Író: Vlagyimir Iljics Lenin, 1899
Forrás: V. I. Lenin Művei, 4. kötet
A nemzetközi szociáldemokráciát jelenleg az eszmei ingadozás jellemzi. Marx és Engels tanításait eddig a forradalmi elmélet szilárd alapjának tekintették, most azonban mindenfelől olyan hangok hallatszanak, hogy ezek a tanítások elégtelenek és elavultak. Aki szociáldemokratának vallja magát és szociáldemokrata lapot akar kiadni, annak pontosan meg kell határoznia, hogy milyen állást foglal el ebben a kérdésben, amely korántsem csak a német szociáldemokratákat nyugtalanítja.
Mi teljesen Marx elméletének talaján állunk: ez az elmélet változtatta először a szocializmust utópiából tudománnyá, ez vetette meg ennek a tudománynak szilárd alapját és jelölte ki azt az utat, melyen haladnunk kell, továbbfejlesztve és minden részletében kidolgozva ezt a tudományt. Ez az elmélet felfedte a modern tőkés gazdaság lényegét és megmagyarázta, hogy miképpen leplezi a bérmunka, a munkaerő vásárlása azt, hogy maroknyi tőkés, földbirtokos, gyáros, bányatulajdonos stb. rabságban tartja a nincstelen nép millióit. Marx elmélete kimutatta, hogy a modern kapitalizmus egész fejlődésének az a tendenciája, hogy a kisüzemet kiszorítja a nagyüzem, s hogy ez a fejlődés megteremti azokat a feltételeket, amelyek lehetővé és szükségessé teszik a társadalom szocialista berendezését. Marx elmélete megtanított bennünket arra, hogy a megcsontosodott szokások, politikai cselszövések, agyafúrt törvények és körmönfont tanítások leple alatt meglássuk az osztályharcot, azt a harcot, amely a mindenfajta vagyonos osztályok és a nincstelenek tömege, az összes nincstelenek élén álló proletariátus között folyik.
Marx elmélete tisztázta a forradalmi szocialista párt igazi feladatát: ez nem társadalomátalakitó tervek kiagyalása, nem prédikálás a tőkéseknek és szekértolóiknak, hogy javítsanak a munkások helyzetén, nem összeesküvések szövése, hanem az, hogy megszervezze a proletariátus osztályharcát, és vezesse ezt a harcot, amelynek végső célja a politikai hatalom meghódítása a proletariátus által és a szocialista társadalom megszervezése.
És most kérdezzük: mi újat hoztak ebbe az elméletbe azok a nagyhangú „újítók“, akik manapság Bernstein német szocialista köré csoportosulva olyan lármát csapnak? Semmit: egy lépéssel sem vitték előbbre azt a tudományt, amelynek fejlesztését Marx és Engels ránk hagyta; semmiféle új harci módszerre nem tanították meg a proletariátust; csak hátráltak, csak átvették elmaradott elméletek töredékeit, és a proletariátusnak nem a harc elméletét, hanem az engedékenység elméletét prédikálták — engedékenységet a proletariátus legádázabb ellenségei, a kormányok és a polgári pártok iránt, amelyek fáradhatatlanok abban, hogy egyre újabb eszközöket találjanak a szocialisták üldözésére. Plehanovnak, az orosz szociáldemokrácia egyik megalapítójának és vezérének, teljesen igaza volt, amikor kíméletlenül bírálta Bernsteinnek legújabb „kritikáját“1, akinek nézeteit most (a hannoveri kongresszuson) a német munkások képviselői is elvetették.2
Tudjuk, hogy ezekért a szavakért a vádak özönét zúdítják majd ránk: azt fogják kiabálni, hogy a szocialista pártot „ortodox“ renddé akarjuk változtatni, amely üldözi az „eretnekeket“ a „dogmától“ való eltérésért, minden önálló véleményért stb. Ismerjük ezeket a divatos csipkelődő frázisokat. Csakhogy szemernyi igazság, szemernyi értelem sincs bennük. Nem lehetséges erős szocialista párt, ha nincsen forradalmi elmélet, amely egyesít minden szocialistát, amelyből a szocialisták meggyőződésüket merítik, amelyet alkalmaznak harci módszereikben és munkamódszereikben; ha alaptalan támadásokkal és rontási kísérletekkel szemben megvédjük ezt az elméletet, amelyet legjobb belátásunk szerint igaznak tartunk — ez még egyáltalán nem azt jelenti, hogy ellenségei vagyunk minden kritikának. Marx elméletét egyáltalán nem tekintjük befejezett és érinthetetlen valaminek; ellenkezőleg, meggyőződésünk, hogy ez az elmélet csak alapköveit rakta le annak a tudománynak, amelyet a szocialistáknak minden irányban tovább kell fejleszteniük, ha nem akarnak elmaradni az élettől. Úgy véljük, hogy az orosz szocialistáknak különösen nagy szükségük van arra, hogy önállóan dolgozzák fel Marx elméletét, mert ez az elmélet csak általános útmutató tételeket nyújt, amelyeket részleteikben másképpen alkalmaznak Angliára, mint Franciaországra, másképpen Franciaországra, mint Németországra, másképpen Németországra, mint Oroszországra. Ezért szívesen adunk helyet újságunkban elméleti kérdésekkel foglalkozó cikkeknek, és felszólítjuk az elvtársakat, hogy nyíltan tárgyalják meg a vitás pontokat.
Milyen főbb kérdések merülnek fel. amikor Oroszországra alkalmazzuk valamennyi szociáldemokrata közös programját? Már mondottuk, hogy ennek a programnak a lényege az, hogy megszervezze a proletariátus osztályharcát és vezesse azt a harcot, amelynek végső célja a politikai hatalom meghódítása a proletariátus által és a szocialista társadalom megszervezése. A proletariátus osztályharca gazdasági harcra (az egyes tőkések vagy a tőkések egyes csoportjai ellen a munkások helyzetének megjavításáért vívott harcra) és politikai harcra (a kormány ellen a nép jogainak kiterjesztéséért, vagyis a demokráciáért és a proletariátus politikai hatalmának kiterjesztéséért vívott harcra) oszlik. Egyes orosz szociáldemokraták (nyilván közéjük tartoznak azok, akik a „Rabocsaja Miszl“ c. lapot szerkesztik) hasonlíthatatlanul fontosabbnak tartják a gazdasági harcot, a politikai harcot ellenben majdhogynem elhalasztják a többé-kevésbbé távoli jövőig. Ez a nézet teljesen helytelen. A szociáldemokraták mind egyetértenek abban, hogy meg kell szervezni a munkásosztály gazdasági harcát, hogy ezen a talajon agitációt kell folytatni a munkások között, vagyis segítségükre kell lenni a munkáltatók ellen folytatott mindennapi harcukban, hogy a munkások figyelmét rá kell terelni a sérelmek minden fajtájára és esetére, s ilymódon meg kell értetni velük az egyesülés szükségességét. De ha valaki a gazdasági harc miatt megfeledkezik a politikai harcról, az azt jelenti, hogy elfordul az egész világ szociáldemokráciájának sarkalatos tételétől, hogy megfeledkezik arról, amire a munkásmozgalom egész története tanít. A burzsoázia és a burzsoáziát szolgáló kormány megrögzött hívei nem egyszer még azt is megkísérelték, hogy tisztán gazdasági munkásegyleteket szervezzenek és a munkásokat ilyenformán eltereljék a „politikától“, a szocializmustól. Nagyonis lehetséges, hogy az orosz kormány is módját ejti majd valami hasonló vállalkozásnak, mert hiszen mindig azon volt, hogy garasos ajándékokat, vagy helyesebben alamizsnát vessen oda a népnek, csak hogy elterelje figyelmét jogfosztottságáról és elnyomatottságáról. Semmiféle gazdasági harc sem hozhat tartós javulást a munkásoknak, sőt ezt a harcot nem is lehet nagy méretekben folytatni, ha a munkásoknak nincs joguk arra, hogy szabadon rendezzenek gyűléseket és szervezzenek szövetségeket, ha nincs joguk arra, hogy saját újságaik legyenek, hogy elküldjék képviselőiket a népképviseleti intézményekbe, mint ahogy ezt a munkások Németországban és minden más európai országban teszik (Törökországon és Oroszországon kívül). Ezeknek a jogoknak kivívása érdekében azonban politikai harcot kell folytatni. Oroszországban nemcsak a munkásság, hanem valamennyi polgár meg van fosztva a politikai jogoktól. Oroszország — abszolút, korlátlan monarchia. A cár egymaga adja ki a törvényeket, nevezi ki a hivatalnokokat, és gyakorol felügyeletet fölöttük. Ennek következtében a látszat az, hogy Oroszországban a cár és a cári kormány nem függ semmiféle osztálytól és valamennyiről egyaránt gondoskodik. A valóságban azonban a közhivatalnokok csakis a vagyonos osztályból kerülnek ki, és valamennyien a nagytőkések befolyása alatt állnak, akik dróton rángatják a minisztereket, és mindent elérnek, amit csak akarnak. Az orosz munkásosztály kettős igát hordoz: fosztogatják és kirabolják a tőkések és a földbirtokosok, s hogy ne harcolhasson ellenük, a rendőrség kezét-lábát gúzsba köti, lakatot tesz a szájára, és üldöz minden kísérletet, mely a nép jogainak védelmére irányul. A tőkés ellen indított minden sztrájknak az a következménye, hogy a munkásokra ráuszítják a katonaságot és a rendőrséget. Minden gazdasági harc szükségszerűen politikai harccá válik, s a szociáldemokráciának elválaszthatatlanul egybe kell kapcsolnia a harcnak e két formáját a proletariátus egységes osztályharcában. E harc első és fő céljának a politikai jogok kivívásának, a politikai szabadság kivívásának kell lennie. Ha a pétervári munkások egyedül, a szocialisták csekély támogatásával, gyorsan tudtak engedményeket elérni a kormánynál, ha ki tudták vívni a munkanap korlátozásáról szóló törvényt3, akkor az egész orosz munkásosztály, amelyet egy párt, az „Oroszországi Szociáldemokrata Munkáspárt“ vezet, kitartó harccal hasonlíthatatlanul fontosabb engedményeket is el tud majd érni.
Az orosz munkásosztály egymagában is képes folytatni gazdasági és politikai harcát, még akkor is, ha nem kap segítséget semilyen más osztálytól. A politikai harcban azonban a munkások nem állnak egyedül. A nép teljes jogfosztottsága és a basáskodó hivatalnokok vad önkénye felháborít minden csak valamelyest is becsületes művelt embert, aki nem tud megbékülni azzal, hogy minden szabad szót és szabad gondolatot üldöznek, felháborítja az üldözött lengyeleket, finneket, zsidókat, orosz szektásokat, felháborítja a kiskereskedőket, a kisvállalkozókat, a kisparasztokat, akiknek nincs kinél védelmet keresniük a hivatalnokok és a rendőrség önkényeskedéseivel szemben. A lakosságnak ezek a csoportjai külön-külön képtelenek kitartó politikai harcot folytatni, de amikor a munkásosztály felemeli a politikai harc zászlaját, mindenünnen segítő kezek nyúlnak majd feléje. Az orosz szociáldemokrácia a nép jogaiért küzdő valamennyi harcos, a demokráciáért küzdő valamennyi harcos élére áll, és legyőzhetetlenné válik!
Ezek főbb nézeteink, amelyeket rendszeresen és minden szempontból ki fogunk fejteni lapunkban. Meggyőződésünk, hogy így azon az úton fogunk haladni, melyet az „Oroszországi Szociáldemokrata Munkáspárt“ „Kiáltványában“ megjelölt.
1
G. V. Plehanov „Bernstein és a materializmus" c. cikkéről van szó, amely 1898. júliusában jelent meg a „Neue Zeit“
(„Új Kor“) c. német szociáldemokrata folyóirat 44. számában. Oroszul lásd G. V. Plehanov Művei. XI. köt. 1928.
13-26. old.
2
A német szociáldemokraták hannoveri kongresszusa 1899.
október 9-e és 14-e között zajlott le. A fő napirendi kérdésben — „A párt alapelvei és taktikája ellen intézett
támadások“ — a kongresszus Bernstein revizionista nézetei
ellen foglalt állást, de nem bírálta behatóbban a bernsteinizmust.
3
Az 1897. június 2-i (14-i) törvényről van szó, amely az
iparvállalatokban és a vasúti műhelyekben 11½ órában
állapította meg a munkaidőt. E törvény előtt a munkaidő
Oroszországban nem volt korlátozva és elérte a 14—15
órát. A cári kormány a lenini „Harci Szövetség a Munkásosztály Felszabadítására“ vezette munkásmozgalom nyomására kényszerült az 1897. június 2-i törvény kibocsátására. E törvényt Lenin „Az új gyári törvény“ c. brosúrájában tüzetesen elemezte és bírálta.