G. W. F. Hegel
A filozófiai tudományok enciklopédiájának alapvonalai


Hegel beszéde hallgatóihoz

berlini előadásainak megkezdésekor 1818. október 22-én.

Uraim!

Amidőn ma először lépek fel az itteni egyetemen a filozófia tanítójának tisztében a király őfelsége kegyes meghívására, engedjék meg, hogy előrebocsássam ezt az előszót arról, hogy különösen kívánatosnak és örvendetesnek tartottam mind azt, hogy éppen ebben az időpontban, mind azt, hogy ezen a helyen kezdjek szélesebbkörű főiskolai működést. Ami az időpontot illeti, úgy látszik, bekövetkeztek azok a körülmények, amelyek között a filozófia ismét figyelmet és szeretetet várhat s ez a majdnem elnémult tudomány ismét megszólalhat. Mert kevéssel ezelőtt egyrészt az idő kényszerűsége, amely a mindennapi élet kis érdekeinek oly nagy fontosságot adott, másrészt a valóság nagy érdekei, az az érdek és azok a küzdelmek, hogy mindenekelőtt helyreállítsuk és megmentsük a népélet és az állam politikai egészét, annyira igénybe vették a szellem minden képességét, valamennyi rendnek erejét, valamint a külső eszközöket, hogy a szellem belső élete nem találhatott nyugalmat. A világszellem, a valóságban annyira elfoglalva és kifelé kényszerülve, nem fordulhatott befelé és önmaga irányában, hogy tulajdonképpeni hazájában önmagát élvezhesse. Miután a valóságnak ez a folyama megtört s a német nemzet általában megmentette nemzetiségét, minden eleven élet alapját, bekövetkezett az az időpont, hogy az államban a valóságos világ uralma mellett a gondolat szabad birodalma is önállóan felvirágozhatik. S általában a szellem hatalma annyira érvényre jutott, hogy csak az eszmék és ami az eszméknek megfelelő, tarthatják most fenn magukat, s hogy annak, ami érvényesülni akar, a belátás és a gondolat előtt kell magát igazolnia. S különösen ez az állam, amely most befogadott engem, szellemi túlsúlyával szerezte meg súlyát a valóságban és a politikában s lett hatalomban és önállóságban egyenrangú oly államokkal, amelyek külső eszközökben fölötte álltak volna. Itt a műveltség és a tudományok virágzása magának az államéletnek egyik mozzanata. Az itteni egyetemen, a középpont egyetemén, minden szellemi műveltség és minden tudomány és igazság középpontjának, a filozófiának is meg kell találnia helyét és jeles művelését. — Azonban nemcsak a szellemi élet általában egyik alapeleme ez állam egzisztenciájának, hanem közelebbről, megkezdődött magasabb értelemben a népnek, fejedelmével egyetemben, ama nagy küzdelme önállóságáért, idegen lelketlen zsarnokság megsemmisítéséért, lelki szabadságáért. A szellem erkölcsi hatalma az, amely energiájában érezte magát, kitűzte zászlaját s ezt az érzését mint a valóság erejét és hatalmát juttatta érvényre. Megbecsülhetetlennek kell tartanunk, hogy a mi nemzedékünk ebben az érzésben élt, cselekedett és működött, oly érzésben, amelyben összpontosult minden, ami jogos, erkölcsös és vallásos. Ilyen mély és mindent átfogó működésben a szellem fölemelkedik a maga méltóságához, az élet lapossága és az érdekek léhasága elpusztul s a belátás és a vélekedések felületessége meztelenségében áll előttünk és eltűnik. Ez a mélyebb komolyság, amely a lelket általában megszállja, a filozófiának is igazi talaja. Szembenáll a filozófiával egyrészt az ügyesbajos és napi érdekekben való elmerültség, másrészt a vélemények hiúsága. A hiúság megszállta lélek nem ad teret magában az észnek, mert ez nem a sajátját keresi. Ennek a hiúságnak a maga semmiségében el kell párolognia, ha az embernek szükségletévé lett a szubsztanciális tartalomra való törekvés, ha annyira jutott, hogy csak ilyen tartalom érvényesülhet. Ilyen szubsztanciális tartalomban azonban megláttuk a kort, megláttuk annak a magnak alakulását, amelynek továbbfejlesztése minden irányban, a politikai, erkölcsi, vallási, tudományos élet irányában, a mi korunkra vár.

Hivatásunk és feladatunk ama szubsztanciális alap filozófiai fejlődésének ápolása, amely újonnan megifjodott és megerősödött. Megifjodásának, amely legközelebbi hatását és megnyilatkozását a politikai valóságban mutatta meg, további jelensége a nagyobb erkölcsi és vallási komolyság, az alaposságnak és megbízhatóságnak általában az a követelménye, amely az életnek valamennyi viszonya felé fordult. A legalaposabb komolyság önmagában az igazság megismerésének komolysága. Ez a szükséglet, amelyben a szellemi természet a pusztán érzőtől és élvezőtől különbözik, épp ezért a szellem legmélyebb sajátsága s lényegileg általános szükséglet. Részben az idők komolysága gerjesztette fel mélyebben, részben közelebbi tulajdona a német szellemnek. Ami a németeknek a filozófia művelésében való kiválóságát illeti, nevezetesen e stúdium állapota és e név jelentése más nemzeteknél azt mutatja, hogy a név még fenntartotta magát náluk, de értelme megváltozott s hogy a dolog elfajult és eltűnt, mégpedig úgy, hogy emlék és sejtelem is alig maradt róla. Ez a tudomány a németekhez menekült és már csak bennük él tovább. Mireánk van bízva e szent fény őrzése, a mi hivatásunk annak ápolása és táplálása s a gondoskodás arról, hogy az ember legfőbb birtoka, lényének öntudata, ki ne aludjék és el ne vesszen. De még Németországban is újjászületése előtt a korábbi idő lapossága odáig jutott, hogy hite és kijelentése szerint azt találta és be is bizonyította, hogy az igazság megismerése lehetetlen; Isten, a világnak és a szellemnek lényege, e szerint érthetetlen, fölfoghatatlan; a szellemnek meg kell állnia a vallásnál, a vallásnak pedig a hitnél, érzésnél és sejtésnél, észszerű tudás nélkül. Nem ismerjük meg az abszolútumnak, Istennek és annak természetét, ami a természetben és szellemben igaz és abszolút, hanem egyrészt csak azt a negatívumot, hogy semmi igazat meg nem ismerhetünk, hanem egyedül a nem-igaz, időbeli és múlandó élvezi mintegy a megismerés előnyét — másrészt megismerjük, ami tulajdonkép alája tartozik, a külsőlegest, tudniillik a történetit, az esetleges körülményeket, amelyek között az állítólagos megismerés megjelent, és az ilyen ismeretet éppen csak valami történetinek kell venni és ama külsőleges szempontokból kritikailag és tudományosan kell vizsgálni, de tartalmát nem lehet komolyan kutatni. Annyira jutottak, mint Pilátus, a római prokonzul; amikor hallotta, hogy Krisztus kimondja az igazság szót, azzal a kérdéssel válaszolt reá: mi az igazság? mint aki már tisztában van e szó értelmével és tudja, hogy az igazságot nem lehet megismerni. Így azt, ami ősidőktől fogva a leggyalázatosabb és legméltatlanabb dolog számba ment, az igazság megismeréséről való lemondást, a mi korunk a szellem legfőbb diadalává emelte. Az ész miatt való kétségbeesés, amikor idáig jutott a dolog, még fájdalommal és bánattal volt kapcsolatos, de csakhamar a vallási és erkölcsi könnyelműség, azután meg a tudásnak az a lapossága és sekélyessége, amely fölvilágosodásnak nevezte magát, egészen nyíltan elismerték tehetetlenségüket és abba helyezték gőgjüket, hogy alaposan megfeledkeztek magasabb érdekekről; végül pedig az úgynevezett kritikai filozófia az örök és isteni e nem-tudásának jó lelkiismeretet csinált azzal a kijelentéssel, hogy bebizonyította, hogy az örökről és isteniről nem tudhatunk meg semmit. Sőt ez az állítólagos megismerés merészkedett magát filozófiának nevezni, s a tudás, valamint a jellem sekélyessége semmit sem látott szívesebben és semmitsem ragadott meg oly készségesen, mint a tudatlanságnak ezt a tanát, amely épp ezt a sekélyességet és sivárságot mondotta kiválónak, minden értelmi törekvés céljának és eredményének. Az igaznak nem tudása és csak időbeli és esetleges megjelenésének — csak a semmisnek megismerése, ez a semmiség terpeszkedett el a filozófiában és terpeszkedik el benne a mi időnkben is és viszi a nagy szót. Azt lehet mondani, mióta a filozófia kezdett kitűnni Németországban, ez a tudomány sohasem állt oly rosszul, hogy ilyen nézet, ilyen lemondás az észszerű megismerésről ennyire követelődzően lépett volna föl és ennyire elterjedt volna — olyan nézet, amely még az előző korszakból vonszolta át magát a mi időnkbe és annyira ellentmond a megbízhatóbb érzésnek, az üj szubsztanciális szellemnek. Egy megbízhatóbb szellemnek ezt a hajnalhasadását köszöntöm és szólítom, csakis vele van dolgom, amikor azt állítom, hogy a filozófiának kell, hogy tartalma legyen, és amikor ezt a tartalmat ki akarom fejteni Önök előtt. De általában hívom itt az ifjúság szellemét: mert az ifjúság az élet szép szaka, amely még nem fogódott el a szükség korlátolt céljának rendszerében, és magában egy érdek nélküli tudományos foglalkozás szabadságára képes; éppúgy nem fogódott el a hiúság negativ szellemében, egy pusztán kritikai tevékenység tartalmatlanságában. Egy még egészséges szívnek megvan az a bátorsága, hogy igazságot követeljen s az igazság birodalma az, amelyben a filozófia otthonos, amelyet ő épít föl s amelynek mi tanulmányozása által részeseivé leszünk. Ami az életben igaz, nagy és isteni, az eszme által az; a filozófia célja az eszmének igaz alakjában és általánosságában való megragadása. A természetet megköti az, hogy az észt csak szükségszerűséggel valósítja meg; de a szellem birodalma a szabadság birodalma. Minden, ami összetartja az emberi életet, aminek értéke és érvénye van, szellemi természetű, és a szellemnek ez a birodalma egyedül az igazság és jog tudata által, az eszmék megragadása által létezik.

Kívánom és remélem, hogy azon az úton, amelyre léptünk, sikerül majd megnyernem és kiérdemelnem az Önök bizalmát. Egyelőre azonban nem igényelhetek mást, mint azt, hogy bízzanak a tudományban, higgyenek az észben s bízzanak és higgyenek önmagukban. Az igazság bátorsága, a hit a szellem hatalmában a filozófiai tanulmány első föltétele; az ember tisztelje önmagát s a legmagasabbra tartsa magát méltónak. A szellem nagyságáról és hatalmáról nem gondolkodhatik elég magasztosan. A világegyetem elzárt lényegének magában nincs ereje ahhoz, hogy ellenállhasson a megismerés bátorságának, meg kell nyílnia előtte s eléje kell tárnia gazdagságát és mélységeit és át kell adnia neki élvezetére.


Előző rész: Előszó a harmadik kiadáshoz | Következő rész: Bevezetés