Író: Antonio Gramsci
Először megjelent: "L’Ordine Nuovo" 1920. március 20. 2.
Forrás: Évkönyv 2024 - A Nemzetközi Munkásmozgalom Történetéből; A fordításokat a marxists.org rendelkezésére bocsátották, a copyright az Évkönyvet illeti.
Fordítás: Kis Aladár
HTML: P.G.
A „katonai diktatúra”1 a német „demokráciát” támadta hátba, nem pedig a parlamenti állam szervezeteit döfte hátba, amelyek nem is léteztek a katonai diktatúrán kívül; nem is a nemzetgyűléshez és az általános választójoghoz hű katonaságot támadta meg, hanem a munkásosztályt, amely egy pillanatra megállította Németország gazdasági életét, a munkásosztályt, amely fegyverrel a kézben felkelt, hogy megvédje szabadságát és történelmi jövőjét. A „demokrácia” egy pillanatig sem állt ellen, szépen megszökött2 Ludendorff3 menetelő ezredeinek első hírére. A német demokrácia csak a munkásosztálylyal szemben volt könyörtelenül erős, és csak a munkásosztálytól kívánta meg a kötelező tiszteletet. Akkor mindjárt talált hathatós fegyvereket és hűséges katonaságot, amikor a munkásosztály szabadságot és jogokat követelt. A demokrácia csupán eszköz volt a katonai diktatúra kezében, jó eszköz volt a polgárháború idején, mert hiszen a demokráciát mindjárt félre lehet tenni, mihelyt nincs szükség rá többé, amikor már útban van, vagy esetleg azzal a veszéllyel jár, hogy az ellenfél kezébe kerül.
Ludendorff veresége tehát nemcsak a német katonai kasztnak a veresége, hanem ugyanakkor a német forradalom fejlődési folyamatának egyik legfontosabb szakasza, mert azt mutatja, hogy a proletárhatalom a burzsoá állam hatalma fölé kerekedett, mert azt mutatja, hogy Németországban az erőviszonyok egyensúlyi helyzete eltolódott a munkásosztály javára. A német forradalom újból fellángol: vele lezárult a világforradalom és az európai proletárforradalmak egyik lényeges szakasza, minthogy a német proletariátus továbbra is a világtörténelem főszereplője marad, mint ahogyan az előző szakaszban a német polgárság volt főszereplője a világtörténelemnek.
A demokratikus stagnálás ezen évéhez Németországban sok ábrándot és sok reményt fűztek. Egyesek azt várták, hogy Németországban megérlelődik a bizonyíték arra, hogy az orosz forradalom csak orosz forradalom, és nem a proletár világforradalom egyik mozzanata. Mások azt várták, hogy bizonyítást nyerjen az a felfogás, miszerint Oroszországban a munkásosztály diktatúrája Oroszország sajátos anyagi körülményeinek és egy olyan politikai ideológiának volt az eredménye, amely csak Oroszországban születhetett meg a cári önkényuralomra adott reakcióként. Németországra várt az a feladat, hogy az orosz forradalmat és a tanácsok rendszerét kiterjessze Európára. A nyugati kispolgárság könnyedén foglalta el új, köztes osztályhelyzetét a kommunista proletariátus és a konzervatívvá, reakcióssá és militaristává lett kapitalizmus között. Ideológiai téren ennek az új pozíciónak a jellemzője a szociálreformizmus. Miután a kispolgárság tökéletesen beleilleszkedett új történelmi helyzetébe, azonnal teremtett magának egy új alkotmányelméletet és egy új típusú államot. Arról volt szó, hogy összebékítse a polgárságot a proletariátussal, az általános választójog alapján választott parlamenti rendszert a tanácsok rendszerével. Arra gondoltak, hogy a proletariátus és a polgárság viszonyában meg lehet ismételni ugyanazt az egyensúlyi helyzetet, amelyet a polgári forradalmak hoztak létre a földbirtokos nemesség és a kapitalista gyárosok demokráciájának a viszonyában, mint ahogy ez Angliában a modern polgári állam megszületéséhez vezetett. Ahogy a két házzal, a Lordok Házával és az alsóházzal megadta a modellt a többi európai állam felépítéséhez, ugyanígy Németország majd a legmodernebb, kétkamarás államot fogja kialakítani, amelyben egy politikai és egy gazdasági parlament lesz, a tőkések parlamentje és a munkástanácsok rendszere. A kispolgárság meg volt győződve róla, hogy ez majd minden társadalmi osztálynak boldogságot hoz: a munkásosztálynak meg lesz a hatalma vitatkozni, fecsegni, előkészíteni törvényjavaslatokat és „gyökeres” reformokat; a tulajdonos osztály pedig szépen visszanyeri a nyugalmát, és majd élvezheti, ahogyan nő a profitja a nagyobb termelékenységnek köszönhetően, amelyet a munkásosztály önként vállalt fegyelme és a „munka öröme”, s az ipar feletti hatalom „megosztása” hív életre a gyári tanácsok létrehozását követően. Az okos kispolgárság is kivette volna a részét az általános örömből, hiszen az új szervezetek létesítése és igazgatása megsokszorozta volna a bizalmi állásokat, hivatalokat, helyettesi tisztségeket, és különbizottságokat.
A Kommunista Internacionálé teoretikusainak nagy erőfeszítéseket kellett tenniük, hogy lerombolják ezt az ideológiát, hogy kiűzzék a német proletariátus köréből ennek a téves ideológiának a hirdetőit. Nagy erőfeszítéseket kellett tenni, hogy a német proletariátus agyába beverjék, hogy a parlamenti és a tanácsrendszer, a polgári és proletárdiktatúra között nem lehet semmiféle békés együttélés. Az első német forradalom által kivívott szilárd eredmény a gyári tanács volt a munkásosztály részére. A forradalmárok és a kispolgári opportunisták közötti harc a gyári tanácsok problémája körül forgott és végül is a fegyveres konfliktusig éleződött. A munkásosztály nem akart abba belenyugodni, hogy a parlament a gyári tanácsok forradalmi lendületét letörje, és hogy már csírájában elfojtsák azt a hatalmat, amelyet a munkásosztály gyakorolt a gyári termelés fölötti ellenőrzés jogával. A tőkés abszolút hatalma a gyárban a militarizmus és az imperializmus gazdasági előfeltétele. Ha a tőkésosztály kiváltságát a termelés terén korlátozzák és ellenőrzik, akkor attól az egész polgári állam szenved, és a militarizmus úgy érzi, hogy elvesztette a talajt a lába alól. A német militarizmus erőszakosan reagált a fenyegetésre; minden hatalomtól megfosztotta a parlamentáris államot, amely a fennálló rendre nézve ilyen veszélyes vitákat és cselekedeteket tett lehetővé, s nyíltan törekedett a maga diktatúráját érvényesíteni.
Így zárul Németországban a demokratikus stagnálás időszaka. Újra fellángol a polgárháború. A német proletariátus sokkal kedvezőbb helyzetben van, mint 1919 januárjában. Azokat a tapasztalatokat, amelyeket a nyugati kispolgárság a német „néptől” várta, ma a nyugati proletariátus a német proletariátustól várja, mégpedig konkrétan a szovjetrendszer kidolgozását és kialakítását, amely a proletárdiktatúra alapja és annak az elkeseredett harcnak az eszköze, amelyet a munkásosztálynak a kommunista társadalom megvalósítása érdekében meg kell vívnia.
1 1920. március 13-án Berlinben átvette a hatalmat egy konzervatív érzületű katonai csoport, melyet Wolfgang Kapp vezetett, akit ezt követően diktátorrá kiáltottak ki. Az esemény heves ellenérzéseket váltott ki a német munkásokból, akiknek sztrájkakciója fontos szerepet játszott a Kapp-puccs pár nappal később bekövetkezett bukásában. Csoma Lajos: A németországi baloldali radikalizmus a forradalmi események időszakában, 1918–1923. In: Múltunk. 2013/4. 144–185. 169. 2 A szökés szó szerint értendő: a katonák államcsíny-kísérletére válaszul a Friedrich Ebert és Gustav Bauer vezette kormány azonnal elmenekült a fővárosból, majd amnesztiát ígérve a puccsistáknak kiegyezett velük. A munkások sztrájkját azonban már nem tudta ilyen könnyen és pusztán tárgyalás segítségével leszerelni, ezért kemény, fegyveres fellépésre szánta el magát, melyet a sztrájk leverése után megtorlások követtek. Ironikus módon ebben a hadsereg azon egységei is részt vettek, amelyek napokkal korábban még a legitim kormány elleni puccs résztvevői voltak. Uo. 169–171. 3 Erich Ludendorff nyugalmazott német katonatiszt a Kapp-puccs aktív résztvevője volt, s később hasonlóképp fontos szerepet vállalt az 1923. novemberi hírhedt „sörpuccsban” is.