Író: Rosa Luxemburg, 1899.
Forrás: Rosa Luxemburg: Válogatott beszédek és írások II. Kossuth Könyvkiadó, 1960.
Először megjelent : "Leipziger Volkszeitung," 1899. július 22.
Fordítás: Nyilas Vera
HTML: P.G.
Börne mondja egy helyütt, hogy ahányszor félhivatalos ellenfeleinek írásait olvassa, mindig úgy érzi magát, mintha lyukas diókat törne. Mindig derekas erőfeszítéssel lát hozzá a félhivatalos dió feltöréséhez, de fogai hirtelen, ellenállás nélkül erősen összekoccannak, idegei megremegnek, s szájában csak kukacok undok íze marad. Ugyanígy jár az, aki most a "marxizmus válságáról" szóló számtalan írást, brosúrát és cikket olvassa, amelyek az utóbbi hónapokban úgy záporoznak, mint a diók a szélviharban.
Ugyancsak kicicomázva lép a színre a Conradsche Jahrbücher legújabb füzetében bizonyos újsütetű dr. Simkowitsch. "A szociál demokrácia válsága" című műve 60 oldalán idézi a marxizmus valamennyi régebbi és újabb írását, hivatkozik a két utóbbi évszázad legtöbb filozófusára, tekintélyeket, minden elképzelhető élő és holt nyelven író tekintélyeket vonultat fel maga mellett, közben verseket szaval, s mindezek a filozófusok, tudósok és költők nála meggyőző erővel bizonyítják, hogy az élet és a tudomány Marx összes tanításait régóta kivétel nélkül minden ponton meghazudtolta.
Hogy a marxizmus e legújabb legyőzőjének, aki halálos nyilait New Yorkból lődözi ki, de akit nyilvánvalóan valamelyik német egyetemen butítottak el, milyen a "tudományos" színvonala, azt alighanem eléggé jellemzi ez az egyetlen mondat is: "Karl Marx... nagy hibája, hogy rendszerét nem a társadalmi kellés megállapítására, hanem a társadalmi lét magyarázatára állította fel" - vagyis hogy nem szociális recepteket írt egy eszményi társadalom létrehozása céljából, hanem a fennálló társadalomra vonatkozó kutatásait foglalta össze, hogy nem utópista volt, hanem tudományos kutató - ez volt az ő "nagy hibája".
Ha ma, a század végén, a tudománynak valamely más területén egy Simkowitsch ilyen állítást kockáztatna meg, például azt mondaná, hogy Darwin nagy hibája az volt, hogy nem útmutatást adott a lennie-kellő fejlődésre, hanem az állatvilág valóságos fejlődésének a magyarázatát adta, akkor egy tudományos szemle szerkesztősége postafordultával visszaküldené neki a cikkét. Egy professzori folyóirat csakis a társadalomtudomány területén tálalhat fel nyugodtan ilyen gimnazista szentenciákat, kiváltképpen, ha a marxizmus ellen irányulnak, s ez korántsem véletlen, hanem jellemző a polgári folyóiratokban és az egyetemeken ma művelt hivatalos társadalomtudományra.
"Míg a tudományosan iskolázott fő hisz a formális igazságosság-elv győzelmében, és közönyösen áll szemben a társadalmi szervezetek technikai kialakításával, addig a műveletlen elmét hite egy anyagilag meghatározott szervezethez, egy konkrét utópikus társadalomképhez, s nem az elvont suum cuique-hez köti." Ez a másik szentenciája Simkowitschnak, aki, mint látjuk, rendelkezik a diplomás tudatlanság minden tudományosan iskolázott előnyével, tehát az önhittséggel is. Csak a műveletlen tömeg ragaszkodhat ahhoz az ötlethez, hogy az igazságosság-elv megvalósításához a társadalom valamely konkrét szervezete kell, a Stammler-féle bölcsességen iskolázott fő csupán a "formális elvhez", vagyis ennek a verebek és a német professzorok mozgáselemében - a levegőben - való létezéséhez "van kötve". Hogy egyébként Simkowitsch gyászbeszédében a szociáldemokráciáról, akár a fáról az őszi levelek, sorra lehullanak az összes elvek: a "forradalom", az elnyomorodási elmélet, az értéktörvény, a materialista történelemfelfogás; s hogy aztán Vollmar, Kampffmeyer, Konrad Schmidt és az egész koronájaként Bernstein a legragyogóbb fénytől övezve vonul fel, azt az olvasó már maga is sejtheti. Ez a hónapok óta minden polgári újságban, folyóiratban, egy halom vékony és vastag könyvben elcsépelt dallam túlságosan unalmas és egyhangú ahhoz, hogy alaposabb vizsgálatra kellene méltatnunk.
Egy kérdés mindamellett felvetődik, amikor a szociáldemokrácia válságáról és a marxizmus megcáfolásáról zengedező mindeme unalmas kornyikálást hallgatjuk. Voltaképpen mi is történt az utóbbi időben? Marx megcáfolása tudvalevõen régóta kedvelt foglalkozása a német professzoroknak, s bevált eszköz Németországban a magántanárság elérésére. Sőt, mi több, ha szemügyre vesszük a társadalomtudományok általános fejlődését Németországban az utóbbi huszonöt év alatt, akkor ez a fejlődés egy- általán nem is volt egyéb, csak egyetlen "Marx-cáfolás", legfontosabb pozitív indítóoka pedig az a törekvés, hogy Marx tanításait tagadják.
Nézzük a nemzetgazdaságtant. A klasszikus gazdaságtan fejlődése Smithen és Ricardón át logikusan Marxhoz, a polgári rend elemzésétől a polgári rend mozgástörvényeinek és hanyatlásának felfedezéséhez vezetett. A polgári tudomány felesküdt képviselői számára ahhoz, hogy Marx szocialista végkövetkeztetéseit tagadhassák, következetesen az egész klasszikus nemzetgazdaságtant is meg kellett tagadniuk. Szemben e gazdaságtan legnagyszerűbb eszközével, a deduktív módszerrel, amely a polgári társadalom általános alapjainak feltárásához vezetett, megteremtették az úgynevezett "történeti iskolát", melynek elve a "tények" halmazának hangyaszorgalmú összehordása, "történeti" szalmaszálak és történelmi hulladék egész hegyeinek egybegyűjtése, hogy közöttük a polgári társadalom általános mozgástörvényei szerencsésen rejtve és elfedve maradjanak. Ilyen módon hamisítatlan polgári "spekulációval" eleget tettek a modern nemzetgazdaságtan követelményének, tudniillik a történeti szempontnak; és a valóban történeti módszernek minden forradalmi élét elvették.
A klasszikus gazdaságtannak - beleértve utolsó képviselőjét, Marxot - másik lényeges ismertetőjegye a gazdasági jelenségek objektív vizsgálata volt. E veszedelmes kutatási módszer megtagadása Böhm-Bawerk és Jevon "szubjektív iskolájához" vezetett, amely a társadalmi jelenségeket nem emberek egymás közötti külső viszonyából, hanem az egyedi emberi lélek mélységeiből akarja megmagyarázni, és ilyen módon akarja megszüntetni a polgári kapcsolatok veszélyes következményeit. A szociáldemokrata harcra való tekintettel mindamellett szükség volt arra, hogy így vagy amúgy a polgári rendnek Marx által felfedett sebeivel is leszámoljanak. S ezt intézte el a Brentano-féle katedra-szocializmus, e "sárnak-tűznek torzszülöttje".
Ugyanazt a fejlődést, mint a nemzetgazdaságtan, megteszi a filozófia is, főként a filozófia szociológiai része. Ahogyan a klasszikus közgazdaságtan Smithen és Ricardón keresztül, úgy a klasszikus filozófia Hegelen és Feuerbachon keresztül logikusan Marxhoz, a dialektika és a materializmus a materialista történelemfelfogáshoz vezetett. Arról volt tehát szó, hogy pontosan a klasszikus közgazdászok kutató módszereinek megtagadása mintájára, megtagadják a klasszikus filozófiának fő eredményeit: a dialektikát és a materializmust. Minthogy a filozófia útjai Hegeltől elkerülhetetlenül Feuerbach és Marx veszedelmes rablóbarlangjaiba vezettek, a polgári filozófusok nem tehettek egyebet, mint hogy egy ukázzal egyszerűen megsemmisítették Hegelt a filozófia fejlődésében, és visszaparancsolták a tudományt a "kanti alapokra".
De a legnehezebb a történelmi materializmus "megcáfolása" volt. Sok csűrés-csavarás után a polgári szociológia végül Stammler segítségével - hogy eleget tegyen minden modern történelem-szemlélet követelményének, a monizmusnak, vagyis az egységességnek, de ugyanakkor elkerülje a materialista tanítás veszélyes következményeit - kiagyalt egy új, az egész klasszikus filozófia előtt ismeretlen "monizmust", amely abban áll, hogy a társadalmi élet összes jelenségeit egységes péppé kavarja a professzori agyvelőben, tehát se nem materialista, se nem idealista, hanem egyszerűen nonszensz, s a szociális törekvések jogosságuk alapján való értékmérőjeként csak egy "formális szociális eszményt" tud felállítani, amelyben az a legszebb, hogy sohasem valósítható meg.
Ilyenformán a század utolsó negyedében már az egész hivatalos német társadalomtudomány úgy jelenik meg, mint Marx nagyarányú "megcáfolása", Marxé, aki egész létének rejtett oka. Ám a "megcáfolók" mindezen gazdaságtani, szociológiai és filozófiai "iskoláinak" van egy jellegzetes közös ismertetőjegyük: rendeltetésük nem a természetes Marx-követők, a néposztályok meggyőzése, hanem csupán az, hogy a természetes Marx-ellenfelek, a burzsoák megnyugtassák vagy legalábbis elkábítsák önmagukat. Minden fellengző és homályos professzori fecsegésre, Roscherére éppúgy, mint Böhm-Bawerkére, Schmollerére éppúgy, mint Stammlerére, egy olyan társadalom sivár unalma nehezedett, amely csak egymás között és saját magának társalog, és eleve kész megkülönböztetés nélkül elhinni mindent, ami a gyűlölt Marx ellen irányul. A katedrán ülő kis klikk "tudományosságának", önelégültségének, kölcsönös csodálatának minden gőgjén átszűrődött a nagy Marx-közösség mélységes és néma megvetésének kínos tudata. A "történeti iskola" legködösebb fecsegése mögött gonoszul kuncogott a könyörtelen marxi gúny, s a katedra-szocializmus buzgó szociálreformista szóáradatát csúfondárosan túldübörögték a szociáldemokrácia határozott léptei.
Ugyanis egyszerűen "emésztési tudomány" volt, olyan tudomány, amely az értéktöbblet megemésztésének elősegítését célozta, s a legszerényebb igényekkel sem léphetett fel, semmi reményt sem táplálhatott abban a tekintetben, hogy az értéktöbblet termelője valaha is figyelembe veszi.
Ám hirtelen váratlan dolog történt. A szociáldemokrácia hatalmas számszerű növekedésének többek között az lett a következménye, hogy az utóbbi években megjelent az opportunista áramlat.
Az opportunizmusnak, amikor szembehelyezkedett a proletármozgalom forradalmi jellegével, természetszerűleg meg kellett tennie mindazokat a lépéseket, helyesebben visszalépéseket, amelyeket a polgári tudomány már évtizedekkel előtte megtett. S egyszerre csak mindazok a derék emberek, akiknek fizetett hivatásuk, hogy a katedráról elméleti harcot vívjanak a szociáldemokrácia ellen, maguk is meglepetve látták, hogy bekerültek a szociáldemokrácia táborának kellős közepébe. Bernsteinnek és követőinek az elméleteiben hirtelen újraéledtek a hosszas és céltalan fecsegés következtében immár régóta elhalt és elporladt, önmaguk által eltemetett és elfelejtett katedra-szocialisták, újraéledtek a "szubjektivisták", újraéledt a Stammler-féle csapodár "szociális eszmény", amely, akár valami játszi pillangó, sohasem engedi, hogy megfogják ("a végcél számomra semmi, a mozgalom - a fogócska - minden"). Természetesen a polgári emésztéstudomány belső jellegén mit sem változtat az, hogy néhány megtévedt és megzavarodott szociáldemokrata is azt szajkózza. És természetesen a marxizmus falai korántsem omlanak le attól, hogy a polgári harsonákat most szociáldemokrata önkéntesek fújják.
Ám amíg a párt ezeket a tényeket nem juttatta hivatalosan és félreérthetetlenül kifejezésre, addig a polgári Marx-cáfolók egész raja a legédesebb illúzióban ringatja magát: úgy látszik, hogy amire álmukban sem mertek volna gondolni, iskolát csinálnak magában a szociáldemokráciában, sőt végül maguk is elkezdenek hinni abban, hogy megcáfolták Marxot!...
Pártunkban bizony opportunista szelek fújdogálnak, s ezért hullanak az utóbbi hónapokban ekkora intenzitással a "marxizmus válságát" hajtogató polgári elmélkedések lyukas diói. Ez régi dal, de új benne a hit és a remény. S a szeretet is. Mert még a fiatal Simkowitsch is megígéri nekünk, hogy ha a megcáfolt marxizmust teljesen megtagadjuk, nem feledkezik meg teljesen rólunk, hanem hajlandó "megosztani" a kenyeret az éhezőkkel...
A professzoroknak és tanítványaiknak a szociáldemokrácia belső ügyeire vonatkozó egyhangú és unalmas,,elmélkedéseit" komoly válaszra méltatni - az otrombaság netovábbja volna. Ámde azzal tartozik Marx emlékének a szociáldemokrácia, hogy újra megtanítsa őket a régi tiszteletre, a régi, kellő önmegvetésre, mégpedig egy éles visszautasítással. Hogy itt szociáldemokraták is szóba kerülnek, az szomorú szükségesség...