Író: Rosa Luxemburg, 1898.
Forrás: Rosa Luxemburg: Válogatott beszédek és írások II. Kossuth Könyvkiadó, 1960.
Először megjelent : A Német Szociáldemokrata Párt kongresszusi tárgyalásainak jegyzőkönyve. Stuttgart, 1898. október 3-8.
Fordítás: Nyilas Vera
HTML: P.G.
Korábban az alábbi linkeken volt elérhető: I. és II.
Heine és mások beszédei bebizonyították, hogy pártunkban egy szerfölött fontos szempont elhomályosodott, nevezetesen: végcélunk és a napi harc közti összefüggés megértése. Azt mondják: programunkban csinos pont ez a végcélról szóló, bizonyos, hogy nem szabad megfeledkezni róla, de gyakorlati küzdelmünkkel semmi közvetlen kapcsolata sincsen. Talán akad számos elvtárs, aki így gondolkodik: a végcélról való spekuláció tulajdonképpen merőben elvont elméleti kérdés. Ezzel szemben én azt állítom, hogy számunkra, forradalmi, proletárpárt számára, nincs gyakorlatibb kérdés, mint a végcél kérdése. Mert gondolják meg: miben áll tulajdonképpen egész mozgalmunk szocialista jellege? A tulajdonképpeni gyakorlati harc három részre tagolódik: a szakszervezeti harcra, a szociális reformért és a tőkés állam demokratizálásáért vívott harcra. Vajon harcunk e három formája a tulajdonképpeni szocializmus? Szó sincs róla. Itt van mindjárt a szakszervezeti mozgalom! Nézzék csak Angliát, ott ez nemcsak hogy nem szocialista, hanem részben akadálya is a szocializmusnak. A társadalmi reformot a katedra-szocialisták, a nemzeti szociálisok és hasonló emberek is hangsúlyozzák. A demokratizálás pedig valami specifikusan polgári cél. A burzsoázia már előttünk zászlajára írta a demokráciát. Mi tesz hát akkor bennünket szocialista párttá napi harcainkban? Csakis a gyakorlati harc e három formájának a végcéllal való összefüggése. Csakis a végcél az, mely lelket és tartalmat ad szocialista harcunknak, mely ezt a harcot osztályharccá teszi. Végcélon pedig nem a jövendő államnak ezt vagy azt az elképzelését kell értenünk, mint Heine mondotta, hanem azt, aminek meg kell előznie a jövő társadalmát, nevezetesen a politikai hatalom meghódítását. (Közbeszólás: "Akkor hát egyetértünk!") Feladatunknak ez a felfogása a legszorosabban összefügg a kapitalista társadalomról vallott felfogásunkkal, azon álláspontunk szilárd alapjával, hogy a tőkés társadalom feloldhatatlan ellentmondásokba keveredik, s ennek végső eredménye szükségszerűen robbanás, összeomlás, melynél mi a csődtömeg-gondnok szerepét fogjuk játszani, aki a tönkrement társadalmat felszámolja. De ha az az álláspontunk, hogy a proletariátus érdekeit teljesen érvényre juttathatjuk, akkor lehetetlenné válnának az olyan kijelentések, amilyeneket az utóbbi időben Heine tett, hogy a militarizmus terén is tehetünk engedményeket; továbbá Konrad Schmidt kijelentése a központi lapban a polgári parlament szocialista többségéről, nevezetesen pedig az olyan kijelentések, mint Bernsteinéi, hogy akkor sem nélkülözhetjük a kapitalizmust, ha egyszer kormányra jutunk. Mikor ezt olvastam, gondoltam magamban: minő szerencse, hogy 1871-ben Franciaországban a szocialista munkások nem voltak ilyen bölcsek, mert akkor azt mondták volna: gyerekek, feküdjünk le aludni, a mi óránk még nem ütött, a termelés még nincs eléggé koncentrálva ahhoz, hogy kormányon maradhassunk. De akkor a nagyszerű színjáték, a hősi küzdelem helyett más színjátékot látunk, akkor a munkások nem hősök, hanem egyszerűen vénasszonyok lettek volna. Véleményem szerint éppen akkor foglalkozunk elvont elméleti kérdéssel, ha azon vitatkozunk, hogy ha hatalomra jutnánk, képesek lennénk-e a termelést társadalmivá átalakítani, hogy megérett-e már erre a termelés. Mi sohasem kételkedhetünk abban, hogy a politikai hatalom meghódítására kell törekednünk. Egy szocialista pártnak mindig a helyzetnek megfelelő érettséget kell tanúsítania, sohasem szabad visszariadnia saját feladataitól. Teljesen tisztáznunk kell a végcélról vallott nézeteinket, s ezt a végcélt mi meg fogjuk valósítani, jöjjön bár a vihar, szél és zivatar. (Taps.)
Vollmar keserves szemrehányást tett nekem, hogy én, a mozgalom fiatal újonca, ki akarom oktatni a vén hadastyánokat. Nem így áll a dolog. Fölösleges is volna, mert szilárd meggyőződésem, hogy a veteránok ugyanazon az alapon állanak, mint én. Itt egyáltalán nem az a lényeg, hogy bárkit is kioktassunk, hanem az, hogy egy meghatározott taktikát világosan és egyértelműen kifejezésre juttassunk. Tudom, hogy a német mozgalomban még meg kell szereznem tiszti vállrojtjaimat; ezt azonban a balszárnyon akarom megtenni, ahol az ellenséggel harcolni, nem pedig a jobbszárnyon, ahol az ellenséggel egyezkedni akarnak. (Ellenvélemény.) De ha Vollmar tárgyi okfejtésemmel szemben ezt az érvet állítja csatasorba: te zöldfülű, hiszen én a nagyapád lehetnék, akkor ezzel azt bizonyítja, hogy a logikus megokolások fogytán vannak tarisznyájában. (Derültség.) Fejtegetései során valóban számos olyan kijelentést tett, amelyek egy veterán szájából legalábbis meglepők. A munkásvédelemről szóló, Marxtól vett lesújtó idézetével szembeszögezem Marxnak egy másik kijelentését, amely szerint Angliában a munkásvédelem bevezetése valósággal a polgári társadalom megmentését jelentette. Vollmar továbbá azt mondotta, hogy hiba a szakszervezetet nem szocialista mozgalomként kezelni, és a trade-unionra utalt. Hát Vollmar mit sem hallott arról, mi a különbség a régi és az új trade-unionizmus között? Nem tudja, hogy a régi trade-unionisták teljesen a betokosodott polgári álláspontot képviselik? Nem tudja, hogy nem más, mint maga Engels fejezte ki azt a reményét, hogy most haladni fog Angliában a szocialista mozgalom, mert Anglia a világpiacon elvesztette túlsúlyát, és ezzel összefüggésben a trade-union-mozgalomnak új utakat kell követnie? Vollmar a blanquizmus rémképét idézte fel. Nem tudja, mi a különbség blanquizmus és szociáldemokrácia között? Nem tudja, hogy a blanquisták szerint a munkásosztály nevében maroknyi megbízottnak, a szociáldemokrácia szerint pedig magának a munkásosztálynak kell megragadnia a politikai hatalmat? Olyan különbség ez, melyről nem szabad megfeledkeznie a szociáldemokrata mozgalom veteránjainak. Harmadszor, rámfogta, hogy én erőszakos eszközökért rajongok. Erre én semmi alapot nem adtam, sem felszólalásaimban, sem a "Leipziger Volkszeitung" hasábjain megjelent, Bernstein ellen írt cikkeimben.1 Álláspontom homlokegyenest az ellenkező, és azt mondom, hogy a győzelemre vezető egyetlen erőszakos eszközünk a munkásosztály szocialista felvilágosítása a mindennapos harc folyamán. Okfejtéseim nem kaphattak nagyobb bókot annál a megállapításnál, hogy tartalmuk teljesen magától értetődő. Egy szociáldemokrata számára ennek kétségkívül magától értetődőnek kell lennie, de itt, a pártkongresszuson jelenlevők közül nem mindenki számára magától értetődő ez ("Ó!"), például a kompenzációs politikát hirdető Heine elvtárs számára. Hogyan egyeztethető ez össze a politikai hatalom meghódításával? Miben állhat ez a kompenzációs politika? Mi a népjogok gyarapítására törekszünk, demokratikus szabadságjogokat követelünk, a tőkésállam hatalmi eszközeinek gyarapítására törekszik, és ágyúkat követel. Tegyük fel a legkedvezőbb esetet, hogy a csereüzletet mindkét fél becsületesen köti és tartja meg, akkor az, amit kapunk, csak papíros. Már Börne megmondta: Nem ajánlom senkinek, hogy bármely német alkotmányra jelzálogkölcsönt vegyen fel, mert valamennyi német alkotmány az ingóságok közé tartozik. Alkotmányos szabadságjogokat harccal, nem egyességgel kell megszerezni, hogy maradandó értékük legyen. Amit azonban tőlünk a tőkésállam cserébe kapna, az kemény, brutális valóság. Az ágyúk és a katonák, amelyeket megajánlunk, az objektív anyagi erőviszonyokat a mi rovásunkra módosítják. De nem más, mint Lassalle mondotta: "Valamely ország valóságos alkotmánya nem az írott alkotmányban rejlik, hanem a tényleges hatalmi viszonyokban." A kompenzációs politikának tehát mindig az az eredménye, hogy a viszonyok javunkra csupán papíroson módosulnak, ellenfeleink javára azonban az objektív valóságban; hogy a magunk pozícióját alapjában véve gyöngítjük, az ellenfélét pedig erősítjük. Kérdezem, feltehető-e arról, aki ezt javasolja, hogy komolyan a politikai hatalom megragadására törekszik? Véleményem szerint azt a felháborodást, amellyel Fendrich elvtárs e törekvés magától értetődőségét hangoztatta, csupán tévedésből címezte hozzám, alapjában véve Heine ellen irányította; csak annak az éles ellentétnek a kifejezése volt, melybe Heine pártunk proletár lelkiismeretével került, mikor a tőkésállammal szemben folytatandó koncessziós politikáról merészelt beszélni.
Itt van aztán Konrad Schmidt kijelentése, amely szerint a tőkésuralom anarchiáját szakszervezeti küzdelmekkel és más effélékkel ki lehet küszöbölni. Ha volt valami indítóoka a politikai hatalom megszerzésének szükségességéről szóló programpontnak, akkor ez az a meggyőződés volt, hogy a tőkéstársadalom talaján nem terem gyógyfű a tőkés anarchia megszüntetésére. Napról napra növekszik az anarchia, a munkásosztály szörnyű szenvedése, a létbizonytalanság, a kizsákmányolás, a távolság szegény és gazdag között. Mondhatjuk-e valakiről, aki kapitalista eszközökkel keresi a megoldást, hogy szükségesnek tartja a munkásosztály számára a politikai hatalom megszerzését? Fendrich és Vollmar felháborodása tehát most sem ellenem, hanem Konrad Schmidt ellen irányul. Meg aztán a "Neue Zeit"-ben megjelent tudatos kijelentés: "A végcél bármi is, számomra semmi, a mozgalom minden!"2 Aki ezt mondja, nem áll a politikai hatalom megszerzése szükségességének álláspontján. Amint látják, pártunkban némely elvtárs nem mozgalmunk végcéljának álláspontját vallja, és ezért szükséges, hogy ezt világosan és félreérthetetlenül kifejezzük; nagyobb szükség van erre most, mint eddig bármikor. Jégesőként zuhognak ránk a reakció csapásai. A császár legújabb beszédére a vita során kell felelni. Kereken ki kell mondanunk, akár az öreg Cato: "Egyébként az a véleményem, hogy ezt az államot le kell rombolni." Végcélunk a politikai hatalom megszerzése marad, s a végcél marad a harc lelke. A munkásosztálynak nem szabad a filozófus dekadens álláspontjára helyezkednie: "A végcél számomra semmi, a mozgalom minden"; nem, megfordítva: maga a mozgalom a végcéllal való összefüggés nélkül, az öncélú mozgalom számomra semmi, a végcél nekünk minden. (Tetszésnyilvánítás.)
1 Rosa Luxemburg e helyütt Eduard Bernstein ellen írt cikkeinek első részére hivatkozik. A cikkek 1899-ben "Sozialreform oder Revolution?" ("Társadalmi reform vagy forradalom?") című írásában is megjelentek. - Szerk. 2 Ezt az opportunista szólamot Eduard Bernstein, a revizionizmus teoretikusa fogalmazta meg a "Neue Zeit" egyik cikkében (1898 január). - Szerk.