Író: Antonio Gramsci
Először megjelent: "L'Ordine Nuovo," 1921. április 5.
Forrás: Antonio Gramsci: ifjúkori írások 1914-1926, MKKE Társadalomelméleti Kollégium, 1987
HTML: P.G.
Az Országos Olasz Szakszervezeti Szövetség az olasz Szocialista Párt szövetségese. A Szocialista Párt még azt állítja, hogy részt vesz a Kommunista Internacionálé harcában, azt állítja, hogy forradalmi párt, hogy kommunista párt, és azt reméli, hogy a III. Kongresszus megvitatja fellebbezését, eltörli a moszkvai végrehajtó bizottság által hozott kizárási utasítást, és visszahelyezi teljes tagsági jogába. A Szocialista Párt azt állítja magáról, hogy centralizált, hogy képes arra, hogy tagságára kényszerítse azt a forradalmi fegyelmet, melyet a történelmi pillanat megkövetel: a szakszervezeti főnökök, a szövetsági vezetők, akik a Szocialista Párthoz tartoznak fegyelmezettek, akciójukban alávetik magukat a párt utasításainak, a Szocialista Párt módszereit és felfogásait győzelemre viszik, és a szakszervezetekben terjesztik, melyek a Kommunista Internacionálé módszerei és felfogásai?
A Szocialista Pártba iratkozott szakszervezeti vezetők utolsó politikai megnyilvánulása egy olyan indítvány, melyet jóváhagytak a genovai, torinói és milánói Munkáskamarák és a Mesterek Országos Szövetsége képviselőinek legutóbbi milánói találkozóján a Szövetség titkárságával együtt; ez az indítvány azt állítja, hogy "a jelenlegi válság nem más mint egyike az ilyen jellegű periodikus jelenségeknek, melyek a szabad egyéni kezdeményezés módszerének rovására írhatók". A Szocialista Párt, mely azt tartja magáról, hogy felfogyása és módszerei vonatkozásában a Kommunista Internacionáléhoz tartozik, osztja a szakszervezeti vezetők ezen tézisét? A tömegek előtt meg fogja védeni a szakszervezeti vezetők ezen tézisét? Valóban elképesztő, hogy hat évvel Zimmerwald után, két évvel a III. Internacionáléhoz való tartozás után, olyan könyvek és brosúrák tucatjainak publikálása után, melyekben az Internacionálé téziseit és koncepcióját népszerűsítették és tették érthetővé, olyan emberek – akik azt állítják magukról, hogy osztják ezeket a nézeteket, hogy meg vannak arról győződve, hogy ők az egyedüliek, akik rögtön megértették azokat stb. stb. – ilyen állítást tesznek. Már a zimmerwaldi mozgalom megállapította, hogy a világválság az imperializmustól determinált, és megmagyarázta, hogy az imperializmus az internacionális és nemzeti monopóliumok történeti periódusát jelenti, hogy az imperializmus pontosan a szabad egyéni kezdeményezés felülmúlását jelenti. Az egész rákövetkező mozgalom, amely a Kommunista Internacionálé megalapításában és kiterjesztésében tetőzött, erre az elsődleges tanra épül, mely gazdasági jellegű és lényeges marxista elemekkel rendelkezik. Ha nem fogadjuk el ezt a tézist, nem lehet az Internacionáléhoz tartozni, sem kommunista, sem forradalmár nem lehet az ember. Ennek a tézisnek az állítása a létnek – világméretekben – a gazdasági premisszáknak, a kommunizmus eljöveteléhez szükséges és nélkülözhetetlen objektív körülményeknek az állítása: ha nem fogadjuk el ezt a tézist, az egész jelen történelem rejtély, különleges csoda lesz. A nagy feladat, melyet a szakszervezeti mozgalom vállalt magára, szintén rejtély, furcsaság, csoda lesz akkor, ha eltekintünk az imperialista jelenségi olyan értékelésétől és felfogásától, melyet a Kommunista Internacionálé fejtett ki.
Gazdasági imperializmus azonos a tervelő erők centralizálásával és a Marx Károly által előrelátott túltermelési válsággal. Az államhatalom segítségével – mely gazdaságilag a nyersanyagforrások, a fogyasztói piac katonai megszerzésével és a védővámok segítségével, melyek a kapitalizmus javát szolgálják – a tőke imperialista módon fejlődik, megsokszorozódva és oly módon szerveződve, hogy tagadja és felülmúlja az individualizmust, az egyének kezdeményezését, a szabadversenyt. A termelő erők ezen fejlődése és bővülése meghatározza a népességi megfelelő fejlődését is: az ipari fejlődés ötven évében az olasz lakosság 10 millióval nőtt; ennek a tömegnek a léte a termelés által elért stádiumhoz kapcsolódik, a modern civilizáció egész rendszere nagyvárosaival a termelőerők ezen kit erjesztéséhez fűződik. A világháború volt ennek a kapitalista fejlődésnek legszembeötlőbb epizódja, a kapitalisták szemszögéből nézve egy kísérlet volt arra, hogy megoldják a termelés gazdaságii problémáit, melyet a különböző országok közötti verseny és az országhatárok akadályoznak. Valóság lett az a marxi megállapítás, hogy a kapitalizmus egy bizonyos ponton nem képes megoldani azokat a problémákat, amelyeket önmaga idéz elő, nem képes már uralni és szervezni azokat a termelőerőket, melyeket maga hívott életre. A gazdasági imperializmus után következő történelmi szakasz a kommunizmus: vagy a gazdasági fejlődés a forradalmi munkásosztályban megtalálja a szükséges politikai erőt, hogy megszabja az átmenetet, vagy pedig regresszió jön, a termelőerők pusztulása, a káosz, a túlszaporodott népesség halála. Bizonyos: a kapitalisták vissza akarnak térni az individualizmushoz, tönkre akarják tenni az imperializmus időszakában létrejött társadalmi szervezetet, amennyiben az életképes lendületet mutat a kommunizmus felé. A kapitalisták ezt akarják, mert meg akarják őrizni hegemóniájukat, mert egyetlen osztály sem hagyja magát békésen kisajátítani, hanem mielőtt megsemmisülne, teljes erejével harcol, és semmilyen következményektől sem riad meg, még attól sem, hogy elsöpri a modern társadalom egész rendszerét és halált mér a népesség felére. Különös, hogy ezek a képviselők elfogadják a kapitalisták nézőpontját, és készek arra, hogy lemondjanak azon osztály forradalmi erejének vezetéséről, melyet – azt mondják – képviselnek, és készek arra, hogy segítsék a kapitalistákat abban, hogy tönkretegyék és kifosszák a termelőerőket, a népesség oly hatalmas tömegének életfeltételeit eltékozolják.
Annál is inkább különös ez a magatartás, mert az első, amit tönkre fognak tenni, az a szakszervezeti mozgalom lesz. A kapitalizmus nem térhet vissza a szabadverseny és az egyéni kezdeményezés szakasziba anélkül, hogy a szövetségek és a szakszervezetek által megtartott munkáskéz monopóliumát tönkre ne tegyék. A jelenlegi válság valójában nem más, mint a kapitalista harc tragikus munkásaspektusa, mely harc a kollektív szerződés, a gyári fegyelem, a fizetések, a munkaidő szakszervezeti ellenőrzése ellen folyik, a rendkívül furcsa visszafejlődés jelét, amelybe az olasz szakszervezeti reformizmus került, éppen ez a helyzet adja: a szakszervezeti reformizmus demagóg módon azzal áltatja a néptömegeket, hogy ellenőrzést gyakorolhatnak a termelés felett – ez egy olyan funkció lenne, melyre szervezetileg képtelen – éppen abban az időben, amikor a szakszervezet elveszti még azt a funkcióját is, amelyért létrejött és amelyért kifejlődött. Ezt a helyzetet még a szagszervezeti vezetők sem veszik észre, ámbár mezőgazdasági vonalon még vannak jelei, egyfajta feltétel nélküli meghátrálás a fasiszta katonai támadás elől: a mezőgazdasági dolgozók Ligája már elemi funkcióiról is lemondott.
Így a reformizmus összeomlása tökéletes: politikai csőd, mely kihat a munkások és parasztok millióinak sorsára, és intellektuális összeomlás, mely kihat az olasz Szocialista Párt jövőjére, mely arra rendeltetett, hogy a forradalmi frazeológia – mely gyakorlati tehetetlenségből és elméleti tudatlanságból áll – katasztrófájának világ-példáját szolgáltassa.