Író: Rosa Luxemburg, 1893.
Forrás: Rosa Luxemburg: Válogatott beszédek és írások II. Kossuth Könyvkiadó, 1960.
Először megjelent : "Sprawa Robotnicza," Párizs, 1893. november-december.
Fordítás: Nyilas Vera
HTML: P.G.
November 17-én, négy hónap múltán végre befejeződött 300 000 angol bányász hatalmas sztrájkja, az a sztrájk, melyhez hasonlót a világ még nem látott. Írtunk már arról, hogy ezt a sztrájkot a bányatulajdonosoknak az a határozata idézte elő, amely augusztustól kezdve 25 százalékkal leszállítja a munkabéreket. A tőkések úgy vélekedtek, hogy a jelenlegi alacsony szénárak mellett profitjuk is igen szűkre szabott, ennélfogva munkásoknak le kell mondaniuk munkabérük egynegyed részéről. Egy angol szocialista következő kimutatása feltárja, hogyan áll jelenleg az angol tőkések profitja és mellette a munkások bére:
A bánya-kapitalisták száma összesen 3000. 1892-ben tiszta hasznuk 170 millió rubel volt. A közép-angliai szénbányászok száma 300 000. Évi keresetük összesen 150 millió rubel. Egy kapitalistára tehát heti 1090 rubel jövedelem jut, egy munkás hetibére pedig 9,60 rubel. Ilyen módon egy hájtömeg, aki világéletében nem dolgozott, annyit kap, mint 115 munkás, akiknek nehéz munkát kell végezniük, és akiknek élete és egészsége állandóan veszélyben forog!
Ám a bányászok még ezeket a szerény béreket is csak nagy erőfeszítéssel és tucatnyi sztrájk árán érték el. Mert még 1888-ban is 40 százalékkal alacsonyabbak voltak a bérek, és rettenetes nyomorban kellett sínylődniük. A bányászok panaszolták, hogy a "munkásgyerekek éhségtől félholtan csatangoltak". Makacs küzdelem után 1890-ben a bányászok fokozatosan elérték a mostani bértételeket, és íme, három év múltán a kapitalisták elhatározták, hogy a bért megint leszállítják 7,20 rubelre. A bányászok azonban kijelentették, hogy a mostaniaknál alacsonyabb béreket nem fogadhatnak el, s hogy inkább egyáltalában nem dolgoznak és inkább éhen halnak, semhogy az 1888. évi nyomorúsághoz visszatérjenek.
Eleinte feltehető volt, hogy a sztrájkban részt fog venni a bányamunkások egész tömege, amely Angliában, Skóciát beleértve, 660 000 főnél többet számlál. Augusztusban valóban volt is egy pillanat, amikor állítólag 500 000 bányász sztrájkolt. De mintegy 200 000-en nagyon hamar elvetették a sztrájk gondolatát, és így a küzdőporondon 300 000 bányász maradt, akik mindvégig kitartottak. Az összhangnak ezt a hiányát az angol bányászok nézetei és szervezetei közötti elvi különbségek okozták. Az angol bányászok három hatalmas csúcsszervezetben egyesülnek: Durham és Northumberland kerület szövetsége mintegy 100 000 munkást foglal magába; a dél-walesi és monmouthshire-i egyesület 65 000 munkást számlál, végül az úgynevezett Közép-angliai Bányász Szövetség befolyása 300 000-nél több munkásra terjed ki. Ezeknek a szervezeteknek egymástól teljesen eltérő jellegük van. Az első két egyesület a legjobban fizetett bányászrétegek befolyása alatt áll, ezek a rétegek pedig elégedettek sorsukkal, és nem szívesen látják a harcot. E kerületek bányászai hagyták, hogy a tőkések az úgynevezett "mozgó bérskála" segítségével becsapják őket. A csalás abban áll, hogy van egy részben munkásokból álló választmány, amely a béreket általában a szénárak alapján állapítja meg. Ez azt a látszatot kelti, hogy a kapitalista tökéletesen ártatlan ember, aki a bérek megállapítása tekintetében teljesen árujának piaci árától függ. Nyilvánvaló azonban, hogy akármilyen magas vagy alacsony a szén ára, a tőkés úgy állapítja meg a munkabéreket, hogy neki továbbra is nagy profitja maradjon, a veszteség pedig a munkást terhelje.
Miután jó néhány esztendővel ezelőtt elfogadták a mozgó bérskálának ezt az alattomos rendszerét, az ottani kerületek bányászai valamiféle dermedtség állapotába estek, mivel eltorlaszolták maguk előtt azt az utat, hogy harccal javítsanak helyzetükön. Elhiszik, hogy kizsákmányolóik tanítása helyes, és papagájok módjára ismételgetik, hogy béremelés csak a szénárak emelkedésének következményeképpen lehetséges; mivel pedig az árak alacsonyak, a harc nem vezethet eredményre. Az említett két kerület isteni gondviselésben és magasabb szénárakban reménykedő bányászainak rosszul működő szervezeteik vannak, és nem vállalnak közösséget Anglia többi bányászával; sőt - zavarják harcukat, és a tőkések eszközéül szolgálnak. Meg kell itt még jegyeznünk, hogy éppen ezek a munkások fordulnak szembe azzal, hogy Angliában kötelező erejű törvénnyel bevezessék a nyolcórás munkanapot, mert véleményük szerint ez ellenkezik a nagykorú munkás "szabadságával". Látjuk hát, mennyire hagyták magukat elbutítani ezek a munkások kizsákmányolóiktól.
Egészen másfélék a közép-angliai munkások, akik az úgynevezett Bányász Szövetségbe tömörültek. Ezek nem hagyták magukra erőszakolni a mozgó bérskálát. Nem hiszik, hogy a munkabér függ a termék piaci árától, és így vélekednek: "Semmi közünk a szén piaci árához. Munkánkkal annyit kell keresnünk, hogy megélhessünk, a többi - nem a mi dolgunk." Ennek folytán helyzetük megjavítása érdekében harcra tömörültek egy szilárd szerkezetű és remekül megszervezett bányamunkás-szövetségben. 1888-ig, a bányászok számára legkeservesebb időben, Közép-Angliában néhány kis szövetség működött. Az akkori nyomorúság hatására azonban a bányászegyesületek egy szövetségben egyesültek, s éppen ez a szövetség vívta ki harcával a már említett 40 százalékos béremelést. A legutóbb tervezett bércsökkentés elsősorban ismét Közép-Anglia bányamunkásait érintette. Az első pillanatban felhívást intéztek a másik két bányászszövetséghez, hogy azok is csatlakozzanak a küzdelemhez. Ezeknek a szövetségeknek a munkásai azonban, téves elveikhez híven, elvetették a javaslatot, mert alacsony szénárak mellett esztelenségnek tartották a béremelési mozgalmat. Sőt, nem átallottak túlórázni és lefogni sztrájkoló társaik kezét. A pénzbeli támogatást is megtagadták, noha annak idején, amikor ők voltak ínségben, a közép-angliai munkások százezrekkel siettek segítségükre. A szövetség munkásai magukra hagyatva sem csüggedtek el. A francia, belga, német és osztrák bányamunkások szolidaritására apelláltak, és ezek elhatározták kongresszusukon, hogy angol exportra nem termelnek szenet. A francia és a belga bányászok még sztrájkba is léptek, de megfelelő szervezet híján és egyéb körülmények miatt részleges vagy teljes vereséggel fel kellett adniuk a harcot.
Bizonyára mindenki felteszi most a kérdést, miképpen volt lehetséges, hogy négy hónapon át kitarthatott 300 000 bányász, családtagjaikkal együtt mintegy egymillió ember. Ennek alapfeltételét ebben az esetben a bányamunkások pompás szervezete biztosította. Az állandóan és bőségesen táplált kasszákban a sztrájk kezdetén több millió rubel volt. Továbbá a sztrájkoló munkások, hála a példás fegyelemnek, mind egységesen és egyetértésben jártak el, a katonasággal való véres összeütközéseket elkerülték, és valamennyien végrehajtották a sztrájkvezetőség minden határozatát. A bányamunkások óvatosságukkal és fegyelmezettségükkel riadalmat keltettek a kapitalisták körében, s ezért ezek letettek üldözési szándékaikról. Az angol bányamunkások többsége például a bányatulajdonosok házaiban lakik. De a sztrájk ellenére sem merték őket kirakni lakásaikból, mert a munkások azzal fenyegetőztek, hogy ebben az esetben vér fog folyni, a kapitalisták pedig látták, hogy a munkások szavának hinniük kell.
A bányamunkásoknak öklük félelmetességénél is nagyobb hasznukra volt a politikai helyzet. Angliában, ahol a munkásoknak választójoguk van, és ahol a lakosság túlnyomó többsége munkás, minden párt politikai hatalma attól függ, milyen viszonyban vannak vele a munkások. A munkások ugyanis Angliában éppen az idén határozták el, hogy a parlamentben független munkáspártot alapítanak és csakis munkásképviselőket választanak. Eddig a munkástömegek sajnos mindig valamelyik polgári pártra szavaztak. Egy évszázad óta két fő párt felváltva uralkodik az angol parlamentben: a liberális párt, amely a gyárosok és a kereskedők jogaiért küzd, s a konzervatív párt, amely a nagybirtokosok érdekeit képviseli. Ez a két fő párt, mely egymással szüntelen viszályban van, felváltva győz a választásokon aszerint, hogy melyikre szavaznak a munkások. A munkásoktól való ilyen függősége következtében mindkét párt versengve igyekszik a maga oldalára vonni a munkásságot; tehát tenniük is kell valamit a munkásság érdekében. Ily módon érthetővé válik, hogy a bányatulajdonosok, akik a legutóbbi választási harcban vereséget szenvedett konzervatív párthoz tartoznak, és a munkásöklöknél is jobban félnek attól, hogy a munkások a következő választáson ellenfeleikre szavaznak, miért nem mondták fel házaikban a sztrájkoló bányászok lakását. Ugyanez a körülmény érthetővé teszi azt is, hogy a jelenlegi liberális kormány, mely ezúttal is a munkások szavazatainak köszönhette hatalomrajutását, miért riadt vissza attól, hogy katonai erővel támadjon a sztrájkolókra, s noha a bányavidéken katonaságban és rendőrségben nem volt hiány, sehol sem került sor olyan erőszakos cselekményekre, mint például Franciaországban a bányászsztrájk folyamán. Sőt, megesett az a csoda, hogy csaknem az egész angol kapitalista társadalom bőséges pénzbeli támogatást nyújtott a sztrájkolóknak. Állami méltóságok, csuhások meg püspökök - sőt gyakran maguk a bányatulajdonosok is olykor ezer rubeleket adtak a bányászok megsegítésére! Ilyen csodákat idéz elő a burzsoáziának a munkásosztálytól való politikai függése.
Természetesen nagyon sajnálatos, hogy az angol munkások nem választották be a parlamentbe saját, szocialista képviselőiket, s a polgárság nem kényszerült arra, hogy mint önálló politikai ellenfeleknek tegyen nekik engedményeket ahelyett, hogy megkísérelje a maga pártjára vonni őket. Mégis látjuk, milyen haszonnal járnak a politikai jogok a munkásosztályra nézve, még mielőtt a munkásság értene ezeknek a jogoknak alapos kiaknázásához.
Így hát a polgári pártoknak a munkásság kegyeiért való vetélkedése eléggé jelentős anyagi segítséget juttatott a sztrájkolóknak. Ilyenképpen több százezer rubel folyt be a sztrájkkasszába. Bizonyára felesleges megemlítenünk, hogy valamennyi egyéb angliai iparág munkásai is segítettek, amennyire tudtak. Ily módon tudott ez a milliós tömeg tizenhat héten át kínos-keservesen kitartani! E kitartás láttán a tőkések már augusztusban kezdték javasolni, hogy választott bíróság útján rendezzék a bérvitát. Ám a munkások hallani sem akartak erről, és állandóan hangoz tatták, hogy semmiféle bércsökkentésbe sem egyeznek bele. A gyülekezési szabadság révén a bányamunkások sok ezer gyűlést tartottak szabad ég alatt, s legjobb szónokaik kitartásra, harcra tüzelték társaikat; a tömegek buzgón helyeseltek. Különösen a bányászfeleségek tűntek ki elszántságukkal, és azt kiáltozták, inkább megölik gyermekeiket, semhogy megengedjék férjeiknek, fiaiknak, hogy a munkát újra felvegyék és a nekik felajánlott nyomorúságot elfogadják!... Minden ilyen gyűlés határozata úgy szólt, hogy - tovább sztrájkolnak.
Eközben a szénbárók készletei kezdtek kimerülni, a szénárak félelmetesen emelkedtek. Fűtőanyag híján számos vasmű, vasút stb. kénytelen volt leállni. Egyes kapitalisták attól féltek, hogy ha huzamosabb ideig nem szállítanak árut, elveszítik piacukat egyes országokban, s ez arra késztette őket, hogy a sztrájk mielőbbi befejezését sürgessék. A lakosság is megsínylette a tüzelőanyag drágulását. A tél ezalatt egyre jobban közeledett. Mind sűrűbben hallatszottak olyan panaszok, hogy a tőkések okozták a sztrájkot és olyan hangok, amelyek a munkásoknak adtak igazat. A munkások pedig nem gondoltak arra, hogy meghátráljanak. Ekkor a bányatulajdonosok egyesületében egyre nőtt az elégedetlenség, egyre többen vádolták az egyesület vezetőségét, amely előidézte a sztrájkot, és makacsságával az egész országot magára haragította. Egyik tőkés a másik után lépett ki az egyesületből, és saját szakállára tett engedményeket a munkásoknak. Egyik a másik után jelentette ki, hogy kész újra foglalkoztatni a munkásokat, bércsökkentés nélkül. A munkások közös tanácskozásaikon megegyeztek abban, hogy ezeknél a tőkéseknél dolgozó társaik felvehetik a munkát, azzal a feltétellel, hogy mindenkit visszavesznek és senkit sem bocsátanak el a sztrájk miatt. Ugyanakkor a munkába visszatérők mind kötelezték magukat, hogy azonnal naponta egy fél rubelt fizetnek a sztrájk kasszájába tovább sztrájkoló társaik támogatására. Tehát részleges segítséget kaptak innen is, és a tömegek kitartóan sztrájkoltak tovább. Ezalatt a tökések egyesületét az a veszedelem fenyegette, hogy elveszíti tagjainak többségét, s ez végképpen megtörte ellenállását. E tény láttán, s mivel a további sztrájk veszélyeztette az egész "hazai ipar" létét, a kormány felajánlotta, hogy egyik minisztere közvetít a munkások és tőkések között. Ezt a javaslatot mindkét fél elfogadta, és november 17-én a megállapodás eredményét a következőképpen foglalták össze:
1. Valamennyi munkás azonnal felveheti a munkát a régi feltételek mellett;
2. 14 tőkésből és 14 bányamunkásból választmány alakul, amely együttesen elnököt választ, és 1894 február 1-től kezdve megállapítja a bányászok jövőbeli béreit. Ez a választmány kísérletképpen egy évig működik.
Ez a határozat a munkásság teljes, fényes győzelmét jelentette; megszületése után a sztrájk vezetői elhatározták a sztrájk befejezését és a munka újrafelvételét. A győzelmet és a sztrájk végét minden bányavidéken kitörő örömmel fogadták. A bányákat és a házakat lombokkal díszítették. Az utcákon és a tereken táncoltak, ugráltak a gyerekek. A munkások kölcsönösen szerencsét kívántak egymásnak. De az egész ország is ünnepként ülte meg ezt az eseményt. A parlamentben a sztrájk befejezésének hírét fülsiketítő tapsorkán fogadta; Gladstone miniszterelnök felsóhajtott, és így szólt: "Hála istennek!" Az egész sajtó ezzel az eseménnyel foglalkozott. Nagyszerű küzdelmükkel ilyen jelentőségre tettek szert a bányamunkások egész Angliában.
A sztrájk eredményei valóban győzelemnek tekinthetők. A munkások mindenekelőtt arra kényszerítették kizsákmányolóikat, hogy azonnal megadják eddigi béreiket. Ami továbbá a választmányt illeti, amelynek a következő év folyamán a béreket meg kell állapítania, afelől nyugodtak lehetünk, hogy semmiben sem hasonlít majd a mozgó bérskála bizottságához. Biztosít minket erről az a hatalmas erő, amelyet a munkásság a sztrájk folyamán tanúsított, s amellyel a kapitalisták nem akarják majd egyhamar újra felvenni a harcot. Biztosít minket erről az az elszántság is, mellyel a bányászok tömege kitartott az eddigi bérek mellett, midőn azt mondták, "nincs kifogásunk az ellen, hogy a szénárak alapján állapítsák meg a munkabéreket, feltéve, ha ez a bérek emelését eredményezi". Végül a munkások csak egyéves kísérlethez adták beleegyezésüket. Ha elégedetlenek lesznek a választmánnyal - egy év múlva majd kettőzött erővel veszik fel újra a küzdelmet.
Ez a győzelem olyan esemény, amilyen csak kevés akad a munkásosztály történetében. Ilyen nagyméretű sztrájkot Európa eddig még nem látott. Ezenfelül a munkások ellensége - az angol bányatulajdonosok egyesülete - szintén a világ leghatalmasabb kapitalista szervezetei közé tartozik. A legfontosabb azonban, ami ezt a sztrájkot oly jelentőssé teszi, az az elv, amely körül ez a harc folyt. Arról volt szó, hogy meg kellett győződni arról, vajon a jobb bér kiharcolása vagy megvédelmezése lehetséges-e az áruk árának esése idején, vajon elkerülhetetlen-e a bércsökkentés, amikor az áru ára alacsony - amint azok a félrevezetett és elmaradt angol bányászok tartják, akik megtagadták a sztrájkban való részvételt. Más szóval, hogy elérhet-e valamit manapság a munkások szervezkedése és harca, vagy kénytelen-e a munkás alávetni magát a piac minden ingadozásának és alázattal tűrni nyomorúságát. A közép-angliai bányászok győzelme azt bizonyítja, hogy az utóbbi felfogás téves, hogy a munkásnak van lehetősége arra, hogy legalább a nagyobb nyomorúságtól megóvja magát, ha erős szervezet és politikai szabadság áll rendelkezésére.
Ennélfogva a sztrájk eredménye és befejezése lényegesen többet jelent, mint csak a közép-angliai bányamunkások közvetlen anyagi hasznát. Mint nyert csata után rendszerint, megkétszereződött a Bányász Szövetség befolyása és a munkástömegeknek iránta való bizalma. Az eddigieknél is készségesebben fogják befizetni a járulékokat a kerületi pénztárakba. Még pontosabban és buzgóbban fogják magukévá tenni a szövetség minden határozatát. De ennél többet is jelent. A többi bányavidék munkásai, akik a sztrájkban való részvételt megtagadták, most kénytelenek igazat adni a közép-angliai szövetségnek, elismerni fölényét, és lassanként majd a nyomába szegődnek. Ezeknek a vidékeknek a bányásztömegei már a sztrájk folyamán állást foglaltak a szövetséghez tartozó társaik mellett. Nem lehet kétséges, hogy előbb vagy utóbb mind csatlakoznak majd a győzelmes szövetséghez. Végül, a sztrájkolók győzelme lesújtott a Bányatulajdonosok Egyesületére, erre a hatalmas kapitalista szervezetre, s ugyanolyan mértékben gyöngítette, amilyen mértékben megerősítette a munkásszervezetet. Láttuk már, hogy az Egyesület csaknem egészen áldozatul esett a sztrájknak.
Az angol bányászok tehát kitűnő szervezetük és a különleges politikai viszonyok révén százszoros győzelmet arattak, megverték ellenségeiket, és sok ezer sorstársukat nyerték meg a jobb jövőért vívott közös harcnak.