Író: Antonio Gramsci
Először megjelent: "L’Ordine Nuovo" 1. évfolyam, 172. szám; (1921. június. 22. 1.)
Forrás: Évkönyv 2025 - A Nemzetközi Munkásmozgalom Történetéből; A fordításokat a marxists.org rendelkezésére bocsátották, a copyright az Évkönyvet illeti.
Fordítás: Kis Aladár
HTML: P.G.
A különböző parlamenti csoportok közti találgatások nem túl jelentős játéka után tegnap a parlamentben debütált Mussolini,1 aki szereti, ha őt az olasz reakció vezéreként mutatják be vagy annak tartják. Ez a bemutatkozás kedvenc témája volt a kabbalára2 hajlamos római újságíróknak. Debütálásakor Mussolini jónak látta, ha felforgató tevékenységét érdemként emlegeti. Vajon póz-e vagy az a vágya, hogy ezzel nagy mértékben megszerezze az új gazda kegyeit? Kétségkívül mindkét ok szerepet játszik, és az is igaz, hogy az újdonsült reakciós vezér felforgató múltja olyan elem, amely nem kevésbé járul hozzá, hogy meghányják-vessék az ő alakját. De előítéletek nélkül kell beszélni róla, és ezt a Mussolini-féle mítoszt is meg kell egy kissé tisztítani, pedig ez oly kedves volt az Olasz Szocialista Párt régi forradalmi szárnya vezetőjének is. Az utóbbi évek konkrét forradalmi tapasztalataiból szerzett nagyobb fokú és érettebb felismerés érdeme, hogy – ha visszagondolunk annak a kornak az állásfoglalásaira és tevékenységeire – látnunk kell, hogy ezek a méretek mennyire mások, mint amilyeneknek mi akkor láttuk őket. A Házhoz intézett beszédében Mussolini talán egyetlen magasztos szót használt, amikor a politikai konfliktusok felfogására és cselekvésére utalva a blanquizmusról3 beszélt. Ez az értelmezés lehetővé teszi, hogy a legidőszerűbb szempontból induljunk ki, annak pontos megértéséhez, amit ma már ösztönösen is meglátunk Mussolini logikátlan, pöffeszkedő és groteszk alakjában. A blanquizmus nem más, mint a rajtaütésszerű támadás társadalmi teóriája. De ha jól meggondoljuk, a Mussolini-féle blanquizmus annak csak materiális részét vette át. Azt mondják a III. Internacionálé taktikájáról, hogy annak vannak érintkező pontjai a blanquizmussal. De a proletárforradalom elmélete, akár a Moszkvából jövő, akár a bolsevikok által megvalósított formáját nézzük, megegyezik a proletárdiktatúra marxista szemléletével. A blanquizmusból Mussolini csak a külsőségeket tartotta meg, vagy inkább ő maga tette külsőségessé, amikor azt az uralkodó kisebbség anyagias szemléletévé redukálta, és átvette a fegyverek használatát az erőszak idején. A Mussolini-féle blanquizmusból teljesen kimaradt a kisebbség akciójának beleillesztése a tömegmozgalomba, és kimaradt az a folyamat is, amely a forradalomból eszközt csinál a társadalmi viszonyok megváltoztatására. A romagnai vörös hét4 – a jellegzetes Mussolini-féle mozgalom – legpontosabb meghatározását azok adták, akik ezt program nélküli forradalomnak nevezték.
De ez még nem minden. Fönntarthatjuk azt a véleményt, hogy a fasiszták vezére számára a dolgok attól fogva a mai napig nem változtak. Az ő állásfoglalása alapjában véve ugyanaz, mint egykor volt. Ma sem más, mint ezeknek a rajtaütéseknek a kigondolója és – ha lehet ezt mondani – megrendezője. A blanquizmus, anyagias felfogásában ma felforgató, holnap reakciós. Azonban mindig forradalmi marad, de csak látszólag újító, mert hiányzik belőle a folytonosság vagy a fejlődés, mivel nem képes összeforrasztani az egymás után következő rajtaütéseket egy történelmi folyamat irányába. Ma a polgárok félig megfélemlítve, félig csodálatba esve néznek erre az emberre, aki képességeit az ő szolgálatukba állította, akire úgy néznek, mint valami csodalényre, aki forradalmasítja a valós helyzeteket és újraalkotja a történelmet. Semmi se hamisabb ennél a felfogásnál. Eme epilepsziás ember számára a blanquizmus éppúgy képtelen összeilleszteni egy történelmi szerkezetbe az egyes láncszemeket, mint ahogy D’Aragonáék,5 Serratiék6 Malthus-féle felforgató irányzata. Valamennyien egy család tagjai. Mindegyik ugyanazt a tehetetlenséget képviseli. Ha az olasz reakcióban ma állandóság és folytonosság van, ez más okból, más tényezőkből származik, amelyek nemcsak nemzeti jellegűek, hanem közösek minden országgal, és egészen más természetűek, mint amit ez az ingerült, önhitt ember el akar hitetni. A vívmányok és a munkásfelkelések elleni harc konkrétabb alapokról indul ki. Kétségkívül jelentős dolog, hogy egy olyan építmény élén, amit valódi erők tekintélyes szisztémája tart össze, az az ember áll, aki gyönyörködik az erőmutatványokban és állandóan önmaga dicséretét zengi.
A polgárság politikusai, akik saját tehetetlenségük és saját félelmük miatt mondanak véleményt, reakciós, felforgató irányzatról beszélnek. Számukra és mindazok számára, akik valamit értenek abból az erőjátékból, ami egyenlő a politikával, Mussolini nem más, csak egy döglégy.
1 Benito Mussolini 1921. június 21-én elhangzott első parlamenti felszólalását teljes terjedelmében lásd itt: https://fondazionefeltrinelli.it/app/uploads/2021/04/Mussolini.pdf Illetve ugyanezt angolul itt: http://bibliotecafascista.blogspot.com/2012/03/speech-delivered-in-chamberjune-21_1506.html 2 Átvitt értelemben itt misztikus filozófiaként értendő. 3 Louis Auguste Blanqui 19. századi francia szocialista forradalmár nevéhez köthető irányzat, amely támogatta a szervezett és konspiratívan működő fegyveres csoportok államcsínye útján történő hatalommegragadást, majd ezt követően egy forradalmi diktatúra bevezetését. 4 A Giolitti-kormányzat által bevezetett korábbi reformok és az éppen regnáló Salandra-kormány militarista politikája ellen 1914. június 7-én népfelkelés bontakozott ki, mely a hatalom erőszakos fellépésére válaszul másnapra már általános sztrájkba csapott át, helyenként pedig a karhatalommal való fegyveres összetűzésekhez vezetett. A felkelés az ország számos pontjára kiterjedt, bár központi területe Emilia-Romagna és Marche tartományok voltak. Spontán jellegéből fakadóan nem voltak sem vezetői, sem világosan deklarált célkitűzései, s egy hét leforgása alatt a hatalom vérbe tudta fojtani. Az események idején Mussolini – aki a PSI meghatározó személyisége, valamint a párt országos lapjának, az Avanti!-nak a szerkesztője volt – bátorította a lázadókat, jóllehet demagóg beszédei nélkülöztek minden valódi, koherens forradalomelméletet. 5 Ludovico D’Aragona a PSI és a CGdL tagja volt. Utóbbi szervezetnek 1918- tól a titkári pozícióját töltötte be. 6 Giacinto Menotti Serrati a PSI egyik vezetője és egy időben az Avanti! szerkesztője volt. Szerepet játszott a PSI Kominternhez való csatlakozásában, ugyanakkor nemsokára szembekerült pártja radikálisaival, akik 1921 januárjában megalakították Olaszország Kommunista Pártját (PCdI). Mintegy a pártszakadás előjátékaként Gramsci még 1920. december 15-én közzétett egy kemény hangvételű cikket az Avanti!-ban „A Serrati-jelenség” címmel, amelyben hajdani elvtársa politikáját bírálta.