Író: Antonio Gramsci
Először megjelent: "L’Ordine Nuovo" 1919. november 8. 2.
Forrás: Évkönyv 2024 - A Nemzetközi Munkásmozgalom Történetéből; A fordításokat a marxists.org rendelkezésére bocsátották, a copyright az Évkönyvet illeti.
Fordítás: Kis Aladár
HTML: P.G.
Nitti, a Minisztertanács elnöke1 közzétette Basilicata választópolgáraihoz írt levelét, közzétette az olasz uralkodó oligarchia békeprogramját a nemzeti parlament XXIV. ülésszaka2 számára. Ugyanakkor az Egyesült Államokban kitört és végigsöpört egy ellenállhatatlan, szakszervezetektől kiinduló sztrájkvihar, mely a gyáripar millió és millió munkását akarja egy óriási általános sztrájkban egyesíteni.3 Az olasz uralkodó oligarchia békeprogramját az amerikai események tükrében lehet és kell megvitatni. Az amerikai események azt bizonyítják, hogy ma az Egyesült Államok is háború dúlta ország. Plasztikusan bizonyítják, hogy ma az egész világot feldúlta a háború, nemcsak Európát. Az olasz válságot, melyet Nitti programja akart megoldani, egész félelmetes mélységében csak akkor lehet megvizsgálni, ha beleillesztjük a kapitalista termelés politikai és gazdasági rendjének világméretekben is feldúlt szisztémájába.
Olaszország nem termel eleget saját magának. Olaszország össztermelése az olasz lakosságnak csak 60%-át elégíti ki. Európa tengerparti államai, a szabad tengerektől, valamint a Balti- és Földközi-tengerektől övezett országok nem termelnek eleget önmaguknak. Kivételt képez Oroszország, mely eleget termel önmagának, mely csupán saját erőforrásaiból él a blokád miatt, még akkor is, ha ez az élet olyan, mint egy börtön, mint egy lassú haldoklás.
Európa múlt júliusi össztermelése (Herbert Hoover4 békekongresszuson tett jelentése szerint) csak a lakosság 70%-ának volt elegendő Európa ezen részein. Európa termelésének deficitjét Amerika fedezte, Európa pedig a jövő évi termelésre vonatkozó jelzáloggal fizette meg. Az amerikai kapitalisták azért segítették, mert Európa gazdasági csődje az ő csődjüket is jelentette volna. Európát Amerika abban a reményben segítette, hogy Európa termelőképessége fellendül majd, és rövid időn belül képes lesz az árut áruval megfizetni és a világexport számára termelni. A fellendülés azonban nem következett be. Európa tovább rohant a szakadék felé, a deficit nőtt. A kapitalista világrendszer fogaskerekének részeként az amerikai tőkések is a szakadék felé rohannak. Az amerikai termelőképesség már a katasztrófa felé siet. A kapitalista termelési és elosztási rend képtelen kielégíteni a munkástömegek testi igényeit, és ezek a tömegek megállítják a termelési folyamatot. Az amerikai gazdasági élet képtelen segíteni az európai gazdasági életen, nem tudja kikerülni az európai gazdasági csődöt, tehát meggyorsítja az amerikai termelés bukását, sietteti az amerikai kapitalista gazdasági élet rohanását a szakadék, a katasztrófa felé.
Az olasz uralkodó oligarchia szerint (Nitti írja ezt, amit Giolitti,5 Salandra,6 Luzzati7 vagy Raimondo8 írna, vagy bárki más is írhatna a „hivatásos” politikusok szűk köréből, hogy élvezze az olasz királyi ház és az olasz vagyonos osztályok bizalmát) a nemzet az ijesztő helyzetből, amelybe a fegyverszünet után jutott, csak akkor tud kilábalni, ha az olasz termelők növelik az ország agrár- és ipari apparátusának hozamát. De tudja-e növelni ezt a hozamot az olasz munkásoknak csupán a „jóindulata”? Az olasz munkások, még ha kényszermunkára is ítélnék magukat, még ha le is mondanának a nemzeti tőke mindenfajta segítségéről, még ha annyira lealjasodnának is a kapitalista kizsákmányolás következtében, hogy magukat alsóbbrendű lényeknek tartanák, akik csak izomerőt tudnak kifejteni, még akkor is, ha mindezek a feltételezések megvalósulnának „Szent Liberalizmus” és „Szent Demokrácia” csodája folytán, az olasz munkások még akkor sem tudnák döntően növelni a nemzeti termelőképességet.
A háború az egész világon helyrehozhatatlanul megbontotta a kapitalista termelés egyensúlyát. A háború előtt a kereskedelmi kapcsolatok sűrű hálózatát hozták létre az egész világon. A világ gazdasági szempontból egy olyan élő szervezetté vált, amelynek a vérkeringése igen felgyorsult. A kapitalisták óriási munkát végeztek; hajtva az egyéni nyereségvágytól, a világon millió és millió ember évtizedeken keresztül azért dolgozott, hogy kapcsolatokat létesítsen, s hogy ezeket a kapcsolatokat rendezzék, hogy gazdag vérkeringést indítsanak meg, s ezeken a vénákon és ütőereken keresztül forgott körbe a világ gazdasági élete a sokféle „szív” ösztönzése révén: a különféle nagy termelői és fogyasztói piacok ütőerein keresztül. A világ gazdasági életének ez a rendszere véletlenül alakult ki számtalan egyéni kezdeményezés összhatásaként, olyannyira, hogy csak egy elvont kifejezéssel lehet összefoglalni: az egyéni érdek ösztönzőereje, a magántulajdon utáni vágy, vagy ahogy a politikai gazdaságtan bérencei mondják, a szabadság.
A véletlen és az egyéni szabad kezdeményezés korszakára a XX. században az imperialista szakasz következett, a nemzetgazdaságok szakasza, amely a katonai hatalom birtokában megszervezett egységként tör a világpiacok, az egész világ meghódítására. Ez a szakasz a háborúban jut tetőfokára, és elpusztítja a szabad gazdálkodás feltételeit, lerombolja a kapitalizmus létfeltételeit. A sűrű kereskedelmi kapcsolatok hálózatát, amely a világot életben tartotta, erőszakkal szétszaggatják. A világ testének vénáit és visszereit elvágják. Németországot, Ausztria–Magyarországot és Oroszországot, a világgazdaság három nagy „szívét” megfojtják. Az egész világ gazdasági életének egyensúlya felborul és csak egy borzalmas seb tátong, amelyből piros cseppekben hull a vér. Európa minden országában, egész Európában gazdasági válság van. A termelésre irányuló minden erőfeszítés, az újrakezdés iránti minden lendület megtörik ennek a leszakadásnak a következtében. A gazdasági „törvények” játéka többé már nem érvényes, szörnyű, felfoghatatlan dolgok történnek, melyek félelmet és pánikot keltenek. Az a kevés értelem, amelyet az uralkodó osztály megmentett a háború pusztításaitól, most elhallgat. Nem látják át a helyzetet. Hajtóvadászatot indítanak a felelősök ellen; úgy látják, hogy mindenért a munkásosztály a felelős, mert lusta és elpazarolja az élelmiszereket. Megfélemlítik a munkásosztályt épp akkor, amikor azt akarják, hogy többet termeljen, azaz olyan körülmények közé akarják juttatni, hogy többet tudjon termelni. A még meglevő javak eltékozlása tovább folyik. Azokhoz a milliókhoz, akik a termelőmunkából kiestek, mert az imperialisták megölték őket a háborúban, most millió és millió munkanélküli csatlakozik, mert kívül maradnak a termelési renden. Folytatódnak a háborúk, folytatódnak a kereskedelmi blokádok. A pániktól görcsbeszorult kezek elmélyítik a világgazdaság véres szakadékát. Tovább folytatódik a boszorkánytánc, amely újabb termelési kiesést okoz, újabb pazarlást, újabb zavart az áruforgalomban és a kereskedelemben. Közben pedig egyre azt üvöltik: többet kell termelni! Többet kell termelni!
Az amerikai sztrájkokkal a világgazdaságnak egy újabb szakasza zárult le. Az európai kapitalizmus szervezetlensége ártott az Egyesült Államoknak. Árut adni és papírt vagy ígéreteket kapni érte, nem jó kapitalista üzlet. Drágán adnak el, uzsorára adnak pénzt, dagad a pénztárca, vasutakra, kikötőkre, egész Európára kölcsönöket adnak. Ez még nem minden. Az áruknak árukkal kell kicserélődniük, vagy különben csődbe jutnak. Az európai gazdasági katasztrófa mélységbe rántja az Amerikai Egyesült Államokat. Az Egyesült Államok kapitalistái az amerikai proletariátust arra akarják kényszeríteni, hogy kilépjenek a szakszervezetekből, és hogy világosan foglaljanak állást és megfelelő módon viselkedjenek, hogy újra meginduljon a vérkeringés, hogy új gazdasági „törvények” működjenek a világ népei között fennálló kapcsolatokban.
1 Francesco Saverio Nitti 1919. június 23. és 1920. június 15. között töltötte be ezt a tisztséget. 2 Az Olasz Királyság XXIV. törvényhozó testülete 1913. november 27. és 1919. szeptember 29. között ülésezett. 3 1919. szeptember 22-én kezdetét vette a vas- és acélipari munkások egészen a következő év január 8-áig elhúzódó országos sztrájkja, mely mintegy 365 ezer munkás részvételével zajlott. November 1-jén 400 ezer szénbányász munkabeszüntetésével a sztrájkmozgalom még nagyobbá és kiterjedtebbé vált. A munkások tömeges fellépésére az érintett vállalatok igazgatói, az igazságügyminiszter és az állami erőszakszervezetek egyaránt keményen reagáltak, helyenként statáriumot is hirdettek. A represszió nem csak a sztrájkolókat érintette érzékenyen, hanem mindazokat a – kommunista, anarchista és más – munkásszervezeteket és aktivistákat, amelyek, illetve akik agitátorként vagy potenciális támogatóként veszélyt jelenthettek a fennálló rendre nézve. Foster, William Z.: The Great Steel Strike and its Lesson. B. W. Huebsch, New York, 1920. 1.; Weiner, Tim: Az FBI története. Ellenség az egész világ. Gabo Kiadó, Budapest, 2013. 52–56. 4 Hoover a szóban forgó időszakban az Egyesült Államok Élelmiszerügyi Hivatalának igazgatója volt, s jelentését ilyen minőségben készítette el. 5 Giovanni Giolitti 1892 és 1921 között öt ízben is az Olasz Királyság miniszterelnöke volt, továbbá több alkalommal betöltötte a belügy- és pénzügyminiszteri tárcát. 6 Antonio Salandra 1914 márciusában Giolittit váltotta a miniszterelnöki székben és 1916 júniusáig volt hatalmon. 7 Luigi Luzzatti 1910 és 1911 között volt Olaszország kormányfője, korábban pedig gazdasági és pénzügyi tárcákért felelt. 8 Orazio Raimondo olasz szocialista parlamenti képviselő – a szabadkőművességet összeegyeztethetetlennek tartva párttagságával – 1914-ben kilépett a PSI-ből. A háború után nacionalista színekben ismét képviselővé választották.