Írók: Kotányi Attila
Először megjelent: "Buldozer antológia," (1997).
Forrás: "Korunk" 2000. április.
HTML: P.G.
Valamelyik első amerikai elnöktől azt kérdezték, elképzelhető-e az Egyesült Államok elnök nélkül. Talán Jefferson volt az, aki így válaszolt: elnök nélkül igen, el tudom képzelni. De nem sajtó nélkül. Ha egy európai gondolkozó ember a mai Amerikában él egy ideig, belátja, hogy a világ leghatalmasabbb államában a politikai témák és a döntések a metropoliszok sajtójának, televíziójának és rádiójának a függőségében működnek.
Ezeket a médiumokat pedig nem cenzúrázza az állam. A nyilvánosság ellenőrzése alatt csak azáltal vannak, hogy az, amit meghirdetnek, hallható dobolás mindenki számára, aki hallani, olvasni és látni tud. De hát a médiumokat a felhalmozott tőke meg tudja vásárolni, és ha kell, ki tudja tartani, még ha veszteségesek is. Pénzért vásárolható szubtilis hatalom az, amit liberális, a piac korlátozását tiltó államokban médiumoknak hívnak. A klasszikus demokrácia (Montesquieu) az igazságszolgáltatás, a közhatalmi adminisztráció és a törvényhozás különválasztásával jött létre. (Tehát nem görög népuralom, jóllehet a szó ezt jelenti.) A pénzért vásárolható hatalom neve: korrupció.
Vajon azt kell-e gondolnunk, hogy a liberalizmus azért veszítette el régi hitelét, mert ha nem kedvez is a közszolgálat a korrupciónak, de a médiahatalom megvásárolhatósága miatt adásvétel tárgyává, áruvá változtatja azt, ami nem az, aminek nem szabadna áruvá vagy a parancsuralmi rendszerek, de még pártok eszközévé se válnia.
Van-e erre válasz? Azt hiszem, amerikai körülmények között a válasz az, hogy ott a piaci alapon létrejött kutatóintézetekben, civil, nem állami ügynökségekben és a médiumok szerkesztőségében van valamennyi szabadságuk ellentétes szellemiségű embereknek is, ha tehetségesek. Még ha nem is sztárok. Ez azért van ott és talán Angliában is így, mert az állam és a nagy egyházak szervezett ellenőrző hatalma sokkal szétszórtabb, mint akár a mai piacosodó Nyugat-Európában. Ne is beszéljünk Kelet-Európáról.
El lehet-e tehát választani a médiumok szerkesztőségét a kapitalista termeléstől úgy, hogy ne azoknak a hatalma érvényesüljön a médiumban, akikre az állam rábízná az elválasztás ellenőrzését?
Hiába égető a kérdés. A legjobb, ha az is marad.
Félő, hogy számomra a médiumok sokkal kritikusabb színben tűnnek fel, mint amit egy kritikusan hangolt konferencia még megvitatásra érdemesnek tart. A túlfeszültség okát nem érdemes másutt keresni, mint az élettörténetemben. Három félelmetes diktatúrát éltem meg úgy, hogy kettőnek szem- és fültanújaként már a felemelkedését is láthattam a médiumok szárnycsattogásai közepette. Az olasz korai fasizmus teoretikusai és olyan futuristák mint Marinetti mutatták meg — talán már az első világháború előestéjén —, hogy mit lehet elérni egyetlen hangszóróval, amit arra a nyitott teherautóra szereltek, amin a szónokok álltak. Egy kisvárosban is tömeget lehetett összecsődíteni.
Ezt persze még nem saját szememmel és fülemmel tapasztaltam, de Horthyt már igen, aki ezen olasz tanítás szerint szervezte meg a Tanácsköztársaságot leverő ellenforradalmat. Meg hát Hitler és Sztálin médiumpolitikáját már jócskán felébredt korban éltem át. Ráadásul az összeomlott Németországban a liberális piac médiumparadicsomának harminc éve bennlakó polgára voltam és vagyok. Minthogy ez is hatalmi centrumok, gazdasági és politkai diszpozíciós csomópontok függvényeként működik, így ez a harmadik diktatúra: a liberális nyugat-európai és részben amerikai hidegháborús médiumvilág, amelynek igen intenzív fogyasztója voltam és vagyok.
Sőt 1961-ig még magam is munkatársa voltam az International Situationiste nevet viselő francia nyelvű avantgárd folyóiratnak. Az International Situationiste arról lett később közismertebb, hogy az 1968-as diákmozgalmak jelszavainak nagy része tőlünk származott. Jelszavak a tekintélyuralmi állam, család és iskola, valamint az így berendezkedett közállapotokat kiszolgáló médiumok ellen. Az európai közállapotok azóta erős hasonlóságot mutatnak az Egyesült Államok viszonyaival. Termelési és társadalmi viszonyaival, beleértve azt, hogy a kettő közötti ellentmondások is hasonlóak, mint ahogy ezt a klasszikus marxista irodalom mondaná.
Ezen ellentmondások legkiválóbbika arra vonatkozik, hogy a médiumok a hatalom olyan új formáját testesítik meg, amely kívül esik a régi három hatalmi szférán. A modern demokrácia a három szféra egymástól való elválasztása nélkül nem működik. E század félelmetes politikai elnyomó rendszerei a szóval és képpel, azok hatalmával való visszaélést aknázták ki. Hitler a '33-as hatalomátvétel után futószalagon állíttatta elő a néprádiót, hogy beszédeit minden család hallgathassa. Hallgatta is. Hitler rövid idővel öngyilkossága előtt, Berlinben, egy beszélgetés során azt mondta: "Mindent, amit elértem, rábeszélésel értem el." Tudjuk, hogy ennek titka a milliószoros megsokszorozódás, az egyidejűség és a rendezés. A közélet és a hatalom gyakorlása áttelepül egy minden lakásban hallható és minden moziban látható színpadra. A mai médiumok szerepét betöltő házi színpad, napi színház lehetősége után kutattak már a 19. század második felében.
Hitler kritikusainak azt vetem a szemére, hogy nem ismerik el fölényes tisztánlátását a szó hatalmát illetően. Jóllehet a Biblia lényege is ezen tudás megújulása. A Földön minden hatalom az élő, a minket éltető, a szárnyaló szónak adatott. Ez az evangélium, az örömhír.
A diktatúrák médiumai saját ideológiáik halott szavait ismétlik, mozgatják így és úgy azért, hogy élőnek tűnjenek a halott szavak és képek. És ezt kitartóan teszik. Egészen pusztulásuk órájáig. Ezen felismerés és keserű elismerés nélkül még sok szóbeszédet, üres magyarázatot kell elhallgatnunk a náci és bolsevik hatalom eredetéről.
Arnold Gehlen konzervatív szociológustól megkérdezték, hogy szerinte milyen mély a médiumok hatása a közéletben. Azt válaszolta, hogy ezt senki sem tudja megmondani. Ez ma, ötven év után már közhely. Most arra szeretnék utalni, hogy francia folyóiratom kritikája a médiumok ellen teljes kudarccal végződött. Mert 1968 után a médiumok maguk is pont azt hirdetik magukról, amiért a folyóirat bírálta őket. A megjátszott önkritikát a médiumok programmá tették.
Jómagam előre láttam, hogy a szerepek felcserélődhetnek, ha a kritika alapja nem lesz sokkal filozofikusabb, bibliásabb, személyesebb, mint ez a mi esetünkben volt. Azt nem láthattam előre, hogy akkori barátom, Guy Debord főszerkesztő erről vitatkozni sem hajlandó velem. De húsz évre rá öngyilkos lett. Íme egy médiakritikus egyesület szépen kiterített hullája. A részletekkel mindenkinek szívesen állok rendelkezésére.
Van-e médiumkritika, amely nem öngyilkos? Van-e olyan kontroll-rendszer, amely nem goromba cenzúra? Azt gondolom, hogy ezek rokon kérdések.
Nos, nem öngyilkos az a kritika, amely nem mond ellent önmagának, nem teszi azt, amit maga is kritizál. Ilyen az a beszélgetés, amelyet ketten, hárman folytatnak, keresve az élő szót, kizárva minden más érdek szolgálatát. Még titkon sem szabad jelen lennie azoknak az egyébként nagyon is jogos érdekképviseleti szervezeteknek, amelyek a mai liberális európai államokban a programelosztást ellenőrzik. Az itt szóban forgó ideális médiumkritikára igen ritkán találni példát.
Keressük hát a megoldást hamis kompromisszum nélkül. Erre jó példát nyújt a német állami szabványok egyike, amely meghatározza az ivóvíz minőségét. Ez az előírás így szól: "Az ivóvíznek a forrásvíz minőségéhez kell igazodnia."
Ez volna a szabvány.
A magyar nép századokon át senkinek sem hitt közügyekben, csak a saját nyelvén beszélő költőnek. Jól tudta, miért van az, hogy Arany Jánost kell megkérdeznie.
Az eddigi gyakorlatban a legjobb kritika még az, amely a Bartók rádió hírei között szerepelt. A bemondó közli, az Egyesült Államok kormánya reméli, hogy a század végére minden amerikai család rákapcsolódik az internetre. A következő hír: nagyszámú videópornokazettát foglaltak le Belgrádban, amelyeket az internetről vettek le. A kazetták témája a hároméves gyermekek szexuális kihasználása volt.
Összefoglalva: a médiumok a liberális demokráciák ügyintéző gócpontjait szolgálják. Semmi mód nincsen arra, hogy a nagyon is drága működtetésre más gazdag forrás is rendelkezésre álljon.
Ez a szolgálati függőség a médiumokat majdnem kritizálhatatlanná teszi. A függőség olyan természetű, mint az érdekképviseletek és pártok piaci feleselése. Így hiábavaló a médiumpolitikában ennél a piaci vitánál nagyobb függetlenséget elvárni a nem drótos, hanem elektronikával mozgatott kép és szó vonatkozásában. Ez elvárásnak ilyetén megszabott határa érvényes a folyamatos adások folyamatos kritikájára és a kiválasztott témák kontrolljára is.
A médiumok úgynevezett morális felelőssége tehát az adott liberális viszonyok között is a nulla felé tendál.
Persze ezt nem éri el. Ezt mint jogfilozófus állíthatom. A kulpabilitás csak a kommunikáció megsértésében rejlik, mondaná a nyelvfilozófus Rosentock-Huessi, Levinas és Brumlick.
II. János Pál pápa a médiumokat Isten áldásának tartja, mert összeköti az embereket. Csatlakozom ehhez a véleményhez, de hozzá kell tennem, hogy ebbe az áldásba bele kell értenünk e század minden rabságát is. Ilyen paradox dolog az, amit a teológusok kegyelemnek hívnak.