Író: Antonio Gramsci
Először megjelent: "Il Grido del Popolo," 1916. április 1.
Forrás: Antonio Gramsci: ifjúkori írások 1914-1926, MKKE Társadalomelméleti Kollégium, 1987
HTML: P.G.
Az olasz Risorgimento negyedik háborúja minden bizonnyal nem járt más következményekkel Dél-Olaszország számára, mint a többi három. Erre utalt A. Labriola a Képviselőháztan a Salandra kabinet gazdaságpolitikai vitáján, de a Stefani ügynökség csak általános és halovány összefoglalót adott szavaiból.
Már 1911-ben, az Accademia dei Lincei védnöksége alá helyezett félhivatalos közleményben Francesco Coletti, komoly és paradoxonokat nem túlságosan kedvelő közgazdász felhívta a figyelmet arra, hogy az olasz tartományok egyesítése egyazon központosított rendszer alatt, katasztrofális következményekkel járt Dél-Olaszország számára, és hogy a cavouri gazdasági programot figyelmei kívül hagyó kormányzók vaksága elmérgesítette azoknak a dolgoknak az állapotát, amelyből a régóta húzódó és immár krónikus dél-kérdés származik.
Az új Olaszország a félsziget déli és északi felét – amelyet több mint ezer év után egyesítettek újra – teljesen ellentétes állapotban találta. A longobárd invázió véglegesen feldarabolta a Róma által létrehozott egységet, és északon a comunék speciális indítást adtak a történelemnek, míg délen a sváb fejedelmek, az Anjouk, Spanyolország, a Bourbonok uralma megint mást. Egyik részről egy bizonyos autonóm hagyomány létrehozott egy merész kezdeményezőkészséggel megáldott polgárságot, és létezett az Európa többi országáéhoz hasonló, a kapitalizmus és az ipar későbbi kibontakozására alkalmas gazdasági berendezkedés. Lent a spanyolok és a Bourbonok ősi közigazgatása semmit sem hozott létre: nem létezett a polgárság, a mezőgazdaság primitív volt, és még arra sem volt elegendő a termés, hogy a helyi kereskedelmet kielégítse; se utak, se kikötők nem voltak, azt a kevés vizet sem hasznosították, amellyel a tartomány speciális geológiai alakulata révén rendelkezett.
Az egyesítés szoros kapcsolatba hozta a félsziget két részét. A durva központosítás egyesítette s szükségleteket és a szükségességeket és ennek hatásaként délről északra vándorolt minden folyópénz, hogy nagyobb és közvetlenebb hasznot találjon az iparban, és külföldre emigráltak az emberek, hogy munkát találjanak, ami saját vidékükön nem volt.
Az ipari védővámrendszer megemelte a calabriai paraszt megélhetési költségeit anélkül, hogy a mezőgazdasági védővámrendszernek – ami számára felesleges volt, hiszen csupán azt a keveset termelte meg, és még csak nem is mindig, ami saját fogyasztására kellett – sikerült volna visszaállítani az egyensúlyt. Az utolsó harminc év külpolitikája szinte hiábavalóvá tette az emigráció jótékony hatásait. Az eritreai, a líbiai háborúk kiáramoltatták a belső hiteleket, amelyek elnyelték az emigránsok megtakarított pénzét. Gyakran beszélnek a déli emberek kezdeményezőkészségének hiányáról. Igaztalan a vád. A tény az, hogy a tőke a foglalkoztatás mindig legbiztosabb és legkifizetődőbb formáit keresi, és hogy a kormány túlságosan kitartóan kínálta azt fel az öt évre szóló bonokkal.
Ahol már van gyár, takarékosságból is ez fejlődik tovább, de ahol minden kapitalista forma bizonytalan és kockázatos, a fáradsággal szerzett és kínlódva összekuporgatott megtakarítás nem kelt bizalmat, és ott invesztálnak, ahol rögtön kézzel fogható a haszon. Így a nagybirtok, ami egykor szétdarabolódó félben volt, természetesen a jómódúan hazatérő amerikaiak között, még egy darabig az olasz gazdaság csapása fog maradni, amíg Észak ipari vállalkozásai kolosszális profitforrásokra lelnek a háborúban, és az egész, a háborúra berendezkedő országos termelőképesség egyre inkább Piemontra, Lombardiára, Emíliára, Liguriára korlátozódik és legyengíti még azt a kevés vitalitást is, ami a déli tartományokban létezett.
Labriola volt az egyetlen, aki jelezte ezt az ijesztő problémát a Képviselőháznak. Salandra üres ígéreteket téve válaszolt neki: "Az ország természetesen szenvedéssel és akarata ellenére kezd alkalmazkodni ahhoz, amit háborús gazdaságnak hívnak. Súlyos és káros következmények fognak ebből származni. Labriola képviselő utalt a vagyon területi át helyeződésére, ami abból ered, hogy országunk egyik fele természeti helyzeténél fogva és történelmi előzményei miatt ipari tevékenység gyakorlására készült fel, míg a másik fele nem. Igaza volt neki, mint ahogy figyelmeztetésekor (és én helyeslem intését) abban is igaza volt, hogy tanulmányozni kell a kiegyensúlyozási lehet tőségeket egy széles agrárpolitika révén, amely – amennyire lehetséges – egyensúlyba hozza a kevésbé szerencsés tartományokat és azokat, amelyek károkat szenvednek ugyan a háborútól, de felbecsülhetetlen előnyt is húznak belőle."
Salandra képviselő ígéreteit elfelejtik, ahogyan a múltban tett számos többit is. Beszéd az agrárpolitikáról nem igazolhatja a kegyetlen szkepticizmust. Dél-Olaszországnak nincs szüksége speciális törvényekre és speciális bánásmódra. Olyan általános kül- és belpolitikára van szüksége, amely az ország általános szükségleteire és nem sajátos politikai vagy regionális tendenciákra van tekintettel. Nem elég utat építeni vagy egy hegyi víztárolók azoknak a veszteségeknek a kárpótlására, amiket egyes tartományok szenvedtek el a háború miatt. Elsősorban az kell, hogy az eljövendő kereskedelmi szerződések ne zárják le a piacot ezen tartományok termékei előtt. És minden előzetes program, amit a Központi Hatalmakkal szembeni gazdasági háborúkkal valósítottak meg, ebből a szempontból nem megnyugtató. Az kell, hogy, mint rendesen, ne legyenek törékeny agyagedények – hogy darabokra törjenek – a rézedények között, amiket a viharba került hajó feldönt és dobál. Meg kell akadályozni, hogy a háború, az ún. politikai szabadság révén a termelőerők károsító gazdasági uralmát eredményezze, és azért, hogy a túl erős és gazdaságilag túl jólszervezett Németországot megbüntessék – miért kelthetne ott félelmet bármilyen szerencsétlenség –, mégis Olaszországnak azt a részét sújtsák, amelyet szavakkal mindig meg akarnak váltani és fel akarnak emelni.