Írók: Kotányi Attila
Először megjelent: "Életünk," 1989/9-10.
Forrás: "Életünk," 1989 (27. évfolyam, 1-12. szám).
HTML: P.G.
"Szabó Lajos a nyelvfilozófiát jelfilozófiává szélesítette ki ...Jel-tudatos gondolkodó... a »denken-dichten« egyenletet utolsó fejlődési fázisában a »denken-dichten-zeichnen« hármasságára egészítette ki." (Tábor Béla: Jelelmélet és spekulatív grafika)
"A rajzolásnál vagyunk a művészet eredeténél... Rajzolni annyi, mint vonalakat húzni... Az írás csak egy válfaja a rajzoló kéz ezen gesztusának... A rajz vonala Degas kezének, kifejező mozdulatának a nyoma, az exisztencia és önmaga alakításának gesztusa." (Wilhelm Schmid: Die Geste der zeichnen den Hand Edgar Degas. Merkur folyóirat (NSZK) 1988. május, 360. old.) )
Kunszt György: Miért választottad beszélgetésünknek ezt a címet és ezt az alcímet?
Kotányi Attila: Senkinek nem áll szolgálatára, senkinek a filozófiai dialektika. Ezt akarja kifejezni a kérdés: vajon megszelidíthető-e? Nem azt, hogy vad volna.
Ha szabad a zenészek és filozófusok dialektikáját a gondolkodás és érzésvilág dallamára táncoló figurához hasonlítani, akkor ott táncol minden meghasonlás felett.1 Mindegy, milyen hiány az ok: belátás, jóakarat, ravaszság, kompozíció hiánya vagy más.
Indiában az ellentétek megtestesülésének Siva isten a neve. Sok karjával és rettentő szépségével táncol egymással ellenségessé vált emberek és embercsordák felett.
Élnek-e még, vagy sem, az nem számít. Lába nem érinti őket.
Így táncol Siva a magával hadakozó ember felett, kígyósan, halovány lilán, rádiumosan.
Engedelmet kérek, — erről Sivát nem fogja senki leszoktatni!2
Szabó Lajost ezen tánc képírójának, koreográfus tanonc-gyerekének tartom. Íme, ennyit a beszélgetésünk címéről: a dialektika képíró tud lenni.
Aki nem tud abba belenyugodni, hogy a dialektika nem köszön senkinek, mondván „alászolgája”, azt Siva először csak nevetségessé teszi, segít neki, hogy azzá tegye magát. Aztán, ha továbbra se hederít oda, akkor magtalanná, vagy meddővé, terméketlenné, elmaradottá, szerencsétlenné tesz embert-némbert, külön-külön vagy sokakat együtt.
Csak ha mindez nem segít, akkor válik a vele erőszakoskodó életveszéllyel szemben vakká, és akkor válik önmagával való meghasonulása győzedelmessé.
De Siva nem egyedül pusztítja el, aki vesztének foglya.3 Nélküled nem tesz semmit. Játszva válik akár nemlétezővé, ha kell! A dialektikától — akárki akármit is mond — idegen a hóhér szerepe.
Szabó nem beszélt vadakat, még hallgatni se szerette. De az itt leírt hátteret nem tagadta.4
Filozófus korában történt, — akkor így mesélte —, hogy valakivel beszélgetve egy gondolata "úgy hatott, mintha a gerincét baltával simogattam volna."5
Szabó barátunk utolsó lehelletéig a dialektika táncos természetéről való felvilágosodás, — hogy ne mondjam: megvilágosodás — tanonc-útján járt.
Az ő, vagy Picasso6 nagyra sikerült pupilláján át hozzá érkezett látomás a világ és élet hol látható, hol rejtett útjáról megengedte neki, hogy lemondjon Siva javára a kritizálgatásról, a tűvel való szurkálásról. A társadalom, — „hát az meg micsoda?!” — bürokrácia, krimi-figurák7 és barátok kicsinyes kritikájáról. Nagyurasan, néha még megbocsátással is, úgy igen.
Megtehette, csak oda kellett néznie és saját szemével láthatta, amint Bulgakov 2 méteres fekete macskája átvette tőle a nyilvános és gyakorlati kritikus szerepét. A nemzetnevelőét is.
Valaki közbeszól, egészen hátulról: Azt akarod mondani, hogy fenegyerek volt?
Kotányi Attila: Fenegyerek, kétségkívül!8
ELSŐ KÉRDÉS
Kunszt György: Első érdemi kérdésem a következő: Mik indíthatták Szabó Lajost arra, hogy 1955-ben elkezdjen rajzolni?
Kotányi Attila:9 Szabó Lajos 1955 első felében, 53. évében rajzolta első ceruzarajzát, írógéppapírra. Másnap felkereste vele barátait. Saját beszámolójából tudjuk, hogy édesanyjának lábtörése és egyéb családi körülmények mily nagy feszültséget okoztak. "Nem tudtam mást tenni, mint áttenni a kisrajzokat nagyba." (Huszár Magda)
Jómagam megismerkedésünk első idejében, 1946-ban vettem észre, hogy az általa olvasott és nekem kölcsönadott könyvek margóján hegyes tintaceruzával tett kis jelek láthatók. (Szabó olvasás közben ilyen hegyes ceruzával készített rövid jegyzeteket gyorsírással, amelyet Tábor Bélával együtt már régen megtanultak.) Ebben az időben én tollal rajzoltam, mondjuk: absztrakt tájakat. Néha nagyítóval követtem a göröngyös rajzpapíroson vándorló vékony vonalaimat. Evvel a nagyítóval mutattam Szabónak, hogy a könyvmargón látható kis vonalgubancok mintegy hókristályosak, szépek. Ez tehát évvel a valódi kezdet előtt történt.
Ha ezt a mikro-grafikai előtörténetet hozzászámítjuk képírói praxisához, akkor kevésbé megmosolyognivaló Tristan Tzara még 1955-ben tett megjegyzése: "Fort routiné!" ("igen rutinírozott!") — mondta Huszár Magdának pesti látogatásakor. Ö Yehudi Menuhinnak is megmutatta, aki úgy találta, hogy a rajzok zenével terhesek. (Igen bíztatóan nyilatkozott.)
Az első, akit meghívtunk, a modern művészet mindenki által megbecsült hozzáértője, Fekete Béla építész volt. Jó kritikája után 1956 tavaszán a rajzokból házi kiállítást rendeztem Szabó Ljubomír segítségével (nem rokon Sz.L.-sal). A közismertebbek közül Vajda Júlia, Bálint Endre, Jakovits József, Mándy Stefánia, Tábor Béla, Mezei Éva és Árpád, Bíró Endre és Gedő Ilka, valamint Hamvas Béla jöttek el.
Hamvas Béla így szólt hozzám, miután megnézte a kiállítást: "Megint Lajosnak sikerült az áttörés."
E bíztató hangok ellenére Szabó Lajos régi, festőkből és szobrászokból álló baráti köre tartózkodó, vagy elutasító véleményen volt. Ez a feszültség tovább fokozódott, amikor Vajda festészete is a vita központjába került. A haj latos vonal elsőbbsége olyan szembeszökő közös vonása volt Szabó Lajosnak Vajdával, hogy akadt, aki inkább Vajda nagyraértékelése ellen fordult, csakhogy ne kelljen Szabó Lajos kalligráfiájában is egy új, festészetileg avantgarde kezdeményezést látni. (Jóllehet pár hónappal e viták után már a legnagyobb amerikai képeslap mutatta be Matthieu színes, kalligrafikus képeit; senki sem tudta — mi sem ezekben az években — hogy mi történt a modern festészetben a háborút követő időben a nyugati országokban.)
Az itt vázolt ellentétek további csomósodása játszotta a döntő szerepet Szabó Lajos akkor támadt tervében: egy nyugat-európai piac a további munkának anyagi és szellemi hátteret nyújthat.
Ez a terv nagy áldozatokkal teli, 9 évi, kiállítások hosszú során át vezető kalligráfus pályafutást eredményezett.10
MÁSODIK KÉRDÉS
Kunszt György: Úgy mondtad: Lajos egyszer azt a kijelentést tette, hogy a grafikájával tudta teljesen kifejezni magát. Úgy kell-e ezt érteni, hogy a diskurzusaival, leveleivel, írásaival és jegyzeteivel nem tudta magát teljesen kifejezni? Te hogyan értékeled és hogyan értelmezed ezt a kijelentést: megérthetők-e a rajzok Lajos többi dolga nélkül, illetőleg: mennyiben segítenek hozzá a rajzok többi dolgának a megértéséhez? Mást mond-e a rajzokkal, mint a többi dolgával, vagy ugyanazt mondja, csak más nyelven és tökéletesebben ? stb., stb.
Kotányi Attila: Azt a fejtörő kérdést teszed fel nekem, úgy értendő: nem tudta teljesen kifejezni magát?
Semmi ok nincs feltételezni, hogy ebben a sokszor ismételt fordulatban (Huszár Magda szerint "szójárása lett") nem egy kutató önkritikája, hanem egy szónok eléggé hiú önsajnálata és közvetett önelégültsége rejlenék. Mert most tudja.
Nem azt mondta, hogy korábban nem tudta volna közölni, amit szeretett volna, amit előre, vagy épp ott gondolt, amit akart, társas közérthetőséggel.
De "írásban" magát kifejezni, teljesen kifejezni, az más. Az más. Ennek lett eszköze a képírás.
Ki hinné el neki, hogy nem tudta volna megértetni magát? Azonban óriási konvenció-mennyiséghez való alkalmazkodás az ára még annak is, ha valakinek sikerül magát olyan tömören, gyökeresen, fordulatosán, olyan meglepő eleganciával, józan, mégis táltos emelkedettséggel megértetni, mint az Szabó Lajosnak sikerült „diskurzusaival, leveleivel, írásaival és jegyzeteivel.” Ennek a konvencionalitásnak a felmondása a felszabadító a Zen-ben is. Sokan azt hiszik ugyan, hogy az egész Zen csak ez, vagyis minden érthetőség és konvencionalitás felmondása. Az viszont igaz, hogy ez a felmondás az ember igen fontos — mondhatni: alapmozdulata.
Itt egy gesztus (mudra) gazdagságáról, a jelszerű,11 a pontszerű, elvben felülmúlhatatlan kifejezés-gazdagságáról, arról a lehetőségről van szó, amelyről Sz. L. legkedveltebb, legtöbbre értékelt elődje — persze Vajda mellett — Kandinszky ezt mondta: „Ez a leggazdagabb dimenzió.” Ezt tanította is Kandinszky.
Guy Debord: „la richesse d’un geste!” Lándzsa, golyó, csók.
Drasztikus hasonlatom még „képzőművészetibb” szociológiai vetülete: a nincstelen proletár és színesbőrű gettólakók százezrei fújják spray-pléhdobozos fecskendővel utcák, villamosmegállók és földalattik falaira jeleiket, szenvedés-figuráikat, extázis-híreiket. Önmaguk kifejezésének szomjúságerotikájától, valamint alkoholtól és szintetikus kábítószerektől hajtva. Graffiti a jelek neve, falramázoltságuk miatt.
A gesztus koncentrált képsorozat, amely táncosán, röviden olyan erőt ad a kifejező nyelvnek, hogy kedvéért nagy televíziós társaságok külön video-clipsforgató ateliét tartanak fenn (a legbusásabban fizetett a brazíliai: költség nem számít). Ez a rövid képsor olyan megbabonázó összefoglalást ad az éppen műsoron lévő, vetítésre váró filmről vagy hirdetésről, hogy a néző nem kattint ja le a készüléket, inkább nem. A kereskedelmi praxis ilyen dolgokban nem épít puszta valószínűségre. A hatás legalább olyan átütő, mint a katonai pompa régi és bevált jelbeszéde leányok szívére valaha és talán ma is.
-Vakok vakírása és némák jelbeszéde.
-Mindenféle szerelmes és nem-szerelmes mutogatás.
-Signatura rerum (Jacob Böhme).
Meg kell nézni a gyermekrajz, a pont-pont-vesszőcske kifejező erejét. Erről érdemes volna hosszasan értekezni. Lehetőleg Klee, Dubuffet, a Cobra, Alesinszky és mondjuk Penk társaságában. Piaget is ott lehet, üsse kő.
Az ideggyógyintézetekből ismert öngyógyító képírással Vajda és Szabó már a 40-es években Prinzhorn írásaiból és a CIBA folyóiratból ismerkedtek meg. (Ma Navratilon kívül elsőrendű magyar szakértő: Jakab Irén.) Ezekre a rajzokra Szabó Lajos sokszor és bámulattal kitért azokban az években, amikor ő maga még csak a kicsi ceruza-j eleket kalligráfiálta az általa éppen olvasott könyv margójára.
Ide tartozik, ehhez a "kifejezéshez" Lascaux és más barlang- és sziklafestmények táltossága. Szabó Lajos a Lascaux-i bivaly-graffitiról: "a művészettörténet nagy részét odaadnám érte!"
Mi az electric-bugi? Néger hajléktalan utcagyerekek rángatódzó kígyózásból álló tánca. Epileptikus görcsöt táncolnak el, annak visszatérő krízises gubancát, átmenve siklós kígyózásba. Mit jelent? Önkifejezést, de teljeset — körbenálló hölgyeim és uraim — New York Low Manhattan egyik utcakereszteződésénél.
Kérdésedre válaszul felsoroltam néhány jelenetet, közbeszólást, felsorakoztattam egy kis kamarakórust. Ez kiegészíthető volna a világ legnagyobb, soktízmilliós kórusával. Szabó is ott áll a sorban, jámboran, mint mindg.
A 20. sz. vége felé járunk.
A múzeumoknak sem megy rosszul. Százezrek látogatják őket. Vadnyugaton is.
De amiről itt szó van, az azért még kilóg a múzeumból. A graffiti-művészet.
De nem sokáig. (Szabó ma benn is van, kizárva is van?)
összefoglalva: a képírásos dialektika Zen-projekció, faragottkép-tilalmas szubjektivitás, jelbeszéd, „a szubjektivitás centrumbaállítása”, nem más mint a „radikalizmus titka” (Sz. L. 1947.), nem más, mint electric-bugi, graffiti, graffitiművészet is, nemcsak égbekiáltás, megtáltosodott könyörgés, mert könnyen sebezhető, érzékeny médium — egyszóval: önkifejezés.
Visszaidézem kérdésedből: "Megérthetők-e a rajzok Szabó többi dolga nélkül?"
Megérthető-e hogy mit ábrázolnak?
Mi megérthető-e? A rajzok sunyata-"semmi" nevű szépsége?
Aki képes rajtuk elcsodálkozni, - megértette-e őket vagy sem? Aki nem képes "többi dolgai" felett elcsodálkozni, - megértette-e őket vagy sem?
Azért választottam ezen baráti ál-interjú címének „Szabó Lajos képíró dialektikájáét, mert elébe akarok menni azoknak is, akik Szabót csak mint filozófust, mint dialektikust ismerik, vagy ismerik el, és azoknak is, akik stílus szemponjtából is — tehát a graffiti közvetlen ránézésekor, meg egyébként is, az embert tekintve is — őszintén zavarba jönnek gondolatok és vonalak ily szokatlan, egymást szorosan átölelő szerelme láttán. (Remélem, hogy ezt az érintkezést és szoros ölelést Sophia (bölcsesség görögül) — és Graph (vonal) — között Esterházy Péter kissé pornográfnak, és nagyraértékelt barátunk, Szentkuthy Miklós legalábbis szentnek fogja minősíteni.)12
Ezt a közvetlenséget kifejezi ugyan a kalligráfia megnevezés is, de idegen szóval - míg a magyar szó; képírás, remek - és avval a félreérthető hangsúllyal, mintha a szép tekervények, a kódex-szépírás spirális mütyürkéinek dédunokájáról volna szó.
Várjunk csak: még ezt a középkori vonatkozást is belevehetnénk a dolog megközelítésébe.
Joyce hasonlítja önkifejező írásmódját, vagyis a mai művészet Mallarmé óta suttyogó, ide-oda tekergő, asszociációs karakterét ahhoz a kacskaringózáshoz, amelyet a Bibliát másolgató skót szerzetesek műveltek tollukkal-ecsetükkel a pergament papíroson. "Még nem tudok - mondja - de majd jön..." A work in progress végeláthatatlan során.
Ki ne gondolna Szabó barát-unkra.
Még a zsidók istenének se sikerült magát kifejeznie az égő csipkebokor nélkül. Erre jött rá egy szerencsés-szerencsétlen pillanatában Szabó: ő megpróbálta égő csipkebokor nélkül!
íme a lobogás: a rajzok; ez az a sercegő, égő elem. (Szabót egyszer bemutatták a német televízióban, egyik kiállítása alkalmával. Láthatóan sikere volt, utána az utcán felismerték az emberek. Nekem azt mesélte, hogy a közönséget elsősorban a papíron látható gyors kalligrafálás hallható sercegése faszcinálta.)
Amikor valaki nem diskurzíve áll Ady Mindensége elé; nem pusztán panaszaival és funkciók megértésének igényével, hanem megnyílik, kifejezi magát, akkor azt, ami történik, szinte emberi kinyilatkoztatásnak lehet nevezni.
Nos, "Mennyiben segítenek hozzá a rajzok Szabó többi dolgának megértéséhez? Mást mond a rajzokkal...?"
Térjünk vissza a jelszerűség-pontszerűség Kandinszky által legsűrűbbnek talált kifejezésbeli gazdagságára. (Itt most egy-két félévre terjedő szemináriumi előadás jönne erről a gazdagságról, amit a mai kibernetika, agyfiziológia és esztétika előszeretettel „komplexitás”-nak nevez. Ebből kulcsszó lett, de közelebbit senki se látszik tudni róla. Ezért tartozik a közéleti szónoklásnak is kedvenc szavai közé. - A szemináriumot most itt kihagyjuk. De felhívjuk a figyelmet Jakovits József héber betűkből levezetett nagyformátumú olajképeire.)
Nem a térdimenziók nagyobbja, hanem fordítva, kisebbszámúsága a kifejezés-sűrűség teste. (Gottfried Benn: Ausdruckswelt.) A jel - a kereszt jele: hány millió ment érte önként és hány belehajtva a halálba? (Ne finnyáskodjunk a példaválasztásban ezen dolgok mérlegelésénél.) Ha valaki azt hiszi, hogy a kereszt a keresztes- és más háborúk csatamezején csupán dísznek volt ott, mint a filmen, az téved. A pusztán dekorációs elképzelés még a horogkereszt esetében is tévedés.
A jelnél nincsen sűrűbb emocionális dimenzió! (Szabó késői filozófiáját "emocionalizmus"-nak hívta. 1953 ?)
Jel, zászló, címer, standard.
A 20. sz-i filozófia jelelméletével Szabó Zalai Bélán keresztül ismerkedett meg, aki szerinte már a század elején tudomásul vette az akkori amerikai jelelméletes Morris kutatásait. (Csak nemrég fordították németre.)
Zalait tartotta Szabó a magyar filozófia "törzsfőnökének". Saját magát is Zalai követői közé sorolta. így foglalta össze Zalait: filozófiában "rendszer helyett rendszerezés" kell. Az idealizmus nagy rendszereinek lejárhatott ugyan az ideje, a rendező impulzus, a "rendszerezés" követelménye azonban fennáll.
Ennek a belátásnak élete végéig alávetette magát. Még képírásos életfázisából is fennmaradt egy csomó kis és nagy füzet, telve csak rövidítésekkel jelzett szisztematizáló skálázással, az elágazó összefüggések nyomvonalaival, mind Zalai felfedezésének nyomán: "a közvetlen tapasztalás összefüggésrendszere" (Zalai) az, amit Szabó ugyanolyan kollázs-hottoló teszegetéssel fűzött össze filozófiai képpé, mint ahogyan ezt a képzőművészet (építőművészetet is beleértve) Cézanne óta teszi. Miután itt is, a festő számára is lejárt a camera obscura-perspektivitás nagy szisztéma-kép ideje. Szabó eltökélt Cézanne-tisztelő volt. Vajda mint kollázsista indult.
A kollázsírozás és a zalais szisztematizálás ugyanaz. (Nietzschéről is felfedezte a Lukács által tévesen agyonkritizált angol—német Kaufmann, hogy a fragmentumok egész, látszólag romantikus összevisszasága: (zalais) szisztematizálás.) Lengyel Balázs írja Weöres Sándorról: „Sajátos szótárában a szavak költőileg mágnesesek: verssé állnak össze, rejtélyes, csak általa létrehozott delejezettségük következtében.” (Jelenkor, 1988. jún. 516. old.)
Az utolsó négy évtized vadnyugati képzőművészetének megértésében a "kollázs" - mint kulcsszó és koncepció, talán a legtöbbet szerepel. Ott, ahol nem támaszkodik kubista-futurista, Kandinszky-absztrakciós tapasztalatra, ott a kollázs rossz tákolmány. Ez tehát az esetek 97 százalékában. Szerzői azt képzelik, hogy a kollázs esztétikai koherenciája alatta maradhat, vagy szükségképpen alatta marad az egyperspektívás renaissance-kép kompozíciónak.
De ennek Cézanne óta minden tapasztalat ellene szól. "A valóság perspektívákban van adva" (Szabó) "...rendkívüli erejű képek világgá szervezése" - írja Tillmann ugyanezt egy filmről, de ez a képre, egyetlen egyre is érvényes. Ezt tette Cézanne.
Minden okunk megvan Szabó Lajos életművét egészében - beleértve jelszövetes képeit is - gyors automatikus kollázsnak tekinteni. Már a rajzok keletkezéstörténete is erre vall: kezdetben, egészen csöppnyi formában, könyvszéli gyors válaszok voltak az olvasottakra.
Ide tartozik: kaleidoszkópos és ennél titkosabb tengelyek és szimmetriák nagy szerepe leolvasható a legjobb rajzos konfigurációkról. (A matematikai természettudományok spekulatív alapjai is mélységesen rejtett szimmetriát kifejező egyenletekben vannak lefektetve.)
Késői alkotó éveiben tanulmányozta a mai asztrofizikát is, főleg a galaxistengerek puszta számarányait, meditációs céllal, mint mondá, amit én így értek; a világunk trivializált érthetőségétől való kiszellőződés és eltávolodás céljából.
Kommentártól tartózkodott. Kivéve azon megjegyzéseit, amelyekből kiderült, hogy az egész korszak jellegének meghatározását találta meg az asztrofizikában, az asztronautikában és a tudomány-ipar termelési útitervének olyatén megváltoztatásában, amely az asztrofizika-asztronautika távirányító következménye.
Ehhez a paradigma-váltáshoz sokminden tartozott13 forrongóan újjárendeződő összképében. Saját összefoglalása: a centripetális mozgás korában élünk, - a szélső teoretikus kérdések és a szélső praktikus problém ák egym áshoz közelítenek. (Ezt a megfigyelését is példának tekintem az elrokonító dialektikához.) A trendet egy jelszóval szokta összefoglalni: „Asztropolitikai egzisztencia!” (1960)
Szabó késői periódusában jelelméleti áttekintését új szintre emelte: a zsidó kabbalát tanulmányozta újra Scholem műveiből.
Már idéztem Kandinszkyt: a jelszerű a leggazdagabb kifejezés. (A közlekedési jeltábláknak ugyan kifejezésben szegényeknek, lesikáltaknak kell lenniük, mégsem ajánlatos átnézni rajtuk).
Baal-Shem-nél (18. sz.) a chassidizmust megalapító misztikusnál részletezve található ez a gazdagság:
"...A szavak betűkből állnak. Minden egyes betűben benne van Isten, ember, világ".
Itt a nyelv mindenen áthatósága, a világteremtő öntudat hullámhosszán rezgő volta közvetlenül evidenciálódik.
Az idézett kabbalizmus és a régi zsidó nyelvfelfogás, amely Szabó Lajosban él, olyan erővel választja el őt, az ő nyelvfelfogását még a század nyelvfilozófusaitól is, - biztos kivétel itt Rosenzweig - hogy én pár éve azzal a gyanúperrel élek: mi, hallgatói őt két évtizeden át messziről se kapiskáltuk. ("Érteni" egy filozófiai gondolkodót egyébként is gyanús dolog, hacsak nem szcientifizmus).
Még valószínűbb, hogy Szabó a betű—jel kabbalizmusában önmaga kalligráfusságának új megértésére talált.
"Megérthetők-e a rajzok Lajos többi dolga nélkül, illetve mennyiben segítenek hozzá a rajzok többi dolgának megértéséhez? Mi mást mond a rajzokkal, mint a többi dolgával, vagy ugyanazt mondja, csak más nyelven és tökéletesebben?"
Sz. L. kezdettől fogva a költeménnyel vérrokon filozófiát művelt, mint ez a Tábor Bélától vett mottóból is kiviláglik. A költészet pedig magasiskolája a "jeltudatosságnak". Minthogy a rajzok ugyanerről a tőről fakadnak, "többi dolgának" a megértéséhez is jócskán hozzájárulhatnak: feleslegessé teszik az ellenkező irányba való keresést, a fogalom-világba, viszont otthonossá teszik a jelzésen, a kulcsszón át való találkozást.
"Megérthetők-e a rajzok Lajos többi dolga nélkül...?" Ha valaki többi dolgát megértette — mert gondolom, a kérdésnek így van értelme, — akkor úgyis világos kell legyen, hogy a szerző a modern paradoxonok részeg hajóhadát onnan eredezteti, hogy az egyetlen misztérium talajába vetett horgonyuk lánca elszakadt.
Sz. L. axiomatizáló filozófiai munkássága nem követi az exisztencia hullámverésén elkalandozó gondolatokat, vagy valamely önkénnyel átszőtt szubjektivizmust, illetve egy exakt, módszeres, deduktív konstruktivizmus fix premisszáit.14
Mit ad hozzá Szabó képíró dialektikája "többi dolgaihoz"?
Semmit, kivéve egy zenei kulcsot: filozófiáját is olyan hangnemben kell érteni és felidézni, felhasználni, mint rajzos kontrapunktikáját, mert gondolati figurációi éppúgy a csend hátteréből fakadnak, mint rajzfigurái a (Keleten) "sunyata" nevű semmiből.
"Ismeretelméleti és kauzalitás-problémákból származik, hogy a jel születését nem veszik figyelembe. Ez közvetlenül az egyetlen misztériumra mutat." (Sz. L. 1947)
Itt nem a jelenlevőkkel beszél valaki, vagy azoknak mutat valamit, valami differenciálhatót; nem hozzájuk szól, hanem: valamely zárt és mágikus körben táncol mezítelenül, csak magát mutatva, semmi mást, még gondolatát se, arcát se, olyanképpen mint Dávid tette.
"...ahol bebizonyosodott, hogy a templomot nem a nép, hanem a pap tölti be." (Johann Wilhelm Ritternek Franz von Baaderhoz írt leveléből. Közli Walter Benjamin: Német emberek, Budapest, 1948. 60 old.)
HARMADIK KÉRDÉS
Kunszt György: Világviszonylatban milyennek látod Lajos rangját a 20. század harmadik negyedének grafikájában, kalligráfiájában?
Kotányi Attila: A kérdés megválaszolásához azt az előjogot kérem, hogy szabadjon legalább 60 évvel előre-szökdécselni. Visszanézve könnyebb prófétának lenni.15
Legalább kétszer annyi ember lesz a földön, mint ma. Legalább 80 százaléka ezeknek a proletár százmillióknak városokban fog lakni. Fischer — nagynevű osztrák marxista Szabó generációjából, aki nem él vissza a történelem-filozófus Marx nevével, valamely jó ürügyet keresve — azt írja a 70-es években: a Föld ilyen tömegű és dinamikájú elvárosiasodása, ez az osztály nélkülivé vált kora a proletáriátusnak, amelyet Marx világforradalomnak nevez. Amit ma minden hozzáértő szociológus lát, ami jön, az az. Szabó (aki Fischer elemzéséről nem tudott) erről is szalagra felvett előadásokat tartott nyugaton élete utolsó tíz évében, szűkebb körben.
A hangsúlyt a történelem-filozófiai fordulatra tette, és nem a már most, ma is jelenlévő szellemi természetű elsatnyító és elidegenítő elszennyeződésre, mint azt Adorno, Marcuse és számos követői teszik.16
A kép, amely visszanézve feltárul előttünk: a legtöbb milliós város Ázsiában van. (Kínából visszatért utazók már most azt a viccet (?) mesélik, hogy egy-egy ötmilliós város nincsen feltüntetve a térképen.)
Ezek a sok-százmilliók a maguk ősi, képírásos módján írnak, olvasnak, festenek. (Nemrég láttam vendégül az NSZK-ban kínai tusfestő főiskolai tanárt.)
Másrészt: a fejlett államok és gazdagabb dél-amerikai, közép-amerikai metropolisok színes proletárjai folytatják már megkezdett falrafújt, barlangnyelvű tamtam-hírverésüket.
A mai múzeumokból sok minden a pincékbe kerül. Ki tudja, mi kerül az üresen maradt falakra? Talán mégis valami abból, amit keleten és nyugaton az osztálynélküli proletáriátus egész jól ért, mert a saját önkifejező nyelve? Ügy, mint ahogyan az electric bugi a mai néger suhancoknak?
Vagy kizárólag egy 100—200 évvel ezelőtt élt művelt és jómódú európai polgárság művészete? Egy polgárságé, amelyet könyvekből, de főleg video-szerű elektronikus könyv- és filmtárakban lehet még felidézni?
Kérdésednek van egy olyan értelme is, amelyet egy szigorúan esztétikai szaknyelvre17 lefordított műtörténetnek és műkritikának kell megválaszolnia. Meglepő volna, ha ilyen szakértői elemzések a jövőben sem látnánk világot, se Magyarországon, se Vas megyében.
Miért olyan meglepő? Mert ha egy kicsit is igazam van, akkor a régi barlangi és új képírásos festészet a feltörő nyugati-keleti világproletáriátus legönérthetőbb-közérthetőbb nyelvképző népművészetével szoros rokonságban van.
Ebből Szabót is nehéz lesz kirekeszteni. Ha nem megy másként, kötélnek állok: fogadjunk.
NEGYEDIK KÉRDÉS
Kunszt György: Egyszer úgy beszéltél Lajosról, mint „Zen-mesterről”. Szerinted van-e köze Lajos grafikájának a Zen-buddhizmus művészetéhez, volt-e szó Lajosnál explicit művészeti, vagy általános értelem ben vett Zen-opcióról? Vagy inkább csak arról beszélhetünk, hogy spontán módon reprodukálta a Zen kalligráfiáját?
Kotányi Attila: Szabó Lajos képei nem ábrázolnak semmit, semmi mást, mint magukat, mint egy szép nő. Erről a fajta semmiről van szó (Szabó Lajos: "Egy szép nőnek csak szépnek kell lennie.").
Erre az összefüggésre a "semmi (más)" és "magam" között, mennek vissza Kelet-Ázsiában a legnagyobb szellemi tradíciók.
A Buddha dharma (tanítás) kulcsszava: sunyata. Központja a meditációs praxisnak, de a róla szóló elméleteknek is. (lásd Nagarjuna 2. sz.) "Titokteljes semmi"-t jelent.
Az "önmagára vonatkozás" mindig is fontos témája volt Szabó Lajos gondolatvilágának: a hiúság is az, de az alázat is. Az előbbi szerinte "horgas", az alázat "tűszerű" végtelen.
Az önmagára vonatkoztatás a logika módszere is, nem észrevett hiba miatt önellentmondó létezők, posztulátumok, axiomatizmusok felderítésére. Ilyen fajta logikai kísértetet fedeztek fel matematikusok a 20. sz. elején a matematikai halmaz fogalmában. Szabó életének filozófus éveiben nem szűnt meg e kérdéskörrel foglalkozni. ("Ilyesmivel is foglalkozik egy modern marxista" — mondta már fiatalkori tanítómestere, Karl Korsch a 30-as évek elején.)
Ami semmi más, mint maga, nincsen benne idegen elem, meztelenül mutatja magát, azaz, ami magától értetődik, ami evidens (Zalai Béla: Közvetlen tapasztalás). A tiszta, transzparens magától értetődőt ugyan se képben, se képletben nem lehet megjeleníteni, de mindnyájan teszünk egy kézmozdulatot, ha valami valóban magától értetődőre akarunk mutatni. Amit senki és semmi más nem tud bizonyítani.
Ez az a gesztus, amelynek a képírásos dialektika, a kalligráfia születését köszönheti, Kínában éppúgy, mint Euro-Amerikában, sőt, az araboknál is. "Ne akard megérteni" - mondja egy régi zen mester a kalligráfiára, jóllehet ez a kínaiaknál maga az írásjel, amelyet olvasni lehet. De ez az olvasás megzavarná azt az élményt, hogy "nem mond semmit", semmi mást, mint önmagát.
Az európai ember a MAGÁTÓL ÉRTETŐDŐRŐL Mózestől és Anselmustól hallott.
A magától értetődő filozófiai kultusza pedig a matematika transzparenciájához tartja magát Platon óta Descartes-on át egészen Kantig. Innen inspirálódik.
Sz. L. gondolkozásának egyik metszetét "nyelvmatézisnek" nevezte. (Surányi László jól mondja, hogy abban egy ellentmondás—örvénynek kell lennie: tremendum-nak, idegent elrokonítónak.)
A távolkeleti kultúrák nem hoztak létre jelek közötti jelbeszéd segítségével operatív matézist. Jóllehet nincs hiány tudatosságban, ami a jelet (mantra, mandala) és a gesztust (mudra) illeti.
Sz. L. és a zen-buddhizmus illetve zen-tusfesztészet és kalligráfia érintkezőpontjainak szigorúbb bírálatot is kiálló demonstrációjához be kellene mutatni a jelelmélet európai és ázsiai változatát, Sz. L. és a zen felfogása szerint. (Válaszaimban a prizmatika mellett valószínűleg legjobban a jel-, a nyelv-, és a tapasztalás-elmélet fog hiányozni.)
Sz. L.: „A jelzés azonos az érzékelés és gondolkozás problémájával.” „A jel a lét minimalizált formája.” (1947)
Ugyanez zen-ül: "Keng tanítványa Lao-cehez jön. Lao: Ki mindenkit hoztál magaddal? A tanítvány hátrafordul, de nincs ott senki. Ijedten áll. Lao: Nem érted?"
Sz. L.: "Jel, kép, kifejezés szeretetből van, ebből létezik, ez az ontológiája." (1947.)
"Jel az, ami továbbmutat: mozgás és értelem funkcionális közvetítő állomása." (8 évvel az első jelszövetű képírásos absztrakció előtt.)
"A legegyetemesebb jel: a szó." (Ezt elhallgatja vagy tagadja a zen.)
"A »jel« szóban benne van, hogy két értelmes lény nélkül nem lehet jelezni."
"A matézis képeit is jelenségként kell felfogni... Minden jelzés matematika-karakterű, differenciát jelez... Élőképek és giccs-képek vannak a matematikában is, nem pedig kép és (lesikált) absztrakció kettőssége."
"Jelzés és képzés a megismerés nyersanyaga."
"A képlet a kép szerkezete."
"A kép egyensúlyt tart a világgal."
"A képlet közösségszerű, mértékszerű, uralomszerű."
"Az értelem az, ami közös."
"Logos-gondolat és közösség-gondolat egybeesik." (1947.)
Ha a régi Kínában a császár udvarában valaki magasabb hivatalra jogosító Vizsgát akart tenni, akkor abból kellett vizsgáznia, hogy mennyi magától értetődő, mondjuk mennyi tiszta harmónia és kifejezőerő volt a furulya-játékában. Ázsia inkább a művészetben, a pársoros versben, a tusfestészetben és a saku-hatcsi furulyával kultiválta a magától értetődőt. Ez utóbbi művészetek eredeti művelői kolduló vándor szerzetesek. (Szabó Lajos se volt idegen ettől a vándorszerzetestől. Melyik magyar költő, festő volt ettől idegen?)
Az önmagára vonatkozással kapcsolatban említettem, hogy ez a sunyata nevű semmi a veleje ezen meditációs praxisnak is. Ezen lelkigyakorlatos értelemben a sunyata jó fordítása: az önzetlenség begyakorlása, vagy inkább annak felfedezése, hogy egyáltalán mi az? (Idevágóan a Magyar Buddhista Misszió sok értékes felvilágosítást közölt.)18
Szabó Lajos számára is gőg és alázat dialektikája a szellemi világ kulcsa, ezen mérleg nyelvének állásától függ, hogy valaki mit képes elgondolni. Vagy akárcsak utánagondolni, kapiskálni. Nietzsche és Dosztojevszkij és nyomukban többen ilyen lélektant művelnek (ha ezt még így lehet hívni, és ezen a ponton megint magától adódik a zennel való rokonság.)
Az így jelzett szellemi körben (időben, térben távol esnek!) egy elrokonító dialektika uralkodik, nem elidegenítő. Így jutunk a nyomára annak, hogy mit is mond Szabó Lajos dortmundi 1960-as kiállításának mottója: „Rajzos m editác ió k .”19
Néha tréfálkozva mondta, hogy ő bizony ezeket nem rajzolta. "Hát kicsoda akkor?" - kérdezte a felesége. "Kérdezd meg a Jung Institut-ot Svájcban!" (1965.)
A modern gondolkodók lélektanának zennel való rokonságát ma Ázsiából nézve is így látják.
De az általad feltett kérdésnek van még egy megválaszolatlan pontja, mégpedig az, hogy volt-e Szabó Lajosnál explicit művészeti vagy általános értelemben zen-opcióról szó?
Utolsó éveinek egyik betegeskedése idején Ágnes felesége a könyvtárból egy művészettörténeti és buddhológiai zen-kalligráfiai szakkönyvvel lepte meg (1966). Szabó: "Egész köteteket kellene írnom csak azoknak a kategóriáknak a megértéséhez, amelyeket a dologhoz ismerni kell." Ezek szerint oly közel érezte magát a zen-kalligráfiához, hogy az azt megvilágító (existenzerhellende) kategóriákban a saját képírásos dialektikájára ismert. Ráadásul ott is és nála is a pusztán szórakoztató elem a margóra szorul, vagy cseles, kétfenekű. "A grimaszos, vagy ronda se karikatúra" - mondta, - "hanem karakterisztika."
Negyedik kérdésed úgy kezdődik: "Egyszer úgy beszéltél Lajosról, mint Zen-mesterről."
Nos, ha erre a kérdésre azt felelem, hogy "igen világos: Szabó Zen-mester volt," akkor Huang-po (9. sz.) csan rendfőnök, akitől igazán tartok, legorombít a sárga földig. Igaz ugyan, hogy ezt még jobban meg kell tennie, ha én kicsit haboznék, és aztán tagadnám, hogy Szabó az lenne.
Szabó Lajos egyik kiállítási katalógusában képeinek nagyrészét így nevezte: zen-projekció.20
"A történelemnek vannak olyan csodái, mint a gótika meg a zen" — mondá egyszer.
Szabó Lajost könnyű nem érteni: csak az kell hozzá, hogy valakit ne érdekeljen különösen az alávalóság, a hazudozás teoretikus és praktikus változatban, kizsákmányolás, az államosított és nem államosított gengszterizmus, perverzió és annak megszentségülése. Mi több, már annyi is elég az általa képviselt gondolattendencia utálatához, ha valaki érdeklődik ugyan élet és társadalom előbb felsorolt mérges bogyói iránt, de csak utálattal. Minden rokoni érzés nélkül, csak görcsös elhatárolódással, vakon az iránt, hogy a puszta megtorlás ideája, impulzusa mögött mi rejlik. Szabó barátunk mélységes sajnálatát nem korlátozta a halálraítéltekre, vagy a bezártakra.
„A szép az igazság egy formája, amely rokon az értelemmel és a szellemivel...”
(Dortmundi kiállítás-katalógusból, 1960.)
Összefoglalva: tapasztalatom szerint mennél felületesebben keressük a rokonságot a zen-festészet és Szabó Lajos képírásos dialektikája között, annál kevésbé lehet azt felfedezni.
ÖTÖDIK KÉRDÉS
Kunszt György: Milyennek látod Lajos grafikájának kapcsolatát Vajda Lajos művészetéhez? Folytatása-e Szabó Lajos Vajda Lajosnak?
Kotányi Attila: Hogyan komponál a zenész? Ügy, hogy belső hallása segítségével valamit tesz, játszik vagy hallucinál, egy vagy több hangszeren, valamiféle játékszabályok szerint. Az utóbbit vagy átvette vagy maga találta ki. Azt is lehet mondani: így teszegetve talál rá a zenére. Nem fabrikálja. Nos, a zenei alkotásnak emiatt a nem-ábrázoló volta, nem-lemásoló volta miatt fontos bába-szerepe volt a modern képzőművészet születésében. Kandinszky, Klee és sokan mások muzsikusok voltak és folyton zenéről papoltak.
Az itt vázolt munkamódszer Vajdára is jellemző. Ráadásul őt Bartók módszere közvetlenül inspirálta.
Szabó Lajos nekem nem tett olyan kijelentést, hogy ő folytatná Vajdát, szívbéli barátját és párizsi koplalótársát. Azért nem, mert egyrészt Vajda neki nem elődje volt, hanem társa, másrészt, mert ez magától értetődő. De e mindenre kiterjedő szellemi közösség és a továbbfejlesztés nem külsőleges hasonlóság, hanem esztétikailag elemezve: a kompozíciós teszegetés folyékonyabbá válásában van. (lásd: kollázs)
"Fluxus" - így nevezte magát egy művészcsoport az 50-es években. Érdemes megjegyezni, hogy ezekben az években sok festő kezdte, vagy kezdte újra pályafutását kalligráfiával, gesztussal. (Bissier, Matthieu, Hartung, Hantai, Pollock stb.)
Vajda barátja, Kornis Dezső is igazat adott utólag Szabó Lajos kezdeményezésének, mikor maga is erre az útra tért. "Igaza van Szabónak. Igazán szubjektívnek lenni kalligráfiával lehet." Azt lehet mondani, hogy Lajos törte át a magyarországi provinciális elmaradást. Az ellenállásokból is jól látszott!
A jövőben Szabó Lajos Vajdához való viszonyáról igen gazdag kép fog megjelenni. Vajda őt bensőséges barátjának tekintette, talán szellemi kalauzának is. Ezt már arról a Szabó Lajos portré-kollázsról is le lehet olvasni, amelyet Vajda Párizsban készített. A premier-plan Szabó-fotó hátterében akasztott emberek és egy pópa. Súlyos, osztályharcos realitással terhes idő keréknyoma vérben, sárban; a szocializmus mint az ettől a múlttól való megváltás ígérete és ennek a vállalkozásnak a lézeresen ragyogó, új kapcsolódása egy ezeréves másik népi realitással, a szenvedő Krisztus-testű Megváltóval, a megtestesédett Megszólalással, Logosszal.21
Vajda távol állt a dekoratív biblia-illusztrációktól és közel a szellemi, - Szabó szavaival - "prizmatikus" ikonokhoz. Az ikonok keletkezésénél a képírásosság is nyilvánvaló.
Szabó Vajda festészetével számtalan alkalommal azonosította magát. Ennek a festészetnek beteljesedését a teljes felületet betöltő, örvénylőén, napfoltosan gyökeres, legkésőbbi szénképekben látta, főleg abban, ahol a fekete örvénylés az egész képet kitölti. Nem rokon-e ezen képek forrongó fluxusa azzal a csomós-görcsös kiindulással, amelynek mindig váratlan feloldása Szabó Lajos képírásos dialektikája?
Köszönettel tartozom e cikkért (is) Tábor Bélának, aki 1946-ban felfigyelt rám, és evvel lehetővé tette, hogy Szabó Lajost személyesen megismerjem. Meg azért is, mert életem során, ha kértem rá, segített talpraállni, és megtudni, hogy azt hogyan kell. Köszönet jár Kunszt György barátomnak, aki most is megállta a sarat.
1 Az általános szóhasználathoz tartva magamat, dialektikának hívom : a) a meghasonlást gondolatban-szóban-képben (az utóbbinál: szétesés, inkoherencia), és az élet sodrában; b) e meghasonlás, konfliktus megbékítését, csillapítását is; c) azt a logikát, amely számotvet, képes számotvetni az ellentmondással és azt visszakapcsolóan oldani is tudja. Szemben a formálisnak nevezett logikával. De a védák és a hinduizmus Rúdra—Siva—Natarena mítoszát is szigorúan ide kell értenem, mert a dialektika a) b) c) értelemben vett gondolata emberemlékezet óta ott járja fenséges táncát sok százmillió ázsiai lelki szemei láttára. Ahhoz képest, ahogy én itt Sivát képes beszéddel megidézem, e tekintetben Szabó Lajos tartózkodóbb volt, tartózkodóbb mint akár Nietzsche, akár a mai francia filozófusok. Megvetette a mítosszal való játszadozást is, ezt a látszatot is gondosan kerülte. Egy ókori görög, vagy indiai mítosz nem azt a szerepet tölti be ma, mint eredetileg: elmondani, ami valóban van, az egész népnek. Ez a mítosz értelme; a szó ezt jelenti. De ha ezt nem tudja jelenteni, mert hiányzik a hozzáillő kultúra, kultusz és hétköznap, sőt, a nép maga, akkor mesévé degradálódik. Jóllehet a mítosz minden, csak nem mese. Ami nem szól persze a mese ellen. 2 Sem valamely közeli leszármazottját a mítosz családjában, Buddha rangjában lévő segítő népi és asszonyi szörnyeteget Jávában, Burmában, Japánban, Kínában, Tibetben. 3 Az önmagával való meghasonlást megtestesítő, annak ritmusára tarantellát táncoló fenséges szörnyeteg nem csak vésztjósló, hanem segítő is: a náci-mindenség önellentmondásának rákfenéje meghozta Szabónak is a szabadulást Auschwitzból. 4 A dialektika meghatározásában Sz. L. Philonhoz (1. sz.) kapcsolódott: "az egységes hasadása és az egymásnak ellentmondó felek megismerése." 5 Látható Vajda kollázsán Szabó arcképével. 6 Picassót Szabó nagyra tartotta, de nem szerette különösen. Úgy látszik, mégis volt közös vonásuk. Picasso barátainak elbeszéléséből tudjuk, hogy olyan veséző humora volt, mint Szabónak. Vagy fordítva. Jóllehet Picasso csodás kecskerajzai és kvázi-kalligrafikus rajzmodora egészen közel állnak a képírós Sz. L.-hoz. — A kecskéket feltétlenül megirigyelhette!! 7 Olyan sok krimi-ponyvát fogyasztani, mint neki, csak Fejér Lipót matematikusunknak és Ernst Blochnak sikerült. Nekem eddig nem sikerült különbséget felfedezni Szabó Lajos szociológiája (ekkleziológiája — K. Gy.) és kriminológiája között. 8 Hadd hárítsak eleve el minden felesleges kritikát amiatt, hogy én Sz. L.-ból fenegyereket csinálok. Az is akart lenni. De időben legyen mondva, hogy ne kelljen később visszavonni a mondottakat: a filozófiai dialektika, vagy az ő terminológiájában a prizmatika fenegyereke akart lenni. Majd mindenki, akit érdekel, eldöntheti, hogy sikerrel járt-e ? Lesz rá idő. 9 Ezen válaszom Huszár Magda jó emlékező képességére támaszkodik. Csodálkozásomra még arra is emlékezik, milyen ruhát hordott Fekete Béla látogatásakor Rudas László utcai lakásunk sarokszobájában 1955 őszén. Azonkívül a leközölt kalligráfiák egy része az ő gyűjteményéből származik, amely saját választása Szabó felszólítására (1967). 10 Első kiállítása Nyugaton egy csoportkiállítás volt Brüsszelben, 1958-ban. Több Vajda-kép bemutatása mellett résztvettek: Bálint Endre, Kotányi Attila és Szabó Ljubomir. A lehetőség Huszár Magdának volt köszönhető, aki az egyetlen franciául tudó volt közöttünk. E kiállítás lehetővé tette Szabó Lajosnak és feleségének, hogy hivatalosan átköltözhessenek Bécsből Brüsszelbe. A brüsszeli Beaux Arts — ahol az első kiállítás történt — 1959-ben egy második kiállítást is rendezett Szabónak. 1960-ban a Ptah Galéria szintén Brüszszelben rendezett kiállítást neki. Ugyanebben az évben hamburgi, majd müncheni kiállítás következett, majd Dortmundban önálló kiállítás és Berlinben a Kongress Halle-ban egy csoportkiállítás. 1961: Düsseldolf, Strak Galéria, önálló kiállítás; 1962: Hagen, Karl Ernst Osthaus Museum, önálló kiállítás. Ide sorolható, hogy mely múzeumok vásároltak műveiből: Musée Royal és Bibliothek Royal, Brüsszel; Kunst Museum, Düsseldorf; Staatliche Kunstsammlung, Stuttgart; Städtisches Kunstmuseum, Duisburg; Booymans Museum, Rotterdam; Suermontt Museum, Aachen; Kunsthaus, Zürich; ÉTH Grafische Sammlung Zürich; Haubrichsammlung (most Valra-Richard Museum) Köln. Ezenkívül számos galéria és privátgyűjtemény Németországban, Svájcban, Hollandiában, Belgiumban és Magyarországon. Szabó Lajos kiállításaira a nyilvános regionális sajtó hívta fel a figyelmet, számos röplapszerű katalógus készült. A kultúrpolitikában is tevékeny esseni Volkwang Museum egyik vezetője, aki kelet-ázsiai művészethez is ért, rendszeres látogatóihoz tartozott. E rakétaszerű, gyorsan növő publicitásban feleségének, Polgár Ágnesnek döntő szerepe volt. 11 A szimbólum szót magyarra "jelkép"-nek fordítjuk. Ez a fordítás (és az eredeti szó) csak azért nem játssza v álaszaim ban a főszerepet, mert el van koptatva, jóllehet nélkülözhetetlen. Hiszen mind az 5 kérdésre válaszolhattam volna egyetlen mondattal: „Szabóban az az új, hogy egyetlen szimbólum-tánccal sikerült kifejeznie magát.” (Akkor aztán tiltakozhattak volna a Gresham mai utódai, azt prüszkölvén, hogy az utolsó évszázad prózai festészete nem heraldika, nem jelképeket, hanem székeket fest, mint Van Gogh és Juan Gris, akiről még lesz szó.) Álljon meg a menet! Jóideje felmerült a gyanú (nemcsak mióta egy japán cég 73 millió dollárt fizetett egyetlen Van Gogh napraforgóképért), hogy az a szék, meg a napraforgó, amit festett, közelebbi rokona a szimbólumnak, mint ezt 50 éven át sokan szívesen látták volna! Jó, a kérdés Van Goghot is mélységesen gyötörte! (Hogy a szentek helyett, a kor lehetőségeit számbavéve, festői okból káposztafejeket kell festeni.) A szim-bolon szó a görögöknél egy botot jelentett, amelyet kettétörtek, s akik kettétörték, arra használták, hogy annak a két embernek az identitátsát, akik majd a jövőben találkoznak vagy azok küldönceinek a biztos kilétét ők maguk meg tudják állapítani. Erre szolgál a kettétépett papírdollár is a mai alvilágban. (Szabó lelkesen fedezte fel a 30-as években, hogy az identitás logikai kérdésének olyan átható a kisugárzása, hogy a napi rendőrségi praxis is e körül forog: az identitás megállapítása körül.) Mindez azért is említésre méltó, mert tisztázni lehet a szóhasználat néhány kérdését. * Szabó maga ismételten úgy beszélt rajzairól, mint: "absztrakcióim". Nos, e szó ma általánosan elveszítette a képzőművészetben a varázsló szerepét, miután rövid 80 év alatt az egész képzőművészetet forradalmian átalakította. Az "absztrakció" értelme a rengeteg igenlő használattól - kevésbé az ellene mozgósított kultúrpolitikától - összezsugorodott értelmet kapott: nem ábrázolni valamely tárgyat vagy témát; a szót a divat elnyűtte. Ezzel szemben amikor még a szuprematista Malevics híres, csupán egy fekete négyszöget mutató absztrakt képét először állította ki, akkor ezt a kiállításon ugyanabba a felső szobasarokba helyezte, mint amelyben az orosz parasztházakban a házi szentkép fügött. Itt világos a szellemi ábrázolás, vagy inkább "megidézés" szándéka. Az ortodox ikon szigorú teológiája szerint nem leképezve ábrázol, hanem a szentet de facto odavarázsolja. Egész polgárháború dúlt a 14. sz.-ban az istenábrázolás tilalma és szabadsága körül, am ely egy kom prom isszum ban és pontos előírásokban végződött. Ha valaki pénzt ak ar felvenni a takarékpénztárból, nem a fényképét kérik, hanem az aláírását. Ezt használja a bank úgy, mint a szim-bolon-t a régi görögök, a félbetört, egymásba passzoló botot. A kérelmező identitása megállapíttatik. (Közben ugyan nyugati bankban filmezik is, mert ha bankrabló, akkor az aláírása nem segít az elfogásához.) Az aláírás szellemi portré - az akarat ujjlenyomata. Ezzel a hasonlattal szeretném feleleveníteni az "absztrakció" szó elhalványodott értelmét: önkifejezés; az identitás testi-lelki hasonlóságon túlmenő megnyilvánulásáról van szó. Ezt jelentette K andinszky és Klee pályája elején az „absztrakció”, am ikor kb. 27 festő érte el az akkor „absztrakció”-nak nevezett képkoncepciót. Ezekből 23 volt orosz. Elképzelésem szerint az ikonfestészet 700 éves (legalább!) tradíciója m iatt, ahol a jelképes vagy „m antra-logikás’’ (Ken Wilber) volt az egyetlen méltó ábrázolása a (szent) embernek és Pantokrator inspirátorának. A javíthatatlan okoskodók Vajdával szembeni szabotázsa minden részletében ezen kérdéskörhöz tartozik. — Uff! Ezek a képek természetesen nem "aláírások" a szó banális értelmében, hanem a szignatúra rokonai. Jacob Böhme, a modern érzékletesen szellemi világfelfogás első susztere az egész szellemi-anyagi mindenséget a „szignatúra” mintájára vázolja fel: Signatura Rerum ; önállóság, mint a tengelyét megőrző pergettyű (Mezei). Német protestáns teológusok négy kötetben mutatták ki a 60-as években, hogy mire megy vissza Marx filozófiai veleje, s így bukkantak rá Böhme döntő szerepére nála is, Newtonnál is, Leibniznél is. Lásd: Fetscher. 12 Szentkuthy Miklós halálának híre pár héttel ezen üdvözlet leírása után érkezett. 13 Ezen paradigmaváltáshoz az ő forrongóan újjárendeződő képében sok minden tartozott: a tudomány iparosodása, összeszerveződése a világkultúra piacával, személyi találkozásaival (lásd Stephen W. Hawking találkozását Sedow-val és más vezető szovjet teoretikusokkal; Norbert Wiener életen át tartó konkurrenciáját Kolmogoroffal, stb.), s mindaz, amit a szociológus ma második ipari forradalomnak nevez: automatizálódás, mikroelektronika, decentralizáció, biotechnika, műanyag kémia... a tőkeforgás erős gyorsulása (600 m illió értékpapír cserélt gazdát a New-York-i elektronizált tőzsdén az 1987. évi őszi kurzusösszeomlás napján, egyetlen napon! Szabó ismerte Rosa Luxem burgot). 14 A korban eluralkodnak a tudományos módszer közbülső, szerszámszerűen előállított és úgy is használt fogalmai, szellemi produktumai. Ezen közbülső tételek úgy érvényesek, olyan értelemben stimmelnek és biztosítottak, mint ahogyan a szerszám hasznos. Innen az elnevezés: "instrumentale Vernunft", szerszámosított értelem. (Horkheimer, Adorno és Mezei Árpád). A kifejezés megnevezni hivatott a tudomány-ipar sajátos és hatalmassá nőtt szellemi kincstárát és azt a sajátos sodrást, amely úgy nyilatkozik meg, mintha itt egy önálló akarat irányítana. (Goethe varázsló-inasa.) Az így eluralkodó korszellemtől, az "instrumentale Vernunft"-tól való elhatárolódásra fordította Horkheimer/Adorno, valamint Heidegger is alkotó éveinek utolsó harmadát. Sz. L. kalligráfiája hatásosan védi egész munkásságát az "instrumentale Vernunft" sodrától, beleértve a tudományra hivatkozó futurológia, a boldogság korát jövendölő New Age mozgalom széles söprését. Az elhatárolódáshoz így Sz. L.-nek sem olcsó tömegsikert nem kellett segítségül vennie, még csak egy szektát se kellett alapítania. Mindez sokat hozzáad "egyéb dolgaihoz". "Józanság, - délben 12 óra." (Sz. L. 1947) 15 Vegyünk előre néhány kérdést Szabó Lajos kalligráfus-festőségéről. Kilenc erősen (!) hányatott év természetesen nem enged meg olyan mindenirányú kibontakozást, mint ez számos festőre elmondható, akik a kifejezés minden eszközének birtokába jutottak, majd azokat tartósan kultiválták, kiállították, kijavították, megbeszélték, elvetették. Így jómagam Szabó színes képeit kezdő munkáknak, műhelybe való kísérleteknek tartom. Kivéve ecsetvonásokkal és azok kereszteződésével létrejött akvarell képeit: indián népművészet akvarellben, de az ott tipikus színekhez még egy ikon-szín jön hozzá, az ezüst! [Indiánszínek és ezüst.] Ezzel jogosan várhatta el, hogy fekete rajzos absztrakciói színélményt váltsanak ki a lebegő figyelemre képes nézőben. Ezek az akvarellek előrevételezték azt az Amerikában közel ezidőben keletkezett festőiskolát, amely a "pattern-festészet" néven ismeretes. (A szót "szerkezetes m intának", vagy "mintastruktúrának" lehetne fordítani.) Levezetve, képpé téve vásári bódék és más látványos mintázatokból. Szabó Lajos a pop elejét érte meg. "Ebben a modorban is lehet valaki igazi festő." A kor olyan, hogy mindjobban a művészi kifejező nyelv másod-harmad-tizedrendű elem ei - játékai - grimaszai foglalják le a néző figyelmét, mind tolakodóbban. Ezt a pop-fejlődést talán elkerülhetetlenné teszi a jelszerű Kandinszky-absztrakcióból kifejlődött 20. sz-i képzőművészet mind szélesebb körű elterjedése: a népszerűség ára. Ezeket a nem-elsőrendű képelemeket és kifejező eszközöket a gyakorlott festő játszva felcsípi, ha kedve van rá. Ez érvényes a design-ra (formatervezőre), az építészre és szobrászra is. Mindezzel a felcsípéssel Szabó nem sietett. Ez közvetlenül azzal függ össze, hogy egész életén át mind finomabb patikamérlegen mérte a népszerűség hajhászását, amiért művészetben, szellemiekben, politikában és barátságban mind többen áldoznak fel mind többet a legtehetségesebbek közül. Ennek az utánaengedésnek a megfordításában látta a titkát annak, amin olyan sok nemes lélek siránkozik szívettépően: miért nem érvényesül, miért nincs hatalma, következésképpen miért nem hat "e világban" az igaz, a jó, a szép: ami nem aljas? Szabó Lajos a Kassák-kör és más, ifjú korában viruló fél-földalatti marxista mozgalmak tapasztalt embere volt. Nem hiába dobták ki a vegyésztanulót, mint szubverzív elemet. Mikor rájött, hogy milyen lejtőre kerülnek még kis csoportok is, ha a népszerűséget hajhásszák, feloszlatta kis baráti csoportját is, kiadván a jelszót: "antiorganizáció!" Rövidítve: „AO”. Ez a felfedezés egész életének vezérfonala lett, miután rájött, hogy micsoda nagy tévedés a népszerűség hajhászása révén támadó kényszert úgy lebecsülni, mint ez mindenütt történik, kivéve nagy művészeket (Ady — Tábor Ádám jól mondja a Hasbeszélő rövid manifesztumában! — Bartók, Vajda), s valódi kutatókat. Szabó Lajos e rövidített jelszót (antiorganizáció), ezt az AO-t élete végéig saját aláírásának tekintette, olyanynyira, hogy ha a rajzaira egyáltalán valami aláírást tett, azt írta rá: AO. Ebből a felfedezésből Tábor Bélával nem csak gyakorlati konzekvenciákat vontak le, hanem innen van az egyetemes produkció nagyjelentőségű értékelméleti anatómiája is, mint ez az "ipari axiomatikában", annak 11-fázisos, koncentrált körökből álló leírásában található. "Menjél vissza országodba" - mondja a 12. sz. közepén Dogen Zenji kínai zencsan-mestere, többéves tréning és az ifjú japán főnemes szellemi felébredése után - "menj az erdőbe lakni, távol a császári udvartól, válaszd ki a legtehetségesebbeket, azokkal törődj és húzzad mihozzánk egész országodat!" Ez aztán meg is történt. (Japánban a zen nélkül semmit sem lehet megérteni. Főleg nem a dekadencia formáit, az alvilág iránti respektust, kriminalitáson belüli szokásokat, a sznobizmust, amely a halálra hiú kamikazét fűti.) Szoros hasonlóság van Dogen és Szabó Lajos között — és 600 év különbség. * Szabó Lajosnak életében már nem is kellett igazat adnia Nietzsche százéves jóslatainak: ha az emelkedettebb értékek és az ezt képviselők ilyen tempóban köszönnek le eddigi ideáljaikról, akkor rövidesen a gengszter lesz az ideál. Minden Nietzsche-ócsárlás ellenére a polgárság romlásának ezt a kritikus perspektíváját Lukács is átvette a fejlett országok szabadidőt kitöltő kultúriparából. Túlzás nélkül: a való életben is, nem csak a film színházakban nincsenek gazdagabb emberek Florida partjain, mint a gengszter-kábítószerkereskedők. A mai filmben egy A1 Capone szerepét a legjobb színésznek adják, s a film sikere — már csak elhihetősége, realizmusa miatt is — biztos, Európában is. Szabó Lajos nem képzelte (tévesen) az absztrakciót a realizmus ellentétének. Már Kandinszky is így látta: absztrakció és nagy realizmus, ugyanaz a műfaj. Szabó csak az ellen tiltakozik, hogy a (művészet lényegét illetőleg, "hamisan magától értetődőnek feltételezzék a »figuratívat«. Csak meg kell nézni 60 ezer év festészetét." (Ptah Galéria röplapja, 1960. jún. 4—16-ig tartó kiállításáról.) 16 Walter Benjamin és Adorno konfliktusa is abban állt, hogy Adorno/Horkheimer szerint a Megváltó eljöveteléig csak a negatív - mint én mondom: elidegenítő - dialektika megengedett. Ezzel szemben Benjamin olyan erősen "elrokonító", hogy szerinte még a történelem negatív sodrását, eseménysorát, borzalmát is úgy kell megérteni, hogy a pozitívumra kell visszavezetni. (Reklám és propaganda szuggesztív hatását a nyelv mindenhatóságára és arra, hogy az áldozatok és "kritikusok" ezt nem akarják tudomásul venni, ostobaságból.) Tábor Béla: a negatívum ellen úgy kell küzdeni, hogy (saját) pozitívummá kell átalakítani.” 17 Mi az a "szigorúan esztétikai szaknyelv?" Ezt a kérdést csak azért vetem fel, mert Szabó Lajos a műkritikát, a művészettörténetet és az esztétikai elemzést nagyrabecsülte, akár a kertészetet, vagy a mai környezetvédelmet, a levegőés vízszennyeződés elleni kutatást, a törvényhozást és praxist. De önálló, az etikától és logikától kicsit is elkülöníthető esztétikát nem ismert el. Ez a hármas összefüggés filozófiájának központi kupolacsarnoka. Prizmatikának hívta, W. Benjamin után. mert a prizma, az üvegprizma 3 éle függ össze olyan módon, ahogyan ő az említett hármasság közötti összefüggést leírta. Az önkifejezés a prizmatika nevű csarnok kulcsa - hogy hasonlattal éljek. Idézzünk egy mai szerzőt. Wilhelm Schmid írja a következőket a Merkur 1988. májusi számában megjelent Die Geste der zeichnenden Hand c. cikkében: - "Minden kornak saját esztétikája van és ebbe belerajzolódnak etikájának alapvonalai; az észlelés formája és az értékelés rendszere egymásba fogaskerekeznek. Az impresszionisták robbantották fel a helyes magatartás »kánonját«, amely a képbeli reprezentációban fellelhető volt és ezáltal különösen beható példáját adták egy kor esztétikája és etikája közti összeműködésnek. Az impresszionisták és a rákövetkező avantgarderok munkái sokkal többet jelentenek, mint puszta esztétikai tettet. Nem kevesebb ez, mint az »önalakítás emancipációja« (Wichmann), amely a saját egzisztencia mozgásának formájában kiviteleződik.” (357. o.) (Lásd a cikk „önkifejezésre” vonatkozó válaszát a 2. kérdésre.) - "Degas számára a gesztusból lett az egyetlen tárgy-téma. Mert a mozgás milyensége az, amely az emberben a lényegesre mutat..." (356. o.) - "Húzzon vonalakat, sok vonalat - ezt tanácsolta az öreg Ingres a fiatal Degasnak, ahhoz, hogy »jó művész« legyen. Ez lett Degas művészetének és életművészetének központi tétele." - "A rajzolásnál vagyunk a művészet eredeténél, mint Bernd Growe Seurat rajzaival kapcsolatban megjegyezte... Rajzolni annyi, mint vonalakat húzni... Általában a művet Kant az Ítélőerő kritikájában úgy definiálja, mint az ember által hagyott nyomot: vestigium hominis video. A nyom mindenekelőtt a rajzban lelhető. Az írás csak egy válfaja a rajzoló kéz ezen gesztusának... Egészen világos lesz rajz és írás rokonsága a 20. sz-ban először Beuys vagy Cy Twombly azon rajzain, amelyek semmi mást nem mutatnak, mint egy kézírást..." "...a rajz vonala az ő (Degas) keze kifejező mozdulatának a nyoma, az egzisztencia és önmaga alakításának gesztusa." (360. o.) Szabó Lajos azonban a dialektikát, a logikát is egyenrangúan belevette az itt leírt kölcsönösségbe. Nem "belevette" hanem egy életen át evvel a hármas kölcsönösséggel foglalkozott. Az itt kipróbált megnevezés: "képíró dialektika" nem más, mint e trinitárius összefüggés. Minden Sz. L. életművére vonatkozó leírás, vagy kritika, amely megspórolja a prizmatika alapos tárgyalását, csak félreérthető lehet. Ezt a véleményt sajnos az itt adott válaszokkal és a hozzá fűzött jegyzetekkel kapcsolatban is fenn kell tartani. 18 Ha az önzetlenséget úgy képzeljük el, mint egy tavat, akkor a Zen annak forrását úgy hívta: anatta, ami annyit jelent, hogy „nem-én”. Merész dolog volt Lajostól, hogy ezt a forrást a régi szóval élve alázatnak merte nevezni. A következőket mondta: "Az alázat a nagyobb érték elismerése." "Az alázat a magas, a növekvő követelménnyel szembeni tehetetlenség." "Az alázat a szabad, kutató magatartás." "Az alázat az önállóság egyetlen kritériuma." "Csak az alázatos keres okot." "Az abszolút értékelés, realizmus, formák születése, alázat - különböző kiindulópontból ugyanazon életmozzanat különböző nevei." "Az alázatos táplálkozás, a baaderi bentlakás, gőg és alázat esztétikája Nietzschénél." A középkor óta az alázatot valósító axiomatikus tudás és praxis még az egyházakban is kiment a divatból. Ennek következtében (!) olyan hamis látszat keletkezett, mintha az ókor és középkor metafizikája tarthatatlan volna, éppen azért a szélső dialektikáért, amelyet a tökéletlenség—tökéletességgel kapcsolatban Szabó szavaival is felidéztem. A középkorig a zsidó kabbalától a keresztény teológiáig és misztikáig e tekintetben egységfront volt: az alázat strukturális kapcsolat az abszolút és a relatív között, a mítosz angyalainak segítsége nélkül. A trinitárius szerkezetétől megfosztott metafizika valóban két világra törik szét. Érthető tehát, hogy szinte versengés indult a metafizikai tradíció felszámolására Nietzsche elődeitől kezdve egészen a Heidegger-utódokig. Szabó Lajos visszanyúl a középkori—ókori folytonosságig, amikor kideríti a metafizikai spekuláció kényszer-elárverezésének az alázat tagadásában rejlő okát. Csatlakozik Raschke brémai teológus jelszavához: „metafizikáljatok!” (1948/62.) Nem maradnak ők azért egészen magukra: Ady miatt se, Rilke miatt se. Az utóbbi követeli magától: "mindig magasabbtól legyőzve lenni!" Nos, ez úgy hangzik, mintha egy olyan kudarc hő vágyáról lenne szó, amely csak kevés egzisztencialista filozófus számára járatos (Camus, Gabriel Marcel). 19 Aki nyíltan pártot üt a jóság, az igazság, a szépség mellett, az erkölcsprédikátor vagy sznob? Ettől a csapdától csak a napi megtisztulás mentálhigiénéje óvja meg a jóakaratú tökéletlent. A japán kultúra Mózese vagy Szent Istvánja — Dogen — hirdette meg kínai lelki edzőjének tanácsát: Nincs más jóság és megvilágosodás, mint a napi zazen, a napi kivándorlás a zagyvából a magától értetődő világába. Szabó 10 éven át - ha csak lehetett - több órán át rajzolt. Lubickolt a magától értetődő folyó vízében? (Már filozófus korában reggel folytatta este abbahagyott nyelvmatematikáját, még mielőtt valakivel is szót váltott volna.) * Az itt leírt kardinális hasonlóság miatt, ha akarta volna, se sikerült volna más szagúnak lennie, mint Zen- vagy szufi-szagúnak. Itt spontán érintkezésről, rokonságról van szó. Az idegenhez való odadörgölődzésnek nyom a sincs. A mai amerikai és nyugat-európai spirituálisán kereső Kerouac—New-Age-generációknak állandó kísértése a messzeségtől megszépített távolinak, az egzotikusnak ilyenfajta romantikus és jövőt jósló kisajátítása. Szabó Lajosnak erről a témáról több időszakban volt alkalma Hamvas Bélával tanácskozni. A Zen-buddhizmust Buddha beszédeiből (Neumann fordításából) és D. T. Suzuki írásaiból ismerte meg, akit különös fenntartással igen nagyra becsült. Jómagamnak életének utolsó éveiben feltűnt, hogy kívülről ismerte a Hinayana tan axiomatikáját. Váratlanul és látszólag mellékesen ilyesféléket idézett is belőle: „Csak azt vedd el, amit odaadtak neked.” Szabó Zen-vonatkozásának talán legfontosabbja: a Zen-reformáció 700 évvel Buddha után azért keletkezett, hogy senki - aki azt gondolja, hogy érintve van a dharma által, - ne bújhasson el mélyértelmű tantételek, bölcs mondások vagy jámbor szertartások mögé. Szabó: "annak széles válla mögé." Még saját maga előtt se. A Hinayana szerinti, az eredeti tanítás és hittétel megkerülésével, szívből-szívhez adandó át az a megvilágosodás, amely maga a Buddha. (Szent Pál apostol is félreérthetetlen: először légy Krisztus, éljen ő benned, ne te, aztán majd megérted őt.) Bőséges okom van azt gondolni, hogy Bodhidharma, fentebb leírt első Zen nyilatkozata szívügye Ázsián kívül minden egzisztenciálisan, megszólítósan gondolkozónak és minden művésznek. Eo ipso. És Szabónak különösen. Ő valószínűleg már Ebner-élménye előtt is ezt mondta: tanú rá Tábor Béla, aztán A hit logikája, a Vádirat, de főleg a későbbi Biblia és romantika. Tanult emberek nagy része még soha sem hallotta, hogy a filozófia (nem az ideológia) a magán- vagy kollektív véleménytől való megszabadulás útja. Egy eleven dialektikusnak pedig régen is, ma is kínszenvedést jelent, ha mozgékony, táncos szellemét axiomatikus prepozíciókra, vagy véleményszerű, ill. tudománynak hangzó tételekre redukálják. Közeláll a gondolat, hogy a dialógusban zseniális Szabó Lajos képírásos kalligráfiájában végre éppúgy védve érezte magát mindenféle — nézeteit, szavait idéző — félreértéstől, redukciótól, vagy kisajátítástól, mint az (a kínai karakter és szellem hatására) a csan-zen-fordulatban Buddha axiomatikájával történt. A zen és koan egész története idevágó adalék. (Lásd: Kapujanincs átjáró. Helikon. 1987.) Hasonló gyanúperrel kell élni Szabó Lajos teológiáját illetően, amely tulajdonképpen nyelvelmélet. Nyelvelmélete pedig tiszta teológia. A 20-as - 30-as években tett dialektikus felfedezései után ezen a téren előbb-utóbb be kellett látnia, hogy a hitnek nincsen semmiféle logikája annak a számára, akihez még nem jutott el az (öröm)hír, hogy a nyelv mindenható. És az az ebben foglalt rémhír, hogy torzított tartalommal töltve is mágikus. (Lásd a 20. sz. politikai történetét és a közélet mai elektronikus elmédiumosodását.) "A nyelv vulgáris értelemben önellentmondás" (Sz. L. 1952?) (Lásd még a visszatérő Hamann-idézetet a kiállítási katalógusokon.) Szabó Lajos nyelvelméletét polemikusán "nyelvi materializmusnak" is hívta. Ha véleménykutatást indítanánk az utolsó században azzal a szándékkal, hogy megtudjuk, ki mit mond arra a körkérdésre, hogy: "mit gondol arról, ha valaki azt állítja: a nyelv mindenható?" - milyen választ kapnánk? Jogosan feltehető, hogy Heideggernek van igaza: csak a matematikus, illetve a matematikai természettudomány és a technika művelője tud spontánul bólintani egyetértése jeléül. (Mások többnyire csak célzást vélnek felfedezni a propagandára vagy a médiumos reklámra.) Heidegger magyarázata: a tudás a szellemről és annak teljhatalmáról, illetőleg ez a szellem maga, a technikába csúszott (le). Legalábbis az erős, gazdag államok ezt sugározzák. Köztudomású, hogy kvantumfizikusok ebben a században a Nap anyagát, a plazmát és az ott izzó tüzet a Földre varázsolták. Csak a varázslás szó helyes, minden más: tudatlanság. Ez csak ebben a mi kultúránkban lehetséges, amely a szó, az "egyetemes jel." (Sz. L.), a logoi/Logosz kultusza, nem más körül táncol. A matematika párlata az élő nyelvnek, mint a tiszta alkohol a bornak. (A pálinka-párlat foka megfelelne minden fogalmak körül jegecesedő, vagyis tudományos "egzakt" nyelvnek, vagy műnyelvnek. Lásd: Gödel.) De ebben a kérdésben hiba volna csak a kortársakat kérdezni, ráadásul körkérdéssel! "A nyelv mindenható? - Amire akarom, arra mindenható!" Nos, mi az eredménye annak, ha megfordítjuk az axiom atizmust: "A nyelv mindenen átható — mindenható?" Ha tagadjuk ezt? Akkor lehetetlenség megérteni, hogyan tudott — mint Max Born írja — egypár ember kávézás közben beszélgetve 1923—27 között olyan gondolatokra jönni, amelyekkel a tűznek a Napban és az ég minden fénylő csillagában izzó vadidegen fajtáját a Földre varázsolták, anélkül, hogy bárki oda tudna menni, (más kérdés, hogy jól tették-e?). 20 A nyelv, a valódi, az élő, az nem más, mint a folyton születőben való, in statu nascendi. (Szabó kémikusnak készült.) Kalligrafussága kezdetén úgy képzelte, hogy rajzoló mozdulatának sebessége idővel, a gyakorlat folytán le fog lassulni és így figurái testesebbek lesznek, öt év szakadatlan gyakorlata után saját képírásos dialektikája átnevelte látásmódját: a rajz táncos mozdulatában születő forma vált valóságosabbá, mint a már kijegecesedett, többé-kevésbé megfogható, testesebb. Ez a filmszerű nyelv (születő állapotban levő), megfoghatatlan ugyan, de nem a kísértet megfoghatatlanságával. (Hlebnyikov; dada). Kelet-Ázsia és Európa szellemi képviselőinek minden eddigi kísérlete egymás megértésére e körül a kérdés körül forog és - egyelőre azt kell mondani - bukik meg. (Jóllehet a kvantum fizikus zen-módon ténykedik, olyan születő módon, amely számára nincsen külön nyelv és külön világ: a sodrás a nyelvi eldologiasítással ellentétes.) Egy csan mestert, mint Hui-nenget (8. sz.), vagy egy zen-vívómestert, mint Takuant (17. sz.) nem lehet egyetlen állásponthoz hozzászögezni; még akkor sem, ha azt, amiről szó van, ő maga hirdette. - Ugyanazok a szavak, de nem ugyanaz az értelem . Legkésőbb itt kell óvást emelni: ha Sz. L. többször idézett pointírozott kijelentésével (miszerint csak a rajzokban tudta magát kifejezni) azt akarta volna mondani, hogy ez a felszabadult érzés a rajz természetében rejlik, szembeállítva azt a szó természetével, akkor ez alapfelfogásának mondana ellent. Még egy fontos, talán legfontosabb párálel, vagy érintkezési pont a zen-buddhizmussal: kitűzi célnak, hogy ne lehessen tételekre redukálni a dharmát, hanem szívtől-szívbe, közvetlenül egzisztenciális átvitel legyen. Ezt a páráiéit láttam én az írás és a rajzok közötti ugrásban, és ez persze szoros párhuzam is a zennel. Amit más képnek nevez, azt értette szó alatt. És fordítva is. Jeltudatosságból. A Te kérdésed úgy hangzik, hogy volt-e szó Lajosnál explicit művészeti, vagy általános értelem ben vett Zen opcióról, vagy inkább csak arról beszélhetünk, hogy spontán módon reprodukálta a zen kalligráfiáját? Nos, az én válaszom erre az, hogy ilyen alternatíva nincsen. 21 Vajda és Szabó nem religiózus szocialisták voltak, hanem személyükben, életükben érinti egymást az értelem tisztelő szocializmus osztálynélküli dialektikája és a vallásnak mondott tradíció dialektika-sűrűsége; e kettősségből rokonító kettősség lett, idegen és közömbös minden személytelen fecsegéssel szemben, amely nem szólít meg. A mi esetünkben az utóbbi megállapításnak kihegyezett értelme van. Példátlan szelíd természetű, egyetlen ifjúkori barátom, ha mégis dühbe gurult, csak azt tudta kibökni: "Tökéletlen!" Nos, minden ami nem tökéletes, az tökéletlen! Szabó ezt így mondta: "A pozitívum után közvetlenül jön a negatívum... Nekem beszélhetnek! Minden hierarchia." Ki mivel méri magát - alázat.