Író: Nyikolaj Ivanovics Buharin
Először megjelent: "Kommunyiszt," 1918. 2. szám, (április 27.) 11-14. oldal. Anarhizm i naucsnij kommunyizm.
Forrás: Politikatudományi füzetek 8. - Demokrácia, "cézárizmus," szocializmus (Buharin Tanulmányok).
Fordítás: Sólyom Antal
HTML: P.G.
A romokban heverő gazdaság, a termelés hanyatlása kétségtelenül összekapcsolódik az egészséges proletár tudat hanyatlásával. A proletariátusnak a rongyos csőcselék színvonalára süllyedése és különálló dolgozó elemekké való széthullása, deklasszált indivídumokká válása olyan helyzetet teremt, amely többé-kevésbé kedvez az anarchista tendenciáknak. A dolog csúcsa, hogy a szociáldemokraták Marx-hamisításaikkal homályt és kétértelműséget teremtettek az anarchia kérdésében. Meggyőződésünk, hogy ki kell derítenünk, mit tanítanak egyes marxista tudósok és a kommunizmus az anarchistákról.
Engedtessék meg, hogy saját "végső megítélésemmel" kezdjem, és azzal, ami ebből az anarchistákat illeti. Ami a jelenben a probléma kérdésfeltevését illeti, a kommunizmus és a szocializmus előfeltevése az állam megőrzése, míg az "anarchia" megszünteti az államot. Az állam "védőügyvédjének" vagy ellenségének lenni, ez a "kontraszt" az, amivel a marxistákat és az anarchistákat általában jellemzik.
Bárki emlékezhet, hogy a kontrasztnak ez a felfogása nem csupán az anarchisták műve. A szociáldemokraták is épp eléggé lejáratták magukat. A "jövő államáról" vagy a "nép államáról" szóló elképzelések széles körben elterjedtek a demokrácia eszméinek és frazeológiájának világában. Továbbá, némely szociáldemokrata pártok mindig hangsúlyozták "etatista" természetüket. Az osztrák szociáldemokrata reklámszövege ez volt: "Mi vagyunk az állam igazi képviselői". Napjainkig közhely ez, amennyiben ezek a régi pártok még nem likvidálódtak. És természetesen ezzel az "álammal" semmi dolga sincs Marx kommunista tanításának.
A tudományos kommunizmus az államot az uralkodó osztály szervezetének tekinti, az elnyomás és az erőszak eszközének, és ezen az alapon semmiképp a "jövő állama" előképeként. A jövőben nem lesznek osztályok, nem lesz osztályelnyomás és épp ezért nem lesz ilyen eszköze sem az elnyomásnak és az állami erőszaknak... Az "osztály nélküli állam" - csóválják fejüket a szociáldemokraták - önellentmondásos fogalom, valami lehetetlenség, nyelvbotlás, és ha ez a fogalom mégis a szociáldemokrácia szellemi tápláléka, az valójában nem a nagy forradalmárok, Marx és Engels hibája.
A kommunista társadalom mint olyan, ÁLLAMNÉLKÜLI társadalom. Ha ez a helyzet - és ez nem is kétséges - akkor mi a különbség valójában az anarchisták és a marxista kommunisták között? Vagy talán végül is eltűnik a különbség ha megvizsgáljuk azt a kérdést, hogy merre tart a társadalom és mi a "végső cél"?
Nem, a különbség fennáll, csakhogy másban. Abban áll, hogy a termelés nagy trösztökbe centralizált-e, vagy kisüzemekbe decentralizált.
Mi kommunisták nemcsak abban hiszünk, hogy a jövő társadalma felszabadítja magát az ember kizsákmányolása alól, hanem abban is, hogy az ember megvalósítja az őt körülvevő természettől való legnagyobb függetlenséget, vagyis, hogy a minimumra fogja csökkenteni "a társadalmilag szükséges munkára fordítandó időt", kifejlesztve a társadalom termelőerői és a társadalmi munka termelékenységének maximumát.
Szerintünk ennek eszményi megoldása a centralizált termelés, tervszerűen nagy egységekbe szervezve végső elemzésben a világgazdaságba mint egészbe illesztve. Az anarchisták ezzel szemben előnyben részesítik a termelés viszonyainak egy egészen más típusát. Az ő eszményük kicsi közösségekből áll, miáltal az ő struktúrájuk mellőzi a nagyvállalatok vezető szerepét, ugyanakkor gazdag, "szerződésekben", amelyek szabad egyezmények hálózatává állnak össze. Gazdasági nézőpontból a termelésnek ez a rendszere világosan a középkori közösségekhez áll közelebb, mint a termelés olyan módjához, amelynek a tőkés rendszer kiszorítása a hivatása. Ez a rendszer azonban nem pusztán retrográd lépés, hanem teljességgel utópikus is. A jövő társadalma nem a semmiből pattan ki és nem az égi angyalok ajándéka lesz. A régi társadalomból emelkedik ki, azokból a viszonyokból, amelyeket a finánctõke hatalmas apparátusa hozott létre. Valamely új rendszer csak akkor, annyiban lehetséges és hasznos, amennyiben a termelőerők fejlődésében tovább vezet, mint az eltűnő rendszer. Természetesen, a termelőerők további fejődése csak úgy gondolható el, ha folytatódik a centralizáció termékeny folyamata, valamint a szervezettség intenzívebb foka, a "dolgok igazgatása" lép az elavult elv, az "emberek igazgatása" helyére.
Jól ismert - érvelnek az anarchisták -, hogy az állam lényege pontosan a centralizáció, s amíg a termelés centralizációja fennáll, bizonyos hogy fennáll az államapparátus is, a kényszer hatalma, röviden: az "autoritív viszonyok".
Ez a replika azonban hibás, márcsak azért is, mert előfeltételez egy tudománytalan, vagy még inkább egy teljesen infantilis államkoncepciót. Az állam, amilyen a tőkés is, nem célja, hanem viszonya a társadalmi osztályoknak. Osztályok viszonya, amennyiben azok között áll fenn, akik uralkodnak és akiket uralnak. Ez a viszony az állam végső lényege. Ha megszűnik ez a viszony, az állam is megszűnik. Centralizációban látni az állam lényegi vonását, ugyanaz a hiba, amelyet azok követnek el, akik a termelőeszközöket tőkének tekintik. A termelőeszközök csak annyiban válnak tőkévé, amennyiben egy társadalmi osztály kezében monopolizálódnak és egy másik osztály kizsákmányolását szolgálják a bérmunka alapján, és így el lehet mondani, hogy ezek a termelőeszközök kifejezői az osztályelnyomás és a gazdasági kizsákmányolás osztályviszonyainak. S ugyanezekben a termelőeszközökben van valami csodálatra méltó is: ezek az emberek természettel vívott harcának eszközei is. Magától értetődő, nemcsak nem fognak eltűnni a jövő társadalmából, hanem inkább elnyerik végre méltó helyüket.
Természetesen, a munkásmozgalomnak volt egy olyan korszaka, amikor a munkások még nem voltak kellőképp tisztában azzal, hogy mi a különbség a gép mint termelőeszköz és a gép mint tőke, vagyis az elnyomás eszköze között. Mindenesetre, ez idő tájt a munkások nem a gépek magántulajdonának felszámolására törekedtek, hanem inkább maguknak a gépeknek a szétrombolására, amivel visszatértek volna a munka primitív kézi eszközeihez. Mindez analóg az anarchisták pozíciójával, akiknek "osztálytudatuk" van a termelés koncentrációjáról. A tőkés centralizációt az elnyomás módszerének tekintik, a maguk szimplifikált módján tiltakoznak a termelés minden centralizációja ellen általában. Gyermekes naivitásuk elhomályosítja a dolog lényegét, annak társadalmi, történelmi és megjelenési formáját.
Ugyanígy a különbség köztünk, kommunisták és anarchisták között a burzsoá állam tekintetében nem abban áll, hogy mi az állam mellett vagyunk, ők meg ellene, hanem abban, hogy mi előnyben részesítjük a termelés koncentrációját olyan nagy egységekbe, amelyek megfelelnek a termelőerők maximális fejlődésének, ezzel szemben az anarchisták előnyben részesítik az olyan kicsi, decentralizált termelést, amelyben a termelőerők színvonala emelkedni nem tud, csak lesüllyedni.
A másik lényeges kérdés, ami elválasztja egymástól az kommunistákat és az anarchistákat, az a proletariátus diktatúrájához való viszonyuk. A kapitalizmus és a jövő társadalma között lesz egy egész korszaka az osztályharcoknak, amelyben kigyomlálják a burzsoá társadalom utolsó maradványait. Az osztálytámadást a burzsoázia, amely már ugyan elbukott, de még mindig ellenáll, provokálja és végigküzdi. Az októberi forradalom tapasztalata megmutatta, hogy még amikor "kiszórták és leterítették" őket, azonnal felhasználták a megmaradt forrásokat, és harcoltak a munkásság ellen; és végül bizonyos módon a nemzetközi reakció segítséget nyújtott nekik, s hogy a munkások végső győzelme csak úgy lesz lehetséges, ha a proletariátus megszabadítja az egész világot a kapitalista gyülevész hadtól és teljesen megfojtja a burzsoáziát.
Éppen ezért természetes, hogy harcában a proletariátus kiaknázza a szervezet előnyét. Mennél nagyobb, mennél erősebb és mennél szilárdabb ez a szervezet, annál gyorsabban sikerül a győzelmet kivívni. Ilyen átmeneti szervezet a proletár állam, a munkások hatalma és uralma.
Mint minden hatalom, a proletárok hatalma is szervezett erőszak. Mint minden állam, a proletár állam is az elnyomás eszköze. Természetesen nem szükséges olyan óvatosnak lenni az erőszak kérdésében. Az ilyen óvatoskodást jobb a jó keresztényeknek vagy a tolsztojánusoknak hagyni, nem a forradalmároknak. Az erőszakhoz való viszonyulásban arra van szükség, hogy azt lássuk, ki ellen irányul. A forradalom vagy az ellenforradalom egyenlő mértékben erőszakos akciókból áll, ám emiatt lemondani a forradalomról értelmetlenség volna.
A hatalom és a proletariátus autoritatív erőszakának kérdését hasonlóan ítélhetjük meg. Bizonyos, hogy ez az erőszak is az elnyomás eszköze, csakhogy a burzsoázia ellen alkalmazzák. Ez magával hozza a szankciók rendszerét, ám e szankciók ugyanígy a burzsoázia ellen irányulnak. Amennyiben az osztályharc eléri legmagasabb fokát és polgárháborúvá válik, senki se fecseghet az egyéni szabadságról, ellenkezőleg, csak a kizsákmányoló osztály rendszeres elnyomásának szükségességéről lehet szó.
A proletariátusnak két dolog között kell választania: vagy megtöri a már levert burzsoáziát egyszer és mindenkorra, valamint megvédi magát annak nemzetközi szövetségeseitől, avagy nem teszi mindezt. Az első esetben a munkát meg kell szervezni, módszeresen vezetni és mindent megtenni, amit a körülmények megengednek. Ehhez a proletariátusnak szervezett erőre van szüksége, akármennyibe kerül is. Ez az erő a proletariátus államának hatalma.
Az osztálykülönbségek azonban nem tünnek el a világból egy tollvonásra. A burzsoázia mint osztály nem tűnik el azután, hogy elveszíti politikai hatalmát. A proletariátus - hasonlóan - proletariátus marad még győzelme után is. Természetesen elfoglalja helyét mint uralkodó osztály. Védelmeznie kell ezt a pozíciót vagy összeolvadni a társadalom maradékával, amely mélységesen ellenséges vele szemben. Ez itt a történelmi probléma és megoldásához nem vezet két út. Az egyetlen megoldás ez: a proletariátusnak mint a forradalom hajtóerejének az a feladata, hogy megőrizze domináns pozícióját mindaddig, amíg a többi osztályt nem alakította a maga formájára. Ekkor - és csak ekkor - a proletariátus lebontja államszervezetét és az állam "elhal".
Az anarchisták álláspontja és a mienk közötti ellentmondás az átmeneti korszak kérdésében valójában így foglalható össze: a PROLETÁR NÉP-ÁLLAM mellett vagy ellen vagyunk, avagy a PROLETARIÁTUS DIKTATÚRÁJA mellett vagy ellen vagyunk.
Az anarchisták számára minden hatalom, a főhatalomról nem is beszélve, elfogadhatatlan, bármilyenek is a körülmények, mivel a hatalom elnyomás, mégha a burzsoázia ellen irányul is. Éppen ezért a forradalom fejlődésének jelenlegi szakaszában az anarchisták a burzsoázia és a kollaboráns pártok oldalán állnak a proletariátus hatalma elleni gyűlölség növelésében. Amikor az anarchisták a proletariátus hatalma ellen ágálnak, megszűnnek, "baloldalinak" vagy "radikálisnak" lenni, ahogy általában címkézik őket, sőt ellenkezőleg, rossz forradalmárokká válnak, vonakodnak a szervezett és rendszeres osztályharcot vezetni a burzsoázia ellen. Megtagadva a proletariátus diktatúráját, megfosztják magukat a legértékesebb fegyvertől a harcban, a diktatúra elleni harcukban dezorganizálják a proletariátus erőit, kiragadják a fegyvert a kezéből, és objektíve támogatást nyújtanak a burzsoáziának és az ügy hitszegő árulóinak.
Könnyű kimutatni, melyik alapvető fogalom magyarázza az anarchista álláspontot a jövő társadalmáról és a proletariátus diktatúrájáról; ez az elv, úgymond, a rendszeres és szervezett tömegakció technikája.
Az anarchista elméletet követve kitűnik, hogy a következetes anarchistának irtóznia kell a szovjethatalomtól és harcolnia kell ellene. Ugyanakkor tegyük fel, hogy ez az álláspont nyilvánvalóan abszurd a munkások és parasztok számára, akkor az olyan anarchisták száma, akiket ilyen elvek vezetnek, nem nagy; ezzel szemben vannak anarchisták, akik nyugodtan helyet foglalnak a legfelsőbb törvényhozásban és a proletár államhatalom végrehajtó szervében, ti. a Szovjetek Központi Végrehajtó Bizottságában.
Világos, hogy ez ellentmondás, elhajlás a valódi anarchista nézőponttól. Mindez megértéssel fogadható, ha az anarchisták nincsenek káros hatással a szovjetekre. A legjobb esetben csupán "kizsákmányolják", bár mindig készek lerombolni. Ebből a helyzetből származik egy további, igencsak nagy horderejű gyakorlati különbség: amennyire minket illet, a fő feladat az, hogy a lehető legszélesebb bázison, az erősítés és a szervezés útján hatalmat adjunk a proletár tömegszervezeteknek - a munkástanácsoknak; az anarchisták közben tudatosan obstruálják ezt a munkát.
Nagyban különbözünk azoknak a folyamatoknak a megítélésében is, amelyeket vidéken indítottunk meg, s amelyek kiformálják a proletár diktatúra időszakának lehetséges gazdasági gyakorlatát. A kapitalizmus fölötti gazdasági győzelem alapvető feltétele annak biztosításában áll, hogy a "kisajátítók kisajátítása" ne fajuljon atomizálódássá, de lehetőség szerint egyenlő felosztássá sem. Egy új felosztás kistulajdonosokat eredményez, ám a nagytőkés tulajdon a kistulajdonból nő ki, s így szükségszerűen, a gazdagok tulajdonának felosztása ugyanannak az osztálynak, a gazdagokénak újraszületéséhez vezet.
A munkásosztálynak megéri, hogy ne valósítsa meg a felosztást, amely csak a kispolgárságot és a gyülevész hadait juttatná előnyhöz, azt azonban érdemes látnia, hogy a kisajátított termelőeszközök társadalmasított és kollektív alkalmazása csak rendszeresen és szervezetten lehetséges.
Ez pedig csak úgy lehetséges, hogy a kisajátítást szervezetten hajtják végre, a proletár intézmények ellenőrzése alatt. Másképpen a kisajátítás a nyílt szétzüllesztés képét ölti, és könnyen válik puszta magán "elsajátításává" mindannak, ami a társadalomnak mint egésznek a tulajdona lehetne.
Az orosz társadalom - különösen az ipar és az agráripar - válság időszakon megy keresztül és romokban áll. Ez a tömérdek nehézség nemcsak a termelőerők nyilvánvaló pusztulásával, hanem a gazdaság egész építményének alapokig ható szétesésével is jár. A helyzet következménye, hogy a munkások figyelmet kell hogy szenteljenek az alapos leltározásra, hogy felügyeletet gyakoroljanak a termelőeszközök fölött, a lakások, a rekvirált fogyasztási termékek stb. fölött. Az ilyen ellenőrzés csak ott lehetséges, ahol a kisajátítás nem magánegyének vagy csoportok műve, hanem a munkáshatalom szerveié.
Szándékosan kerültük az anarchisták elleni vitánkban az olyan érveket, hogy soraikban útonállók, bűnözők, banditák és hasonló elemek is voltak. A munkásoknak az a fontos, hogy megértsék, mi ártalmas az anarchista tanban és miből ered káros gyakorlatuk.
Érvelésünk fő pontjain nem folytathatunk felületes civakodást. Mindaz, amit eddig mondtunk, megvilágítja, miért lehetett, hogy éppen az anarchista csoportok voltak azok, amelyek a "kisajátítók" bandáinak gyors melegágyává váltak, akik főképp saját zsebükre sajátítottak ki, s hogy miért vonzzák az anarchisták a bűnözőket. Mindig és mindenütt vannak elemek, amelyek a forradalmat saját hasznukra aknázzák ki. Mégis, ahol a kisajátítás a tömegszervezetek ellenőrzése alatt megy végbe, sokkal nehezebben érvényesül a magánhaszonra való törekvés.
Másfelől, amikor valaki, kibújik a szervezett tömegakcióban való részvétel alól, a szabad csoportok akciójának elve alapján és azt helyettesítve, amely csoportok "saját döntésük alapján", "autonóm módon és függetlenül" cselekszenek, amikor valaki a "kisajátítás" számára legkedvezőbb légkör megteremtésén munkálkodik, tevékenysége elméletileg és gyakorlatilag sem különbözik a közönséges utcai tolvajétől.
A magánkisajátítás, elkobzás és hasonlók nemcsak azért veszélyesek, mert megakadályozzák a termelés, az elosztás és ellenőrzés apparátusának létrehozását, hanem azért is, mert az ilyen akciók teljesen demoralizálják azokat az embereket, akik azt véghezviszik. Megfosztja őket osztálytudatuktól, képtelenné teszi őket az elvtársaikkal való együttműködésre, ezért cserbenhagyják egymást a magányos "csapatért" vagy a "szabad egyénért".
A munkások forradalmának két oldala van: a romboló oldal és az építő vagy újjáépítő oldal. A romboló oldal mindenekelőtt a burzsoá állam lerombolásában mutatkozik meg. A szociáldemokrata opportunisták azt bizonygatják, hogy a hatalomnak a proletariátus általi megragadása semmilyen alakban vagy formában sem jelenti a tőkés állam szétzúzását, az ilyen "megragadás" csupán néhány ember képzeletében létezik. Valójában azonban, a hatalomnak a munkások általi megragadása csak a burzsoázia hatalmának a lerombolásán keresztül válhat valósággá.
Az anarchisták pozitív szerepet játszanak a burzsoá állam lerombolásának munkájában, azonban szervezett feltételek között nem képesek az új világ megalkotására. Más oldalról, amikor a proletariátus már létrehozta hatalmát és amikor a legsürgősebb feladat a szocializmus építése, akkor az anarchisták az építő tevékenységet vad és dezorganizáló akciókkal háborgatva, azonnal különösen negatív szerepet játszanak.
A proletariátus, a termékeny aktív osztály célja a kommunizmus és a kommunista forradalom a nagybani termelés szervezetén keresztül. A szegény osztályok többi rétege úgy lehet a kommunista forradalom részese, ha a proletariátus hátvédje lesz.
Az anarchia nem a proletariátus ideológiája, hanem a tétlen és deklasszált csoportoké, azoké, akiknek hiányzik minden kapcsolata a termelő munkával. A koldus hordák ideológiája, lumpenproletariátusé, az embereknek olyan csoportjáé, amely a proletárok, a lecsúszott burzsoák, a dekadens értelmiségiek, a családjuk által elkergetett vagy elszegényedett parasztok köréből verbuválódik. Olyan emberek sajátos amalgámja, akik képtelenek valami újat alkotni, értéket létrehozni, s csak azt tudják megragadni, ami "konfiskálásaik" során a kezükhöz tapad. Ilyen tehát az anarchia mint társadalmi jelenség.
Az anarchia a kapitalista társadalom bomlásterméke. A nyomorúságnak ezt az arculatát a rabszolgaságnak a bomlása hozza magával, abban az átalakulásban, amelyben azok az emberek, akik egykor egy osztály tagjai voltak, olyan "indivídumokká" atomizálódnak, akik már nem függnek osztályaiktól, akik "önmagukért" élnek, nem dolgoznak, s akik tartva magukat individualizmusukhoz, nem ismernek el semmiféle szervezetet. Ezt a nyomorúságot a barbár kapitalista rezsim hozta létre.
Az olyan egészséges osztály, mint amilyen a proletariátus, nem engedheti meg magának, hogy megfertőzze az anarchia. Körében az anarchia csak abban a szélsőséges esetben bukkanhat fel, ha a munkásosztály szétesik; ekkor ez a betegség tünete. A munkásosztálynak ugyanúgy kell harcolnia gazdasági, mint ideológiai felbomlasztása ellen, amely az anarchia terméke.