Író: Antonio Gramsci
Először megjelent: "L’Ordine Nuovo" 2. évfolyam, 1. szám; (1920. május. 8. 6.)
Forrás: Évkönyv 2025 - A Nemzetközi Munkásmozgalom Történetéből; A fordításokat a marxists.org rendelkezésére bocsátották, a copyright az Évkönyvet illeti.
Fordítás: Kis Aladár
HTML: P.G.
Május 1. megünneplése közvetlenül azután történt, hogy a gyári munkásság kilábalt egy óriási és vereséggel végződő, 10 napig tartó sztrájkból.1 Május elsején Torino egész munkássága meg akarta mutatni, hogy nem vesztette el hitét a forradalomban. Torino egész dolgozó népe meg akarta mutatni, hogy a forradalmi erő nem csökkent, sőt zászlóaljai, ezredei megsokszorozódtak.
Az általános sztrájk alatt a kapitalizmus és az államhatalom egész fegyveres erejét bevetette. A polgári állam a torinói gyárosoknak 50 ezer embert bocsátott rendelkezésére teljes harci felszereléssel, páncélautókkal, lángszórókkal, könnyű ütegekkel. A várost 10 napon keresztül a katonaság tartotta megszállva. Úgy látszott, hogy a munkásosztályt megsemmisítették, fölszívódott, semmivé lett. Miután a gyárosok összegyűjtöttek 10 milliót, elárasztották a várost plakátokkal, röpcédulákkal. Újságírókat, gonosztevőket, provokátorokat és sztrájktörőket béreltek fel. Egy újságot adtak ki, amely nyomdatechnikailag utánozta a sztrájkolók újságját. Rémhíreket és hamis híreket terjesztettek. A város söpredékéből alakulatokat, ligákat, politikai pártokat és fasciókat2 szerveztek, és a legaljasabb rágalmakat szórták a sztrájk vezetőire. A kapitalista erők ezen uszításával szemben a munkásosztály csak a naponta megjelenő félíves sztrájktudósítót, ellenerejét és áldozatvállalását tudta latba vetni. A vas- és fémmunkások egy hónapig tartottak ki bér nélkül. Sokan éheztek, el kellett zálogosítaniuk bútoraikat, sőt még matracaikat és lepedőjüket is. A dolgozó lakosság másik része is nélkülözött, nyomorgott, szenvedett. A város olyan volt, mintha ostrom alatt állt volna. A dolgozó lakosságnak el kellett viselnie a kegyetlen és könyörtelen ostrom minden baját és nehézségét. A sztrájk vereséggel végződött, sőt az eszmét, amely a küzdőket lelkesítette, a munkásosztály képviselőinek egy része még ki is gúnyolta. Az általános sztrájk vezetőinek hitét, erőfeszítését illúziónak, naivságnak, sőt még tévedésnek is minősítette a munkásosztály képviselőinek egy része. A proletariátus visszatérve a gyárakba rögtön kimérte azt az egy lépést, amelyet hátra felé meg kellett tennie az államhatalom és a vagyonos osztály mérhetetlen erejének rettenetes szorítása következtében. Meg lehet érteni az akarat és a lélek csüggedését, az érzelmek és erőfeszítések széthullását. A keserű hangulat felülkerekedése természetesnek vehető. A forradalmi hadsereg hátralépése előrelátható volt.
A kiéhezett, megnyomorított, a kapitalisták korbácsától véresre vert munkások, akiket saját öntudatra még nem ébredt vagy gonosz harcostársaik egy része is kigúnyolt, azonban nem vesztették el hitüket a munkásosztály jövőjében. Az egész torinói proletariátus kivonult az utcákra és a terekre, hogy bizonyítsa ragaszkodását a forradalomhoz, hogy megmutassa a munkásosztály erejét a tőkésosztály milliókat, milliárdokat kitevő vagyonával szemben. Sok ezer szívből, karból és észből tevődik össze a munkásosztály ereje. A proletariátus kivonult, hogy a pénzeszsákoknak megmutassa a munkásforradalom harcosainak elszánt seregét.
10 napig tartó sztrájk, nyomor, elkeseredés és vereség nem hozta meg azt, aminek az elérésében a kapitalisták és az államhatalom biztos volt: a proletariátus leveretését, annak a kísértetnek a megfutamodását, amely lidércnyomásként nehezedik a palotákra és a páncélszekrényekre. A tőkésosztály és az államhatalom május elsejét vérfürdővé változtatja. A menetet puskák sörtüze fogadja. Két halott és mintegy ötven sebesült marad az utcákon. Ez az esemény arra jó, hogy a városra szabadítsák a legsötétebb és legvadabb terrort. A leggonoszabb rágalmakat terjesztik el. Bombákról, késelésekről, összeesküvésekről beszélnek. A letartóztatások megszaporodnak. A királyi rendőrség szegfűkre3 és kokárdákra vadászik. A letartóztatottakat puskatussal gyilkolják, lábbal rugdossák addig, amíg vért nem köpnek. A terek és utcák puskalövésektől visszhangzanak. Ablakokra, járókelőkre lőnek. A királyi rendőrség furgonjai ablakokra, kapukra, járókelőkre szegezett fegyverekkel járják az utcákat. Gúnyosan mosolygó rendőrcsoportok bújnak elő a csatornákból, hogy bajonettjüket osztályra, nemre, korra való tekintet nélkül valaki mellének szegezzék, legyen az járókelő munkás, tiszt, katona, pap, úrinő vagy gyerek. A kiadott parancsokkal ekkora dühöt, haragot sikerült felkelteni a zavaros agyú és sötétlelkű zsoldosokban a polgárháború iránt.
De sem a nagy „napnak” ez az általános tanúságtétele, sem a hallatlan erőszaknak ez a barbár kardcsörtetése nem tudja egy ujjnyival sem megingatni a munkásosztály pozícióját. A két meggyilkoltnak a temetése leírhatatlan hatású és fegyelmezett tüntetéssé alakul át. Új népi erők bukkannak fel, új tömegek csatlakoznak a forradalmi hadsereghez, hogy halottjaikat a temetőbe kísérjék.
A forradalom ereje nem hajlik meg semmiféle vereség, semmiféle fájdalom, semmiféle akadály előtt, bármilyen hatalmas legyen is az! A dolgozó nép túlélte a verések, a széthullás és a csalódás kritikus szakaszát. A dolgozó nép homogén és összetartó egység lett. A dolgozó nép rendezett és fegyelmezett hadsereggé vált, amely ismeri a valós célt; tudja, hogy történelmi erőt képvisel. Tudja, hogy történelmi hivatása magasabb rendű minden emberi erőnél. A dolgozó nép a kiváltságos osztályok számára már többé nem durva nyersanyag, hanem végre képes megteremteni saját történelmét, felépíteni saját városát.
1 Torino munkásai 1920. április 13-án általános sztrájkra szólítottak fel, melyre hamarosan a tartomány más városainak dolgozói is reagáltak. Jóllehet a résztvevők létszáma elérte a soha korábban nem látott félmilliót, a PSI vezetésének meghátrálása miatt a sztrájkmozgalom nem tudott országos kiterjedésűvé terebélyesedni, ennélfogva április 24-én vereséggel zárult. Williams, Gwyn A.: Proletarian Order. Antonio Gramsci, Factory Councils and the Origins of Italian Communism 1911–1921. Pluto Press, London, 1975. 205–208. 2 A fascio a latin fasces szóból ered, mely egy hatalmi jelvény volt az ókori Rómában. A fascio kifejezés az 1870-es években tűnt fel először olasz radikális körökben mint a csoport, szövetség vagy liga szinonimája. Payne, Stanley G.: A History of Fascism, 1914–1945. The University of Wisconsin Press, Madison, 1995. 81. Jelen kontextusban a proletárforradalmi tendenciák elfojtásában, valamint az olasz fasizmus létrejöttében fontos szerepet játszó sejtek és fegyveres csoportok értendők alatta. 3 A vörös szegfű a PSI jelképe volt.