Író: Szituacionista Internacionálé
Először megjelent: "Internationale Situationniste" 4. szám (1960. június)
HTML/Fordítás: P.G.
A baloldali szociológiának az elmúlt években a legdurvább közhelyévé vált, hogy a kikapcsolódásra, mint a fejlett kapitalista társadalom meghatározó tényezőjére helyezi a hangsúlyt. Ez a közhely azon viták végtelen sorának forrása, amelyek a reformista életszínvonal-emelés jelentőségéről vagy a munkások részvételéről szólnak azon társadalom uralkodó értékeiben, amely egyre inkább magába olvasztja őket. Ebben a sok fecsegésben ott lapul meg az ellenforradalmiság, ahol egyenlőséget tesz a szabadidő és a passzív fogyasztás közt, mintha a szabadidő felhasználásának egyetlen módja az lenne, hogy az intézményesült abszurditások egyre inkább állandó spektátoraivá váljunk. Ezen kutatóknak egy kifejezetten nyomasztó szimpóziumához (Arguments [Érvek] 12-13), a Socialisme ou’ Barbarie [Szocializmus vagy barbárság] 27. száma rendreigazítást szentelt, hogy munkájuk mitológiáját visszahelyezze a szociológusok fellegeibe. Canjuers1 ezt írta: „Míg a modern kapitalizmus a fogyasztás minduntalan fejlesztése érdekében ugyanolyan mértékben fejleszti a szükségleteket is, az emberek elégtelensége megmarad a mindenkori szinten. Az életük már nem bír a fogyasztás hajszolásán túl más értelemmel, és ez a fogyasztás igazolja minden alkotó tevékenység vagy emberi kezdeményezés egyre szélsőségesebb elfojtását. Azaz, ez az értelem egyre inkább elveszti érvényét az emberek szemében...” Delvaux2 megjegyezte, hogy a fogyasztás problémája továbbra sem haladta meg nyomor-gazdagság megosztást, ötből négy alkalmazott örökös nélkülözésben él. Még fontosabb, hogy rámutatott arra, hogy nincs ok aggódni afelől, hogy a proletariátus részt vesz-e az uralkodó társadalmi értékekben, ugyanis azok „nem is léteznek.” És hozzáadta, hogy maga a kultúra „egyre inkább elválasztódik a társadalomtól és az emberi élettől – festők más festőknek festenek, regényírók más regényíróknak írnak regényeket a regényírás lehetetlenségéről – ez a kultúra, amennyiben arról van szó ami eredetileg is benne van, már semmi más, mint folytonos önbírálat: bírálata e társadalomnak és düh maga a kultúra ellen.”
A kikapcsolódás üressége a jelen társadalomban élt élet ürességéből származik, amely e társadalom keretein belül nem tölthető be. Ez az üresség a létező kulturális spektákulum egészében kerül kifejezésre és egyben leplezésre, amelynek három nagy formáját különböztethetjük meg:
Egy „klasszikus” forma továbbra is fennmarad, akár megismételve tiszta állapotában, vagy későbbi utánzata folyamán meghosszabbodva (ilyen a tragédia, vagy a polgári illem). Továbbá létezik egy lefokozott spektákulum aspektusainak végtelenje, az uralkodó társadalom a kizsákmányoltak számára, misztifikációjuk céljából elérhetővé tett reprezentációja (a közvetített játékok, közel minden film és regény, a reklámok, az autómobil mint társadalmi státuszszimbólum). Végül ott a spektákulum egy avantgárd tagadása, egy olyan tagadás, amely gyakorta nem tud indíttatásairól, de mégis az egyetlen „ami eredetileg is benne van” mai kultúrában. A „düh maga a kultúra ellen”, ahogy ezen utóbbi formából is okulhatunk, pontosan abba a közönybe torkollik, amelyet a proletariátus is, mint osztály tanúsít a kulturális spektákulum formái iránt. A spektákulum tagadásának közönsége, magáig a spektákulum végéig bezárólag, nem lehet más, mint ugyanazon – gyanús és boldogtalan – elválasztott értelmiségiekből és művészekből álló közönség. Hiszen amikor a forradalmi proletariátus mint olyan megnyilvánul, azt semmiképpen sem új közönséget alkotva teszi, hanem minden tekintetben cselekvővé válik.
A kikapcsolódás – mint betöltendő üresség – forradalmi problémája nem létezik. Helyette a szabadidő, a teljes idejű szabadság problémájáról beszélhetünk. Ahogy már mondottuk: „Nem létezhet szabadság az idő felhasználását illetően, amíg birtokba nem vettük a mindennapi élet felépítéséhez szükséges modern eszközöket. Ezen eszközök használata fogja jelezni az utópikus forradalmi művészet megugrását egy kísérleti forradalmi művészetbe." (Debord, „Tézisek a kulturális forradalomról,” Internationale Situationniste 1. szám). A kikapcsolódás meghaladása egy szabad alkotás-fogyasztásból álló tevékenység felé csakis a régi művészetek megszüntetésével viszonyban fogható fel; átalakításukkal felsőbbrendű cselekvésformákká amelyek nem elutasítják vagy megsemmisítik a művészetet, hanem megvalósítják3 azt. Ily módon egy összetettebb cselekményben meghaladjuk, megőrizzük és felébe kerekedünk a művészetnek. Korábbi elemei még részben fellelhetőek lesznek benne, de átalakítva, beolvasztva és megváltoztatva a totalitás által.
A megelőző avantgárd mozgalmak a módszereik és elveik kitűnőségét kikiáltva mutatták be magukat, amelyet rögtön néhány művük alapján kellett elbírálni. A SI az első művészi szervezet, amely minden megengedett mű szélsőséges elégtelenségén alapul; és akinek a jelentősége, sikere vagy kudarca kizárólag kora forradalmi gyakorlatával együtt ítélhető meg.
1 Pierre Canjuers: Daniel Blanchard (1934-2024) francia baloldali kommunista író álneve. 1957-ben csatlakozott a Socialisme ou Barbarie nevű francia baloldali kommunista csoporthoz, amely Debordon keresztül (aki mindkettőnek tagja volt) nagy hatást gyakorolt a Szituacionista Internacionáléra. 1960-ban nem sokkal találkozásuk után Deborddal közösen is írtak egy szöveget ("Préliminaires pour une définition de l’unité du programme révolutionnaire" [Alapvetések egy egységes forradalmi program meghatározásához]). Ennek vázlatát azon közös elvek adták, amelyekben mindkét csoport egyetértett. 2 Jean Delvaux, szintén a Socialisme ou Barbarie tagja. 3 Lásd Marx: A hegeli jogfilozófia kritikájához - „A filozófia nem valósíthatja meg magát a proletariátus megszüntetése nélkül, a proletariátus nem szüntetheti meg magát a filozófia megvalósítása nélkül.”