Író: Antonio Gramsci
Először megjelent: "L'Ordine Nuovo," 1920. augusztus 14. és 28.
Forrás: Antonio Gramsci: ifjúkori írások 1914-1926, MKKE Társadalomelméleti Kollégium, 1987
HTML: P.G.
Amikor 1919 áprilisában hárman, négyen vagy öten elhatároztuk, hogy megindítjuk az Ordine Nuovo című lapot (vitáinknak és a határozatoknak meg kell valahol lenni, mert a jegyzőkönyvekről tisztázatot készíttettünk, igen, uraim, a történelem számára), közülünk senki sem (talán senki) gondolta azt, hogy megváltoztatja a világ arculatát, hogy újjáteremti az emberi sokaság értelmét és érzelmeit, hogy egy új fejezetet nyit a történelemben. Közülünk senki sem (valószínűleg senki: néhányan azt remélték, hogy 6.000 előfizető lesz pár hónapon belül) ringatta magát rózsaszín álmokban a vállalkozás sikerét illetően. Kik voltunk mi? Mit képviseltünk? Milyen új szavaknak voltunk szószólói? Ó jaj! Az egyetlen érzelem, mely bennünket összekötött ebben a gyülekezetben, az volt, melyet egy homályos proletárkultúra bizonytalan szenvedélye keltett; valamit csinálni, tenni akartunk; teli voltunk aggodalommal, és minden irányvonal nélkül belevetettük magunkat a fegyverszünet utáni hónapok zajló életébe, amikor még az olasz társadalom katasztrófája közvetlennek tűnt. Ó jaj! Az egyetlen új szót, melyet kimondhattak volna ezeken az összejöveteleken, elhallgattatták. Azt mondta egy technikus: "Úgy kell tanulmányozni a gyár szerkezetét, mint egy termelő eszközt: teljes figyelmünket a termelés és szervezés kapitalista szisztémájának kell szentelnünk, és azon kell munkálkodnunk, hogy a munkásosztály és a párt figyelmét ráirányítsuk erre a témára." A másik, aki aggódott az emberek szervezetei iránt, az emberiség történetéért, a munkásosztály lélektanáért, azt mondta: "Azt kell tanulmányozni, ami végbemegy a munkás tömegeken belül. Van Olaszországban valami, mint a munkásosztály szervezete, mely párhuzamba hozható a szovjettel, melynek természete hasonló? valami, ami feljogosít minket, hogy azt mondjuk: a Szovjet egy egyetemes forma, nem orosz intézmény, nemcsak orosz; a szovjet egy olyan forma, amelyben – mindenütt, ahol proletárok harcolnak az ipari hatalom megszerzéséért – a munkásosztály kinyilváníthatja ezt az emancipálódási szándékát; a Szovjet a munkástömegek önkormányzati szerve; megvan a szovjetek kormányának csírája, vagy valami halvány körvonala Torinóban, Olaszországban?" Egy másik, akire a lengyel elvtárs váratlan kérdése mély hatást gyakorolt: "Miért nem tartották soha a belső bizottságok kongresszusát Olaszországban" azt válaszolta ezeken az összejöveteleken: "Igen, Olaszországban, Torinóban megvan a munkáskormány csírája, a Szovjet csírája; van belső bizottság; tanulmányozzuk ezt a munkásintézményt, adatokat gyűjtünk, tanulmányozzuk a kapitalista gyáripart is, de nem úgy, mint az anyai termelés szervezetét, hanem hogy egy sajátos kultúrával rendelkezzünk, mellyel most nem bírunk; a kapitalista gyárat úgy tanulmányozzuk, mint a munkásosztály szükséges formáját, mint politikai szervezetet, mint a munkás önkormányzat "nemzeti" területét. Ez a szó új volt; éppen Tasca elvtárs utasította azt vissza.
Mit akart Tasca elvtárs? Azt akarta, hogy ne indítsanak el semmiféle belső propagandát a munkástömegek között, egyezséget akart a szövetségek és a szindikalisták titkáraival, azt akarta, hogy ezek a titkárok találkozzanak egymással, és kidolgozzák a hivatalos akció tervét: az Ordine Nuovo csoportját így a szájhősök és elbizakodott felelőtlenek klikkjének szintjére süllyeszteni. Mi volt tehát az Ordine Nuovo első számainak valóságos programja? A program a konkrét problémákra való hiábavaló és bizonytalan törekvés miatti konkrét program hiánya volt. Mi volt az Ordine Nuovo első számainak eszméje? Nem volt semmiféle központi eszme, semmiféle belső szervezettség a publikált irodalmi anyagban. Mit értett Tasca elvtárs "kultúrán" – úgy értem – mit értett konkrétan és nem elvontan? Íme, mit értett Tasca elvtárs "kultúrán": azt értette, hogy "emlékezni" és nem azt értette, hogy "gondolkodni", és azt értette, hogy "emlékezni" ócska, elnyűtt dolgokra, hogy a munkáseszme tucatáru; azt ár tette, hogy beláttatni a munkásosztállyal, "emlékezni" a jó olasz munkásosztály érdekében, mely oly elmaradott, durva és műveletlen. Emlékezni, hogy Louis Blanc észrevételeket tett a munkaszervezésről, és ezek az észrevételek valós tapasztalatokat eredményeztek; emlékezni, hogy Eugenio Fourniere összegyűjtött egy gondos tanulmányt, hogy nagyon melegen (vagy nagyon hidegen) tálalja a szocialista állam sémáját; emlékezni Michelet (vagy a jó Luigi Molinari) szellemében a Párizsi Kommünre, anélkül, hogy megszimatolnánk, hogy az orosz kommunisták Marx nyomdokain haladva összekapcsolják a Szovjetet, a szovjetek rendszerét a párizsi kommünnel, anélkül, hogy megszimatolnánk, hogy az orosz kommunisták hasznosították Marx észrevételeit a kommün ipari jellegét illetően azért, hogy megértsék a szovjetet, hogy kidolgozzák a szovjet eszméjét, hogy felvázoljak kormánypárttá lett pártjuk akcióvonalát. Mi volt az Ordine Nuovo az első számokban? Egy antológia volt, mely születhetett volna akár Nápolyban, Caltanissettában, Brindisiben is; az elvont kultúra szemléje volt azzal a szándékkal, hogy hátborzongató és jó szándékkal teli novellácskákat közöljön: íme ez volt az Ordine Nuovo kezdetben, szervezetlenség, a középszerű intellektualizmus terméke, mely szellemi kikötőt és a cselekvés útját kereste. Ez volt az Ordine Nuovo, melyet megszavaztunk 1919 áprilisában tartott gyűlések során. A gyűlésekről megfelelő jegyzőkönyv készült, melyek során Tasca elvtárs visszautasította – mint az erkölcsös, békeszerető olasz család hagyományaihoz nem illőt – azt a javaslatot, hogy energiát szenteljünk az olasz munkásosztályban meglevő szovjethagyományok feltárására, hogy felfedjük a valódi olasz forradalmi szellem vonalát; valódi, amennyiben egybeesik a nemzetközi munkásosztály egyetemes szellemével, mert az egy valós történelmi helyzet terméke, mert maga a munkásosztály dolgozta azt ki.
Egy szerkesztőségi államcsínyt szőttünk Togliatti és én; a belső bizottságok problémáját a lap 7. számában vetettük fel nyíltan; a cikk megírása előtt egyik este kifejtettem a cikk főbb gondolatmenetét Terracini elvtársnak, és Terracini mint elméletet és mint gyakorlatot jóváhagyta azt; a cikket Terracini jóváhagyásával és Togliatti közreműködésével publikálták, és az történt, amit mi már előre láttunk: engem, Togliattit és Terracinit meghívtak, hogy előadásokat tartsunk oktatási körökben és gyári gyűléseken, a belső bizottságok is meghívtak minket, hogy a szervezők és a bizalmiak szűk körében vitatkozzunk. Folytattuk: a belső bizottság fejlődésének problémája központi probléma lett, az Ordine Nuovo eszméje: úgy vetődött fel, mint a munkásforradalom alapvető problémája, mint a proletárszabadság problémája. Az Ordine Nuovo nekünk, és mindazoknak, akik követtek minket a "gyári tanácsok újságja" lett; a munkások szerették az Ordine Nuovot (ezt teljes megelégedéssel állíthatjuk), és miért szerették a munkások az Ordine Nuovot? Mert az újság hasábjain önmaguk egy részét fedezték föl, a jobbik énjüket, mert érezték, hogy az Ordine Nucvo cikkeit ugyanaz a belső kutatási szellem hatja át: "Hogyan lehetetünk szabadok? Hogyan lehetünk mi saját magunk?" Mert az Ordine Nuovo cikkei nem hideg intellektuális alkotások voltak, hanem a munkások legjobbjaival folytatott beszélgetésekből születtek, a torinói munkásosztály valódi szenvedélyét, akaratát, érzelmeit mutatták be, melyet vizsgáltunk és kiprovokáltunk, mert az Ordine Nuovo cikkei szinte a valós események "tudomásul vétele" volt, mely események magának a munkásosztálynak a kifejeződése és belső felszabadulási folyamata voltak. Íme, amiért a munkások szerették az Ordine Nuovot, íme, amiért kialakulhatott az Ordine Nuovo szelleme. Tasca elvtárs nem tett semmit azért, hogy ez kialakuljon, kidolgozódjék; az Ordine Nuovo Tasca akaratán és a forradalomhoz való "hozzájárulásán kívül fejlesztette ki saját szellemét. Ebben találom én a magyarázatát jelenlegi magatartásának és polémikus tónusának: nem törekedett fáradságosan arra, hogy kialakítsa "koncepcióját" – és nem csodálkoznék, ha az önkéntelenül alakult volna ki, mert nem szerették, és nem csodálkozom, hogy annyi keménységgel tárgyalta a témát, s olyan meggondolatlanul és belső fegyelem nélkül lépett akcióba, hogy visszaadja azt a hivatalos jellegét a lapnak, amellyel rendelkezett, s melyet egy évvel ezelőtt jegyzőkönyvbe foglaltak.
Az előző részben igyekeztem meghatározni Tasca elvtárs állásfoglalásának eredetét az Ordine Nuovo programjával kapcsolatban, mely a gyári tanácsok központi problémája köré szerveződött, miután felmértük a munkásosztály gyakorlati és szellemi szükségleteinek tapasztalatát. Minthogy Tasca elvtárs nem vett részt ebben, minthogy túl ellenséges volt ahhoz, hogy azt tegye, a gyári tanácsok problémáját nem vette észre azok valós történelmi súlyában és organikus fejlődésükben úgy, ahogyan azt én, Togliatti és más elvtársak, akik segíteni akartak nekünk bizonyos bizonytalansággal és néhány érthető hibával ugyan, de tárgyaltuk. Tasca számára a gyári tanácsok problémája a szó számtani értelmében volt probléma: hogyan szervezni meg rögtön az egész olasz munkásosztályt és a parasztságot. Polémikus írásainak egyikében Tasca arról beszél, hogy a Kommunista Pártot, a szakszervezetet és a gyári tanácsot egy szinten kell értékelni; egy másik pontban azonban kitűnik, hogy nem értette a "voluntárius" jelző jelentését, mellyel az Ordine Nuovo illeti a pártot és a szakszervezetet szemben a gyári tanácsokkal, melyeket mint "történelmi" társulási formát fognak fel, egy olyan típus, melyet ma csak a burzsoá állam gyári tanácsával hasonlíthatunk össze. Az Ordine Nuovoban kifejtett felfogás szerint – mely azért olyan, mert egyetlen eszme, a szabadság eszméje köré fonódik (és konkrétan, a jelenlegi történelemalakítás síkján, a munkásosztály autonóm forradalmi akciójának hipotézise köré fonódik) – a gyári tanács "köz"-jellegű intézmény, míg a párt és a szakszervezet "magán"-jellegű társulások. A gyári tanácsba a munkás úgy lép be, hogy részt vegyen abban, mint termelő, azaz egyetemes jellegének következményeképpen, a társadalomban betöltött funkciója és helyzete következményeképpen, ugyanúgy, ahogyan az állampolgár részét képezi a parlamentáris demokratikus államnak. A pártba és a szakszervezetbe a munkás "önként" lép be, aláírva egy kötelezvényt, egy "szerződést", melyet bármely pillanatban felbonthat: ezen "önkéntes" és "szerződéses" jellege miatt a pártot és s szakszervezetet nem lehet semmilyen módon sem összekeverni a tanáccsal, mely képviseleti szerv, s amely nem aritmetikusan, hanem morfológiailag fejlődik, s mely magasabb formájában arra törekszik, hogy a profit érekében a kapitalizmus által létrehozott árucsere és termelési szerkezet proletár fontosságát hangsúlyozza. A tanácsok szervezetének magasabb formai fejlődését az Ordine Nuovo nem az osztálytársadalom saját politikai terminológiájával jelölte, hanem az ipari szervezésre célozva. A tanácsok rendszerét az Ordine Nuovoban kifejtett felfogás szerint, nem lehet a "szövetség" vagy más hasonló jelentésű szóval kifejezni, csak úgy lehet, ha az egészet átvetítjük az mari kapcsolatok együttesére, amely egy gyárban összeköti az egyik munkacsapatot a másik munkacsapattal, egyik részleget a másik részleggel. Torino példája számunkra nagyon plasztikus volt, ezért egyik cikkben Torino az olasz kommunista forradalom történelmi műhelyének szerepét öltötte magára. Egy gyárban a munkások termelők, amennyiben együttműködnek, és az ipari technika által meghatározott módon irányítottak, mely (egy bizonyos értelemben) független a termelt értékek kisajátításának módjától, a megtermelendő termék elkészítésére. Egy autógyár minden munkása, legyenek azok fémmunkások, kőművesek, villanyszerelők, famunkások stb. a termelők jellegét és szerepét öltik magukra, amennyiben egyformán szükségesek és nélkülözhetetlenek az autógyártásban, amennyiben iparilag szervezetten egy történelmileg szükségszerű és teljesen elválaszthatatlan szervezetet alkotnak. Torino mint város, történelmileg a következőképpen fejlődött: mivel a főváros székhelyét áttették Firenzébe majd Rómába, és mivel az olasz állam kezdetben úgy jött létre, mint a piemonti állam kiterjeszkedése, Torino a kispolgárság városa lett, akik közül többen az új olasz államgépezet tagjai lettek. De a főváros székhelyének áttétele és a modern városi jellegzetességének elsorvadása nem okozták a város hanyatlását: sőt az újra elkezdett fejlődni, az új fejlődés lassanként szervesen ment végbe, ahogyan kifejlődött a gépipar, a Fiat gyárak rendszere. Torino az új olasz államnak adta kispolgári értelmiségiosztályát; a kapitalista fejlődés hatására, mely tönkretette a kisipart, a nemzeti kézműipart, Torinóba özönlött egy egységes proletár réteg, amely meghatározta a város jelenlegi arculatát, mely talán a legeredetibb egész Európában. E város fölvette és őrzi az ipar köré szervezett és központosított arculatát, mely irányítja a város életét és szabályozza a piacokat: Torino az autógyártás városa, ugyanúgy, ahogyan Vercellese a rizstermelés gazdasági központja, a Kaukázus a kőolajé, petróleumé, a déli Galles a széné stb. Mint ahogyan egy gyárban a munkások egy meghatározott termék gyártására rendeltettek, mely egyesíti és szervezi a fémmunkásokat és a vasmunkásokat, kőműveseket és villanyszerelőcet stb., ugyanúgy a városban a proletár osztály a túlsúlyban levő ipar ábrázatát ölti, mely léténél fogva irányítja, kormányozza a város egészét. Így nemzeti méretekben egy nép figuráját az export határozza meg, vagyis a világ gazdasági életéhez való hozzájárulás.
Tasca elvtárs, az Ordine Nuovo nagyon figyelmetlen olvasója, nem ragadott meg semmit ebből az elméleti fejtegetésből, amely egyébként nem volt más mint Lenin elvtárs által kifejtett elméleteknek az olasz történelmi valóságba való átültetése, mely írásokat éppen az Ordine Nuovo közölt, valamint az IWW forradalmi szindikalista társaság amerikai teoretikusának, a marxista Daniel De Leon elméleteinek olasz viszonyok közé való adaptálása. Egy bizonyos ponton Tasca elvtárs pusztán kereskedelmi és számszaki értelemben veszi a termelés gazdasági összetevőinek megjelenését, melyet a "rizs", a "fa", a "kén" stb. szóval lehet kifejezni; egy másik pontban azon tépelődik, milyen kapcsolat lehet a tanácsok között; egy következő ponton a proudhon-i műhely-elméletben – mely tönkreteszi a kormányt – találja meg az Ordine Nuovo által kifejtett eszme eredetét, bár ugyanabban a június 5-i számban, amelyben a Gyári tanácsok és a Magyarázat a kamerális kongresszushoz c. cikkek megjelentek, a Párizsi Kommünről írottak egy kivonatát is közölték, ahol Marx világosan a termelői kommunista társadalom ipari jellegére utal. Marxnak ebben a munkájában találta meg De Leon és Lenin felfogásuk alapmotívumait; ezekre az elemekre épülve készítették elő és dolgozták ki az Ordine Nuovo cikkeit, amelyeket és különösen ezt az utóbbit, melyben a vita kezdődött, Tasca elvtárs felületesen és minden történelmi és szellemi lényeglátás nélkül olvasott.
Azoknak, akik olvasták a vitát, nem akarom elismételni mindazokat az érveket, melyeket már kifejtettünk a munkásszabadság eszméjének fejlesztése érdekében, mely kezdetben a gyári tanácsokban valósul meg. Csak néhány alapmotívumra akartam utalni azért, hogy bemutassam, Tasca elvtárs mennyire nem tudta megragadni az Ordine Nuovo programjának belső fejlődési folyamatát. Ezt a két rövid cikket követő függelékben elemezni fogom Tasca elvtárs jelentésének néhány pontját, amennyiben fontosnak tartom, hogy rávilágítsak azok megalapozatlanságára. Egy pontot azonban rögtön tisztázni kell, ahol Tasca elvtárs a finánctőkéről beszélve azt írja, hogy a tőke "felröppen", elválik a termeléstől és szárnyra kap... Mindez a zagyvalék a röpülésről és a ... papírpénz szárnyra kapásáról nincs semmiféle kapcsolatban s gyári tanácsok elméletével kifejtésével; mi rávilágítottunk arra, hogy a tőkés személy szakadt el a termelési szférától és nem a tőke, legyen az akár finánc; rámutattunk arra, hogy a gyárat már nem a tulajdonos személye irányítja, hanem az ipari hivatalnokok segítségével a bank, akik ugyanúgy nem érdekeltek a termelésben, ahogyan az állami hivatalnok sem érdekelt a közigazgatásban.
Ez a bevezetés arra szolgál, hogy az új hierarchikus kapcsolatok elemzését adjuk, melyek a gyárban kialakulóban vannak, valamint hogy leszögezzük a munkásosztály ipari autonómiája egyik fontos történelmi feltételéves eljövetelét, amely igyekszik a termelésre összpontosítani a kezdeményező hatalmat. A "repülés" és a "szárnyalás" ügye különösen szerencsétlen fantazmagóriája Tasca elvtársnak, aki – miközben visszautal Arturo Labriolának a Kapitalizmus c. könyvéről írott recenziójára, melyet a Corriere Universitario közölt, azért, hogy bizonyítsa, foglalkozott a finánctőke kérdésével (megjegyzendő, hogy Labriola éppen ellentétes állásponton van Hilferding tézisével – mely utóbbi lett aztán a bolsevikok tézise) valójában elárulja, hogy egyáltalán semmit nem értett meg abból, és bizonytalan visszaemlékezésekre és üres szavakra épített.
A vita arra szolgált, hogy bebizonyítsa, az általam felvetett megjegyzések Tasca elvtárssal kapcsolatban igen megalapozottak voltak: Tascának felületes elképzelése volt a tanácsok problémájáról, a legyőzhetetlen mániája az volt, hogy előhozakodjék "saját" felfogásával, hogy "saját" akciót kezdjen, hogy új időszakot nyisson a szakszervezeti mozgalomban.
A kamerális kongresszushoz, valamint Tasca elvtárs beavatkozásának tényéhez fűzött magyarázatot, mely beavatkozás azért történt, hogy befolyásolja a végrehajtási jellegű parlamenti indítvány megszavazását, az a szándék diktálta, hogy becsületesen betartsuk a lap programját. A gyári tanácsoknak megvan a maguk belső törvénye, nem fogadhatják el, és nem is kell, hogy elfogadják a szakszervezeti szervek törvényhozását, melyeknek éppen az a közvetlen célja, hogy alapjaiban megújítsák azt. Ugyanígy: a gyári tanácsok mozgalma azt akarja, hogy a munkásképviseletek közvetlenül a tömegekből származzanak, és egy feltétlen paranccsal kötődjenek a tömegekhez: Tasca elvtársnak egy ilyen munkáskongresszuson való felszólalása mint referens, megbízás nélkül, egy olyan témában, mely az egész munkás tömeget érinti, s amelynek feltétlen megoldása a tömegekre tartozik – annyira ellentétben áll az Ordine Nuovo szellemi irányvonalával, hogy ez a kemény, nyers kommentár kötelességünk volt, és tökéletesen jogos.