Az 1905-ös oroszországi polgári forradalom a világtörténelemnek egy rendkívül eredeti fordulatát fedte fel: a sztrájkmozgalom a világon először az egyik legelmaradottabb tőkés országban jelentkezett ilyen hallatlan méretekben és erővel. A sztrájkolók száma csupán 1905 első hónapjában tízszeresen múlta felül az előző tíz év (1895—1904) sztrájkolóinak évi átlagszámát, 1905 januárjától októberéig pedig a sztrájkok szüntelenül és óriási mértékben nőttek. Az elmaradt Oroszország, több egészen sajátságos történelmi körülmény hatására, elsőként mutatta meg a világnak nemcsak az elnyomott tömegek önálló tevékenységének ugrásszerű növekedését a forradalom idején (ez minden nagy forradalomban így volt), hanem a proletariátus jelentőségét is, amely hasonlíthatatlanul nagyobb, mint arányszáma a lakosságon belül, a gazdasági és a politikai sztrájk egybekapcsolódását, ez utóbbinak fegyveres felkelésbe való átnövését, a kapitalizmus által elnyomott osztályok tömegharca és tömegszervezete új formájának, a szovjeteknek megszületését.
Az 1917-es Februári és Októberi Forradalom során a Szovjetek minden irányban és országos méretekben kifejlődtek, majd pedig győzelmet arattak a proletár, szocialista forradalomban. Két év sem telt bele és nyilvánvalóvá vált a szovjetek nemzetközi jellege, ennek a harci és szervezeti formának átterjedése az egész világ munkásmozgalmára, a szovjetrendszernek az a történelmi hivatása, hogy a polgári parlamentarizmus és általában a polgári demokrácia sírásója, örököse, utóda legyen.
Ez még nem minden. Napjaink munkásmozgalmának története azt mutatja, hogy a munkásmozgalom minden országban át fogja élni a születőben levő, erősödő, a győzelem felé haladó kommunista mozgalomnak harcát mindenekelőtt és főképpen saját (minden egyes ország) „mensevizmusa", vagyis opportunizmusa és szociálsovinizmusa ellen; másodszor pedig — úgyszólván kiegészítésképpen — a „baloldali" kommunisták ellen. Az első harc valamennyi országban, úgylátszik minden kivétel nélkül, mint a (most már ténylegesen halott) II. és a III. Internacionále közötti harc fejlődött ki. A második harc megfigyelhető Németországban is, Angliában is, Olaszországban is, Amerikában is (legalábbis a „Világ Ipari Munkásai" [Industrial Workers of the World; IWW] szövetségnek és az anarchoszindikalista irányzatoknak bizonyos része ragaszkodik a baloldali kommunizmus tévedéseihez, bár, másfelől, csaknem általánosan, csaknem osztatlanul elismeri a szovjetrendszert), Franciaországban is (a volt szindikalisták egy részének a politikai párt és a parlamentarizmus tekintetében vallott álláspontja, ugyancsak a szovjetrendszer egyidejű elismerésével), azaz kétségkívül nemcsak nemzetközi, hanem világméretekben.
De az egyes országok munkásmozgalma, miközben mindenütt a burzsoázia legyőzésének alapjában véve egyforma előkészítő iskoláját járja, ezt a fejlődést a maga módján teszi meg. Amellett a nagy, vezető tőkés országok ezen az úton sokkal gyorsabban haladnak, mint a bolsevizmus, amely a történelemtől tizenötévi időt kapott arra, hogy mint szervezett politikai irányzat, felkészüljön a győzelemre. A III. Internacionále egy rövid esztendő leforgása alatt már döntő győzelmet vívott ki, szétverte a II., sárga, szociálsoviniszta Internacionálét, amely még néhány hónappal azelőtt hasonlíthatatlanul erősebb volt a III.-nál, szilárdnak és hatalmasnak látszott és az egész világ burzsoáziájának sokoldalú, közvetlen és közvetett, anyagi (miniszteri tárcák, útlevelek, sajtó) és szellemi támogatását élvezte.
A fődolog most az, hogy minden egyes ország kommunistái egészen tudatosan megértsék az opportunizmus és a „baloldali” doktrinérség elleni harc alapvető elvi feladatait, valamint mindazokat a konkrét sajátosságokat, amelyeket ez a harc az egyes országokban, a gazdasági élet, a politika, a kultúra, a nemzetiségi összetétel (Írország stb.), a gyarmatok, a vallási megoszlás stb. stb. sajátos vonásainak megfelelően felmutat és amelyeket ennek a harcnak elkerülhetetlenül fel is kell mutatnia. Mindenütt érezhető, terjed és növekszik az elégedetlenség a II. Internacionáléval, opportunizmusa miatt is, meg amiatt is, hogy nem tud vagy nem képes igazán centralizált, igazán vezető központot teremteni, amely alkalmas a forradalmi proletariátus nemzetközi taktikájának irányítására, ennek a proletariátusnak az egész világot felölelő szovjetköztársaságért folytatott harcában. Világosan meg kell érteni, hogy az ilyen vezető központot semmiesetre sem lehet felépíteni a harc taktikai szabályainak sablonizálása, gépies egyenlősítése, egy kaptafára húzása alapján. Mindaddig, míg a népek és országok között nemzeti és állami különbségek vannak—márpedig ezek a különbségek még a proletariátus diktatúrájának világméretekben történő megvalósulása után is sokáig, nagyon sokáig meg fognak maradni —, a világ kommunista munkásmozgalmának nemzetközi taktikai egysége nem a különféleség kiküszöbölését, nem a nemzeti különbségek megszüntetését (ez a mai helyzetben dőre álom), hanem a kommunizmus alapelveinek (a Szovjethatalomnak és a proletariátus diktatúrájának) olyan érvényesítését követeli, amely ezeket az elveket a részletekben helyesen módosítja, azokat a nemzeti és nemzeti-állami különbségekhez hozzáalakítja, hozzáalkalmazza. Felkutatni, tanulmányozni, megkeresni, kitalálni, felismerni minden egyes országban a nemzeti sajátosságokat, a nemzeti szempontból jellegzetes mozzanatot, amely az egységes nemzetközi feladat konkrét megoldására, a munkásmozgalmon belül az opportunizmus és a baloldali doktrinérség feletti győzelemre, a burzsoázia uralmának megdöntésére, a szovjetköztársaság és a proletárdiktatúra megteremtésére vezet, ez a jelen történelmi pillanatban a főfeladat a vezető (és nemcsak a vezető) országokban. A legfontosabb — természetesen korántsem minden, de mégis a legfontosabb — már megtörtént a munkásosztály élcsapatának megnyerésével, azzal, hogy ez az élcsapat a parlamentarizmussal szemben a Szovjethatalom, a polgári-demokráciával szemben a proletárdiktatúra híve lett. Most minden erőt, minden figyelmet a következő lépésre kell összpontosítani, amely kevésbbé lényegesnek látszik — és bizonyos szempontból valóban kevésbbé az —, de amely ezzel szemben gyakorlatilag közelebb áll a kérdés gyakorlati megoldásához, nevezetesen arra, hogy megtaláljuk a proletárforradalomhoz való átmenet vagy közeledés formáját.
A proletár élcsapatot eszmeileg meghódítottuk. Ez a fő. Enélkül az első lépést sem lehet megtenni a győzelem felé. De ettől még meglehetősen messze az út a győzelemig. Csupán az élcsapattal győzni nem lehet. Csupán az élcsapatot a döntő harcba vetni, amikor még az egész osztály, amikor még a széles tömegek nem helyezkedtek arra az álláspontra, hogy vagy közvetlenül támogatják az élcsapatot, vagy legalább is jóindulatú semlegességet tanúsítanak irányában és teljesen képtelenek az ellenség támogatására: nemcsak ostobaság, hanem bűn is lenne. Ahhoz azonban, hogy valóban az egész osztály, hogy valóban a dolgozók és a tőke elnyomottainak széles tömegei jussanak el erre az álláspontra, ahhoz a propaganda egymagában, az agitáció egymagában kevés. Ahhoz ezeknek a tömegeknek saját politikai tapasztalata szükséges. Ez minden nagy forradalom legfőbb törvénye, amelyet most nemcsak Oroszország, hanem Németország is meglepő erővel és szemléletességgel bizonyít. Nemcsak Oroszország műveletlen, jórészt írástudatlan tömegeinek, hanem Németország nagyműveltségű, százszázalékosan írástudó tömegeinek is azt, hogy a II. Internacionále lovagjaiból álló kormány mennyire erőtlen, mennyire jellemtelen, mennyire gyámoltalan, mennyire lakájkodik a burzsoázia előtt, mennyire gálád, azt, hogy a szélsőséges reakciósok diktatúrája (Oroszországban Kornyilov, Németországban Kapp és társai) mint a proletárdiktatúra egyetlen alternatívája mennyire elkerülhetetlen, a saját bőrükön kellett tapasztalnak ahhoz, hogy határozottan a kommunizmus felé forduljanak.
A nemzetközi munkásmozgalom öntudatos élcsapatainak, azaz a kommunista pártoknak, csoportoknak és irányzatoknak legközelebbi feladata az, hogy a széles (most a legtöbb esetben még szunnyadó, közömbös, a szokásokhoz megrögzötten ragaszkodó, még fel nem ébredt) tömegeket el tudják vezetni új helyükre, vagy helyesebben az, hogy ne csak a pártjukat tudják vezetni, hanem ezeket a tömegeket is, az új hadállás felé való közeledésük, átmenetük idején. Ha az első történelmi feladatot (a proletariátus öntudatos élcsapatának a Szovjethatalom és a munkásosztály diktatúrája számára való megnyerését) nem lehetett megoldani az opportunizmuson és a szociálsovinizmuson aratott teljes eszmei és politikai győzelem nélkül, akkor a második feladatot, amely ma van soron és amely abban áll, hogy a tömegeket elvezessük az élcsapat győzelmét a forradalomban biztosítani alkalmas új állásba — ezt a legközelebbi feladatot nem lehet teljesíteni a baloldali doktrinérség felszámolása, hibáinak teljes leküzdése, a tőlük való megszabadulás nélkül.
Amíg arról volt szó (s amennyiben még mindig arról van szó), hogy a proletariátus élcsapatát nyerjük meg a kommunizmus számára, addig és annyiban a propaganda állt, illetőleg áll az első helyen; itt még a propagandakörök is hasznosak, a velükjáró hibák ellenére, és kiadós eredményekre vezetnek. Amikor azonban a tömegek gyakorlati akciójáról — ha szabad így kifejeznünk magunkat —, milliós hadseregek elosztásáról, az adott társadalmat alkotó osztályerők összességének a végső és döntő harc céljából való felsorakoztatásáról van szó, akkor itt pusztán propagandista módszerekkel, pusztán a „tiszta” kommunizmus igazságainak ismételgetésével már semmihez sem kezdhetünk. Itt nem ezrekben kell számolni, mint ahogyan lényegében a propagandista számol, aki egy olyan kis csoport tagja, amely még nem vezetett tömegeket, itt milliókban és tízmilliókban kell számolni. Itt nemcsak azt a kérdést kell feltennünk magunknak, hogy meggyőztük-e a forradalmi osztály élcsapatát, hanem azt is, hogy az adott társadalom valamennyi osztályának, feltétlenül és kivétel nélkül valamennyi osztályának történelmileg cselekvőképes erői úgy oszlanak-e meg, hogy a döntő ütközetet teljesen megérettnek lehet tekinteni, olyan értelemben, hogy: (1) a velünk szemben álló ellenséges osztályerők már mind eléggé tanácstalanok, eléggé hajbakaptak egymással, eléggé legyengítették egymást az erejüket meghaladó harcokban; hogy (2) valamennyi ingadozó, tétovázó, állhatatlan közbeeső elem, azaz a kisburzsoázia — nem a burzsoáziáról van szó —, a kispolgári demokrácia eléggé leleplezte magát a nép előtt és gyakorlati csődjével eléggé szégyent vallott; hogy (3) a proletariátus soraiban megkezdődött és egyre hatalmasabbá vált a burzsoázia elleni legerélyesebb, haláltmegvetően bátor forradalmi akciók támogatásának kedvező tömeghangulat. Akkor aztán a forradalom megérett, akkor győzelmünk, ha helyesen vettük számba valamennyi fentebb jelzett feltételt és helyesen választottuk meg a pillanatot — biztosítva van.
A Churchillek és Lloyd George-ok — ezek a politikai típusok elenyésző nemzeti különbségekkel minden országban fellelhetők —, továbbá a Hendersonok és Lloyd George-ok közötti nézeteltérések teljesen lényegtelenek és jelentéktelenek a tiszta, vagyis az absztrakt, azaz a gyakorlati, tömegjellegű politikai akciókra meg nem érett kommunista mozgalom szempontjából. A tömegek gyakorlati akciójának szempontjából azonban ezek a különbségek igen-igen fontosak. Az olyan kommunistának, aki nemcsak öntudatos, meggyőződött, az eszméitől áthatott propagandista, hanem a tömegek gyakorlati vezetője is akar lenni a forradalomban, legfőbb teendője, legfőbb feladata az, hogy ezeket a különbségeket figyelembe vegye, hogy meghatározza azt a pillanatot, amikor teljesen megértek az ezek között a „barátok” között elkerülhetetlen összeütközések, amelyek a „barátokat”, valamennyit együttvéve, gyengítik és elerőtlenítik. A kommunizmus eszméje iránti legmesszebbmenő odaadást párosítani kell azzal a képességgel, hogy belemenjünk minden szükséges gyakorlati kompromisszumba, lavírozásba, egyezkedésbe, kerülő utakba, visszavonulásba és egyéb hasonlókba, azért hogy meggyorsítsuk a Hendersonok (azaz — hogy ne egyes neveket mondjak — a II. Internacionále hőseinek, a kispolgári demokrácia magukat szocialistának nevező képviselőinek) politikai hatalomrajutását és lejáratását; hogy meggyorsítsuk elkerülhetetlen gyakorlati bukásukat, amely a tömegeket éppen a mi szellemünkben, éppen a kommunizmus tekintetében világosítja fel; hogy siettessük az elkerülhetetlen súrlódásokat, civakodásókat, összeütközéseket, a teljes meghasonlást a Hendersonok — Lloyd George-ok — Churchillek (mensevikek és eszerek — kadetok — monarchisták; a Scheidemannok — a burzsoázia — a kappisták stb.) között és helyesen válasszuk ki azt a pillanatot, amikor a meghasonlás a „szent magántulajdon” mindezen „pillérei” között a legnagyobb, hogy a proletariátus döntő támadásával valamennyiüket szétverhessük, és meghódíthassuk a politikai hatalmat. A történelem általában, — a forradalmak története pedig különösen, mindig gazdagabb tartalmú, változatosabb, sokoldalúbb, elevenebb, „ravaszabb”, mint ahogy azt akár a legelőrehaladottabb osztályok legjobb pártjai, legöntudatosabb élcsapatai képzelik. Ez érthető is, mert hiszen a legjobb élcsapatok tízezrek öntudatát, akaratát, szenvedélyét, képzelőerejét juttatják kifejezésre, míg a forradalmat minden emberi képesség különös fellendülésének és megfeszítettségének pillanatában a legélesebb osztályharc által felkorbácsolt tízmilliók képessége, öntudata, akarata, szenvedélye, képzelőereje váltja valóra. Ebből két igen fontos gyakorlati következtetés adódik: az első az, hogy a forradalmi osztálynak ahhoz, hogy feladatát megvalósíthassa, alaposan tisztába kell jönnie a társadalmi tevékenység kivétel nélkül minden formájával és oldalával (s a politikai hatalom meghódítása után, néha nagy kockázattal és roppant veszéllyel, pótolnia kell azt, amit a hatalom meghódítása előtt elmulasztott); a második az, hogy a forradalmi osztálynak készen kell állnia arra, hogy az egyik formát a legnagyobb gyorsasággal és a legváratlanabbul egy másik forma fogja felváltani.
Mindenki el fogja ismerni, hogy oktalanság, sőt bűn az olyan hadsereg magatartása, amelyik nem készül fel arra, hogy bánni tudjon mindazokkal a fegyverfajtákkal, harci eszközökkel és harci módszerekkel, amelyekkel az ellenség rendelkezik, vagy rendelkezhet. De ez a politikára még nagyobb mértékben vonatkozik, mint a hadviselésre. A politikában még kevésbbé lehet előre tudni, milyen harci eszköz lesz számunkra bizonyos eljövendő viszonyok között alkalmazható és előnyös. Ha nem tudunk bánni minden harci eszközzel, akkor óriási — néha egyenesen döntő — vereséget szenvedhetünk, ha bizonyos, más osztályok helyzetében beállott és akaratunktól független változások a tevékenység olyan formáját tűzik napirendre, amelynek alkalmazásában mi különösen gyengék vagyunk. Ha minden harci eszközzel tudunk bánni, akkor biztosan győzünk, minthogy a valóban élenjáró, valóban forradalmi osztály érdekeit képviseljük, biztosan győzünk még akkor is, ha a körülmények nem engedik meg, hogy az ellenség számára legveszedelmesebb fegyvert, azt a fegyvert vegyük igénybe, amellyel leggyorsabban mérhetünk halálos csapásokat. Tapasztalatlan forradalmárok gyakran azt hiszik, hogy a legális harci eszközök opportunista jellegűek, mert a burzsoázia ezen a téren különösen gyakran (leginkább „békés”, nem forradalmi időkben) ámította és bolondította a munkásokat, ezzel szemben az illegális harci eszközök forradalmiak. Ez azonban nem igaz. Az igazság az, hogy opportunisták és a munkásosztály árulói azok a pártok és vezérek, amelyek, illetőleg akik nem tudják vagy nem akarják (ne mondd, hogy nem tudod, mondd, hogy nem akarod) alkalmazni az illegális harci eszközöket, például olyan viszonyok között, — amilyenek az 1914—1918-as imperialista háború viszonyai voltak, amikor még a legszabadabb demokratikus országok burzsoáziája is hallatlan arcátlansággal és szertelenséggel csapta be a munkásokat, és megtiltotta, hogy a háború rabló jellegéről megmondják az igazságot. Az olyan forradalmárok azonban, akik nem tudják az illegális harci formákat valamennyi legális harci formával párosítani, nagyon rossz forradalmárok. Nem nehéz forradalmárnak lenni akkor, amikor a forradalom már kitört és lángra lobbant, amikor boldog-boldogtalan, egyszerűen lelkesedésből, divatból, sőt néha egyéni karrierhajhászásból csatlakozik a forradalomhoz. Az ilyen álforradalmároktól való „megszabadulás” a proletariátusnak később, győzelme után, a legnagyobb megerőltetésbe, mondhatni gyötrelmes kínokba kerül. Sokkal nehezebb — és sokkal becsesebb —, ha akkor tudunk forradalmárok lenni, amikor még nincsenek meg a közvetlen, nyilt, tényleg tömegeket felölelő, valóban forradalmi harc feltételei, ha védeni tudjuk a forradalom érdekeit (propagandával, agitációval, szervezéssel) nem-forradalmi, sőt gyakran egyenesen reakciós intézményekben, nem-forradalmi körülmények közt, olyan tömegek közepette, amelyek még nem képesek arra, hogy azonnal megértsék a forradalmi munkamódszerek szükségességét. Annak a konkrét útnak, vagy az események ama különös fordulatának megtalálásához, kitapogatásához, helyes meghatározásához érteni, amely a tömegeket az igazi, döntő, végső, nagy forradalmi harc jelé vezeti — ez napjaink kommunista mozgalmának fő feladata Nyugat-Európában és Amerikában.
Vegyük példának Angliát. Nem tudhatjuk — és senki sem határozhatja meg előre, hogy milyen hamar lobban ott majd lángra az igazi proletárforradalom és milyen alkalom fogja leginkább felébreszteni, lángragyújtani, harcbavinni az igen nagy, de ma még alvó tömegeket. Ezért kötelesek vagyunk egész előkészítő munkánkat úgy végezni (mint az elhunyt Plehanov szokta volt mondani, amikor még marxista és forradalmár volt), hogy mind a négy lábunkon meg legyünk patkolva. Lehetséges, hogy parlamenti válság okozza a „riadást”, ez fogja „megtörni a jeget”, lehetséges, hogy olyan válság, amely a reménytelenül összekuszált, egyre jobban és egyre kínosabban alakuló és élesedő gyarmati és imperialista ellentétekből fakad; lehet, hogy valamely harmadik stb. ok. Mi nem arról beszélünk, hogy milyen harc fogja eldönteni a proletárforradalom sorsát Angliában (ez a kérdés a kommunisták közül senkiben sem kelt kételyt, ez a kérdés mindnyájunk számára el van döntve, mégpedig a leghatározottabban), mi arról az alkalomról beszélünk, amely a ma még alvó proletártömegeket felkelti, mozgásba hozza és elvezeti közvetlenül a forradalomhoz. Ne feledjük, hogy például a francia burzsoá köztársaságban, olyan helyzetben, amely nemzetközi és belpolitikai tekintetben egyaránt százszorta kevésbbé volt forradalmi, mint a mostani, elegendő volt egy olyan „váratlan” és olyan „jelentéktelen” alkalom, mint a reakciós katonai klikk ezer és ezer becstelen csalásainak egyike (a Dreyfus-ügy), hogy a népet a polgárháború közvetlen közelébe sodorja!
A kommunistáknak Angliában szüntelenül, lankadatlanul, következetesen egyaránt ki kell használniok a parlamenti választásokat, továbbá a brit kormány Írország irányában követett politikájának, gyarmati politikájának és imperialista világpolitikájának minden mozzanatát és a társadalmi élet valamennyi egyéb területét, szféráját, oldalát, és mindenütt új módszerekkel, kommunista módra, nem a II., hanem a III. Internacionále szellemében kell dolgozniuk. Nincs itt időm és helyem arra, hogy leírjam azokat a módszereket, amelyek az „oroszoknak”, a „bolsevikoknak” a parlamenti választásokon és a parlamenti harcban való részvételét jellemezték, de biztosíthatom a külföldi kommunistákat, hogy az egyáltalán nem hasonlított a szokásos nyugateurópai parlamenti kampányokra. Ebből gyakran azt a következtetést vonják le: „No igen, ez nálatok Oroszországban így volt, de nálunk a parlamentarizmus más.“ Ez a következtetés helytelen. Éppen azért vannak a világon kommunisták, azért vannak a III. Internacionálénak hívei minden országban, hogy az egész vonalon, az élet minden területén átalakítsák a régi szocialista, trade-unionista, szindikalista parlamenti tevékenységet új, kommunista tevékenységgé. Opportunista, színtiszta burzsoá, érdekhajhászó és szélhámos kapitalista elem a mi választásainknál is mindig éppen elegendő volt. A nyugateurópai és amerikai kommunistáknak meg kell tanulniok, hogy új, a megszokottól eltérő, nem opportunista, nem karrierista parlamenti politikát alakítsanak ki, hogy a kommunisták pártja kiadja a maga jelszavait, hogy az igazi proletárok, a szervezetlen és teljesen elnyomott szegény nép segítségével röplapokat szórjanak szét és hordozzanak széj jel, hogy meglátogassák és bej árják a munkások lakásait, a falusi proletárok és az istenhátamögötti falvak parasztjainak kunyhóit (Európában szerencsére sokkal kevesebb az istenhátamögötti falu, mint nálunk, Angliában pedig egészen kevés van), hogy betérjenek a legegyszerűbb emberek által látogatott csapszékekbe, behatoljanak a legalsóbb rétegekből toborzódó egyesületekbe és szövetkezetekbe, beférkőzzenek az alkalmi gyűlésekre, ne tudálékosan (és ne nagyon parlamenti módon) beszéljenek a néppel, cseppet se hajhásszák a parlamenti „mandátumokat”, hanem mindenütt felébreszszék a gondolkodást, bevonják a tömegeket a mozgalomba, szavánfogják a burzsoáziát, kihasználják az általa teremtett apparátust, az általa kiírt választásokat, az egész néphez intézett felhívásait, a népet ügy ismertessék meg a bolsevizmussal, mint ahogy (a burzsoázia uralma alatt) sohasem sikerült megismertetni a választások idejének kivételével (nem számítva természetesen a nagy sztrájkok időpontját, amikor az egész népet átfogó agitációnak ugyanez az apparátusa nálunk még fokozottabban dolgozott). Nyugat-Európában és Amerikában ezt megtenni nagyon nehéz, igen-igen nehéz, de meg lehet és meg kell tenni, hiszen fáradság nélkül a kommunizmus feladatait egyáltalán nem lehet megoldani, csakhogy gyakorlati feladatok megoldásán kell fáradozni, amelyek egyre változatosabbak, egyre jobban egybekapcsolódnak a társadalmi élet valamennyi területével, amelyek megoldása során a társadalmi élet egyik területét a másik után egyre inkább elhódítjuk a burzsoáziától.
Ugyancsak Angliában elvtársainknak ugyanúgy új módszerekkel (nem szocialista, hanem kommunista, nem reformista, hanem forradalmi módon) kell kiépíteniök a propaganda-, agitációs és szervezőmunkát a hadseregben és „saját” államuk elnyomott és nem-teljesjogú nemzetiségei között (Írországban, a gyarmatokon). Mert az imperializmus korszakában általában és méginkább most a háború után, amely elgyötörte a népeket s gyorsan felnyitja szemüket az igazság meglátására (az igazság az, hogy az emberek tízmilliói csak annak a kérdésnek eldöntéséért estek el vagy lettek nyomorékká, hogy az angol vagy a német rablók fosztanak-e majd ki több országot) — a társadalmi élet mindeme területein különösen sok gyúlékony anyag halmozódik fel s különösen sok alkalom támad összeütközésekre, válságokra, az osztályharc kiéleződésére. Nem tudjuk és nem tudhatjuk, hogy a gazdasági és politikai világválság nyomán most minden országban szanaszét röpködő számtalan szikra közül melyik szikra lesz képes lángralobbantani a tüzet, amely felrázza a tömegeket és ezért kötelességünk, hogy új, kommunista elveink alapján hozzálássunk minden néven nevezendő munkaterület „megdolgozásához”, még akkor is, ha az a legósdibb, legelhanyagoltabb és látszólag a legreménytelenebb, mert különben nem állunk majd feladatunk magaslatán, nem leszünk eléggé sokoldalúak, nem tudunk majd bánni valamennyi fegyverfajtával, nem készülünk fel sem arra, hogy legyőzzük a burzsoáziát (amely burzsoá módra szervezte meg — most pedig felbomlasztotta—a közélet minden területét), sem pedig arra, hogy a győzelem után hozzálássunk az egész élet kommunista átszervezéséhez.
Az oroszországi proletárforradalom és ennek a forradalomnak nemzetközi méretekben aratott, a burzsoázia és a nyárspolgárok számára váratlan győzelmei után megváltozott az egész világ, megváltozott mindenütt a burzsoázia is. Megrémült a „bolsevizmustól”, eszeveszett haragra lobbant ellene s éppen ezért, egyrészt meggyorsítja az események kibontakozását, másrészt pedig figyelmét a bolsevizmus erőszakos elnyomására összpontosítja, és ezáltal számos más területen gyengíti saját helyzetét. Ezt a két körülményt minden előrehaladott ország kommunistáinak figyelembe kell venniük.
Amikor az orosz kadetok és Kerenszkij vad hajszát kezdtek a bolsevikok ellen — különösen 1917 áprilisa után, s méginkább 1917 júniusában és júliusában —, „elvetették a sulykot”. A polgári újságok, amelyek milliós példányszámban, minden hangnemben ágáltak a bolsevikok ellen, segítettek bevonni a tömegeket a bolsevizmus megvitatásába, holott amúgyis, az újságokon kívül is, éppen a burzsoázia „buzgalma” következtében az egész közéletben elhatalmasodtak a bolsevizmusról folytatott viták. Most nemzetközi méretekben minden ország milliomosai úgy viselkednek, hogy a legnagyobb hálával tartozunk nekik. Ugyanolyan buzgalommal rendezik a hajszát a bolsevizmus ellen, mint annakidején Kerenszkij és társai tették; közben ugyanúgy „elvetik a sulykot” és ugyanúgy segítenek nekünk, mint annak idején Kerenszkij. Amikor a francia burzsoázia a bolsevizmus kérdését a választási agitáció középpontjába állítja és aránylag mérsékelt vagy ingadozó szocialistákat bolsevikoknak hord le; amikor az amerikai burzsoázia, teljesen fejét vesztve, a bolsevizmus gyanúja miatt az emberek ezreit és ezreit fogdossa össze, pánikhangulatot kelt és mindenfelé bolsevik összeesküvésekről szóló híreket terjeszt; amikor az angol burzsoázia, a világ „leghiggadtabb” burzsoáziája, minden okossága és tapasztaltsága mellett, hihetetlen ostobaságokat követ el, igen nagy anyagi eszközökkel rendelkező „bolsevizmusellenes egyesületeket” alapít, a bolsevizmusról külön irodalmat teremt, a bolsevizmus elleni harc céljára még több tudóst, agitátort és papot bérel fel, akkor ezért csak elismeréssel és hálával adózhatunk a kapitalista uraknak. Nekünk dolgoznak. Segítenek nekünk felkelteni a tömegekben az érdeklődést a bolsevizmus lényege és jelentősége iránt. Másképpen viszont nem járhatnak el, mert a bolsevizmust „agyonhallgatni”, elfojtani már nem sikerült nekik.
Ugyanakkor azonban a burzsoázia a bolsevizmusnak jóformán csak az egyik oldalát látja: a felkelést, az erőszakot, a terrort; a burzsoázia ezért különösen arra igyekszik felkészülni, hogy ezen a téren szálljon szembe és fejtsen ki ellenállást. Meglehet, hogy egyes esetekben, egyes országokban, bizonyos rövid időszakokra, ez sikerülni fog neki: ezzel a lehetőséggel számolni kell, s abban, hogy ez sikerülni fog neki, számunkra nincs egyáltalán semmi borzasztó. A kommunizmus a társadalmi életnek kivétel nélkül minden területéből „kicsírázik”, hajtásai megvannak kivétel nélkül mindenütt, a „ragály” (ha a burzsoázia és a burzsoá rendőrség által oly kedvelt és számukra „legkellemesebb” hasonlatot akarjuk használni) igen tartósan hatolt be a szervezetbe és átitatta az egész szervezetet. Ha az egyik kijáratot különös gonddal „betömik”, akkor a „ragály” talál magának más, néha teljesen váratlan kivezető utat. Az élet eléri, amit akar. Hadd tobzódjék a burzsoázia, hadd dühöngjön az eszeveszettségig, hadd vesse el a sulykot, kövessen el ostobaságokat, álljon előre bosszút a bolsevikokon és igyekezzék (Indiában, Magyarországon, Németországban stb.) lemészárolni a holnapi vagy a tegnapi bolsevikok újabb százait, ezreit, százezreit: amikor a burzsoázia így jár el, csak azt teszi, amit a történelem által pusztulásra ítélt minden osztály tett. A kommunistáknak tudniok kell, hogy a jövő mindenesetre az övék és ezért a nagy forradalmi harcban a legnagyobb szenvedélyességet a burzsoázia eszeveszett kapkodásainak leghidegvérűbb és legjózanabb figyelembevételével párosíthatjuk (és kell is párosítanunk). Az orosz forradalmat kegyetlenül elfojtották 1905-ben; az orosz bolsevikok 1917 júliusában vereséget szenvedtek; Scheidemannak és Noskénak a burzsoáziával és a monarchista tábornokokkal együttesen kifőzött mesteri provokációja és ügyes manőverei útján több mint 15 000 német kommunistát mészároltak le; Finnországban és Magyarországon dühöng a fehér terror. A kommunista mozgalom azonban minden esetben és minden országban egyre jobban acélosodik és nő; gyökereit oly mélyre ereszti, hogy az üldözések nem gyengítik, hanem fokozzák erejét. Ahhoz, hogy biztosabban és határozottabban haladjunk a győzelem felé, csak egy hiányzik: az, hogy minden ország minden kommunistája mindenütt és teljesen átgondolt módon felismerje, hogy taktikájában a lehető legnagyobb mértékben rugalmasnak kell lennie. A nagyszerűen fejlődő kommunista mozgalom, különösen az előrehaladott országokban, most ennek a felismerésnek és annak a képességnek van híján, hogy ezt a felismerést gyakorlatilag alkalmazza.
Hasznos lecke lehetne (és legyen is) az, ami a II. Internacionále olyan nagytudású marxistáival és olyan odaadóan szocialista vezéreivel történt, amilyenek Kautsky, Ottó Bauer és a többiek voltak, ők teljesen megértették a rugalmas taktika szükségességét, tanulták a marxista dialektikát és másokat is tanítottak rá (és sok minden abból, amit ebben a tekintetben tettek, mindenkor komoly értéke lesz a szocialista irodalomnak), de ennek a dialektikának az alkalmazása során akkora hibát követtek el, illetőleg a gyakorlatban annyira nem dialektikusaknak, annyira a formák gyors változásának és a régi formák gyors ütemben új tartalommal való telítődésének megértésére képtelen embereknek bizonyultak, hogy sorsuk nem sokkal irigylésreméltóbb Hyndman, Guesde és Plehanov sorsánál. Bukásuk fő oka az volt, hogy „elbámészkodtak”. a munkásmozgalom és a szocializmus fejlődésének egy bizonyos formáján, megfeledkeztek arról, hogy ez a forma egyoldalú, féltek szemébe nézni annak a szöges fordulatnak, amely az objektív viszonyok erejénél fogva elkerülhetetlenné vált, és továbbra is olyan egyszerű, betanult, első pillantásra kétségbevonhatatlan igazságokat hajtogattak, mint az, hogy három több kettőnél. De a politika inkább hasonlít az algebrára, mint az aritmetikára s méginkább a felsőbb matematikára, mint az alsóbbra. Valójában a szocialista mozgalom régi formái egytöl-egyig új tartalommal teltek meg, a számok előtt ezért új előjel tűnt fel: a „mínusz”, a mi bölcseink viszont konokul továbbra is azt hajtogatták (és hajtogatják) maguknak és másoknak is, hogy „mínusz három” több „mínusz kettőnél”.
Arra kell törekedni, hogy a kommunistákkal ne ismétlődjék meg ugyanezt a hibát más oldalról, vagyis helyesebben, hogy minél hamarabb jóvátegyük és minél gyorsabban, a szervezet számára minél fájdalommentesebben kiküszöböljük ugyanazt a hibát, amelyet most, csak éppen más oldalról, a „baloldali” kommunisták elkövetnek. A baloldali doktrinérség is hiba, nemcsak a jobboldali doktrinérség. Természetesen a kommunista mozgalomban észlelhető baloldali doktrinérség hibája a jelen pillanatban ezerszerte kevésbbé veszedelmes és kevésbbé jelentős, mint a jobboldali doktrinérség (azaz a szociálsovinizmus és a kautskyzmus) hibája, de csak azért, mert a baloldali kommunista irányzat egészen, fiatal, éppenhogy keletkezőben levő irányzat. Csak ezért lehet a betegséget bizonyos feltételek mellett könnyen kigyógyítani, és a gyógyításhoz a legnagyobb eréllyel hozzá is kell látni.
A régi formák szétrepedtek, mert kiderült, hogy új tartalmuk — proletárellenes, reakciós tartalmuk — nagyon is messzemenő fejlődést ért el. Most a nemzetközi kommunista mozgalom fejlődésének szempontjából munkánknak olyan határozott, olyan erőteljes, olyan hatalmas tartalma van (dolgozni a Szovjethatalomért, a proletárdiktatúráért), hogy ez a tartalom bármely formában, az új meg a régi formában egyaránt, megnyilvánulhat és meg is kell nyilvánulnia, hogy átalakíthatja, legyőzheti, alárendelheti magának — és ezt meg is kell tennie — valamennyi formát, nemcsak az újakat, hanem a régieket is, — nem azért, hogy megbéküljünk a régiekkel, hanem azért, hogy képesek legyünk minden néven nevezendő új és régi formát a kommunizmus győzelmének teljes és végleges, döntő és visszavonhatatlan eszközévé tenni.
A kommunistáknak minden erejükkel azon kell lenniük, hogy a munkásmozgalmat és általában a társadalmi fejlődést a legegyenesebb és leggyorsabb úton vezessék a Szovjethatalom világgyőzelme és a proletárdiktatúra felé. Ez vitathatatlan igazság. De csak egy kis lépéssel kell tovább menni — az ember azt hihetné, hogy a lépés ugyanabban az irányban történt — és az igazság tévedéssé válik. Elég azt mondani, amit a német és az angol baloldali kommunisták mondanak, hogy tudniillik csak egy utat ismerünk el, az egyenes utat, hogy nem tartjuk megengedhetőnek a lavírozást, a megegyezést, a kompromisszumokat — és ez már tévedés lesz, amely igen komoly kárt okozhat, részben már okozott és okoz is a kommunizmusnak. A jobboldali doktrinérség csökönyösségében csak a régi formákat hajlandó elismerni és teljesen csődöt mondott, mert nem vette észre az új tartalmat. A baloldali doktrinérség csökönyösségében feltétlenül el akar vetni bizonyos régi formákat és nem látja, hogy az új tartalom bármely formán át utat tör magának, hogy nekünk, mint kommunistáknak, az a kötelességünk, hogy alkalmazni tudjunk minden formát, hogy megtanuljuk, miképpen kell a legnagyobb gyorsasággal kiegészíteni az egyik formát a másikkal, felváltani az egyiket a másikkal, taktikánkat hozzáidomítani minden olyan változáshoz, amelyet nem a mi osztályunk, nem a mi erőfeszítéseink idéztek elő.
A világforradalom az imperialista világháború borzalmai, gyalázatosságai, aljasságai, az általa teremtett helyzet kilátástalansága következtében olyan hatalmas lökést kapott és annyira meggyorsult, ez a forradalom szélességben és mélységben olyan mindent felülmúló gyorsasággal fejlődik, az egymást felváltó formák olyan nagyszerű gazdagságát mutatja, oly sok tanulságot nyújtva cáfol meg a gyakorlatban mindenféle doktrinérséget, hogy minden okunk megvan arra a reménységre, hogy a nemzetközi kommunista mozgalom gyorsan és teljesen ki fog gyógyulni gyermekbetegségéből, a „baloldali” kommunizmusból.
1920. április 27.
Következő rész: Kiegészítés