Író: Antonio Gramsci
Először megjelent: "L'Ordine Nuovo," 1921. augusztus 19.
Forrás: Antonio Gramsci: ifjúkori írások 1914-1926, MKKE Társadalomelméleti Kollégium, 1987
HTML: P.G.
A kommunista szakszervezeti bizottság felhívása az olasz munkásszervezetekhez egy egységes akcióra a birtokos osztály támadása ellen annak a szükségességét is mutatja, hogy véget kell vetni a fehér testőrség brigantizmusának. Itt különösen fontos hangsúlyozni a propagandában, hogy a kommunistáknak a dolgozó tömegek segítségével kell működniök azért, hogy a lehető legjobb kimenetele legyen szakszervezeti bizottságunk kezdeményezésének. Ma már nyilvánvaló, hogy a kompromisszumok taktikája – melyet a Szocialista Párt és az Országos Olasz Szakszervezeti Szövetség alkalmazott a fasizmussal szegben – egyedül csak a fasizmusnak kedvezett. A meggyötört, a büntető hadjáratok miatt állandó életveszélynek kitett néptömegek, akik a törvényes hatalom részéről nem kapnak semmi segítséget, erőszakosan fellázadnak a fehérterror ellen. Azon tény miatt, hogy a fasizmus nemzeti csapás lett, automatikusan átváltozik nemzeti jellegű felkeléssé, melynek nagy forradalmi értéke lesz. A Szocialista Párt és az Országos Olasz Szakszervezeti Szövetség pacifista magatartásukkal kiprovokálták a következőket: egyrészről a nagy néptömegekben éppen kifejlődött forradalmi energia csökkenését; másrészről a fasizmus belső válságát, mely nem dekompenzációs válság, hanem az ujjászerveződés és a jobb reakciós működés válsága. Nem Milánóba, hanem Bolognába koncentrálódva a fasizmus valóban megszabadult az olyan elemek hatásától, mint Mussolini – akik bizonytalanok és ingadozók voltak, mivel tetteikben művelteknek akartak látszani, és mert égető szükségük volt általános ideológiára – és egy homogén szervezetté vált, az agrárburzsoázia híve lett, ideológiai gyengeség nélkül, és anélkül, hogy akcióiban bizonytalan lenne. A forradalmárok csak arra használják a kompromisszumod taktikáját, hogy egy kis időt biztosítsanak a proletariátusnak, mely lehetővé teszi, hogy újraszerveződjék és hogy jobban kihasználja a munkáserőket: a szociáldemokrata pacifizmus csak a fasiszta mozgalomnak kedvezett, a fasiszta mozgalomnak biztosított haladékot, lehetővé tette a fasizmusnak, hogy újraszerveződjék, saját parancsnoka szervezetéből kiiktatva a bizonytalan, ingatagi elemeket, akik ellenzékieskedő magatartásukkal az akció során veszélyeztetik a győzelmet.
A helyzet objektíve teljesen világos lett. A livornoi kongresszus után a Szocialista Párt prédikációja arról, hogy nem kell szembeszállni a rosszal, a dolgozó tömegekben illúziókat keltett. A munkás tömegek, akik konkrétan és pozitívan értékelik a politikai párt funkcióját, a munkás tömegek, akik a livornoi kongresszus után is hittek a Szocialista Pártban, meg voltak győződve arról, hogy a rosszal való nem szembeszállás csak egy álcázott taktika, amely a fasizmus elleni nagy stratégiai kezdeményezés tökéletes és aprólékos előkészítésére szolgál. Ez magyarázza azt a nagy lelkesedést, amellyel az "Arditi del Popolo" első megjelenéseit fogadták. A munkások részéről sokan azt hitték, hogy a rosszal való nem szembeszállás prédikációja a Szocialista Pártnak és Konföderációnak éppen arra szolgál, hogy az "Arditi del popolo" testületét gondosan megszervezze, hogy a népi felkelésnek egységes, szilárd formát adjon. Ez az illúzió már elveszett. A nagy néptömegek meg kell legyenek győződve arról, moly a szocialista álarc mögött nem volt semmi. Ha a szocialisták /a legjobboldalibbak talán; részt is vettek az "Arditi del popolo" első csíráinak létrehozásában, bizonyos azonban, hogy a kezdeményezés villámszerű elterjedését nem a szocialista párt által előkészített általános terv határozta meg, hanem egyszerűen az országban meglévő lelki állapotnak volt köszönhető, a fellázadásra való hajlandóságnak, mely a tömegek között lappangott. Azt világosan megmutatta a békeszerződés, mely nem okozhatott mást mint pangást a proletár felkelős mozgalmában, és nem idézhetett elő mást, mint a reakciós erők újraszerveződését, és új stratégiát részükről.
Azt most már meg kell érteniök a nagy olasz néptömegeknek. Legalább ma, a fasiszta részről megvalósult új tettek után. A Bolognában lezajlott megegyezés-ellenes fasiszták találkozója és Mussolini vallomása világos jele egy reakciós támadás nagyszabású megindulásának. Lehetséges még azt gondolni, hogy tovább folytatjuk a rosszal való nem szembeszállás taktikáját? A nagy proletár tömegieknek válaszolniok kell erre a kérdésre. Az olasz Kommunista Párt azt javasolja, hogy kérdezzék meg az olasz munkások és parasztok akaratát.
És semmi kétség nem lehet a válasz felől: a harc vagy a halál; a harc vagy a megsemmisülés. A probléma elkerülhetetlenül így merül föl.