Író: Antonio Gramsci
Először megjelent: "L'Ordine nuovo," 1919. szeptember 20-27.
Forrás: Antonio Gramsci: ifjúkori írások 1914-1926, MKKE Társadalomelméleti Kollégium, 1987
HTML: P.G.
Az anarchistáknak gyakran szemükre vetik, hogy propagandatevékenységüket inkább a proletártestületek és politikai szervezetek elleni harcnak szentelik, mint az uralkodó osztály elleni harcnak. Tárgyilagosan nézve a tény vitathatatlan. A tanulmányozandó probléma a következő: az anarchisták tehetnek másként? Ki lehetne fejteni bármilyen szervezett és állandó tevékenységet, ha nem létezne a szocialista és proletár szervezet?
Van anarchista doktrína? Aforizmák, általános igazságok, döntő megállapítások összessége van, melyet az anarchisták "doktrínájuknak" neveznek: és a módszer, akciójukban amit követnek, abban áll, hogy eklektikusan és empirikusan elfogadnak a jelen rendszerre vonatkozó minden kritikát, melyről úgy vélik, hogy képes zavart és rossz közérzetet szítani, s ezekre alapozzák megállapításaikat, aforizmáikat és bölcs mondásaikat. Az anarchistáknak nincs organikus felfogásuk a világról és a történelemről: a hatásokat, a feltűnő jelenségeket látják, és nem az okokat, a történelmi fejlődés folyamatosságát, amely csak mint puszta tünet tűnik fel ezekben a hatásokban és jelenségekben. Ezért van szükségük arra, hogy egy valóságos erőszervezetbe illeszkedjenek be – a munkások testületi és politikai szervezetbe –, mely a történelmi haladáshoz tartozik plasztikusan: ebből azt az illúziót vonják le, hogy léteznek – és hogy egy elterjedt, organikus erőt képviselnek, és ez az illúzió a létjogosultságuk.
Az "anarchista doktrína" minden időkre és minden helyre érvényes, az emberi "természetre" alapul, amelyet állandó és megváltoztathatatlan törvények kellene, hogy kormányozzanak, amelyek éppen az úgynevezett "természeti törvények". Az emberi természet a szellem: az állandó törvény, mely irányítja a szellemet annak legmagasabb megnyilvánulásában – a gondolat –, mely a szabadság állandó keresését eredményezi, egy állandó harcot az előítéletek, a félelem, a hagyományok, a vallás, a kritikai szellem hiánya okozta korlátok ellen. Az anarchista "doktrína" dogmatikus és inkoherens formulában való megmerevedett és csenevész tükröződése egy olyan filozófiai irányzatnak, mely nem érte még el érettségi fokát és organikus rendszerezettségét.
Ez a filozófiai doktrína – érettsége pillanatában – megmutatta, hogy a filozófia ás a történelem egybeesnek: az anarchista-szocialista együttélés jelenségében megállapíthatjuk ennek a bizonyításnak az objektív igazságát. A magántulajdon által meghatározott szabadverseny időszakában a társadalmi áramlatok arra törekszenek, hogy egy általános történelmi megnyilvánulást személyesítsenek meg: a szocialisták a társadalmi élet mélyebb megnyilvánulásaira, a gazdasági szerkezetre hivatkoznak, mely meghatározza a társadalmi élet minden formáját: az anarchisták a szellem állandó törvényeire, a szabadságra, a gondolatra hivatkoznak (" a gondolat anarchikus stb. stb."); együtt kellene, hogy törekedjenek arra, hogy megvalósítsák objektíve a gondolat és az akció egységét, a történelem ás a filozófia egységét.
Ezzel szemben ellenfelek, és azok, amennyiben az anarchisták állandó ellenfelei a szocialistáknak – a szocialisták a kapitalizmus ellenségei, és az anarchisták ellen csak akkor harcolnak, amikor azok a kapitalista tábor önkéntelen eszközeivé válnak –, jóllehet az anarchisták csak azért élnek, s csak úgy nyernek táptalajt, hogy beférkőztek abba a történelmi szövevénybe, amelyet a szocialisták kitartóan és türelmesen szerveztek.
A szocialisták, vagy a kritikai kommunisták azonban rendelkeznek egy szilárd és organikus doktrínával, módszerük is van, a dialektikus módszer. Minthogy van doktrínájuk, jól megkülönböztethető személyiségük és saját jól elhatárolható területük van.
Az ember elsődleges törvénye a szabadság mértéke, az emberi nem története a szabadságért folytatott harc véget nem érő, szakadatlan folyamata. De a szabadság nem valami fix, térben és időben állandó.
Egyénileg a szabadság a gondolat kapcsolata, melyet az egyén kultúrája meghatároz: valaki annál szabadabb, minél inkább gazdag tudásban, bölcsességben, minél nagyobb szellemi és történelmi tapasztalatainak összessége, annál nagyobb rend van gondolataiban, annál tökéletesebb belső szervezettsége. Individuálisan tehát a szabadság fejlődési folyamata egybeesik az egyéni kultúra fejlődési folyamatával, s ebben az értelemben az anarchisták a legkevésbé szabadok a proletárok között, mivel nincs organikus világ- és történelemfelfogásuk, mivel nincs koherens doktrínájuk, csak egymásnak ellentmondásos elvek, szentenciák, axiómák óriási tömege. Saját szellemi kuszaságuk rabszolgái, a merev formulák szolgái: ha a történelem maga a fejlődés, a változás, az állandó dialektika, akkor az, akinek a "doktrínája" merevségen alapszik, nem érti a történelmet, az események rabszolgája, nem alkotó, nem szabad ember úgy, mint a szocialista munkás, akinek van doktrínája, a kritikán és s dialektikán alapuló világfelfogása.
Az emberi tárcadalomban – mint egyének közötti kapcsolat – a szabadság az erőegyensúlyt jelenti, mely egy szervezetben, egy rendben konkretizálódik. A magántulajdon rendszerében a politikai szabadságot (és a magántulajdon rendszerében csak politikai szabadság lehetséges, mert az egynek, a polgárok közötti kapcsolat létezik csak, és nem termelő közösségek és társulások közötti kapcsolat, mint ahogyan a kommunista rendszerben) meghatározza az anyagi javak birtoklása, illetve azok megléte, akik birtokolják ezen anyagi javakat. Nem mondható tehát az, hogy a burzsoá rendszer nem a szabadság rendszere; az egész történelem a szabadság-rendszerek egymásutánja, de ez egyéni vagy politikai szabadság, azaz formális szabadság a többségnek, és tényleges szabadság az árucsere és termelés eszközei birtokosainak. Amikor az állam "magántulajdon", csak a zsarnok és besúgói szabadok; amikor az állam a kapitalista tulajdonosok és földbirtokosok tulajdona, akkor a kapitalista tulajdonosok és földbirtokosok lesznek csak szabadok. Amikor az államot majd a dolgozók birtokolják, a dolgozók válnak majd szabaddá.
Az "állam" szót csak az anarchisták hangoztatják. Mert az államban egyedül csak a "megváltoztathatatlan" tekintélyelvet látják. szocialisták az államban két aspektust különböztetnek meg. A szocialisták szerint az állam a politikai hatalom gépezete, de ugyanakkor a termelés és árucsere apparátusa is. Mint egy országi gazdasági szervezetének ipari elemét, az államot meg kell őrizni és fejleszteni: az árucsere és a termelés eszközeinek, melyeket a kapitalizmus hagy a proletariátusra, fejletteknek kell lenniük, hogy megőrizhessék és növeljék a közjólétet. Ha a központosítást az ipari termelés szükségessége hívta életre, arckor azt meg kell tartani és fejleszteni egészen addig, míg világméretű nem lesz; esztelen, bűnös dolog lenne tönkretenni egy termelési eszközt – amelynek a meglétén alapul a jólét, és gyakran az elemi életfeltétele a világ jelenlegi lakosságának – csak azért, mert ötven évvel ezelőtt egy ember – legyen bár olyan nagy mint Bakunyin – azt állította, hogy a központosítás a "szabadság és autonómia halálát" jelenti. A szocialisták annyiban "államiak" amennyiben az ipari termelés fejlődési folyamata olyan gazdasági apparátust hozott létre, amely egybeesik a politikai hatalom apparátusával, és annak belső szerkezetét képezi.
Az állam, mint a politikai hatalom eleme, annál hamarabb fog felbomlani, minél gyorsabban szerveződnek társadalmilag fegyelmezetten és összetartóan a dolgozók, azaz a munka által egyesített csoportokba szövetkeznek, melyek egymás közt koordináltak és rendszerezettek a termelés követelményei szerint: egy részleg azonos foglalkozású elemi sejtjétől a gyár részlegéig, a gyártól a városig, tartományig, egyre szélesedő egységben egészen az egész világig. Az Internacionálé a munkások állama, azaz a haladás saját és valóságos bázisa a specifikusan kommunista és proletártörténelemben.
Az állam megmarad politikai hatalom lenni mindaddig, amíg osztályok vannak, azaz mindaddig, amíg a felfegyverzett munkásoknak nem sikerül – a kapitalisták által felfegyverzett politikai államon (vagy diktatúrán) keresztül (mely állam olyan, mint a gazdasági szervezet cicomája) – uralni és valóságosan birtokolni a termelés nemzeti apparátusát, és megteremteni így saját szabadságuk állandó feltételeit.
Az "állam", "legalitás", "autoritizmus", stb. szavaknak – amelyeket az anarchisták hangoztatnak – csak annyiban van meghatározott értékük, amennyiben az individuális kapcsolatok léteznek: vagyis politikai értéke van. Egészen más jelentést kapnak azonban, ha pusztán ipari kapcsolatoknak fogjuk fel. Az ipari munkások közvetlen tapasztalatokból ismerik ezeket a viszonyokat, és mert szocialisták, dialektikus pszichológiájuk van; nem anarchisták, akik mereven ragaszodnak a formulákhoz.