Író: Antonio Gramsci
Először megjelent: "L'Ordine Nuovo," 1921. május 8.
Forrás: Antonio Gramsci: ifjúkori írások 1914-1926, MKKE Társadalomelméleti Kollégium, 1987
HTML: P.G.
A Fiat emberei újra felvették a munkát. Árulás? A forradalmi eszmeiség megtagadása? A Fiat munkásai hús-vér emberek. Egy hónapig ellenálltak. Tudtak harcolni és ellenállni nemcsak magukért, nemcsak a torinói munkások többi csoportjáért, hanem az egész olasz munkásosztályért. Egy hónapig ellenálltak. Fizikailag kimerültek, mert hetek, hónapok óta fizetésük csökkentett volt, s az már nem volt elegendő a család fenntartására, mégis ellenálltak egy hónapig. Az országban elszigeteltek voltak, általános fáradtság, közöny, ellenségeskedés légköre vette őket körül, mégis kitartottak egy hónapig. Tudták, hogy nem remélhetnek kívülről semmilyen segítséget: tudták, hogy az olasz munkásosztály már megfosztatott erejétől, tudták, hogy vereségre ítéltettek, mégis ellenálltak egy hónapig. Nincs semmi szégyen a Fiat dolgozóinak vereségében. Nem lehet megkívánni egy embercsoporttól – amelynek létfenntartási gondjai vannak – hogy felelősséget vállaljon 40.000 ember létéért, nem lehet többet megkövetelni, mint amennyit adtak ezek az elvtársak, akik szomorúan, megtörten mentek vissza dolgozni tudva azt, hogy lehetetlen a további ellenállás.
Különösen nekünk, kommunistáknak – akik együtt élünk a munkásokkal, ismerjük szükségleteiket, valós felfogásunk van a helyzetről – nekünk meg kell értenünk a torinoi harc ezen kimenetelének miértjét. A tömegek már túl sok éve harcolnak, az évek során kimerülnek a kicsinyes akciókban eltékozolva eszközeiket és energiájukat. Ezt vetjük a szemére a szocialista és munkásmozgalmak központjainak az Ordine Nuovo-ban már 1919 májusa óta szüntelenül: ne használjátok ki túlságosan a proletariátus áldozatos önfeláldozását és ellenállását; emberekről van szó, valóságos emberekről, akiknek megvannak a maguk gyengéi, mint minden más közönséges embernek, akiket az utcákon látunk, vagy a kocsmában inni, vagy beszélgetni a tereken, akik elfáradnak, éhesek és fáznak, akik meghatódnak, ha gyermekeiket sírni hallják vagy asszonyaikat keserven panaszkodni. Forradalmi optimizmusunit az emberi valóság nyers pesszimista látásmódjából állt, mellyel könyörtelenül számot kell vetni. Már 1920 áprilisában, amikor az első támadás indult a torinói munkásság ellen – a kések ügye kiváltotta vasipari munkáskizárás első napjaiban – mi az Ordine Nuovo a torinoi szocialista szekció számára megfogalmaztuk azt a jelentést, melyet a Szocialista Párt nemzeti tanácsa elé kellett volna terjeszteni, és megjegyeztük:
A gyárosok és a földbirtokosok megvalósították az osztályhatalom és osztályfegyelem maximális koncentrációját; a Gyáriparosok Országos Szövetségének minden parancsszava azonnal megvalósul minden egyes gyárban. A burzsoá állam megteresítette a maga fegyveres zsoldos testületét, mely kész arra, hogy a tulajdonosi osztály ezen új erős szervezete akaratának végrehajtó eszközeként működjék, mely tulajdonosi osztály a széles körben alkalmazott munkáskizárás és terrorizmus segítségével arra törekszik, hogy visszaállítsa hatalmát a termelőerőz felett, kényszerítse a munkásokat és parasztokat, hogy a sok ki nem fizetett munkával hagyják magukat kizsákmányolni. A torinói vasipari munkahelyeken történt utóbbi munkáskizárás a nagyiparosok azon akaratának egyik megnyilvánulása volt, hogy a munkásosztály torkának szegezzék a kést: a nagyiparosok kihasználva azt a tényt, hogy az olasz munkáserőknél hiányzik a koordináció és a forradalmi egység, megkísérelték megtörni a torinói proletariátus egységét, és lejáratni a gyári intézmények (osztálytanácsok és bizottságok) tekintélyét és jó hírnevét, amelyek megkezdték a harcot a munkásellenőrzésért. A mezőgazdasági sztrájkok elhúzódása Novaraban és Lomellinában azt mutatja, hogy a földbirtokosok készek arra, hogy megsemmisítsék a termést azért, hogy kétségbeesésbe és éhségbe sodorják az agárproletariátust, és a legmegalázóbb és a legmostohább munka- és életkörülményekbe kényszerítsék őket. Olaszországban az osztályharc jelenlegi szakasza az a szakasz, mely két folyamatot előzhet meg: vagy a politikai hatalom megszerzését a munkásosztály részéről azért, hogy a termelés és elosztás új módjait megteremtsék, melyek lehetővé teszik a termelékenység növekedését; vagy pedig egy rettenetes megtorlást a tulajdonosi osztály és kormánykasztok részéről. Semmilyen erőszaktól sem fognak visszariadni, hogy az ipari és agrárproletariátust szolgamunkába kényszerítsék; megkísérlik kíméletlenül elsöpörni a munkásosztály politikai harcának szervezeteit (Szocialista Párt), és beépíteni a gazdaságilag ellenálló szervezeteket (és szövetkezeteket és szakszervezeteket) a burzsoá államgépezetbe.
Már egy évvel ezelőtt előre láttuk, hogy milyen végzetes vesztesége lesz az olasz helyzetnek, ha a felelősök folytatják azt a taktikát, melyet szavakban a forradalmiság, gyakorlatban az opportunizmus jellemez. Kétségbeesetten harcoltunk, hogy ezeknek a vezetőknek a figyelmét egy valósabb látásmód, és a lejátszódó eseményeknek jobban megfelelő és illő gyakorlat felé irányítsuk. Most mi is megisszuk a levét mások vakságának és alkalmatlanságának, most a torinói proletariátusnak is el kell viselnie az ellenség támadását, melyet még a többiek nem-ellenállása is erősít. Nincs semmi szégyen a Fiat munkásainak meghátrálásában. Az, aminek meg kellett történnie, elkerülhetetlenül megtörtént. Az olasz munkásosztály a kapitalista reakció gőzhengere alatt kiegyenlítődött. Mennyi időre? Semmi nincs veszve, ha érintetlen marad a tudat és a hit; ha a test meg is adja magát, de a lélek nem. A Fiat munkásai kitartóan harcoltak éveken át, vérükkel öntözték az utcákat, szenvedtek az éhségtől és a hidegtől; dicsőséges múltjuk miatt megmaradnak az olasz proletariátus élcsapatának, a forradalom hűséges és elkötelezett harcosainak. Megtették mindazt, amit egy hús-vér ember megtehet: emeljünk kalapot megpróbáltatásaik előtt, mert abban is van valami nemes, ami imponál az őszintéknek és a becsületeseknek.