Szabó Ervin

Az 1514-i forradalom


Source: Szabó Ervin: Hol az igazság!? Magvető, 1977.
First Published: Népszava Naptár 1903. 92-102. o.
Online Version: Marxists Internet Archive (marxists.org) 2002
Transcription / HTML: Artur Anyiszonyan / Stevan Gostojić


A történetet az élet mesterének mondják. Ha igazat szól e latin mondás, nem csodálhatjuk, hogy Magyarországnak oly nyomorult élete volt évszázadokon át. Mert ugyan rossz mestert adtak neki, akik történetét írták. A magyar történetírás kis nemzetnek a történetét jegyezte föl, de sok hamisítása, hazugsága, gyávasága elhomályosítaná a legnagyobb nemzet történetét is.

A fölserdülő gyermeknek fejét megtöltik olyan eseményeknek és olyan férfiaknak történetével, akik ezt a megemlékezést semmiképp sem érdemlik meg. A Hunyadik, a Kinizsik, a Szapolyaiak nagy emberek lehettek a maguk idejében, amikor harci bátorság volt a nagyság legfőbb kelléke. De ma más tulajdonságokat keresünk még azon nagyokban is, hogy ma is és mi is nagyoknak mondhassuk őket. Értelemben, jellemben nagyok voltak-e? Önzetlenül szolgáltak-e ügyet? Tudomány, művészet köszönhet-e nekik legalább pártfogást? És ha ezeket kérdezzük, a magyar történetírás igen sok „nagyja” olyan kicsivé törpül, hogy az elfogulatlan történetíró a legjobb akarattal sem szoríthat nekik helyet a nagyok csarnokában.

És kell is, hogy kizárja őket onnan. Mert kell a hely – mások számára. Ugyanaz a pártos történetírás, amely hősöket csinált azokból, a feledés vagy a rágalom szálaiból szőtt fátyolt borított olyan eseményekre és olyan férfiakra, akik százszorta inkább érdemlik meg, hogy az utókor emlékében éljenek. Mit tud a magyar iskolás gyermek, mit a művelt magyar az elmúlt évszázadok igazi nagy eseményeiről, a forradalmakról, a parasztháborúkról? Mit tud Magyarország gazdasági és társadalmi szerkezetének fejlődéséről, e fejlődés kiválóbb mozzanatairól, az ezt eszközlő férfiakról? Mit a magyar gazdasági törvényhozásról, amely e fejlődésnek írásba foglalt megállapítása? Mit tud – hogy ez a „rettenetes” fogalom se maradjon ki – az osztályharcokról, amelyeknek földerítése adja majd csak Magyarország társadalmi és politikai történetének igazi magyarázatát? Semmit, éppenséggel semmit!

Mert akik a magyar történetet írták – és nagyrészt azok is, akik ma írjak –, nem az igazság érdekében, hanem osztályérdekben írtak. Annak az osztálynak, annak a pártnak emberei ők, amely osztály éppen azokban a cselekvényekben, amelyeket a nemzet történetére főképpen jellemzőknek mondtunk, távolról sem játszották azt a dicsőséges szerepet, amely igazolná mai szereplésüket is, és történeti jogalapot nyújtana mai uralmuknak is. A magyar történetet az uralkodó osztály írta. Olyan történetet írt tehát, amely kiemel, és kedvező világításba helyez mindent, amiből dicsőség származhat rá, elhomályosít vagy egyenesen letagad mindent, amiből – oly gyakori – gyalázatát olvashatja ki az utókor.

Így bántak el a magyar történetnek egyik legnagyobbszerű eseményével, az 1514-i parasztforradalommal, és a magyar történetnek egyik legkitűnőbb alakjával, e forradalom vezérével, Dózsa Györggyel.

Kérdezzetek meg bárkit, mit tud róluk? Hogy a hitetlenek elleni harcra összegyűjtött jobbágyok gyülevész hada, tudatlan és hiú vezére, Dózsa alatt, becstelenül nem a török, hanem saját vérei, nemes urai ellen fordította fegyverét, irtózatos kegyetlenségeket követett el, míg végre a kiváló hazafi, a hős Szapolyai isten segítségével leverte őket, és megérdemelt büntetésben részesítette…

Nagyjából ezt tudja mindenki az 1514-i forradalomról. Ezt írják az iskolai tankönyvek és olvasókönyvek is.

Pedig hazugság elejétől végig minden szavuk. Akadt, aki kiderítette Dózsa forradalmáról az igazat, rájuk sütötte a hazugság bélyegét a magyar történetírókra. És mégis, unos-untalan ismétlik a régi mesét, most már tudatos hazugságot, rosszakaratú rágalmat.

„Az ő életírói – írja Márki Sándor kolozsvári egyetemi tanár[1] – kedves emberek. Tudniok kellett, hogy korszakalkotó a férfiú, kiről írnak, mert sorsához a parasztság sorsa fűződött; s ők gyermekijesztgetésre szánt dajkameséikkel csak a borzasztó külsőségeket hánytorgatják, azokat színezik ki gazdagon, azon rokonszenv megőrzése nélkül, mely a vértanúk küzdelmeinek szemléleténél elfogja szíveinket. Náluk a legújabb kor társadalma által némileg ismét fölkapott eszme, amelyért ez a székely halt, semmi, s egyéniségének legalábbis rendkívüli volta: szintén semmi. Századok óta áll ez nyomtatásban, tehát – igaz.”

Dr. Márki derék könyve nyomán hadd álljon itt Dózsa forradalmának igaz története röviden, addig is, amíg a Népszava könyvkereskedése hosszabb, kimerítő történetét kiadja majd.

*

Csodálatos sajátosságuk a magyar törvényeknek, hogy rendszerint jobbak, mint a tényleges állapot, amelyet eszközölnek. A magyar jobbágyság helyzete bármilyen rossz volt, mégis nem lehet mondani, hogy törvényes védelem híján lett volna. „De a törvényt nem védte senki sem.” Így eshetett, hogy abban az időben, amikor az erélyes király halálával földerült a kiskirályok napja, a jobbágyság helyzete különösen rossz volt, mert ezek a törvényt kutyába sem vették. Sőt, odáig mentek telhetetlenségükben, hogy súlyosbították magukat a törvényeket is.

Minden munka jóságának legfőbb biztosítéka a munkás szabadsága. Ha szabadságról a magántulajdon korszakában nem is beszélhetünk, a gazdasági és személyi kényszer nagyobb vagy kisebb mégis lehet. A magántulajdon korszakába esik a rabszolgaság, a jobbágyság, a bérmunkásság egyaránt; mindenik munkarendszert a munkás szabadságának, illetve kötöttségének más formája jellemzi. A jobbágyságot tiszta formájában az különbözteti meg a rabszolgaságtól, hogy a jobbágy személyére szabad, és munkája termékének egy része fölött szabadon rendelkezik. Kétségtelen, hogy ez a – nagyon viszonylagos – szabadság is jobban buzdít jó munkára, mint a rabszolgát az ő teljes szolgasága.

Ennek fölismerése megnyilatkozik a magyar törvényekben is. Egy 1298-i törvény kimondta a jobbágyok szabad költözködésének jogát, és ezt későbbi törvények ismételten megerősítették, így 1405-ben, 1435-ben, 1458-ban és utoljára 1476-ban, Mátyás király idejében. Négy évvel az ő halála után, 1494-ben megkezdődött azután a jobbágyok személyes szabadságának törvényi korlátozása.[2]

1494-ben a törvényhozás büntetni rendelte azon földesurat, aki másnak hozzá „szökött” jobbágyát ki nem adja; megerősítette ezt az 1495. évi 18. tc.; ugyanez évi 22. tc. pedig anyagilag is lehetetlenné tette a jobbágyok költözködését, megtiltván, hogy a jobbágy a földbe tett beruházásokat magával vigye. Helyreállott tehát a teljes rabszolgaság.

Ha így intézkedett maga a törvényhozás, képzelhető, milyenné lett a jobbágyok helyzete, hogyan garázdálkodtak benne az urak. A hallatlan fényűzés, amely lábra kapott, nem az urak munkájából táplálkozott, hanem jobbágyaik kirablásából. S mit tehettek ezek? Panaszra menjenek. „A törvény egyik »őre«, Báthori István erdélyi vajda, két fejet kívánt annak, aki őt bevádolná: hogy egyiket elvesztvén, a másikat tehesse nyakára. A rákövetkező esztendőben azután utóda, Drágfy Bertalan tett igazságot: akasztatta, nyársaltatta, karóba húzatta az elviselhetetlen terhek miatt lázongó szegényeket. Kinizsi sem járt el sokkal szelídebben az alvidéken. Hát még az apró zsarnokok, s főleg a tizedszedők, kik – mintha bíráskodhattak volna – a legkisebb adósságért vagy egyéb okból is elfogattak egyeseket.”

Ilyen körülmények közt alig érthető, hogyan engedhettek a magyar urak annak a pápai bullának, amely 1514-ben megbízta Bakócz Tamás prímást, hogy a törökök ellen keresztes hadat hirdessen. Hiszen eleve tartaniok kellett attól – és akadtak is egyesek, akik kimondták –, hogy a gyűjtendő parasztsereg nem a török, hanem sokkal nagyobb ellenségei, kínzói ellen fordítja majd fegyverét.

Megvan ennek is a jó oka. Nem kis szerepet játszott az urak elhatározásában azon véleményük, hogy a végképp elnyomorított parasztságban nincs annyi önérzet, hogy „isten akaratából való” urai ellen föllázadjon; de még inkább hatott az urakra azon remény, hogy mással kapartathatják ki a forró gesztenyét.

A reakció mai csatlósai, az agráriusok és a klerikálisok, nem győzik eléggé hánytorgatni a nemességnek azon „érdemét”, hogy századokon keresztül védte a hazát. Még ma is követelnek ezen a réven jogokat maguknak. Bezzeg az elfogulatlan történelem száz esetről is tud, amikor a magyar nemesség ezen egyetlen kötelességét sem teljesítette, és annál hanyagabbul teljesítette, minél busásabban vette ki részét a kiváltságokból.

1514-ben is így volt. Mindjobban fenyegette Magyarországot a török veszedelem. A nemesség ismerhetett-e hazafiasabb föladatot, mint minden áldozat árán is megerősíteni az országot a pogány ellen?

E helyett mit tett? 1498-tól kezdve rendre alkotott törvényeket, amelyekkel a honvédelmi kötelezettséget magától el- és a királyra hárította. Kapóra jött a keresztes hadjárat. Eddig a jobbágyok csak akkor mentek háborúba, amikor uruk vezette őket; most – úgy gondolták – elmegy a jobbágy maga, verekszik maga, meghal maga – az urak pedig otthon csücsülhetnek. A török veszedelemnek pedig vége.

Így történhetett, hogy a királyi tanács megengedte a bulla kihirdetését.

A keresztes had vezéréül Bakócz prímás a székely származású nemest, Dózsa Györgyöt tette meg. Ő ismételten kitüntette magát a török elleni harcokban akkor, amikor az általános elpuhultság uralmába kerítette a főurakat. 1514-ben is, közvetlenül a keresztes hadjárat előtt, népszerűvé tette magát vitéz haditette által.

A következmények megmutatták, hogy Dózsa György nemcsak vitéz katona volt, hanem okos hadvezér is, és hogy csupán vállalatának előkészületlensége okozta, hogy nem egyúttal Magyarország reformátora is.

Április 16-án hirdették ki Magyarországon a keresztes bullát, amely teljes búcsút és bűnbánatot ígér mindazoknak, akik a török ellen fegyvert fognak, s örök boldogságot a keresztény vallás védelmében elesőknek.

E túlvilági jutalmaknál sokkal inkább érdekelte a sohasem nagyon vallásos földműveseket, hogy egy ideig mentve lesznek földesuraik zsarolásaitól. Csakhamar gyülekezni kezdtek, leginkább a Rákoson és Pest külvárosaiban, továbbá Várad, Kalocsa, Bács és Fehérvár környékén. És nem csupán földművesekből állott a sereg; papok, barátok, tanítók, deákok nagy számmal csatlakoztak hozzájuk, sőt, iparosok is, nevezetesen vargák, csizmadiák. Így összegyűlt az ország különböző vidékein vagy 100 000 ember, ebből csak Pesten 40 000.

Egy hónapig tartott a keresztesek gyülekezése. Ezt az időt Dózsa arra használta, hogy fegyverbe gyakorolta embereit. Valószínű, hogy ő eleinte nem gondolt másra, mint hogy a török ellen fogja vezetni seregét.

Másképp gondolkoztak azonban a táborába gyűlt alsópapok, tanítók, tanulók. Az alsópapság helyzete szorosan összefüggött az időben a nép vagyonosságával, ez pedig a főurak erőszakoskodásai folytán egyre csökkent. Oly nyomorult volt a nép helyzete, hogy a papok követelni sem tudták híveiktől fizetésüket, így az urakban nemcsak a nép, hanem saját megrontóikat is látták, és gyűlölettel teltek el irántuk. Most azután elérkezettnek hitték az időt a leszámolásra, egyben a gazdasági és társadalmi visszásságok megszüntetésére.

A vallásháború kitűnő lepel volt azon izgatások számára, amelyeket ezek mindjárt az első napokban kezdtek. Ők voltak azok – élükön a ceglédi plébánossal, Mészáros Lőrinccel –, akik buzdítgatták Dózsát, hogy elsősorban a nemeseken álljon bosszút, hogy használja föl a kezébe mintegy a gondviselés által adott fegyvert, és vezesse seregét ezen tűrhetetlen kegyetlenségű emberek ellen.

Olyan volt-e a jobbágyság helyzete, hogy nem volt volna okuk sorsuk javításának ezen utolsó eszközéhez nyúlni – a fentebb elmondottakból megítélhető. Csakugyan, ha a Dózsa-féle forradalom sikerrel jár, ez lett volna az első és egyetlen jótett, amit a magyar nép lelkészeinek köszönhetett.

A nemesség csakhamar közvetlen okot is szolgáltatott, hogy a keresztes had ellene forduljon. A gyülekezés a tavaszi munka idejére esvén, az urak bánni kezdték a jobbágyoknak adott engedélyt, és erőszakkal, több helyt kegyetlenkedéssel tartották vissza a jobbágyaikat, vagy a már eltávozottaknak családjait sanyargatták. Május 15-én maga a király hagyta meg Dózsának, hogy több keresztest ne vegyen föl, hanem vonuljon meglevő seregével Dalmáciába, a török ellen.

Ez végképp felbőszítette a népet, amely most már nyíltan kikelt a nemesség ellen. Buda és Pest külvárosaiban már akkor nem egy nemes lakolt meg; és a nemesek öldösése ezentúl mindennap ismétlődött. Erre azután május 23-án Bakócz prímás egyáltalán eltiltotta a keresztes hadjáratot.

1514. május 23-át tekinthetjük Dózsa forradalmának kezdetéül. Aznap ugyanis Dózsa – fölolvasván a bíbornok levelét – két zászlót szúratott le, s kihirdette, hogy aki továbbra is a keresztesekkel akar tartani, lépjen az egyik zászló mellé, aki haza akar menni, a másik mellé. A keresztesek lelkesülten a maradás mellett nyilatkoztak, mire Dózsa buzdító beszédet tartott hozzájuk.

Rögtön hozzáfogott a hadjárat szervezéséhez. Fő feladata volt, hogy az országban elszórtan levő keresztes csapatokat magához vonja. Evégből három ezredet Száleresi Ambrus pesti polgár parancsa alatt a Rákoson hagyott, a sereg egy részét Mészáros vezetése alatt délnek, Bácsba küldte, a másikat Barabás pap alatt keletre, Eger felé; ő maga a deréksereggel Cegléd felé vonult, amely hely a gyülekezésre igen alkalmas volt. (Ceglédből magából még a törvényes gyülekezés első napjaiban 2000 ember csatlakozott a sereghez.)

Cegléden a sereg új fölkelőkkel egyre szaporodván, Dózsa mielőtt a fegyverforgatásban folytonosan gyakorolt kurucaival továbbindult volna, beszédet tartott hozzájuk.

Ez a beszéd kiválóan alkalmas annak megítélésére, öntudatos mozgalommal van-e dolgunk, vagy pedig – mint a hazug történetírók állítják – puszta rablóhadjárattal.

Valószínű, hogy kezdetben Dózsának és a vezetőknek lelkében csak homályosan élt az Alkotmány demokratikus reformjának óhaja; eleinte talán beérték volna egy kis teherkönnyítéssel és a személyes szabadság hatályosabb biztosításával. Így van ez minden, előkészület nélküli forradalomban. Csak a további események folyamán tisztázódtak a kívánságok, és kristályosodtak ki azon követelésekké, amelyek Dózsa ceglédi beszédében és későbbi fölhívásaiban foglaltattak.

Ceglédi beszédében Dózsa többek közt nagyjából ezeket mondta:

Az osztálykülönbség nem Isten műve, hanem a nemesek alkotása. Nekik van szükségük rá, hogy ők bujálkodhassanak, lakmározhassanak, magukat csinosítsák, lebzseljenek. Kell a nép, hogy zsarolhassák. „S mi, kiket ők rabszolgák gyanánt tartanak, sziszegve ugyan, de türelmesen végezzük munkánkat. Ez nem maradhat így sokáig. Le kell rázni az igát. Ellen kell állnunk a zsarnoknak, és gyakorolnunk jogainkat. Meg kell buktatni a királyokat. Szabadok akarunk lenni; és leszünk is. Javítani fogunk a törvényeken. Összezúzzuk a nemeseknek elévült jogait. Osztozkodni fogunk az urak vagyonán.

Nyilvánvaló ebből, hogy Dózsának megvoltak saját eszméi az ország átalakítására nézve. A törvény átvizsgálását és a szabadság megszerzését, a vagyonközösséget és a teljes demokráciát sürgeti, ami forradalmi programnak éppenséggel elegendő. Egyenlőség és vagyonközösség! – méltó arra, hogy a mai szocialisták szobrot emeljenek számára.

Alig öltött a keresztes hadjárat forradalmi jelleget, az ország sok vidékén fölszította az elégületlenség tüzét. A felső-magyarországi bányavárosok népe, amely szintén érezte az urak elnyomását, lázongani kezdett, a fölkelőkhöz pedig olyan elemek is csatlakoztak, amelyeket nem a végső kétségbeesés hajtott oda. Így Bihar megye sárréti járásából gazdag jobbágyok, Ugocsából, Sárosból, Szatmárból (Gencsről és Tyukodról) nemesek csatlakoztak Dózsához, olyanok tehát, akiknek volt mit kockáztatniok, de föláldozták az eszme, a szabadság érdekében.

Dózsa június 2-án elindult Ceglédről a Maros felé. Útjában lelkesen csatlakozott hozzá a föld népe. Varsányban 300 lovassal és 300 gyalogossal, Mezőtúron 800 emberrel, Dévaványán az egész község népével szaporodott serege; óriási buzgalommal növelték azt a békésiek, a gyulaiak. Ekkor Dózsa serege már 30 000-re rúgott.

Csanád vidékén, a Maroson volt első nagyobb összeütközése a nemesi sereggel, amely Báthori vajda és Csáki püspök vezetése alatt Dózsa előőrsét előző nap szétverte. A diadal mámorában mulatozó urakra Dózsa hajnalban rájuk csapott. Báthori pusztító ágyúi elől serege futni kezdett az erdő felé, mely előtt azonban Dózsa szavaira nemcsak megálltak, hanem vissza is fordultak üldözőik támadására. Csáki hadosztálya rögtön megfutott, ami eldöntötte Báthori ügyét is. A püspök Csanád várába zárkózott, amelyet Dózsa rögtön ostrom alá vett; közben a várost fölgyújtotta, és főképp a papoknak házait és jószágait pusztították tűzzel-vassal. Csáki látván reménytelen helyzetét, éjjel néhány emberével a Maroson meg akart szökni; de elfogták, és Dózsa elé vitték. Hasonló sors ért több főnemest. Báthorinak sebesülten sikerült megmenekülnie. Valamennyien kínos halált haltak.

A történetírók – kivált az újabbak – különösen azzal szeretik megbélyegezni a Dózsa-féle forradalmat, hogy fölsorolják a fosztogatásokat, a kegyetlenkedéseket, amiket a kurucok állítólag elkövettek. Ha kétségtelen is, hogy ezek az urak igen sokat lódítottak, nem akarjuk tagadni, hogy ilyesmi megtörtént. De vajon nincs-e elegendő mentség erre. Fosztogattak! – de hát honnan vegye a szegény emberekből álló sereg a szükséges élelmiszert, a fegyvereket, ha nem ellenségeitől, akiket gyöngíteni amúgy is természetes törekvése kellett hogy legyen. Másrészt ismeretes, hogy szegény embert soha nem bántottak, attól fizetés nélkül semmit el nem vettek.[3] Ami pedig a kegyetlenkedéseket illeti, az a kérdés, ki kezdte előbb? „Die hungerischen Edelleüt haben am ersten der Creitzer viel gespist” (a magyar nemesek előbb is sok keresztest karóba húztak) – mondja az egykorú Wunderzaichen. A keresztesek megbosszankodván, hasonló visszatorlással feleltek. Hogy a kegyetlenkedések azután folytatódtak – innen is, túl is –, ki csodálná a 16. század vad erkölcsei közt, amikor egy Kinizsinek ma is az iskolákban tanítják „hőstettét”, hogy két holt törökkel a kezében, eggyel a szájában (!) táncot járt. És forradalom volt, két osztálynak élethalálharca, amelynek célja a nemesség megdöntése; oly föladat, amelyet jámborsággal még megközelíteni sem lehetett. Senki sem mondhatja, hogy Dózsa személyes bosszúvágyát vagy vérszomját elégítette ki. Ha történtek kegyetlenkedések az ő tudtával, bizonyára azért, hogy a nagyszámú és nem kis részében talán még ingadozó, határozatlan nép szemében elsötétítse a főpapságnak és főnemességnek dicskörét, lerontsa a szinte babonás félelmet, amellyel a nép a kínzó nagyurak iránt viseltetett. Nem volt szép, de mindenesetre emberi és forradalomtörténetileg teljesen indokolt Dózsa eljárása. És amellett mindig áll a kérdés: nem a „művelt” nemesurak kezdték-e és folytatták kedvteléssel az „iszonyatosságokat”?

Mialatt Dózsa első győzelmét aratta, a nemesség teljesen készületlen volt. Oly nagy volt a „honvédő” nemesség elpuhultsága, annyira megrettentek a bátrak, hogy csak tanácstalanul futtattak követeket egyik megyétől a másikhoz, egyik külországból a másikba; a vezéreknek nem volt seregük, és a seregeknek nem akadt vezérük. Ott volt ugyan Szapolyai János, a hatalmas erdélyi vajda, a későbbi király, de hát ő – az önzetlen – előbb tudni akarta, mit várhat a királytól és a nemességtől szolgálataiért. Őneki ugyan hivatalából folyó kötelessége lett volna rögtön fegyverbe szállani; de ravasz számítással a végső veszély idejére tartogatta erejét, amikor annál becsesebb az ő segítsége. Hogy közben száz és ezer nemesi család pusztul el – mit bánta azt ő, hacsak módjában volt azután a honmentő szerepét játszani.

Június közepe felé járt már az idő, amikor annyira összeszedelőzködtek, hogy Bornemissza vezérlete alatt a keresztesek ellen mehettek. A gubacsi pusztánál találkoztak Száleresi Ambrus seregével. A gyáva vezér Bornemissza egy kegyelemszavára meghódolt, vele a sereg nagyobb része; nem volt nehéz a bátran küzdő kisebbséget szétverni. Válogatott kegyetlenséggel végezte ki a foglyul esetteket a „művelt” Bornemissza; 16 főbb lázadót pedig maga az országtanács végeztetett ki, oldalt, mellükön vagy testök hosszában vonatván őket karóba, azután pedig felnégyeltette. „Bizonyosan Te Deumot is ült az örvendező nemesség.”

Az Eger felé vonult keresztesek is megveretvén, a nemesség végre összpontosíthatta erejét, hogy a délnek vonult deréksereget támadja meg. Említettük, hogy Dózsa Mészárost küldte ide. Ez azt remélte, hogy Szegeden megvetheti majd lábát; de amily lelkesen csatlakozott hozzá Szeged földművelő és tanyai népsége, oly erősen tartotta magát a belváros vagyonos polgársága. Csalatkozván reményében, Mészáros Csanád felé vonult, ahol Dózsa seregével egyesült.

Dózsa Erdély felé törekedett, amelynek hegyes-völgyes tája hadműveletekre mindenkor kiválóan alkalmas volt. Útjában sok várat elfoglalt és lerombolt; közeledtére pedig Erdélyben is teljes erővel kitört a lázadás; ott régtől fogva nagy volt az elégületlenség olyannyira, hogy Mátyás idejében még a román parasztok is gyakorta lázongtak. A székelyek és a románok mindenfelé fölkeltek most is, és rendre pusztították a nemesek várait. Szapolyai még mindig „várt”!

Útjában Dózsa Temesvárnál állapodott meg, ahová a megmenekült Báthori alatt sok főúr és nemes zárkózott családostul. Temesvár egyike volt akkor is az ország legfontosabb erődeinek. A várat kettős sánc és kettős fal védte, és az egésznek természetes védelmül a Béga folyónak körülkanyargó, számos mocsarat képező ágai szolgáltak.

Dózsa – a „tudatlan hajdú” – a hadművészet minden szabálya szerint vette a várost ostrom alá. Mialatt ágyúkkal folyton lövette a várat, a természettől eléje gördített akadályokon úgy győzedelmeskedett, hogy a Béga folyót levezette a Temes mocsaraiba. Báthori helyzete mind aggasztóbb lett. Hiába írt Budára a királyhoz. Végső szorultságában végre Szapolyaihoz fordult, akinek személyes ellensége volt. Viszályaiknak feledésére buzdítván, „a mindenható Istennek és szülőanyjának nagy szerelmére kérte, hogy őt és hozzátartozóit szabadítsa meg az oroszlán torkából. Mert különben kétségbeesnének, hogy ily szörnyű halált kell halniok”. Sőt, azt ígérte neki, hogy ha Ulászló és fia meghalna, a királyválasztásnál kész reá szavazni. (Íme, a hű alattvalók, akik még királyuk életében alkudoznak a medve bőrére!)

Szapolyai végre elérkezettnek látta az időt a honmentő szerepének eljátszására. Mindenfelől zászlaja alá gyűjtvén a nemesi csapatokat, nagy sereggel Temesvár felé indult, ahol az erdő védelme alatt július 14-én vagy 15-én meglepte Dózsa seregét.

Dózsa nem ijedt meg. Lóra pattanva, nyugodtan csatarendbe állította körülbelül 40 000 főnyi seregét. Ő a közepet, öccse, Gergely a jobb-, Mészáros a balszárnyat vezette. Mindhárman buzdító beszédet intéztek népükhöz, figyelmeztetvén a mai harc döntő voltára. Itt az idő – úgymond Dózsa –, hogy övéiknek szabadságáért küzdjenek. Ha feleségeiknek és gyermekeiknek könnyeire, sóhajaira és kérelmeire visszagondolok, alig lehet kételkedni, hogy jövőre erőtlen lesz minden fegyver, amellyel a bűnösök az egyedül erényeiknek erejével támadók ellen védik magukat. Menjenek hát, küzdjék ki övéiknek szabadságát azok elnyomói ellen; álljanak bosszút a haza sanyargatóin, harcoljanak a legigazságosabb ügyért, a törvényekért, a hazai intézményekért a legembertelenebb és legerőszakosabb ellenséggel szemben.

A kitört harc mindkét részről a legnagyobb elkeseredéssel és sokáig kétesen folyt. De hiába volt a kitartás, hiába Dózsa vitézsége. Megsebesülvén, lováról félholtan lefordult. Ugyanekkor fogságba került öccse, Gergely is. A két vezér fogságba jutása eldöntötte a csata sorsát. A harc vad mészárlássá fajult. A nemesség senkinek sem kegyelmezett meg, férfit, asszonyt, gyermeket kegyetlenül mészárolt. Sok ezren estek el; de megmenekült Mészáros Lőrinc, a harmadik vezér.

Ő vette most át a mozgalom vezetését, de kevés sikerrel. Erdélyben Kolozsvár környékén verték meg a kereszteseket. Bács és Bodrog megyében Barabás pap volt a fölkelők vezére, ki ellen a nemesség a szerémségi rácok segítségét vette igénybe. Hősi védelem után elesett Szent-Lőrinc, ahová Barabás zárkózott. Sok ezer embert mészároltak le; őt magát, ruháit meggyújtván, a toronyból dobták le. De nem soká örülhettek a győzelemnek, mert hazafelé vonulván, a keresztesekhez szító naszádosok őket megverték. Hősi harc után futott meg Pogány Benedeknek Mészárostól lelkesített serege Baranyában, csak akkor, amikor Pogány elesett, Lőrinc pedig súlyos sebbel ismét megmenekült. A Bakony vidékén Sós Demeter volt a fölkelők vezére; őt is megverték.

Maradt még a bihari sereg. Bihar és Szilágy népe már kezdetben csatlakozott Dózsához. Ide menekült a csüggedhetetlen Lőrinc, és újra fölvette a harcot Tomori és Szapolyai ellen. Itt is vereség volt a vége az egyenlőtlen küzdelemnek. De Lőrinc maga ezúttal is megmenekült, s ki tudja, hová lett?

Ezzel ért véget a szomorú forradalom. De nem ért véget a parasztok öldöklése. Sok főúr és nemes „a parasztok dühének lecsöndesítése végett” bekószálván az országot, egész falvakat égetett föl, dúlt, rabolt, más uraknak jobbágyait erőszakkal magánál tartotta; elvették a jobbágy vagyonát, lefoglalták a megürült uradalmakat.

Hetvenezer jobbágynak életébe került a szabadság megszerzésének hősi kísérlete!

Hátravolt még a foglyul esett Dózsa Györgynek a megbüntetése.

A történetírók, akik keresztényi kegyességgel oly mélyen megbotránkoztak a keresztesek kegyetlenkedésein, nem találták meg a megbotránkozásnak ugyanoly kemény szavait, amikor Dózsa kivégeztetéséről írtak. Pedig Szapolyainak és társainak, akik Dózsát a legborzasztóbb halállal végezték ki, nem szolgálhatott mentségükül, hogy a harc hevében cselekedtek. Egy hétig tanácskozhattak azon, a halálnak milyen nemével végezzék ki; elég idejük volt, hogy a kegyesség és nagylelkűség keblükben megszólaljon. Nem történt.

Dózsa György a győző elé vezettetvén, „bátor lélekkel s nyugodt arccal” szólt Szapolyaihoz. A maga számára nem kér kegyelmet. De legyen méltányos öccse, Gergely iránt, akiről mindenki tudja, hogy a táborban maradásra ő kényszerítette.

Szapolyait nem hatotta meg a férfias önérzetnek és az önfeláldozó testvérszeretetnek ez a példája. A bíróság ítélete kegyetlen halálra szólt.

Július 24-e táján történt a kivégzés Temesvárott.

Az elkövetett kegyetlenségeket borzasztó még leírni is. A világtörténelem nem ismer barbárabb büntetést.

Előbb Gergelyt fejezték le. Azután Györgyre került a sor.

A bakók egy ágast ástak a földbe, eléje vasból kovácsolt „trónszéket” tettek, s az övig levetkeztetett Dózsát ráültetvén, az ágashoz kötözték a „kuruckirályt”. A „trón” előtt lobogó tűzben melegített, s ekevasból készített koronát csiptetővasakkal helyeztek fejére. A kegyetlen bírák undok szerepet szántak Dózsa vagy 60 bizalmasabb emberének, kiket vele együtt fogtak el; kegyelmet ígértek a halálra éheztetetteknek, ha az ekként megpörkölt vezér testéből esznek. De csak kilencen maradtak életben, s ezeket most Dózsa trónjához bocsátották. Nádsíp és hegedű hangjaira kellett járniok a toborzót, és minden körülforgás után egyet harapniok és nyelniök Dózsa testéből. „Mely pedig nem akarta harapnia, az azon helyen levágatott”. Három vagy négy lakolt így halállal; a többi csakugyan megmenekült. Dózsa Györgynek egy izma sem mozdult. „Nem sírt, nem jajgatott, nem rettegett – mondja még az ellenséges krónikás is –, s őket csakis a meggyalázó kutyakölykök szóval illetve, hallgatott.” S az embertelen szertartás alatt ahány barát, pap csak jelen volt, Te-Deum-laudamust (Téged Isten dicsérünk) kényszerült énekelni.

Dózsa borzasztó halála nem engesztelte ki a „kegyes” urakat. Nem elégelték meg a kegyetlen vérbosszút, amely 70 000 emberrel csökkentette jobbágyaik számát. Ha előbb rabszolgák voltak, hadd legyenek ezután kutyák!

Az összeült országgyűlés előbb a „bűnös” vezérek büntetéséről gondoskodott, „kegyelem nélkül megölendőknek és mindenütt kiirtandóknak ítélvén őket”. Sajnálták, hogy az összes parasztságot el nem törölhetik; de – úgymond a törvény – „anélkül a nemesség keveset ér”. Hogy tehát „efféle megátalkodottságuknak emléke és mindenkorra szóló fenyítése örököseikre is háramoljék és átszálljon, és hogy minden század tudja, mily istentelen gonoszság az urak ellen föllázadni: ...elvesztvén egy helyről más helyre szabadon való költözködésöknek jogát, földesuraiknak kizárólagos és örökös szolgái legyenek, kiknek megegyezése és akarata nélkül egy helyről a másikra lakás és tartózkodás végett ne mehessenek”. (1514: 14. tc.)

Ezzel – és a jobbágyságnak 70 törvénycikkbe foglalt egyéb megterheltetésével – végződött a magyar földművelők 1514-i nagy szabadságharca.

Nem volt az első, nem is volt az utolsó. Sokszor volt még oka a magyar jobbágynak, hogy fegyverrel kezében könnyítsen elviselhetetlen sorsán.

Mert az urak nem okultak a történetből, amelyből nem is tanulhattak, mert hamis volt, hazug volt.

Vajon ma sem tanulnak majd, mielőtt késő?

Az 1848-i fölszabadítás ellenére a szolgaságnak ugyanazon láncait rakják a földművesekre, amelyek alatt 1514-ben nyögtek.

Nincs ma senki, aki hasonló kitörésre buzdítaná a földműveseket, hasonló véromlást kívánna.

De a végtelen elnyomás, a korlátlan kényszer elszakítja az okos meggondolás fonalát.

Vigyázzanak az urak!

Él Dózsa emléke a nép szívében!

 

- - - - Szellemét a tűz nem égeté meg.

Mert az maga tűz. Úgy vigyázzatok:

Ismét pusztíthat e láng rajtatok!

 


[1]Dósa György és forradalma. Írta dr. Márki Sándor. Második kiadás. Budapest: Ráth M. kiadása 1886. VIII. és 216. oldal. 8o.
[2]Helyénvaló itten helyreigazítani egy másik legendát, amely Mátyás királyból a szegény nép védőjét, „igazságos Mátyást” csinált. Ő anyagilag javított ugyan a parasztok helyzetén, de törvényhozás útján alig tett többet, mint 1298-ban az előtte már majdnem két századdal élt III. Endre. Biztosította a személyszabadságot, amit az is megtett. „Hogy azonban intézkedései nem gyökereztek elég mélyen, mutatja, hogy a törvényt már közvetlen utóda alatt ki lehetett forgatni a maga mivoltából.” (Márki S.)
[3]„Die Kreutzer thun keinen armen man kein laydt, nehmen nichts mit gewalt, und was man ihnen zufurt, deshalb bezalen sie also gar” – mondja az egykorú Auffrur.