Író: Antonio Gramsci
Először megjelent: "L'Ordine Nuovo," 1921. január 31.
Forrás: Antonio Gramsci: ifjúkori írások 1914-1926, MKKE Társadalomelméleti Kollégium, 1987
HTML: P.G.
Megérteni és pontosan értékelni tudni az ellenséget annyit jelent, mint a szükséges feltételekkel rendelkezni a győzelemhez. Megérteni és értékelni tudni saját erőnket és annak pozícióját a harc területén, annyit jelent, mint rendelkezni egy másik igen fontos feltétellel a győzelemhez.
A fasiszták Torinóban is nyilvánvalóan azt az általános akciótervet akarják alapjában véve kifejleszteni, mely könnyű győzelmeket hozott már más városokban. Idegen kontingenseknek hívták ezeket (bolognai, kiválasztott, kiképzett osztagok). Tényleges és katonailag besorolt párttagjaik bizonyító sétákat szerveztek. Szüntelenül hirtelen összehívják a párttagokat azzal s paranccsal, hogy a gyülekezőre felfegyverkezve menjenek, amely arra szolgál, hogy titokzatos események látszatát keltse, és így háborús pszichózist idézzen elő. Sok rémhírt terjesztenek (először egy szocialista diákot fogunk megölni, felgyújtjuk az "Ordine Nuovo"-t, felgyújtjuk a Munkáskamarát, felgyújtjuk az Atc könyvesboltját). Ez egy olyan út, mely kettős célt szolgál: pánikkal és a várakozás kimerítő bizonytalanságával megosztani a proletariátus erőit, a fasisztákban tudatosítani az elérendő célt. A fasiszták olyan könnyű győzelmet fognak aratni mint más varosokban?
Jegyezzük meg közben, hogy kívülről kérni segítséget a torinói fasizmus szervezeti gyengeségének bizonyítéka. Torinóban a fasiszták a kispolgári osztály egyetlen rétegére támaszkodnak és támaszkodhatnak: az iparosok rétegére, mely egyáltalán nem nevezetes háborús képességéről. Biztos, hogy a torinoi munkásosztály erkölcsileg felülmúlja a fasisztákat, és erkölcsileg magasabbrendű is tud lenni.
Az Országos Olasz Szakszervezeti Szövetség ellenforradalmárai azt állítják (azért, hogy gyengítsék a tömegeket és megfosszák azokat minden védekező- és támadóképességüktől), hogy a munkások - mint - hogy még nem viseltek háborút – nem képesek harcolni és legyőzni a fasizmust a fegyveres harc területén. Ami Torinót illeti, ez a defetista és ellenforradalmi megállapítás objektíve is hamis. A torinói munkásoknak vannak háborús tapasztalataik: az 1915-ös általános sztrájk, 1917 augusztusában öt napos fegyveres felkelés, 1919. december 2-án és 3-án nagy tömegeket megmozgató akció, 1920. áprilisában általános sztrájk az írországi taktika mellékeseményeivel, egy egységes stratégiai terv kidolgozása, múlt szeptemberben a gyárak elfoglalása egy olyan katonai parancs alapján, mely végtelen sok tapasztalat felhalmozódását mutatta. Egy másik elvitathatatlan tény: 1917 augusztusa után a forradalmisággal legjobban vádolt munkásokat megfosztották a mentességtől és kiküldték őket a frontra a legveszélyesebb helyekre; a torinói proletariátus az, amelyik a legtöbb katonát adta a lövészárkoknak, és amely – ebből a szempontból is – katonai tapasztalatokat szerzett, melyek a gyárak elfoglalásakor már éppen gyümölcsöztek. A "semlegesség" vádja nevetséges és abszurd, ha a torinói munkásokra mondják, akik megmutatták – különösen 1917 augusztusában –, hogy nem félnek a puskától és a vértől, ugyanezt nem mondhatják el a torinói fasiszták: D'Annunzio kétségbeesésében segítségül hívta őket, és ők – akik azt állítják, hogy azért szervezkedtek, hogy megmentsék Olaszországot a nagypofájú hóhér (Giolitti) becstelenségétől – megfelelően adagolták a hősiességet: csak arra korlátozódtak, hogy felrobbantsanak egy kézibombát a "Stampa" ablakai alatt. A fasiszták (különösen a torinói származásúak, akik csak az újságokban és az irodákban háborúskodtak) tudatában vannak alacsonyabbrendűségüknek ugyanúgy, ahogyan a munkások tudatában vannak magasabbrendűségüknek. Ezekhez az erkölcsi és pszichikai tényezőkhöz járulnak még más, gyakorlati és szervezésbeli tényezők is.
Fájdalmasan elképesztő a munkástömegek közötti kezdeményező készség teljes hiánya azokban a városokban, ahol a fasiszták hatalomra kerültek. Ezekben a városokban minden forradalmi energia a munkáskamarák hivatalaiba összpontosult, a munkásosztály vezető nélkül volt, és képtelen volt bármilyen cselekvésre. Torinóban a mozgalom maximális centralizálása nem vonja el a munkásosztály energiáját és cselekvőkészségét. A belső bizottságok már a háború alatt a forradalmi erők kikristályosodásának központjává váltak: folytatták az osztályharcot és szilárdan megtartották az autonómia és kezdeményezés szellemét a legsötétebb állami és kapitalista elnyomás időszakában is, akkor, amikor a szakszervezetek belépve az ipari mozgósítási bizottságokba, lemondtak minden szabadságukról és függetlenségükről. Így volt lehetséges, hogy 1917 augusztusában a munkások – jóllehet a Munkáskamarákat a rendőrség elfoglalta, és a központok megsemmisültek – öt napon át dühödt harcot folytattak fegyverrel a kézben, és többször úgy tűnt, hogy a város főbb pontjait is sikerül elfoglalniok. Így volt lehetséges az 1919. december 2-i és 3-i csodálatos hadmozdulat, mikor a munkástömegek zárt sorokban, fegyelmezetten kivonultak a gyárakból – és mint egy hatalmas egyirányba folyó gereblye – végigsöpörték a várost a perifériáktól a központig. A gyárak elfoglalása idején így volt lehetséges, hogy kialakult egy előre nem látható és ki nem számítható jelentőségű forradalmi kezdeményezés és többirányú megmozdulás, mely független volt, ugyanekkor egységes és természetesen központosított. A gyári tanácsok és a kommunista csoportok mozgalma tökéletesítette a torinói munkásmozgalom ezen csoportját, melyet már semmiféle reakciós vihar nem szigetelhet el és béníthat meg. Elmondható a következő: míg más ipari városokban a munkásosztály nem jutott még túl a tömeges frontális támadások korszakán – ez Cadorna tábornok taktikája, melyet Caporettoban és Torinóban is alkalmazott – ezen a fázison már túljutottak. Vidéken a gyári tanácsok miatt a kommunisták mindig emlékeztették a torinói munkásokat a barcelonai eseményekre. Mindig azon a nyers és őszinte hangon beszéltek a munkásokhoz, amilyennek a forradalmi proletariátus nyelvének lennie kell; soha nem titkolták, hogy Olaszországban egy olyan visszahatási folyamat fog végbemenni mint Barcelonában, amely nem zárja ki annak lehetőségét, hogy feloszlanak a Munkáskamarák és a szakszervezetek, vagy pedig olyan helyzetbe kerülnek, hogy nem tudnak funkcionálni: ezekből tehát meg kell sokszorozni a forradalmi központokat és szervezeteket; ezért tehát a tömegekben a függetlenségi és kezdeményező szellemet fokozni kell. A bürokratikus és szakszervezeti centralizmust egy rugalmas, hajlékony demokratikus centralizmussal kell helyettesíteni, amely a proletártestületeknek lehetővé teszi, hogy tovább éljenek akkor is, ha a csapatot általában vagy az egyes embereket csapások érik. Ez a reális propaganda 1919-cel kezdődött, és az akkori maximalista bűnbánó Magdolnák a tanácsok torinói mozgalmát reformistának nevezték, mert az azt javasolta, hogy képezzék és műveljék a munkásokat, miközben a maximalisták csak a nagy frontális harcokat hirdették és minden harmadik szavuk az "erőszak" volt. Ma látszik, hogy mennyire fontos volt az a propaganda, s mennyire csak ezen előkészítő munka segítségével védelmezhető valóban a proletariátus jövője.
A körülményekről – melyben a harc lezajlik – vázolt ezen tárgyilagos kép nem akarja a veszély nagyságát kisebbíteni. A torinói munkásosztály jó hadi helyzetben van, azonban önmagában semmilyen jó pozíció sem menthet meg egy csapatot a vereségtől. A jó pozíciót ki kell használni annak minden lehetőségével együtt. Jaj a munkásosztálynak, ha megengedi, akár egy pillanatra is, hogy Torinóban a fasiszták véghezvihessék tervüket, mint ahogyan azt a többi városban tették. A legkisebb gyengeség, a legkisebb bizonytalanság is végzetes lehet. Az első fasiszta kísérleteket a munkások gyors, nyers, könyörtelen visszavágása kell hogy kövesse, s ennek a visszavágásnak olyannak kell lennie, hogy a kapitalista urak ükunokái is emlékezzenek rá. Ha háború, akkor legyen háború, és a háborúban nem egyezkednek. Közben a torinói munkásosztály kinyilvánította politikai pártjának egyik nyilatkozatában, hogy a fasisztákat azon akció eszközeinek tartja, melynek küldöttei és fő felelősei egy egészen más környezetben találhatók. A Stampa is (január 27-én, épp öt nappal ezelőtt) publikálta: "(A fasiszták) jelenlegi hatalmi szervezetét támogatják a kereskedők, a nagyiparosok és a gazdálkodók." A háborúban és a forradalomban könyörületesnek lenni tíz emberrel azt jelenti, hogy könyörtelennek lenni ezerrel. A magyar munkásosztály kegyes akart lenni elnyomóival: ma vezekel, és vezekelnek a munkásasszonyok és vezekelnek a munkásgyerekek: az ezrek felé gyakorolt könyörületesség nyomort, gyászt, kétségbeesést hozott a magyar proletariátus millióinak.
A harcban nem egyezkedünk. Különösen csillapíthatatlannak kell lenniük a munkásoknak, mivel nincsenek arányban azok a károk, melyeket a munkásosztály szenved el, azokkal a károkkal, melyeket a kapitalisták szenvednek. A Munkáskamara sok munkásgeneráció erőfeszítéseinek a gyümölcse. A munkások százezreinek fáradozásába és áldozataiba került, ez százezer proletárcsalád egyetlen tulajdona. Ha azt tönkreteszik, megsemmisülnek ezek az erők, ezek az áldozatok, ezek a nélkülözések, ez a tulajdon, ezért akarják azt tönkretenni, hogy megsemmisítsék a szervezetet, hogy elvegyék a munkástól a kenyér, a lakás és a ruházkodás biztosítékát, hogy megfosszák ettől a biztosítéktól a munkásasszonyokat és gyerekeket is. Halál arra, aki bántja a Munkáskamarát, halál arra, aki támogatja vagy előmozdítja annak tönkretételét. Száz az egyért. A kereskedők és iparosok házai nem menthetik meg a nép házát, mert a nép mindent elveszít, ha elveszíti házát. Halál arra, aki vét a munkás és a munkás fiának kenyere ellen. A háború az háború: aki kockázatot vállal, annak éreznie kell a vad harapását is, melyet elszabadított. Mindazt, amit a munkás áldozatának fillérkéivel megteremtett, mindazt, amelyet a munkásgenerációk fájdalommal és vérrel fáradságosan és hosszasan kidolgoztak, tisztelni kell mint egy szent dolgot. Kirobban a vihar, és az orkán magával sodorja a bűnösöket mint szalmabábokat, ha hibákat követnek el. Halál arra, aki kezet emel a munkás tulajdonára, azon emberére, aki arra ítéltetett, hogy ne legyen tulajdona. A háború az háború. Jaj annak, aki elszabadítja, a munkásosztály harcosának, ha a másvilágra kell mennie, útjához első osztályú kísérőt igényel. Ha a tűzvész az út egének egy részét bevörösíti, a várost sok katlannal kell felszerelni, hogy melegedni tudjanak azoknak a munkásoknak az asszonyai és gyerekei, akik a háborúba mentek.
Jaj annak, aki elszabadítja a háborút! Ha Olaszország nincs hozzászokva a komolysághoz és a felelősséghez, ha Olaszország nincs ahhoz szokva, hogy bárkit is komolyan vegyen, ha a burzsoá Olaszország arra a kényelmes és kellemes álláspontra helyezkedik, hogy az olasz forradalmárokat nem kell komolyan venni, akkor a kocka el van vetve: de az összecsapásban sok róka otthagyja a fogát.