Burzsoá forradalom és proletárforradalom

Író: Nyikolaj Ivanovics Buharin
Először megjelent: "Pod znamenyem markszizma" 1922. július-augusztus¹
Fordította: Bakos Károly
Forrás: Nyikolaj Ivanovics Buharin: Töprengések a szocializmusról; Kossuth Könyvkiadó, 1988.
HTML: Petykó Gergő

1. A kapitalizmus a feudális társadalom méhében és a szocializmus a kapitalista társadalom méhében. 2. A burzsoázia és a földesurak közti ellentét, a kizsákmányoló viszony a proletariátus és a burzsoázia között. 3. A burzsoázia kultúrája a feudális arisztokrácia kultúrájával szemben és a proletariátus kulturális színvonala a tőkés társadalomban. 4. Osztály, pártok és vezetők a burzsoáziánál és a proletariátusnál. 5. Az adminisztratív káderek problémája a hatalom megszerzése után a burzsoáziánál és a proletariátusnál. 6. A kulturális fejlődés és az elfajulás veszélye.

Ahhoz, hogy kellően felfoghassunk egy jelentős társadalmi jelenséget, teljes sajátszerűségében kell felfognunk - ez a marxista tanítás egyik fő tétele. Ám, amikor „általánosságban” vizsgálják a proletariátus szocialista forradalmát, rendszerint megelégszenek a felszínes analógiák módszerével, a legvulgárisabb (kvázi „elméleti”) sablonok, címkék, modellek alkalmazásával, amelyeknek minden unalmas egyhangúságuk mellett mégis van egy eredeti sajátosságuk: semmire sem jók. Minél több analógiát és történelmi párhuzamot vonultatnak fel Kautsky, Levi, Martov² úrék, és a gyáva „vénasszonyoknak” ez az egész szerencsétlen gyülevész hada, annál világosabbá válik ennek a szociáldemokrata „marxizmusnak”, a nagy proletár tanítás e szegényes, eltorzított, megnyomorított és ugyanakkor kissé átmázolt darabkájának a teljes elméleti tehetetlensége (a gyakorlatiról már nem is szólva). Széttörni a sémákat és bemutatni - akár csak a legáltalánosabb vonásokban is - a proletárforradalom összes sajátosságát, amelyet a polgári forradalommal szemben mutat - ez napjaink soron lévő feladata. Hiszen a szociáldemokrata elmélet elsősorban sablonra épül, meglehetősen primitív sablonra. Ettől egyébként ez a sablon cseppet sem kevésbé káros, fényesen bizonyítja ezt a szociáldemokrata gyakorlat, az osztályharc történetének valaha is látott legnagyobb árulása.

A forradalmat illető legáltalánosabb elméleti kérdés az érettség kérdése, helyesebben az, hogy mennyire értek meg az új termelési viszonyok, az új társadalmi rendszer, vagy - ami lényegében ugyanaz - az új „termelési mód” a régi társadalmi-termelési és politikai burok alatt. „Megérett” vagy „nem érett meg” a kapitalizmus a szocializmusra - erre a kérdésre határozottan kell válaszolnia minden olyan pártnak, csoportnak, szervezetnek, amely - akár csak szavakban is - a munkásosztály szocialista mozgalmához kötötte magát. A forradalmi marxizmus, amelyet politikailag a kommunista pártok képviselnek, az imperialista háborúban kielégítő választ látott és lát erre a kérdésre. Hiszen éppen ezek a háborúk mutatják meg, hogy tőkés alapon a világgazdaság nem képes tovább fejlődni. A szociáldemokrata, Cunow-féle, Kautsky-Sombart-féle „marxizmus” nemleges választ ad erre a kérdésre, s közben olyan logikai mutatványokat visz véghez, melyeket a legjobb amerikai szemfényvesztők is bízvást megirigyelhetnének. Elegendő csak a vénasszony Kautskyra hivatkoznunk. A forradalommal kapcsolatos álláspontja a következő fázisokon ment át:

1. A háború előtt. A kapitalizmus megérett. A válságok korszakába léptünk. Háború felé haladunk. A háborút forradalmi fordulatra kell felhasználni. Egyelőre nem kell idegeskedni. A győzelem a mienk („Az út a hatalomhoz”, bázeli kiáltvány³).

2. A háború alatt. Az Internacionálé⁴ békés eszköz. A háború alatt nem alkalmazható. Nem kell idegeskedni. Várni kell, amíg béke lesz. Akkor majd alkalmazzuk. A győzelem természetesen a miénk lesz. (Kautsky háborús írásai.)

3. A béke idején, a háború után. Hogy gondolhatnánk most már forradalomra? Hát lehetséges az? Ilyen rombolások közepette? Lehet így szocializmust építeni? Nem kell idegeskedni. Várni kell. A győzelem, isten látja lelkemet, a miénk lesz.

Ez az erőtlen, szánalmas kérődzés, amely sajátos „tirádákként” vég nélkül ismétlődni fog, kitűnően jellemzi a szociáldemokrata hazudozás nagymestereinek logikáját, szellemi nagyságát.

Ez valóban nagyon „unalmas nóta”, de az értelme teljesen világos, így nincs is értelme tovább foglalkozni vele. Minket itt egy másik kérdés érdekel, amelyre jóval kevesebb figyelmet fordítottak eddig.

Ez pedig a következő. A szociáldemokrata teoretikusok az éretlenség tézisének bizonyítására a burzsoá forradalom analógiájával hozakodnak elő. Ott - mondják - valóban sínen volt a dolog. Ott a kapitalizmus valóban megérett a feudalizmus méhében. Ott a forradalom valóban objektíve progresszív tényező volt, lerázta a béklyókat, teret adott a termelőerők fejlődésének. És ezért elegendő volt „levágni a fejet”, végigvinni bizonyos tisztogatást, eltávolítani bizonyos történelmi szemetet ahhoz, hogy kezdetét vegye az egész társadalom gyors, progresszív fejlődésének korszaka.

Ily módon a forradalom könnyű volta, a velejáró viszonylag kevés áldozat meg az orosz és a nemzetközi forradalommal járó viszonylag sok áldozat két dologra is bizonyítékul szolgál az opportunistáknak: egyrészt arra, hogy a kapitalizmus általában még nem érett meg a szocializmusra; másrészt arra, hogy az orosz forradalom semmiképpen sem nevezheti magát proletárforradalomnak. Nincs szándékunkban itt minden kérdésben vitába szállni ellenfeleinkkel. Figyelmünket most vulgáris sablonukra összpontosítjuk.

Valóban. Valamit hallottak harangozni arról, hogy az új viszonyok a régi burok alatt alakulnak ki. De hogy megértsék, hogyan alakulnak ki ezek a viszonyok, ez már meghaladja erejüket. Vég nélkül, unalmasan, ostobán ugyanazt szajkózzák az érettség szükségességéről stb. - akár évtizedeket is képesek ezzel eltölteni. De megérteni, mi a sajátossága a kapitalizmus növekedésének a feudális társadalom viszonyai között, és a szocializmus növekedésének a tőkés társadalomban - ezt fölöslegesnek tartják. Ott is, itt is az „érettség” a fontos. A kérdés ilyen formális felvetésénél tovább az opportunista gondolat nem merészkedik.

Márpedig az új viszonyok érlelődésének a folyamata a két esetben annyira különböző, annyira sajátos, hogy ez a legnagyobb eltéréseket vonja maga után egész sor másfejlődési irányban is.

Hogyan érik meg a kapitalizmus a feudális társadalom ölében? Elsősorban mint város érik meg, amely a feudális földbirtokkal szemben fejlődik ki. A városból csápjainak millióival behatol a faluba, felbomlasztja a naturális gazdaságot, aláássa a régi viszonyokat és kezdi átalakítani a világot saját képére és hasonlatosságára. Mi a jellemző erre? Mit kell kiemelni az új viszonyok kialakulásának ebből a típusából? Itt az a jellemző, hogy az új viszonyok teljes egészében, a maguk összességében kifejlődnek. A „feudalizmus ölében” a kapitalista rendszernek nemcsak az anyagi váza, az eszköztára, a technikája, nemcsak társadalmi viszonyainak leglényegesebb része alakul ki, hanem mindezek a kapcsolatok teljes egészükben. Az egész tőkés hierarchia, az élő emberek alkotta egész piramis, a segédmunkástól az ipar altisztjein át egészen a legmagasabb parancsnoki karig és a tulajdonosi oligarchiáig - mindez már kész formában megvan a feudális társadalom keretei között. Más szavakkal : a földesúri rendszer keretei között nemcsak az új technika érik meg, hanem a kapitalizmus élő, emberekből álló társadalmi gépezete is.

Itt tisztáznunk kell valamit. A szociáldemokrata talmudisták félremagyarázhatják téziseinket, úgy állítva be a dolgot, mintha szerintünk a kapitalizmus a feudális társadalmon belül teljesen kifejlődne, eljutna legmagasabbrendű formájáig és elérné legszélesebb társadalmi kiterjedését, úgyhogy a kapitalizmusban a kapitalizmusnak már nem lenne hová fejlődnie. Ilyen „gondolatot” mégsem hagyunk a nyakunkba varrni. Mi csak egyet állítunk: a kapitalista szervezet, ez az élő apparátus, teljes egészében kialakul a feudalizmus keretei között, vagyis a maga adminisztratív felső rétegével együtt. A burzsoá forradalmat megelőzően a tőkés viszonyok aránya természetesen nem túlzottan nagy, hogyha a fejlett kapitalizmushoz, vagy napjainkhoz hasonlítjuk ezt a korszakot. De a városokban azonnal fellelhető a kapitalizmus társadalmi-termelési viszonyainak mindkét pólusa: a burzsoázia is, és a proletariátus is.

Vajon a szocializmus kialakulása ugyanilyen módon megy végbe a tőkés termelési viszonyok között?

Lényegét tekintve lehet-e ez ugyanilyen?

Ezt a kérdést kell legelőször feltenni. S ha csak egy kicsit is elgondolkozunk ezen, azonnal világossá válik, hogy az érlelődés típusának feltétlenül másnak kell lennie, nem lehet olyan, amilyen a burzsoá forradalmat megelőző korszakban volt. A szocialista termelési viszonyok nem tudnak „teljes egészében”, vagyis a termelési apparátus adminisztratívfelső rétegével együtt megérni a tőkés társadalom és a kapitalista állam ölében. Még a legfejlettebb tőkés országokban sem lehetséges ez, a tőke maximális koncentrációja és centralizációja, a nagy létszámú proletariátus stb. ellenére. Hiszen a szocializmusnak nincs úgymond, más gazdasági tere, ahol „önállóan” tudna fejlődni. A feudális földbirtokkal, a landlordokkal, a földesurakkal szemben kifejlődött a város, élén a burzsoáziával, amely alatt a proletariátus állt.

A burzsoázia gazdaságilag nem állt a földesúri arisztokrácia alatt, hanem mellette és ellene.

A szocializmus a burzsoá iparral szemben semmiképpen sem foglal el olyan helyzetet, mint amilyet a város foglalt el a feudális földbirtokokkal szemben. A szocializmus ugyanott alakul ki, ugyanabban az átkozott városi kőrengetegben, a burzsoázia alatt és saját adminisztratív termelési rétege nélkül. Ez az adminisztratív felső réteg azért nem jöhet létre, mert a szocialista termelési viszonyok között proletárnak kell lennie. Az pedig nyilvánvaló, hogy ilyen helyzet nem jöhet létre a tőkés társadalom méhében. A burzsoá a városban elfoglalhatta a termelés parancsnoki posztját a feudalizmus idején. Az ipari termelési eszközök monopolista tulajdonosa lehetett és az is volt. Ezzel szemben a proletár, a proletariátus mint osztály, nem állhat a termelés parancsnoki posztján a kapitalizmus idején, nem birtokolhatja az ipari termelési eszközöket. Hiszen másképpen nem lett volna kapitalizmus sem, ezt bármelyik kétlábú szamár is megérti.

Ebből az következik, hogy a szocialista termelési viszonyok nem alakulhatnak ki a kapitalizmus méhében teljes egészükben, vagyis saját adminisztratív felső rétegükkel, a szocializmus a régi társadalomban sajátosan, különlegesen „alakul ki”, nem úgy, mint a tőkés termelési mód a feudális társadalomban.

A különösen „vájt fülű” kritikusok ezzel kapcsolatban körülbelül a következőket vethetik a szemünkre:

Az önök kérdésfelvetése helytelen. Azért helytelen, mert a burzsoá termelési viszonyok két pólust feltételeznek: a proletariátust és burzsoáziát; ezek - kizsákmányoló osztályviszonyok ; ebben az esetben beszélhetünk az apparátus „felső rétegéről”, hiszen a „felső réteg” osztálytartalmú kifejezés. Szocialista termelési viszonyok között viszont felső rétegről beszélni ostobaság. A szocialista termelési viszonyok nem kizsákmányoláson alapulnak. Ezért szóba sem jöhet a hierarchia, következésképpen a „felső réteg” sem.

Az ilyen érvelés természetesen hamis volna. Mégpedig több okból is.

Először is azért, mert nem minden „felső réteg” osztálykategória.

A munkásosztály összetételét, tagjainak, alkotóelemeinek kulturáltsági színvonalát, politikai érettségét, műszaki képzettségét stb. tekintve nem egynemű.

Ezért nem kormányozhat a munkásosztály (sem a politikai, sem pedig a minket itt érdeklő gazdasági életben) „novgorodi vecse”⁵, kezek milliói révén; csakis élcsapata, adminisztratív törzse, vezetői révén kormányozhat. Az adminisztratív törzs azonban nem osztálykategória.

Másodszor. Nem minden osztályviszony kizsákmányolási viszony. A fejlett szocializmus és a kapitalizmus között van a proletariátus uralma. A proletariátus uralkodó osztály, a termelést is ő irányítja. A szocializmusnak ezt a kezdeti szakaszát az jellemzi, hogy még létezik az osztályhierarchia, de teljesen szokatlan jellege van: felül van a proletariátus, amelyről természetesen nem lehet azt mondani, hogy kizsákmányolásból, példának okáért a neki alárendelt mérnökök kizsákmányolásából él.

Harmadszor. A szocialista termelési viszonyok átfogó rendszere meghatározott tulajdonviszonyt tételez fel. A kezdeti szakaszban a termelési eszközök tulajdonosa a proletariátus. Ez pedig azt jelenti, hogy mint osztály felül áll.

Így tehát eljutunk ahhoz a konklúzióhoz, hogy a lényeget tekintve, a munkásforradalom sajátos természetéből fakadóan, a szocializmus nem alakulhat ki „teljes egészében” a kapitalizmus méhében: azért nem alakulhat így ki, mert a tőkés társadalom határai, keretei között nem lehet helye a termelési eszközök kollektív-proletár osztálymonopóliumának, nem alakulhat ki így azért, mert ezek között a keretek között elképzelhetetlen a proletariátus irányító hatalma a termelésben általában, és adminisztratív-gazdasági osztálytörzsének irányító hatalma különösen. De mi alakul ki és érlelődik meg ez esetben a kapitalizmus keretei között?

Először, az új gazdaság anyagi-tárgyi gerince, a koncentrált és centralizált termelési eszközök, amelyek technikailag lehetővé teszik a szabályozott munkafolyamatot. Másodszor, a proletariátus mint az együttműködésen alapuló termelési viszonyok rendszere, amely egyre jobban megtestesíti a munka társadalmi jellegét. Harmadszor, a kvalifikált szervező, adminisztratív, a munkát „irányító” elemek (elsősorban a műszaki értelmiség). Negyedszer, a munkásszervezetek, amelyek a proletárdiktatúrában az adminisztratív apparátus majdani gerincévé válhatnak.

A műszaki értelmiség, mondhatni, egy közbülső irányító felső réteg. A kapitalizmus keretei között azonban burzsoá, proletárellenes erőként fejlődik ki. Ez a réteg új szellemben is nevelődhet - és nevelődik is -, de ez már a kapitalista kapcsolatok felbomlása idején megy végbe. Az átmeneti szakaszban a munkások és az értelmiség közötti kapcsolat (munkakapcsolat) megszakad, és ez az egyik legfőbb oka a forradalmifolyamat roppant ráfordításainak (lásd erről „Az átmeneti időszak gazdasága”⁶ című munkánkat).

Ezért tehát ostobaság „egyszerűen” összehasonlítani a kapitalizmus „megérlelődését” a szocializmus „megérlelődésével”, nem látva azt a hatalmas különbséget, amely az érlelődési folyamat e két típusa között van. Ez az egyik.

Ezzel kapcsolatban van még egy másik hatalmas különbség is a burzsoá és a proletárforradalom között.

Szokás „hevenyészve” párhuzamot vonni egyfelől a burzsoázia és a földesurak, másfelől a proletariátus és a burzsoázia viszonylatában mutatkozó ellentmondás között. A burzsoá forradalom során a burzsoázia megdönti a földesurakat, a proletárförradalom során - a proletariátus a burzsoáziát, és kész.

A dolog lényegét tekintve azonban itt párhuzamot vonni felettébb kockázatos. A körülmények ugyanis egészen mások, az „ellentmondások” teljesen eltérőek. Sőt, elvileg különböznek egymástól.

Csakugyan. Milyen is a viszony a burzsoázia és a feudális földesurak között? Vajon ez a viszony a gazdasági kizsákmányolás viszonya-e? Kizsákmányolt osztály-e a burzsoázia a feudális társadalomban? Nevetséges ilyet mondani. Éppen azért, mert a kapitalizmus, a maga felső rétegével együtt, a feudális társadalomban alakul ki; éppen azért, mert a város a birtokukon gazdálkodó földesurak mellett növekszik; éppen azért, mert a burzsoá viszonyok mindkét pólusa kialakul, szó sem lehet a kizsákmányolt burzsoáziáról. A többletmunkát a burzsoázia és a feudális földesurak osztják fel egymás között. A feudális urak, mivel az államhatalom a kezükben van, az értéktöbblet egy részét különböző formában el tudják vonni a burzsoáziától. De nem a burzsoázia hozza létre a többletterméket, nem a burzsoázia van a kizsákmányolt osztály helyzetében. Politikai jogai nem teljesek. Sújtja a feudális urak gazdaságpolitikája. Megosztja velük zsákmányának egy részét. De ő a parancsnok a műhelyben és a gyárban, ő a tulajdonosa az ipari termelési eszközöknek, ő az az osztály, amely kiszipolyozza az értéktöbbletet a kialakuló proletariátusból.

A burzsoázia és a feudálisföldesurak közti viszony nem kizsákmányolok és kizsákmányoltak közti viszony.

Teljesen másfajta viszony van a tőkés társadalmat megdöntő, és az ezt védő osztály, vagyis a proletariátus és a burzsoázia között. Ez elsősorban és mindenekelőtt a gazdasági kizsákmányolás viszonya.

Azt mondják, ez közhely, ezt mindenki tudja. Minek kell ennek ekkora feneket keríteni?

Tegyük fel, hogy ezt mindenki tudja! De akkor még világosabbá válik a kritikátlan párhuzamok értelmetlensége. Hiszen ebből a proletár- és a burzsoá forradalom között meglevő „köztudott” különbségből sajátosságok egész sora fakad még, amelyek összességükben eredményezik azt, hogy az események különböző irányt vesznek, a forradalom különböző ráfordítással jár, különböző problémák merülnek fel azok mellett, amelyekről valóban mindenki tud.

Mindenekelőtt a következő gyökeres eltérést kell kiemelnünk: a nem kizsákmányolt burzsoázia már a feudalizmus ölében kulturálisan magasabbra tudott emelkedni, mint az az osztály, amelyet később megdöntött; ezzel szemben a gazdaságilag kizsákmányolt proletariátus a kapitalizmus keretei között nem juthat kulturálisan magasabb szintre, mint az uralkodó burzsoázia, amelyet később meg kell döntenie.

A tőkefelhalmozás már a feudális társadalom keretein belül folyt. A „gazdagság” már a „régi rendszer” forradalmi megbuktatását megelőzően a burzsoázia kezében halmozódott fel. Emellett az áru-pénz viszonyok általános és minden oldalú növekedése talaján ez a gazdagság pénz formáját öltötte. A csengő fémmel, mint köztudott, mindent meg lehet szerezni.

Ily módon a burzsoázia már a feudális rendszer keretein belül monopolizálta az ipari termelési eszközöket, irányította a termelési folyamatot, a tőkés felhalmozás alanya és a felhalmozott gazdagság tulajdonosa volt. Ezen az alapon az ellenséges rendszer viszonyai között szinte akadálytalanul fejlődhetett a burzsoá kultúra is. Ilyen körülmények között a feudalizmus egyáltalában nem tudta a műveltséget monopolizálni. Sőt. A burzsoázia aránylag egyre nagyobb mértékben tudta kifejleszteni saját kultúráját, miután az árugazdaság növekedésével a többletmunka egyre nagyobb része az ő, vagyis a burzsoázia kezébe ment át. A gazdasági viszonyok új (a feudálishoz képest új) rendjének osztályhordozója, a burzsoázia, egyre növekvő mértékben a termelési eszközök monopolista tulajdonosává, következésképpen az értéktöbblet elsajátítójává válva, egyúttal egyre növekvő mértékben a művelődés monopolistájává is vált. A nemesi, „lovagi” iskolát gyorsan háttérbe szorította a kereskedő-ipari iskola. A fejlődés az utóbbi számára volt biztosított éppen azért, mert a pénz olyan társadalmi erővé vált, amelytől minden függött. A pénz pedig a burzsoázia kezében volt.

Amikor a különböző osztályok kultúráját összehasonlítjuk, illetve a kultúrát általában vizsgáljuk, három szempontot vehetünk figyelembe: először, az adott kultúrának mik a specifikus, sajátos ismérvei, „elvei", az adott ideológiának mi a „stílusa”, mik a fő tendenciák, módszerek stb.; másodszor, mennyire kidolgozottak ezek a tendenciák, módszerek, vagyis mennyire intenzív az adott kultúra; harmadszor, a személyek mekkora körére terjednek ki ezek az ideológiák és szokások, vagyis mekkora kiterjedésű, mennyire extenzív az adott kultúra.

Vegyük most a feudalizmus és a kapitalizmus között húzódó történelmi határvonalat, és vizsgáljuk meg, hogyan viszonyult a burzsoá kultúra a feudális-nemesi kultúrához.

Módszerek és elvek. Az teljesen világos, hogy struktúráját tekintve a burzsoá kultúra már a feudalizmusban a feudálisnál magasabb szinten állt. A statikus nézőpontot felváltotta a dinamikus (evolúciós) szemlélet; a spekulatív skolasztikus filozófiát a természettudományos tapasztalás elve, a feudális béklyókba vert társadalom dogmatizmusát „a gondolkodó individuum” kriticizmusa. Ha a kultúra „fejlettségének” kritériumát gyakorlati jelentőségében keressük, vagyis abban, hogy mennyire segít a természet erőinek leigázásában (s a kérdést éppen így kell feltenni), akkor semmiféle kétség nem férhet ennek az új burzsoá kultúrának a haladó voltához. És ha most a burzsoá kórus ideológiai előénekesei megpróbálják az egekig magasztalni a középkori gondolkodókat, különösen a misztikusokat, akkor ez csupán a burzsoázia hanyatlásának szimptómája, nem pedig az elveszett „legfőbb elv” megtalálása, ahogy azt a hibbant mai dekadensek szeretnék beállítani.

A kultúra intenzív volta. Vitathatatlan tény, hogy a feudális ideológia viszonylag befejezett, „kerek” rendszer volt - vegyük akár Aquinói Tamást⁷ . De ha arra gondolunk, hogy a francia materialistáknak, Diderotnak és társainak a nagy „Enciklopédiá”-ja⁸ még a burzsoázia hatalomra jutása előtt íródott, akkor aligha kételkedhetünk abban, hogy az új ideológiai elvek nem voltak kevésbé alaposan kidolgozva, mint a viszonylag mozdulatlan feudális világ lényegében korlátozott kultúrája. (Nem árt zárójelben megjegyezni, elébe vágva az esetleges ellenvetéseknek, hogy nem volt helytálló a „középkorról”, mint valamiféle történelmi csődről alkotott régi elképzelés, mert a „középkor” éppen az új kialakuló burzsoá viszonyokat bontakoztatta ki.)

A kultúra extenzív volta. A feudális kultúrának, amennyiben minősített ideológiát és szokásokat értünk rajta, pregnánsan kaszt jellege volt. Gondoljunk csak vissza az írástudatlan királyokra, és a tudósok kolostoriegyházi jellegére. A burzsoá kultúra bázisa ennél csak szélesebb lehetett. Az, amit a „tudás” demokratizálódásának nevezünk, lényegében ugyancsak a feudális rendszernek a burzsoá forradalomban bekövetkezett bukása előtt kezdődött. Ily módon a burzsoázia itt is a földbirtokos arisztokrácia fölött állt még mielőtt ennek az arisztokráciának megtörték volna az állami gerincét.

Vessük most össze ezt a kulturális szembeállítást a burzsoáziának és a proletariátusnak a kapitalista rendszer keretein belüli kulturális szembeállításával.

Mindenekelőtt azokat az általános kereteket kell felvázolnunk, amelyek szükségképpen meghatározzák a proletariátus létét, következésképpen kultúráját is. A tőkés társadalomban a proletariátus gazdaságilag is, politikailag is elnyomott osztály. A kizsákmányolás fő forrása, a tőkés termelés folyamatában kiszipolyozott energia szállítója. Költségvetését azok az eszközök alkotják, amelyek fizikai erejének újratermeléséhez és működéséhez szükségesek.

Kvalifikációja a végrehajtó fizikai munka lehető legalacsonyabb társadalmi kvalifikációja. Általában véve csakis így termelődik újra ez a része a társadalmi mechanizmusnak ennek kapitalista burkában. Szembe kell néznünk az igazsággal. Mivel a tőkés termelési mód működése a munkaerő kvalifikációjának új kategóriáit követeli meg - szervezői, irányítói, ideológiai stb. kvalifikációit -, ily módon egy új társadalmi csoport emelkedik ki, egy új „közbülső” osztály, az úgynevezett műszaki értelmiség, az „új közrend”; s a munkásarisztokráciának pedig csak egy viszonylag jelentéktelen rétege közeledik valamelyest ehhez a típushoz. Ennek egyáltalán nem mond ellent az a tény, hogy a technikai színvonal emelkedésével együtt emelkedik a proletariátus egész kulturális színvonala is. Hiszen itt egyfelől a proletariátusnak, másfelől pedig a burzsoáziának és a műszaki értelmiségnek egymáshoz viszonyított kulturális szintjéről van szó.

Az a feudalizmus idején született közmondás, hogy „a suszter maradjon a kaptafánál”, a polgári társadalomban sem veszítette el érvényét, ahol nemcsak az anyagi értékek termelődnek újra, hanem a burzsoázia és a proletariátus közötti viszony is. S ha ennek a folyamatnak tisztán gazdasági oldala a jövedelmek tőkés elosztása, akkor a kulturális oldala a műveltségbeli eltérés. A termelési eszközök monopóliumának pontosan megfelel a műveltségi monopólium, amely óriási, ez idáig kellőképpen még nem értékelt szerepet játszik.

A képzési folyamat a kvalifikált „élő gépeket” előállító termelési folyamat egyik leglényegesebb (ha a dolog specifikus oldalát nézzük, akkor a leglényegesebb) alkotó eleme. S a kapitalista társadalomban a különböző osztályok felnövekvő nemzedékei különböző iskolai laboratóriumokba kerülnek és ott formálódnak: adjátok meg az istennek, ami az istené, a császárnak, ami a császáré.⁹ A bibliai vámos is azt kapja, ami őt megilleti. A vezető osztályok gyerekeiket felső- és középfokú iskolákba adják, amelyek a proletariátus számára ugyanolyan elérhetetlenek, mint a termelési eszközök monopóliuma vagy az értéktöbblet elsajátítása.

Teljesen helytelen az az eléggé elterjedt nézet, hogy már a kapitalista rendszer viszonyai között lassanként elmosódik a technikus és a munkás, a műszaki értelmiség mint meghatározott társadalmi kategória és a munkásosztály közötti különbség. Természetesen csodálatos volna, ha maga a munkásosztály, legalábbis nagy rétegeiben, már a kapitalizmusban műszaki értelmiséggé válna, összeolvadva vele, és ily módon kulturálisan éretté válna termelésirányítói funkciók ellátására. Ha ez így volna, akkor a kapitalista rendszer héja alatt teljesen kifejlődne az új rendszer. Akkor csak félre kellene söpörni a tőkés tulajdonosok parazita, üres, szánalmas, erőtlen felső rétegét, és kész.

A valóságban azonban sajnos egyáltalán nem ez történik.

Az igaz, amit Weyrauch professzor közgazdaságtani szempontból nem egészen szakszerűen így fogalmaz meg: „az ember helyébe mindenütt a gép lép, az ember pedig a gép irányítójává válik. A gép dolgozik, az ember pedig irányítja (führt sie)”.¹⁰

A munkásnak a géppel vagy egy részével kapcsolatos irányító tevékenysége egyáltalán nem cáfolja meg azt, hogy nem fejt ki irányító tevékenységet emberek, illetve a termelési folyamat egésze tekintetében. Ezek a szervező, irányító funkciók már más csoportok és osztályok számára vannak fenntartva, lefoglalva; a nem élősködő burzsoázia számára (az olyan nagy trösztszervezők, gazdasági fővezérek számára, mint Stinnes, Ballin, Siemens, Krupp Németországban) és a műszaki értelmiség számára. Még mindig az anyagi termelés keretein belül maradva el kell ismernünk, hogy egyedül a műszaki értelmiség képvisel meglehetősen nagy erőt, még csak számbelileg is. 1906-ban Németország legnagyobb vállalatainál a következő volt a munkások és az értelmiség (Beamten) aránya:

Mindenesetre ezek a „száraz adatok” sokatmondóak. Az irányítás, a szervezés, a legmagasabbszintű műszaki ismeretek alkalmazása terén szerzett tapasztalat itt halmozódik fel és a munkásosztály számára elérhetetlen.¹² Egyes munkáskategóriák, amelyek képzettségüknél fogva közel kerülnek a technikához (például szerelők az elektrotechnikai iparban), nagyon jelentéktelen kis réteget alkotnak. Viszont élesen kirajzolódik egy másik tendencia, amelyre már Marx felhívta a figyelmet, és amelyet a modern kapitalista technika egyáltalán nem szüntetett meg. „Amíg korábban a sokoldalúan felkészült iparos végezte el mindazokat a műveleteket, amelyek a késztermék elkészítéséhez szükségesek voltak, addig a gép, különösen a »speciális gép« messzemenő munkamegosztást (Unterteilung der Arbeit) követel meg. Ezért ez a gép létrehozta a modern szakmunkást, és lehetővé tette egyre több, teljesen szakképzetlen munkaerő alkalmazását.”¹³ Az utóbbi időben például a következő figyelhető meg: „Itt (a munkaerő jóval gazdaságosabb felhasználásának területén - N. B.) mindenekelőtt a háború tárt fel új lehetőségeket. Hiszen a mozgósítás és a háború elhúzódása miatt egyre növekvő mértékben kellett az egyre kevesebb szakképzett munkás helyére szakképzetlen fiatalokat és asszonyokat állítani. Ahhoz, hogy ez lehetővé váljon, a termelést a lehető legkisebb egységekre kellett tagolni, hogy ily módon leegyszerűsítsék az egyes termelési folyamatokat. A sorozatgyártásnál (Serienfertigung) a további munkamegosztás eredményeként sok terméket szakképzetlen munkáskezekkel is el lehetett készíttetni... Megjelent az ötödik rend."¹⁴

„Az egészséges nemzetgazdaság legfontosabb előfeltétele az, hogy mindenki elégedett legyen a helyével.”¹⁵ „Az ipariskolákban (Werkschule) lehetőleg a legegyszerűbb dolgokat, a szakmai ismeretek bizonyos elemeit kell oktatni.”¹⁶ „A sokoldalúan képzett (ausgebildet) munkás sohasem találja meg a helyét és ezért mindig elégedetlen lesz.”¹⁷ Ez tehát az oktatás kapitalista szabálya, amelynek kétségtelenül megvan a maga belső logikája. A munkásosztály állandóan újratermelődik mint kulturálisan a legalacsonyabb szinten álló, bár a legnagyobb létszámú társadalmi láncszem.

Ez tehát a helyzet az anyagi termelés folyamatában. Még kevesebb ismerettel rendelkezik a proletariátus az áruforgalom folyamatában (vegyük akár a bankokat) és a munka szellemi területein. De míg az anyagi termelés folyamatában a munkafolyamat során mégiscsak vannak érintkezési pontok a munkás és a mérnök között, addig az a hivatalsegéd, aki krétát ad a professzor úrnak, hogy azzal írja fel képleteit az egyetemista urak számára, már nagyon távol áll a munka sajátos logikájától. A tőkés társadalomban a burzsoá államapparátusnak, iskolának, tudománynak, művészetnek stb. megvannak a saját „szakemberei", akik kizárólagosan uralják ezeket a területeket.

Következésképpen, a munkásosztály szükségképpen olyan osztály, amelyet kulturálisan erősen nyomaszt a kapitalista rendszer egész mechanizmusa, és ez olyan jelenség, amellyel a burzsoáziának nem kellett szembenéznie az államhatalom megragadása előtt.

Ennek ellenére, elsősorban két körülmény folytán: a munkásszervezetek növekedése és az értelmiségi szökevények folytán (erről később részletesebben lesz szó), a munkásosztálynak sikerült létrehoznia saját ideológiájának, következésképpen saját proletár kultúrájának csíráit. Hasonlítsuk most össze ezt a proletár kultúrát a burzsoá kultúrával annak a három fő szempontnak az alapján, amelyet a burzsoá és a feudális kultúra összehasonlításakor alkalmaztunk.

Módszerek és elvek. Struktúráját, módszereit és elveit tekintve a proletár kultúra vitathatatlanul magasabb rendű, mint a burzsoá. A proletariátus, amelyet a termelésben az együttműködés és a közös harc kötelékei fűznek össze, a felhalmozott emberi tudásnak egy közös szempontból való egyesítését teszi ideológiája alapelvévé. Ezt az alapelvet az olyan munkamegosztással szemben hirdeti, amely teljesen szétválasztja a kultúra különböző területeit, a köztük lévő kapcsolatot eltünteti a burzsoázia tudatában, gátolja szintézisüket, amelyet a burzsoázia hiába keres, nem tud megtalálni. A proletariátus ezenkívül minden „kulturális értéknek” gyakorlati jelentőséget tulajdonít, ezzel megsemmisíti azt a fetisizmust, amely annyira elterjedt a burzsoá ideológusok között. A különféle „kategorikus imperatívuszok” és „abszolút ideálok” helyett a társadalmi-technikai célszerűség elvét részesíti előnyben. A dinamizmus elvének burzsoá korlátáit széttörve és tartalmát gazdagítva a proletariátus az evolúciós nézőpontot forradalmi nézőponttá tágítja. Magától értetődik, hogy a proletariátus folytatja a forradalmi burzsoázia ideológiájának kritikai és tapasztalati lendületét, amelyet mára a miszticizmus, a teozófia, az okkultista tudományok és különböző, a vallások által nyújtott ideológiai Ersatzok váltottak fel.

A kultúra intenzív volta. Amíg elveit tekintve a proletár kultúra magasabb rendű, addig intenzitását tekintve - mivel itt a kapitalista társadalomról van szó - messze elmarad a burzsoá kultúrától. A proletariátus nem foglal el termelésirányítói posztokat. A kapitalizmusban nem ő a társadalom szervezője. Kultúráját elsősorban és leginkább a társadalmi osztályharc során bontakoztatja ki. Ezért teljesen érthető, hogy mindenekelőtt kultúrájának ezt az oldalát fejleszti ki. Ebből építi kultúrája alapjait - erre Marx zseniális tanitása a legjobb példa. De nem tudja kinevelni a maga természettudósait, mérnökeit, technikusait, agronómusait, művészeit, építészeit, geológusait, termelésszervezőit, hivatásos feltalálóit, matematikusait, költőit, jogászait, bankszakembereit, színészeit stb. stb. A kapitalizmus viszonyai között ezen a téren nem tud annyit felmutatni, mint a társadalomelmélet vagy a gyakorlati politika terén. Életkörülményei nem teszik lehetővé az ilyen feladatok megoldását; csak nagy általánosságban körvonalazza ezeknek a feladatoknak majdani megoldását - ennél tovább nem jut el. Összehasonlítva azzal, ami a burzsoázia rendelkezésére áll, ez igazán elenyésző. Csak a társadalomtudományok terén tudja felvenni a versenyt (itt a kultúra intenzitásáról van szó) a burzsoáziával, a gyakorlati politika területén pedig egyenértékű, sőt néha sokkal jobban felkészült gárdát tud felvonultatni (Keyserling gróf¹⁸ például nem ok nélkül mondja, hogy Szovjet-Oroszországnak vannak a világon a legjobb vezetői). Általában véve azonban a proletariátus borzasztóan le van maradva.

A kultúra extenzív volta. Osztályszempontból, vagyis társadalmi osztálymértékkel nézve, a proletariátust ezen a téren is hatalmas lemaradásra ítéli kapitalizmusbeli léte. A legfényesebben igazolja ezt a tételt az, hogy a proletariátus széles rétegére hegyekként, Alpokként nehezednek a „burzsoá előítéletek”, miközben a burzsoázián belül egyetlen maroknyi csoportot sem találni, amely a „proletár előítéletektől” szenvedne. Azt mondják: csakhogy ez a burzsoá államgépezet, iskola, egyház stb. bűne. Hát ez az! A burzsoá rendszernek ezek az intézményei egész proletár hadseregeket tartanak fogságban. És ha mi az olyan embereket, mint Scheidemann, Noske, Tom Shaw, Gompers¹⁹ stb. árulóknak tartjuk (ami gyakorlati-politikai szempontból teljesen helytálló), akkor más szemszögből nézve ők nem mások, mint szánalmas produktumok, akiket munkásból teremtett a burzsoá kultúra, a burzsoá társadalmi és ideológiai viszonyok összessége. De amellett, hogy a munkásosztály bizonyos részeit így alárendelik a burzsoáziának (fent), azt látjuk, hogy a proletariátus nagy tömegei a legelemibb „képzettséget” sem kapták meg technikai, műveltségi, politikai stb. téren egyaránt.

Summa summarum, összegezve: a kapitalista rendszer keretei között a proletariátus létrehozza a jövendő legzseniálisabb kezdeteit, kultúrája, az emberiség további kulturális fejlődésének csodálatos lehetőségeit; de ezek között a keretek között, kulturálisan elnyomott osztályként nem tudja ezeket olyan mértékbenfejleszteni, hogyfelkészüljön az egész társadalom szervezésére. Fel tud viszont készülni „a régi világ lerombolására". Csak diktatúrájának időszakában „formálja át önnön természetét”, és érik a társadalom szervezőjévé. Ebből fakadnak a proletárforradalom olyanfajta többletráfordításai, amilyeneket a burzsoá forradalom nem ismert.

De önkéntelenül felvetődik a kérdés: hogyan lehetséges mégis, hogy elkerülhetetlen kulturális elmaradottsága ellenére, a proletariátus a kultúra sokkal haladóbb alapjait hozza létre, mint a burzsoázia? Hogyan tudja mégis kinevelni a saját politikai ideológusait és vezetőit?

Ezzel áttérünk az osztály, a pártok és más osztályszervezetek, valamint az úgynevezett vezetők kérdésére. Ezt a kérdést megint csak összehasonlító módszerrel kell megvizsgálnunk, vagyis úgy véve ezek egymáshoz való viszonyát, ahogy az egyfelől a burzsoáziánál, másfelől a proletariátusnál kialakult. Hiszen, mint később látni fogjuk, itt is óriási az eltérés, s ez az eltérés olyan problémák elé állítja a proletariátust, amelyek ismeretlenek a burzsoá forradalmak számára, és olyan veszélyekkel fenyegeti a proletariátust, amilyeneket a burzsoázia nem ismert és nem is ismerhetett.

Elöljáróban azonban volna néhány általános jellegű megjegyzésünk.

Valamely osztály szervezete abból keletkezik, hogy szükség mutatkozik az adott osztály erejének növelésére; minden szervezetnek az a lényege, hogy vele olyan erő jön létre, amely jóval nagyobb az alkotórészek puszta számszerű összegénél. Emellett az osztályszervezetek nem ölelik fel az osztály minden tagját, nem esnek egybe az osztállyal. Ez azért van így, mert a konkrétan vizsgált osztály, összetételét tekintve, nem egynemű.

Nem egynemű tagjainak társadalmi-technikai kvalifikációja (például szakképzett és szakképzetlen munkás), kulturális színvonala tekintetében; osztálytisztasága, politikai érettsége stb. tekintetében. Mivei a politikai harc - végső soron a hatalomért folytatott küzdelem - a harc „legmagasabbrendű”, leginkább elvi jellegű formája, ezért egészen természetes módon, az adott osztály politikai pártja vagy ennek valamilyen módosulata (például a jakobinus klubok) az osztály legérettebb elemeit egyesítik, akiken keresztül az osztály a legjobban ki tudja fejezni érdekeit. A párt és az osztály szembeállítása éppen ezért a legnagyobb ostobaság.

A szervezetek (ide értve a pártot is) tagjainak különbözőségéből fakad a vezetők (vezérek) csoportjainak objektív szükségszerűsége, amelyeken keresztül a párt (vagy általában az adott szervezet) kifejezi a maga akaratát. Ezzel egyelőre befejezzük, később majd más vonatkozásban visszatérünk a vezérek rendkívül bonyolult kérdésére.

Még egy előzetes megjegyzés. Teljesen világos, hogy az osztálynak többleterőt adó szervezet nagyobb lehetőséget is teremt számára kultúrájának fejlesztésére és vezetőinek kiválasztására. S a munkásosztály elnyomott helyzete ellenére, életkörülményeinek egyéb tényezői alapján (a kis területen való centralizáció és koncentráció, a munka kollektív jellege etc., intelligenciájának mégis elkerülhetetlen növekedése mellett) hatalmas energiát volt képes kifejteni sorainak tömörítése érdekében. Két alapvető tényező - ennek az osztálynak szakadatlan számbeli növekedése és tömegjellege egyfelől, munkájának kollektív jellege másfelől - tette lehetővé a szervezet létrehozását, ami részben ellensúlyozta az elnyomást és alávetettséget.

Ez utóbbi a fentebb említetten kívül még két sajátos jelenségben jutott kifejezésre:

Először, míg a burzsoáziának nem volt szüksége az ellenséges osztályból származó vezetőkre, a proletariátusnak vannak a burzsoá értelmiségből származó vezetői.

Az egész eddigi elemzésből feltétlenül ez következik. A burzsoázia, amely kulturálisan nagyszerűen ki tudott bontakozni a feudalizmus viszonyai között, saját köréből kitermelte mind „legmagasabbrendű” ideológusait (filozófusok, tudósok stb.), mind politikai vezetőit. Természetesen itt is voltak átpártoltak, de a „saját”, „tiszta” vezetők százalékaránya nagyon magas volt. Mérhetetlenül nehezebb volt és nehezebb a proletariátus helyzete. Ezért van az, hogy vezetői (vezérei, ideológusai) más osztályokból, elsősorban az értelmiségből kerültek ki. Ez teljesen vitathatatlan történelmi tény. A legátfogóbb és leghelyesebb proletár ideológiát (a marxizmust) Marx, Engels és tanítványai dolgozták ki.

A mai napig találunk értelmiségieket az elmélet területén és a legmagasabb ideológiai szférában. Igaz, idővel a munkásosztály nagy tömegszervezeteiben kialakul egy egész réteg, az úgynevezett „munkásbürokrácia”, vagyis a munkásság köréből származó vezetők rétege. De mégis az értelmiség játssza a legnagyobb szerepet. Vegyük például Angliát, és az ottani trade-unionokat. A „munkásállomány” bonyolult rendszere felett áll a fabiánusok csoportja²⁰ , s ők az eszmék hordozói. A trade-union opportunista hivatalnok vezetője az alapvető politikai, vagy más, „magas szintű” problémákat feszegető kérdésre ezt feleli: „ezen mi nem törjük a fejünket; gondolkozik helyettünk Webb²¹, vagy X. Y. professzor”. A német szociáldemokrácia és a szakszervezetek a munkásosztályból származó nagy gárdát neveltek ki szakszervezeti és párthivatalnokaikból (Beamten). A legfelsőbb vezetés azonban - az a revizionista klikk, amely a „Sozialistische Monatshefte”²² szerkesztőségéből nőtt ki - teljes egészében értelmiségi.

A példák számát még lehetne szaporítani. Csak egy ezek közül. Amikor az orosz szociáldemokrácia kialakult, vezetői olyan „hivatásos forradalmárok” voltak, akik az értelmiség köréből jöttek. Bizonyítottnak tekinthető, hogy különösen erős az értelmiségiek beáramlása az opportunista munkásszervezetekbe. De semmiképpen sem tagadható azoknak az értelmiségieknek a vezető szerepe sem, akik valóban a proletariátus forradalmi osztályharcának álláspontjára helyezkedtek. Ez az első dolog.

Másodszor, míg a burzsoá vezető és az átlagtőkés között a kulturális különbség viszonylag nem nagy, a proletárpárt vezetői és az átlagmunkás között ez a különbség jóval nagyobb.

Ez teljesen érthető. A tőkés burzsoá, ha szabad így mondani, saját társadalmi termelése során felsőfokú, vagy minimum középfokú iskolai képzést kap. Jövedelme biztosítja számára a „kulturális lét” alapjait. A termelésben, a forgalomban, az ideológiai ágazatokban betöltött szerepe hozzájuttatja a kellő gyakorlathoz, jártassághoz, tapasztalathoz, vagyis tökéletesíti képzettségét. Életszínvonala, életmódja, az őt körülvevő „szellemi iégkör", funkcióinak a típusa hasonló és igen közel áll a vezetői funkciókhoz. Más a helyzet a proletariátus esetében. Az ő vezetői, különösen az értelmiségi származásúak („diplomások”) gyakran igen nagy elméleti felkészültségűek és magas kulturális színvonalon állnak; ugyanakkor az osztály átlagos tagja messze elmarad ettől a szinttől. Másrészt, az értelmiségi, sőt a „munkás” származású bürokratából is gyakran hiányoznak azok az ösztönös és elemi kollektivista nézetek, amelyek a „munkapad mellett” álló proletariátusra jellemzőek. így tehát itt a pszichológiai különbség jóval nagyobb, mint hasonló esetben a burzsoáziánál.

Leszögezhetjük tehát, hogy a munkásosztályt a hatalom megragadása előtt, következésképpen uralkodó osztállyá válását megelőzően jelentős mértékben olyan vezetők irányítják, akik más közegből származnak.

Térjünk most át arra az időszakra, amikor az új osztály, az elkeseredett, nyílt harc szakaszán túljutva hatalomra kerül, vagyis arra a pillanatra, amikor az új alapokon bizonyos társadalmi egyensúly alakul ki.

A hatalmat megragadó osztály vállára hatalmas feladatok nehezednek. Az adott történelmi viszonyok között válik a társadalom szervező, vezető osztályává. Az általa vívott harc területe kiszélesedik, feladatai megsokasodnak. Most már nemcsak az osztályt kell vezetnie, hanem társadalmi méreteiben kell megszerveznie a végtelen sok szakmára tagolt „hasznos munkát” is. Ehhez a legkülönbözőbb típusú szervező és tervező káderekre van szükség.

S ismét óriási különbség mutatkozik a hatalomra kerülő burzsoázia és a hatalomra kerülő proletariátus között, olyan különbség, amely a fentebb elemzett jelenségek folytatása és következménye: a burzsoáziának általában megvan a maga gárdája az államot kormányzó hivatalnokokból vagy olyan személyekből, akiket csaknem felkészítettek erre általános kulturálisfejlesztésük során; a proletariátusnak viszont sokáig kell gyakorlat közben tanulnia; ezért a fejlődés meghatározott szakaszában nagymértékben rászorul a vele szemben ellenséges erők igénybevételére.

Egészében véve a proletár államapparátusnak sok kulturális erőre van szüksége: gondoljunk csak arra, milyen hatalmas szervezési feladatokat tűz maga elé a munkásforradalom! Ezért érthető, hogy a „régi vágású” kulturális erők bevonása teljesen elkerülhetetlen és történelmileg szükségszerű. Egészen nevetséges és gyerekes az az elképzelés, hogy a műszaki és egyéb értelmiség nélkülözhető. Ez káros utópia, amely teljességgel tűrhetetlen a proletariátus és pártja soraiban. Másfelől azonban nem tagadhatjuk, hogy ez a helyzet a proletárforradalom számára hatalmas, kikerülhetelen, a filozófia nyelvén szólva „immanens” veszélyt rejt magában. A proletárállam és a proletárpárt elfajulásának a veszélyéről beszélünk.

A burzsoá államnak, a vezető és hatalomra került burzsoá pártnak (párttömböknek vagy kluboknak stb.) az elfajulásáról szó sem lehet, annál az egyszerű oknál fogva, hogy a burzsoázia jóval kulturáltabb, mint a földesurak. Ezzel szemben a proletárállamot és a munkásosztály pártját éppen ezért fenyegeti az elfajulás veszélye, mert elvileg magasabb rendű kultúrája ellenére a munkásosztály jóval alacsonyabb kulturális szinten áll, mint a burzsoázia.

Gyakran ismétlődő és jól ismert történelmi példa, pontosabban történelmi példák azok az esetek, amikor a győztes barbár nép, a nála jóval kulturáltabb törzset leigázva bizonyos idő múlva lényegében legyőzötté válik: átveszi a „legyőzött” nép életmódját, szokásait, erkölcseit, sőt még a nyelvét is. A jóval fejlettebb kultúra, a ravaszság, a szokások, a technikai fölény, a gyakorlat, a tájékozódási képesség stb. számtalan csatornán át, apró molekuláris mozgások révén bomlasztották, alakították, deformálták, átgyúrták a győztes nép megszokott mindennapi életét, társadalmi kapcsolatait, s ez a nép ily módon történelmileg kapitulált.

Ilyen barbár néphez hasonló helyzetben van a proletariátus is. Az nem elég, hogy kultúrája „elvben” magasabb rendű! A kérdés nem ezen az elvi magasabbrendűségen dől el, hanem az egyik vagy a másik kultúrát hordozó eleven, aktiv cselekvők számán és minőségén. Ez a fontos. Minden történelmi vitában, így a munka és tőke nagy vitájában is ez a lényeg.

A proletárdiktatúra kezdeti szakaszában a nyilvánvaló kulturális fölény nem a proletariátus oldalán, és különösen nem a sajátos proletár kultúra oldalán van. Nem szabad elfelejteni, hogy azok az értelmiségiek, akik kénytelenek együtt dolgozni a proletariátussal, és még azok is, akik önként együttműködnek vele, és így teljesen nélkülözhetetlenek (hangsúlyozzuk: a fejlődés egy meghatározott szakaszán), a régi kultúrát képviselik. Mit jelent ez? Ez azt jelenti, hogy döntő többségük lelke mélyén nem hisz a tervgazdaságban, a munka társadalmi szabályozásában, a szocializmus technikai-gazdasági fölényében, gazdasági racionalitásában. Az ilyen elemek számára mindez a szabálytól való egészségtelen, szörnyű eltérés, amelynek feltétlenül meg kell szűnnie, és meg is fog szűnni. Számukra a szocializmus nem létezik, mint a munka rendező elve. Tapasztalataik során sem találkozhattak semmi hasonlóval. A kapitalizmusnak tett minden kényszerű engedményt örömmel fogadnak. De ugyanilyen örömmel fogadnak minden más teljesen felesleges, de „egészségesen kapitalista” kis lépést is. Vázlatosan így lehetne a dolgot megmagyarázni. Tegyük fel, hogy valamilyen műszaki vagy gazdasági feladatot („megbízatást”, ahogy mostanában nálunk emlegetni szeretik) meg lehet oldani régi módszerrel és új módszerrel is. Az új módszert illetően elméletileg világos, hogy megoldható. De nincs gyakorlati tapasztalat, hiányoznak a gyakorlati emberek, végrehajtók, a „rutinerek”. A „rutinerek” pedig megszokták, hogy a maguk módján és ne így dolgozzanak. És a kérdést a régi módon oldják meg, mert másképp nem megy. Természetesen a régi módszerek alkalmazása bizonyos mértékig nem káros és a szocialista gyakorlat hiányában szükséges is, de mint ismeretes, a „mennyiségnek” megvan az a rossz szokása, hogy „minőségbe” csap át. így néz ki a dolog a közvetlen termelés területén. De ugyanez a helyzet az ideológia területén is. Itt a kultúrák különbözőségének, az „új” és a „régi” harcának még élesebben kell megnyilvánulnia: az ideológiák, mint ismeretes, egyáltalán nem jelentéktelen „semmiségek”; rendkívül fontos társadalmi erők, amelyeknek társadalmi milyensége kihat az ideológia minden szintjére, egészen a költészetig, egészen az absztrakt filozófiáig. Ha nincs elegendő olyan káderünk, akinek kialakult és szilárd a kommunista, proletár világnézete és világérzése (hiszen az érzelmek területének is roppant nagy a társadalmi szerepe), itt még a „nem egészen a mi” szakembereink tudatos akarata nélkül is szétmállhat az új társadalomhoz szükséges felépítmény.

Világos, hogy itt nem holmi katasztrofális változásról, egyszeri fordulatról van szó, hanem apró, sok ezer végtelenül kis mozgásokról, amelyek a maguk integritásában egy nagyon határozott fejlődési vonalat tesznek ki, ha a szó szoros értelmében véve nem is visszafelé, de mindenesetre a szocializmustól a régi osztálytársadalom új formája felé.

Még egy rendkívül fontos körülményt kell megemlítenünk. A munkástömegek kulturális elmaradottsága folytán, különösen az általános nélkülözés körülményei között, amikor az adminisztratív és vezető kádereknek volens nolens sokkal több fogyasztási cikket kell juttatni, mint az átlagos munkásnak, az a veszély támad, hogy jelentős mértékben elszakad a tömegektől a kádereknek még az a része is, amelyet a munkástömegek a maguk köréből emeltek ki.

A munkásszármazás és a proletár erényekre való apellálás önmagában nem lehet érv az ilyen veszély lehetősége ellen. Hiszen tudnunk kell és meg kell értenünk, hogy az olyan grandiózus társadalmi átalakulás időszakában, mint a mi korunk, az osztályok általában bizonyos mértékig deformálódnak, és elvileg egyáltalán nem kizárt annak a lehetősége, hogy a régi osztályok bizonyos részei teljesen deformálódjanak, és belőlük új osztályok jöjjenek létre. Ebben az esetben a tömegektől „elszakadt” kádereket esetleg asszimilálják (de nem szükségszerű, mint alább látni fogjuk) a vezető funkciókban levő jóval kulturáltabb kollégáik, és velük együtt egy új uralkodó osztály csírájává válnak. Magától értetődik, hogy az ilyen tragikus kimenetel esélyei még jobban megnőnek, ha az ország gazdasági elmaradottsága, a kedvezőtlen külső körülmények miatt a proletárhatalom nagy engedményeket tesz a kapitalizmusnak, és nem akadályozza meg az új kapitalista társadalmi termelési gócpontok és a velük együtt járó emberi csoportosulások növekedését (mint ahogy az például Oroszországban történik az elkerülhetetlen „új gazdaságpolitika” rendszerében). Ennek során gyakorlatilag szinte közömbös, hogy az új osztály a maga szűzi tisztaságában szerveződik-e meg, mint a társadalom alapvető osztálya, vagy pedig a „NEP”-oligarchia, úgymond a háttérben kialakuló új burzsoázia, függelékeként. Ezek a különbségek az utódainkat fogják érinteni, egyelőre rájuk bízzuk a hasonló feladatok megoldását. Nekünk az a feladatunk, hogy egyáltalában ne engedjük meg az ilyen kizsákmányoló viszonyokhoz való „evolúciós" visszatérést.

A fentebb ábrázolt veszély minden proletárforradalom veszélye. Ez fényesen megmutatkozott az orosz forradalom esetében, azon egyszerű oknál fogva, hogy még egyetlen forradalom sem ment olyan messzire, mint az oroszországi proletariátus bolsevik forradalma. Ez bőven elegendő volt ahhoz, hogy szociáldemokrata ripőkök, nevezzék őket Martovnak, Kautskynak, Levinek vagy bármi másnak, könyveket, brosúrákat és cikkeket írjanak azt bizonygatva, hogy Oroszországban a szovjethatalom elkerülhetetlenül burzsoá hatalommá válik. Természetesen, ezeknek az uraknak rögtön mindenféle képtelen ötleteik támadnak, mihelyt valamilyen kockázatot és harcot szimatolnak. Teljes csődöt jósoltak, amikor a proletariátus éppen csak átvette a hatalmat. Megjövendölték a bolsevikok pusztulását az antanttal folytatott harcban, és a veszély esetén hitvány módon úgy fordultak, ahogy a szél fújt. Teljesen eltemették az orosz proletariátus diktatúráját, amikor az éhínség árnya borult az országra. így aztán abban sincs semmi meglepő, hogy ezek a nagy vitézek most másfajta pusztulásról kárognak, amikor a proletariátus új, nem katonai értelemben vett rohamfeladatok, mindamellett igen bonyolult és nehéz feladatok megoldásához kezd.

A kapitalizmusból a szocializmusba való átmenet korszaka: a proletárdiktatúra korszaka, a harc ideje. Ám, ha a bizonyos új társadalmi egyensúly megteremtéséig a harc többé-kevésbé nyílt formát ölt, a következő szakaszban ez a kapitalizmus és a szocializmus között folyó küzdelem a kultúra, a technikai ügyesség és leleményesség, a szervezési tapasztalat és jártasság, az ideológiai harc frontján, a társadalmi felépítmény minden területén apró, de összességükben véve óriási összeütközésekben nyilvánul meg. Mivel pedig ezek a folyamatok emberek meghatározott kvalifikációjában rögzülnek, s az ilyen emberek számától és minőségétől függ a fejlődés további menete, ez a kulturális harc elsősorban és mindenekelőtt adminisztratív és ideológiai osztálykáderekért folytatott harc. Annak az osztálynak van - „fennkölt stílusban” fogalmazva - történelmi joga uralni és vezetni a társadalmat, amely elegendő olyan adminisztrátort, ideológust és szervezőt képes saját soraiból kiállítani, akik az osztály érdekeinek megfelelő úton vezetik a társadalmat. Ily módon tehát a forradalom bizonyos szakaszában a káderekért folytatott harc elsőrendű fontossággal bír nemcsak az építés szempontjából „általában”, hanem minden további társadalmi és osztályperspektíva szempontjából is.

¹ Ez a cikk „A kultúra kérdése a proletárforradalomban” címmel készülő munka első fejezete. (A szerző jegyzete.) Csak ez a rész készült el. A cikk a „Pod znamenyem markszizma” c. folyóirat 1922. július-augusztusi számában jelent meg. Az írás bekerült a Buharin elméleti munkáit tartalmazó 1924-ben kiadott „Ataka” c. gyűjteménybe is.
² Levi, Paul (1883-1930) - német szociáldemokrata, ügyvéd. A Németországi Kommunista Párt alapító és központi bizottsági tagja. Az utóbbiból 1921-ben kilépett, míg a pártból ugyanebben az évben kizárták. Később belépett a szociáldemokrata pártba.
Martov, L. (Cederbaum, Julij Oszípovics) (1873-1923) - az oroszországi szociáldemokrácia mensevik szárnyának vezetője. 1920-ban emigrált, Berlinben élt.
³ A II. Internacionálé bázeli kongresszusa 1912. november 24-25-én ülésezett. A kongresszus elfogadott egy kiáltványt, amely hangsúlyozta a közelgő háború imperialista jellegét és felszólította az összes ország szocialistáit, hogy a kapitalizmus összeomlásának meggyorsítása érdekében használják ki a háború okozta gazdasági és politikai válságot. Kautsky a kiáltvány elfogadására szavazott.
⁴ II. Internacionálé - a munkáspártok nemzetközi szervezete. 1899-ben alapították, 1919-ben feloszlott, majd Szocialista Munkásinternacionálé néven működött 1923-tól a második világháborúig.
⁵ Novgorodi vecse - népgyűlés, a város legfőbb irányító szerve Novgorodban 1016 és 1478 között. A szabadság szimbóluma az orosz népi irodalomban és közgondolkodásban.
⁶ N. Buharin: Ekonomika perehodnovo perioda. Moszkva 1920.
⁷ Tamás, Aquinói szent (1226-1274) - domokos rendi pap, skolasztikus
⁸ Diderot, Denis (1713-1784) - francia író. Ő volt a főszerkesztője az 1751 és 1772 között megjelent nagy francia Enciklopédia köteteinek.
⁹ Biblia. Máté 22, 21.
¹⁰ Robert Weyrauch: Die Technik, ihr Wesen und ihre Beziehungen zu deren Lebensgebieten. Deutsche Verlag-Anstalt, Stuttgart und Berlin 1922. S. 34. (A szerző jegyzete.)
¹¹ Ibid. S. 43. (A szerző jegyzete.)
¹² A „vállalatok tudományos szervezésének” alkalmazása csak erősíti ezt a tendenciát. „A mérnöki foglalkozás teljesen új oldala tárul itt fel: nemcsak a dolgok alakítójának kell lenni, hanem ugyanolyan mértékben az emberek alakítójának (Gestalter) is ...” (A szerző jegyzete.)
¹³ R. Weyrauch, 1. c., S. 36. (A szerző jegyzete.)
¹⁴ Ibid. S. 38. (az utolsó két kiemelés tőlem - N. B.). (A szerző jegyzete.)
¹⁵ Gustav Frenz: Kritik des Taylor-Systems. Julius Springer, Berlin 1920. S. 104. (A szerző jegyzete.)
¹⁶ Ibid. S. 112. (A szerző jegyzete.)
¹⁷ Ibid. S. 109. (A szerző jegyzete.)
¹⁸ Keyserling, Hermann, gróf (1880-1946) - német filozófus.
¹⁹ Scheidemann. Philipp (1865-1939) - német szociáldemokrata, a párt jobbszárnyának vezetője. 1919-ben rövid ideig miniszterelnök is volt. 1921 után visszavonult az aktív politikai tevékenységtől.
Noske, Gustav (1868-1946) - a német szociáldemokrata párt egyik vezetője. Az 1918. novemberi németországi forradalom idején a mozgalom elfojtásának egyik irányítója. 1919-1920-ban Németország hadügyminisztere, később Hannover tartomány elnöke.
Shaw, Thomas (1872-1938) - angol politikus és szakszervezeti funkcionárus. 1918-tól 1931-ig parlamenti képviselő. A munkáspárti kormányban a munkaügyi, majd a hadügyi tárca élén is állt.
Gompers, Samuel (1850-1924) - amerikai szakszervezeti vezető. Az Amerikai Munkásszövetség egyik megalapítója, 1895-től örökös elnöke.
²⁰ Fabiánusok - az 1884-ben alapított angol reformista szervezet, a Fabiánus Társaság tagjai, akik elsősorban a polgári értelmiség köreiből kerültek ki. Véleményük szerint a kapitalizmusból a szocializmusba való átmenet csak kisebb reformok, fokozatos társadalmi átalakítások útján lehetséges. A Fabiánus Társaság 1900-ban csatlakozott az angol Munkáspárthoz.
²¹ Webb, Sidney (1859-1947) - angol közéleti személyiség, reformista. Feleségével több könyvet írt az angol munkásmozgalomról. Egyik alapítója a Fabiánus Társaságnak. A húszas években több alkalommal tagja a munkáspárti kormánynak.
²² Sozialistische Monatshefte (Szocialista Havifüzetek) - a német szociáldemokrácia revizionista szárnyának vezető lapja, Berlinben jelent meg 1897-től 1933-ig.

Nyikolaj Ivanovics Buharin Internet Archívum