Író: Antonio Gramsci
Először megjelent: "Avanti!," XXII. 204. szám (1918. július 25.)
Forrás: Antonio Gramsci: ifjúkori írások 1914-1926, MKKE Társadalomelméleti Kollégium, 1987
HTML: P.G.
A politikai alkotmányok szükségképpen függnek a gazdasági szerkezettől, a termelési és csereforgalom formáitól. Ennek a formulának egyszerű kijelentésétől sokan azt hiszik, minden politikai és történelmi problémát megoldottak, azt hiszik képesek arra, hogy jobbra-balra megleckéztessenek bárkit, hogy kétséget kizáróan megítélhessék az eseményeket és például levonják a következő konzekvenciát: Lenin utópista, a boldogtalan orosz proletárok teljes utópisztikus illúzióban élnek, borzasztó ébredés vár rájuk kérlelhetetlenül.
Az igazság az, hogy nem létezik két egymáshoz hasonló politikai berendezkedés, mint ahogy nem létezik két egyforma gazdasági szerkezet sem. Az igazság az, hogy a formula egyáltalán nem egy azonnal szembeötlő törvény száraz kifejezése. Az előfeltétel (gazdasági szerkezet) és következmény (politikai alkotmány) közötti kapcsolatok minden más, csak nem egyszerű és közvetlen: egy nép történelmét nemcsak a gazdasági tények dokumentálják. Az okozódás kiderülése összetett és összekuszált, és tisztázására más nem használható, mint az elmélyült valamint a minden szellemi és gyakorlati tevékenységre kiterjedő tanulmányozás, és ez a tanulmányozás csak azután lehetséges, hogy az események megoldódtak, vagyis sok, de nagyon sok idővel az események megtörténte után. Csak akkor állíthatja biztonsággal a tanulmányozó, hogy egy bizonyos politikai alkotmány nem fog győzedelmeskedni (nem fog állandóan tartani), ha nem csatlakozik feloldhatatlanul és lényegéből fakadóan egy meghatározott gazdasági struktúrához, érvényre jutásának nincs más értéke, csak egy általános jel; amíg zajlanak az események, hogyan lehetne azt tudni, hogy pontosan milyen módon fog ez a függőségi viszony megállapodni. Sokkal több ismeretlen tényező van, mint bizonyított és ellenőrizhető adat, és mindegyik ismeretlen tényező felboríthat egy megkockáztatott feltevést. A történelem nem matematikai számítás: ebben nem létezik tizedes mértékrendszer, egyenlő mennyiségek növekedő számlálása, hogy lehetővé tegye a négy alapműveletet, az egyenleteket és a gyökvonásokat: a mennyiség (gazdasági szerkezet) minőséggé válik, mivel az emberek kezében cselekvési eszközzé válik, az embereknek, akiket nemcsak súlyra és magasságra mérnek, akik izmokból és idegekből fejlődhetnek ki, hanem főleg annyit számítanak, mennyiben lelkületek, mennyire szenvednek, megértenek, örülnek, akarnak vagy tagadnak. Egy proletárforradalomban az "emberiség" ismeretlen tényező, bizonytalanabb, mint bármely más eseményben: az orosz proletariátus elterjesztett szellemiségét, mint a többi proletariátusét általában, sosem tanulmányozták, és talán lehetetlen volt tanulmányozni azt. A forradalom sikere vagy sikertelensége megbízható bizonyítékot szolgáltathat majd nekünk annak történelem-alakító képességéről: egyelőre nem adatott meg más, mint várni.
Aki nem vár, hanem rögtön végleges ítéletet akar mondani, más célokra határozza el magát: olyan emberek között elérhető aktuális politikai célokra, akikhez propagandája fordul. Az az állítás, hogy Lenin utópista, nem kulturális tény, nem történelmi ítélet: aktuális politizálás. Azt álli tani ilyen szárazon, hogy a politikai berendezkedések, stb., stb., nem elvi tény, kísérlet arra, hogy egy bizonyos mentalitást alakítson ki, hogy az akció inkább ilyen módon, mint egy másikon induljon el.
Semmilyen tett nem marad az életben eredmények nélkül, és annak, hogy inkább az egyik, mint egy másik elméletben hisz az ember, megvannak sajátságos visszahatásai a tettre: a hiba is hagy nyomot maga után, amennyiben elterjesztve és elfogadtatva késleltetheti (természetesen meg nem akadályozhatja) egy cél elérését.
Ez bizonyíték arra, hogy nem gazdasági szerkezet határozza meg közvetlenül a politikai tettet, hanem az értelmezés, ami ebből adódik és az úgynevezett törvényekből, amelyek irányítják a kifejletet. Ezek a törvények semmiben sem azonosak a természeti törvényekkel, bár ezek nem egy tény adott célkiűzései, hanem csak a mi gondolkodásunk alkotásai, hasznos sémák gyakorlatilag a tanulás és tanítás kényelmére.
Az események nem függnek egyetlen ember önkényeskedésétől, és meg csak nem is egy nagy létszámú csoportétól: sokak akarataitól függnek, amelyek bizonyos cselekedetek megtétele vagy meg nem tétele által és a megfelelő szellemi magatartások által mutatkoznak meg, és az akaratoknak attól a tudatosságától függnek, amely a kisebbségnek van, és attól, hogy magatartásukat tudják többé-kevésbé egy közös cél felé fordítani, miután ezeket az akaratokat a helyükre tették az államhatalomban.
Miért van az, hogy az egyének többségükben csak meghatározott tetteket visznek véghez? Azért, mert ezeknek nincs más társadalmi céljuk, mint saját fiziológiai és morális egészük megőrzése: ezért alkalmazkodnak a körülményekhez, mechanikusan ismételgetnek bizonyos mozdulatokat, amelyek – saját tapasztalatból vagy a kapott nevelés (mások tapasztalatainak eredménye) révén – alkalmasnak bizonyultak az akart cél elérésére: élni. A többség tetteinek ez az összehasonlítása a hatások hasonlóságát eredményezi, a gazdasági tevékenységnek bizonyos szerkezetet ad: megszületik a törvény fogalma. Csak egy nagyobb cél követése áshatta alá a környezethez való alkalmazkodást: ha az emberi cél már nem csupán élni, hanem minősítetten élni, a legnagyobb erőkifejtések valósulnak meg, és aszerint, hogy a legfőbb emberi cél elterjedésének hogyan sikerül átalakítani a környezetet, új, a létezőktől eltérő hierarchiák jönnek létre az egyének és az állam közötti kapcsolatok szabályozására, amelyek arra törekszenek, hogy permanensen helyettesítsék a létezőket a legfőbb emberi cél megvalósításáért.
Aki úgy veszi ezeket az ál-törvényeket, mint valamiféle abszolútumot, az egyes akaratoktól idegent, és nem mint a környezethez való – az egyének gyengeségének (nem-szervezettségének, tehát a jövő iránti bizonytalanságnak) köszönhető – pszichológiai alkalmazkodást, el sem tudja képzelni, hogy a pszichológia megváltoztathat, hogy a gyengeség erővé válhat. Mégis így történik, és a törvény, az áltörvény megtörik. Az egyének kikerülnek magányosságukból és szövetkeznek. De hogyan történik ez a szövetkezési folyamat? Ezt sem sikerül felfogni, mint az abszolút törvény, a normalitás mértékét, és amikor – későn érő szellem vagy előítélet miatt – a törvény azonnal nem szembeötlő, ítéletet mondanak és kijelentik: utópia, utópisták.
Lenin tehát utópista, az orosz proletariátus a bolsevik forradalom napjától máig teljes utópiában él és borzasztó ébredés vár rájuk kérlelhetetlenül.
Ha az orosz történelemre alkalmazzák az elvont, általános sémákat, amiket azért készítettek, hogy a nyugati világ gazdasági és politikai tevékenységének normális fejlődési pillanatait nyomon követhessék, a következtetés nem lehet más, mint ez. De minden történelmi jelenség egy "individuum": a fejlődést a szabadság üteme kormonyozza, a kutatás nem kell, hogy általános szükségszerűségű legyen, hanem sajátos szükségszerűségű. Az okozódás folyamatát az orosz események belsejéből fakadóan kell tanulmányozni, nem pedig egy általános és elvont szempontból.
Az oroszországi eseményekben kétségtelenül létezik szükségszerűségi kapcsolat és az a kapitalista szükségszerűségi kapcsolat: a háború volt a gazdasági feltétel, a gyakorlati élet módszere, amely meghatározta az új államot, amely szükségszerűen megvalósította a proletariátus diktatúráját: a háború, amelyben az elmaradott Oroszországnak ugyanúgy harcolnia kellett, mint a legfejlettebb kapitalista államoknak.
A patriarchális Oroszországban nem történhettek volna meg az egyéneknek azok a tömörülései, amelyek egy iparosodott országban megtörténnek, és amelyek a feltételt jelentik, mert a proletárok egymás között ismerkednek, szervezkednek és saját osztályerejüknek egy egyetemes emberi cél felé fordítandó öntudatosságára tesznek szert. Egy külterjes mezőgazdasági ország elszigeteli az embereket, lehetetlenné teszi az azonos és elterjedt öntudatosságot, lehetetlenné teszi a proletár társadalmi egységet, a konkrét osztálytudatot, amely mértékét adja saját erejének és akaratának, hogy abból az erőből permanensen hozza létre a törvényes rendszert.
A háború a gazdasági tevékenység legnagyobb koncentrációja kevés kézben (az állam vezetőinek kezében); ennek megfelel az emberek legnagyobb koncentrációja a kaszárnyákban és a lövészárkokban. Oroszország a háborúban valóban az utópia országa volt: barbár lerohanásra való emberekkel az állam azt hitte, hogy a technika, a szervezés, a szellemi kitartás háborúját viselheti, jóllehet az üzem és a gép által szellemileg és fizikailag megerősített embereket adhatott csak. A háború volt az utópia, és a patriarchális cári Oroszország szétesett az erőfeszítések nagyon nagy súlya alatt, amit magára vállalt és amit a harcra felkészült ellenség rákényszerített. Hanem a mesterségesen szított állapotok, az elnyomó állam félelmetes uralma meghozták a szükséges következményeket: a társadalmilag magányos egyének földrajzilag kis területen egymás mellé helyezett, összetömörített nagy tömegei új érzelmeket fejlesztettek ki, hallatlan emberi szolidaritást alakítottak ki. Amennyire gyengének érezték magukat korábban az elszigetelődésben és engedtek az elnyomásnak, annyival nagyobb volt a felfedezése létező kollektív erejüknek.
A despotikus fegyelem semmivé foszlott: a káosz időszaka lépett a helyébe. Az egyes embere: szervezkedni próbáltak, de hogyan és miként lehet megőrizni a szenvedésben kovácsolódott emberi egységet?
A filiszteus előrelép és válaszol: a burzsoáziának kellett volna rendet teremteni a felfordulásban, mert mindig így történt, mert a patriarchális és feudális gazdaságot mindig a burzsoá gazdaság és a burzsoá politikai berendezkedés követi. A nyárspolgár az előre megállapított sémákon kívül nem lát más kiutat, mert úgy értelmezi a történelmet, mint egy természeti organizmust, amely állandó és előrelátható fejlődési momentumokon megy keresztül. Ha elültetsz egy makkot, biztos vagy abban, hogy más nem kelhet ki belőle mint egy tölgyfa hajtása, amely lassan növekszik és csak bizonyos idő elteltével hoz termést. De a történelem nem tölgyerdő és az emberek nem makkok.
Ugyan hol volt Oroszországban az ilyen feladat elvégzésére képes burzsoázia? És ha uralma természeti törvény, hogy-hogy nem lépett működésbe ez a törvény?
Ez a burzsoázia nem mutatkozott: néhány polgár megkísérelt felülkerekedni és elsöpörték őket. Győzniük kellett volna, felül kellett volna kerekedniük akkor is, ha kevesen voltak és gyengék voltak? De miféle szent kenettel szentelték fel a szerencsétleneket, hogy veszítve is diadalra kell jutniuk. A történelmi materializmus tehát a legitimizmus, az isteni jog újramegtestesülése?
Aki Lenint utópistának találja, aki azt állítja, hogy Oroszországban a proletárdiktatúra kísérlete utópista kísérlet, nem lehet öntudatos szocialista, műveltségét nem a történelmi materializmus elvét tanulmányozva szerezte meg: katolikus, syllabusba süppedt. Ő az egyetlen és az igazi utópista.
Az utópia valójában abban áll, hogy nem sikerül felfogni a történelmet szabad fejlődésként, hogy a jövőt egy már kialakított tartósságnak tekintsék, hogy higgyenek az előre megállapított terveknek. Az utópia filiszteizmus, ahogyan Heinrich Heine csúfolja: a reformisták a szocializmus filiszteusai és utópistái, mint ahogy a védővámosok és a nacionalisták a kapitalista burzsoázia filiszteusai és utópistái. Heinrich von Treitschke a német filiszteizmus legnagyobb szószólója (a német államimádók ennek a szellemi gyermekei), ahogy August Comte és Hyppolit Taine a francia filiszteizmust képviselik és Vincenzo Gioberti az olaszt. Ők azok, akik a nemzeti történelmi küldetésekről szónokolnak vagy hisznek az egyéni elhivatottságban, ők azok, akik előre isznak a medve bőrére és azt hiszik, hogy bezárhatják előre megállapított sémáikba, akik nem fogják fel az isteni szabadságot és állandóan a múltról panaszkodnak, mert az események rosszul alakultak.
Nem úgy értelmezik a történelmet, mint – szabadon születő és kiteljesedő – szabad erők szabad, a természeti evolúciótól eltérő fejlődését, ahogyan az ember és az emberi szövetkezések eltérőek a molekuláktól és a molekulák halmazától. Nem tanulták meg, hogy a szabadság a történelem immanens ereje, amely felborít minden előre megállapított sémát. A szocializmus filiszteusai a gondolat vázára redukálták a szocialista elvet, bemocskolták azt, és mulatságosan ádáz harcot vívtak az ellen, aki, véleményük szerint, nem tartotta azt tiszteletben.
Oroszországban az egyéni és társas energiák érvényre jutása szétzúzta a szavak és az előre megállapított tervek okozta akadályokat.
A burzsoázia megpróbált hatalomra jutni és nem sikerült. A proletariátus magára vállalta a politikai és gazdasági élet irányítását és megvalósítja rendjét. Rendje nem a szocializmus, mert a szocializmus nem jut kifejezésre egy bűvös pillanat alatt: a szocializmus a jövő, a kollektív értékekben egyre gazdagabb társadalmi momentumok fejlődése. A proletariátus megvalósítja rendjét, politikai intézményeket alkotva, hogy garantálják ennek a fejlődésnek a szabadsálát, hogy biztosítsák hatalmának folytonosságát.
A diktatura az az alapvető intézmény, amely biztosítja a szabadságot, amely megakadályozza a felforgató kisebbség rajtaütéseit. A szabadság biztosítéka, mert nem tartósító módszer, hanem olyan állandó szervezetet létrejöttét és megszilárdulását engedi meg, amelyekben a diktatúra megszűnik, miután betöltötte küldetését.
A forradalom után Oroszország nem volt még szabad, mert nem voltak meg a szabadság garanciái, mert még nem volt megszervezve a szabadság.
A probléma egy állami hierarchia felállításában volt, hogy nyitott legyen, hogy ne merevedhessen kaszt- és osztályrendszerbe.
A tömegből, a létszámból el kellett érkezni az egyhez, oly módon, hogy társadalmi egység legyen, hogy a hatalom csak szellemi hatalom legyen.
Ennek az állami hierarchiának eleven magva a szovjetek és a néptömegek. A szovjetek kiteljesedésre és fejlődésre váró kezdetleges szervezet és a bolsevikok kormánypárttá válnak, mert kitartanak amellett, hogy az államhatalmat a szovjetek ellenőrizzék és tőlük kell függnie.
Az orosz zűrzavar a rend ezen elemei körül sűrűsödik: kezdetét veszi az új rend. Állami hierarchia jön létre: a szervezetlen és szenvedő tömeg szervezett munkásokká és parasztokká, szovjetté, bolsevik párttá és eggyé válik: Leninnel. A tekintély és a bizalom hierarchikus fokozata ez, amely spontánul jön létre, amely szabad választás révén tartja fenn magát.
Hol van az utópia ebben a spontaneitásban? A parancsolás utópia, nem a spontaneitás, és utópia, amennyiben karrierizmussá válik, kaszttá válik és örök mivoltát feltételezi: a szabadság nem utópia, mert eredendő vágy, mert az emberiség egész történelme azért folytatott harc és munka, hogy olyan társadalmi intézményeket hozzon létre, amelyek a legnagyobb szabadság biztosítékát jelentik.
Miután kialakult ez a hierarchia, kifejleszti saját logikáját: a szovjetelv és a bolsevik párt sohasem zárt szervezetek: folytonosan kiegészülnek. Ez a szabadság uralma, ez a szabadság biztosítéka. Nincsenek kasztok, állandó fejlődésben levő szervezetek vannak. A tudatosság növekedését képviselik, az orosz társadalom megszervezhetőségét képviselik.
Minden dolgozó a szovjetek részéi képezheti, minden dolgozó hatással lehet módosulására és arra, hogy akarataik és vágyaik legjobb kifejezésévé tegyék. Az orosz politikai életet oly módon irányítják, hogy törekszik megfelelni az erkölcsi életnek, az orosz emberek közös szellemének. Folyamatos cserélődés jön létre ezek között a hierarchikus szakaszok között: egy műveletlen egyén kifinomul a szovjetbe való képviselő választás során folytatott vitában, ő maga is képviselő lehet; ellenőrzi ezeket a szervezeteket, mert mindig a szeme előtt vannak, területileg közel. Társadalmi felelősségérzetre tesz szert, országa sorsának eldöntésében tevékeny állampolgárrá válik. És a hatalom, a tudatosság kiterjed egy emberről sokakra a hierarchia révén, és a társadalom olyan, amilyen még sosem volt a történelemben.
Ez az új orosz társadalom életerős lendülete. Mi ebben az utópisztikus? Hol van az az előre megállapított terv, amely a gazdaság és a politika feltételei ellenére akarna megvalósulni? Az orosz forradalom a szabadság hatalma: a szerveződés spontaneitáson alapul, nem egy "hős" önkényességén, aki erőszakkal kerekedik felül. Folyamatos és módszeres emberi felemelkedés ez, amely hierarchiát követ, amely esetről esetre megteremti az új társadalmi élet szükséges szervezetét.
Hát akkor nem a szocializmus...? Nem, nem a szocializmus abban a nagyon primitív értelemben, amit a szónak adnak az óriási tervek filiszteus alkotói; olyan emberi társadalom, amely a proletáriátus ellenőrzése alatt fejlődik. Amikor a proletariátus többségében szervezett lesz, a társadalmi élet gazdagabb lesz szocialista tartalmában mint most, és az államosítás egyre inkább intenzívebbé és tökéletesebbé válik. Mert a szocializmus nem egy megadott időpontban jön létre, hanem egy folyamatos alakulás, egy végtelen fejlődés az állampolgárok többsége vagy a proletariátus által szervezett és ellenőrzött szabadság rendszere felé.