Író: Rosa Luxemburg
Forrás: Rosa Luxemburg: Válogatott beszédek és írások II. Kossuth Könyvkiadó, 1960.
Először megjelent : "Sprawa Robotnicza," Párizs, 1895 január.
Fordítás: Nyilas Vera
HTML: P.G.
A német bányászokról eddig nagyon keveset írtunk, mert eddig mozgalmuk is nagyon gyönge volt, noha már régóta megvan. Már több mint húsz esztendeje, hogy a német bányamunkások szakegyesületbe tömörültek. A tökések és a kormány azonban ezt a szervezetet elnyomó intézkedéseikkel módszeresen szétzúzták. A német bányamunkásokra ilyen módon a munka és a kizsákmányolás oly súlyos igáját rakták, hogy nem maradt bennük energia és kitartás a küzdelemre.
De addig jár a korsó a kútra, míg el nem törik. A munkások türelmének is van határa. A szemérmetlenül kizsákmányolt német bányászok végül elvesztették türelmüket, és öt évvel ezelőtt (1889-ben) kitört 100 000 bányamunkás sztrájkja. Csodálkozva pillantott fel a világ. Vajon mi történt? A német bányász, aki olyan sokáig alázatosan tűrte a kizsákmányolást, hirtelen fellázadt! A bányász, aki általában szótlanul hordta igáját, hirtelen fölemelte hangját! És a bányászoknak volt is okuk panaszra, követelésekre. Túl hosszú munkanap, nyomorúságos bérek, de mindenekelőtt lépten-nyomon levonások - a munkásnak ez a legszörnyűbb csapása! Semmit sem fizettek azokért a csillékért, melyek nem voltak színültig töltve! Balesetek tizedelték a bányászokat, de a tőkések nem gondoltak arra, hogy megváltoztassák a munkaviszonyokat.
Mind e panasz egyszerre tört fel 100 000 munkás kebeléből. Elhatározták, hogy addig nem veszik fel a munkát, míg meg nem javulnak a munkaviszonyok. A német bányamunkások egy része akkor még oly vak volt, hogy segítséget - a kormánytól remélt. Küldöttséget menesztettek a császárhoz, tőle kértek segítséget. A német császár, mint bármely más uralkodó, körülbelül ezekkel a szavakkal felelt: "Térjetek vissza a munkához, ne csináljatok zendülést, akkor majd jobb dolgotok lesz!"
Az ilyenformán elintézett bányászok azonban nem tértek vissza mindjárt a munkához. Több hónapig sztrájkoltak, éheztek, s nem akarták újból magukra venni az igát. A kormány meg a tőkések, ahol csak tudták, üldözték őket. Az erőforrások végül is kiapadtak, és a bányászok felvették a munkát.
Mint általában, itt sem volt könnyű rögtön eredményt elérni. A német bányamunkásoknak tehát megint vissza kellett térniük régi poklukba. A hatalmas sztrájk mégis nagy hasznukra vált. Villámló, mennydörgő viharként a bányászok egész társadalmát felébresztette. Nem egy munkás akadt, aki addig alázatos volt és nyugodt, de a sztrájk után nem lehetett többé visszatartani a harctól. A sztrájk megtanította a bányászokat, hogy a kormányzattól legföljebb - szuronyokat várhat. A sztrájk megtanította őket, hogy a hatalom egyetlen birtokosa sem akar és nem is fog segíteni rajtuk. A sztrájk azonban azt is megmutatta nekik, hogy ők, a bányamunkások, hatalmas tömeg, s hatalmas erőt képviselnek, ha együttesen lépnek fel. Egy szó mint száz, a sztrájk után megértették a legfontosabbat: hogy zárt sorokban kell harcba szállniuk, és nem számíthatnak senki segítségére, csak a maguk erejére.
Így aztán már 1889-ben megszerveztek egy erős szövetséget, a Bánya- és Kohómunkások Szövetségét. Ez a szövetség éppen most karácsonykor tartotta első kongresszusát Essenben. Ez a mai napig a német bányászmozgalom rövid története.
A kongresszuson a bányamunkásoknak mintegy 100 képviselője gyűlt össze Németország minden bányavidékéről. Egy felső-sziléziai (lengyel) kivételével mindannyian németek voltak. Más nyelven beszélnek, mint mi, országuk is teljesen idegen számunkra, szokásaik is különböznek a mieinktől. Ha azonban valami csoda folytán a mi dąbrowai bányászaink hallották és megértették volna, mit beszéltek ezen a kongresszuson, akkor bizonyára nagyon csodálkoztak volna. Bizonyára azt hitték volna, hogy nem is német bányászok, hanem a mi dąbrowai, siedleci, sosnowieci lengyel bányászaink beszélnek a maguk helyzetéről. Minden panaszuk ugyanaz, a bányásznyomorúság csaknem ugyanaz, mint nálunk - csupán egy nagy különbség van: hogy ott erről a nyomorúságról szabad hangosan beszélni, hogy ott szabad tanácskozni, szabad a nyomorúság ellen harcolni. De nálunk?...
A legtöbb panasz a hosszú munkaidő ellen hangzott el. "Föld alatt határás munkaidő elég - mondotta egy bochumi bányász -, nehéz munka után pihenésre van szükségünk!" - "Az erőnket meghaladó, hosszú munka a bányásznyomorúság fő oka - szólt egy másik, egy szászországi -, ha nem akarunk nyomorúságosan tönkremenni, ki kell vívnunk a nyolcórás munkanapot." Egy harmadik ezt mondta: "A világ minden felvilágosult munkása most a nyolcórás munkanapot követeli. Leginkább megilleti ez a föld alatt dolgozó bányászt."
Ugyanígy panaszkodtak a bányászok az akkordmunka miatt is. "Az akkordmunka ugyancsak egyik oka a bányásznyomorúságnak." A bányász azt gondolja, így több lesz a keresete, többet robotol mint ereje engedi, mígnem egészen elveszti eszméletét. "Az akkordmunka - gyilkos munka" - mondják mindnyájan.
Tiltakoztak azellen is, hogy a bányákban női és gyermekmunkát alkalmaznak. Egy sziléziai lengyel bányász elmondta, hogy náluk tízezrével dolgoznak a nők a bányákban és a kohókban - napi egy márkáért. Ráadásul az igazgatóságban ülő urak még szemérmetlenül el is csábítják a fiatalasszonyokat meg a lányokat.
Valamennyi munkás egybehangzóan panaszkodott a bányákban gyakori balesetek miatt. Évenként több száz bányász válik nyomorékká, sőt pusztul el, s feleségét és gyermekeit nyomorban hagyja hátra. Ez is a kapitalisták bűne, akik egyáltalán nem törődnek a bányász egészségének és életének megóvásával.
Mind e panaszok után a bányászok arról tanácskoztak, "mi a teendő, hogy megváltoztassák a bányamunkások nyomorult sorsát", s a következőket határozták:
Először, követelik a törvény biztosította nyolcórás munkanapot; másodszor, az akkordmunka megszüntetését; harmadszor, a kormány által fizetett felügyelők, munkások alkalmazását a gyakori balesetek elhárítására.
A határozat egymagában azonban még nem sokat használ. "Sem a tőkések, sem a kormány nem fognak törődni határozatainkkal - mondta az egyik küldött -, ha nem tudják, hogy e határozatokhoz egy erős szervezet ragaszkodik, amely szükség esetén arra is kész, hogy sztrájk útján érje el célját." A bányászok tehát egyhangúlag elhatározták, hogy mindent elkövetnek szakszervezetük erősítésére, s hogy feltétlenül harcolni fognak követeléseik kivívásáért.
Bátorsággal és reménységgel telve oszlottak szét és tértek vissza munkájukhoz a német bányászok. Hát mi, lengyel bányászok? Továbbra is közönyösen és némán viseljük nyomorúságunkat? Minket nem gyötör halálra a mindennapos hosszú munka? Minket nem zsákmányolnak ki a tőkések akkordmunkával, bérlevonásokkal, pénztáraink megrablásával? Nálunk nem esnek társaink évenként százszámra balesetek áldozatául? Tétlenül fogjuk nézni, hogyan harcolnak más munkások? A német bányászok nem várnak addig, míg isten megkönyörül rajtuk. Szakegyesületeket, sztrájkpénztárakat alapítanak, tanácskozásokra gyűlnek össze, nagy sztrájkokat szerveznek, brosúrákat és újságokat olvasnak, felvilágosodnak. Cselekedjünk ugyanígy, és jobbra fordul sorsunk. Nyíltan nem szabad szervezkednünk, alapítsunk hát titkos szövetségeket és pénztárakat. Nem adják meg a szabadságot a harchoz, nos, majd kiharcoljuk ezt a szabadságot. Megünnepeljük május elsejét, szövetkezünk, szervezkedünk, felvilágosodunk. Látjuk külföldi társaink példáját, és ezt a példát követni fogjuk.