sem kevésbé fantasztikus.
A tokés társadalom termelési viszonyai egyre jobban közelednek a szocialista termelési viszonyokhoz, ezzel szemben politikai és jogi viszonyai egyre magasabb falat emelnek a tokés és a szocialista társadalom közé. A társadalmi reformok, valamint a demokrácia fejlodése ezt a falat nem lyukasztja át, hanem fordítva, tartósabbá, merevebbé teszi. Amivel tehát le lehet dönteni, az csakis a forradalom kalapácsütése, azaz a politikai hatalom meghódítása a proletariátus által.