Író: Rosa Luxemburg
Először megjelent: "Leipziger Volkszeitung," 1902. szeptember 19.
Forrás: Rosa Luxemburg: Válogatott beszédek és írások II. Kossuth Könyvkiadó, 1960.
Fordítás: Nyilas Vera
HTML: P.G.
Noha a nyolcórás munkanapról folyó hosszú vita, amely pártkongresszusunkon szerdán és csütörtökön a parlamenti tevékenységről szóló beszámolót követte, a szokásos módon, az indítványoknak a frakcióhoz való utasításával végződött, Reichstagképviselőink e vitából remélhetőleg mégis látták, hogy a nyolcórás munkanap kérdésében követett eljárásuk széles pártkörökben bizonyos elégedetlenséget keltett. Az Eichhorn elvtárs és számos berlini küldött által kezdeményezett vita ezért magában véve nagyon hasznos volt, de talán néhány fontos szempont hiányzott belőle.
A nyolcórás munkanapra vonatkozó parlamenti taktikánk kérdését valóban groteszk aprósággá zsugorítanánk, ha, mint a pártkongresszuson frakciónk néhány tagja, merőben a Reichstag ügyrendi kérdésévé tennénk. Még ha elfogadjuk is azt, hogy közönséges, halandó párttagból hiányozhat az érzék e misztikus és bonyolult anyag iránt, amely a Reichstag ügyrendjének nevezi magát, ez az ügyrend mégis csak azt szabhatja meg, mikor és milyen formában vethetjük fel a Reichstagban a nyolcórás munkanap követelését. Nézetünk szerint azonban a dolognak az a veleje, hogy frakciónk egyáltalán nem a nyolcórás munkanapot, hanem a tízórást indítványozza!
A parlamenti tevékenységről szóló beszámoló előadójának, Rosenow elvtársnak, valamint Edmund Fischer elvtársnak a nyilatkozatai szerint kétségtelen, hogy frakciónk merő formalizmusnak és kicsinyes vaskalaposságnak tartja, ha mi különbséget teszünk aközött, hogy a Reichstagban a nyolcórás munkanapot követeljük-e vagy a tízórás munkanapot a nyolcórás törvényre való későbbi áttérés reményében. Ám valójában itt nem formaságokról van szó, hanem az ebben az esetben követett taktikánk lényegéről.
Nyilvánvaló, hogy ha a nyolcórás munkanapot akarjuk, nem a tízórást kell követelnünk, hanem éppen fordítva üthetjük nyélbe a dolgot: ha egyáltalán van reményünk arra, hogy elérjük a munkaidő törvényes korlátozását tíz órára, ez csak abban az esetben lehetséges, ha szüntelenül, teljes nyomatékkal képviseljük a nyolcórás munkanapra irányuló követelésünket. Az egész eddigi tapasztalat azt mutatta, hogy csak akkor sikerült itt-ott valami keveset elérnünk, amikor a polgári társadalomtól mindent követeltünk, amit egyáltalán megadhat. És pártunk úgynevezett "gyakorlati politikájában" csak újabban lett alapelvvé, hogy megfordítva, szerénységgel és a követelések mérséklésével remélik nagyszerű eredmények elérését.
Ezért teljesen tévesnek tartjuk Bebelnek azt az érvét, amelyre Edmund Fischer hivatkozott, s amely így hangzik: a tízórás munkanapot követeljük, s ezzel kényszerítjük a polgári pártokat arra, hogy megmutassák, komolyan akarják-e ezt a gyakran ígért reformot. Bármily népszerűnek és tetszetősnek látszik is ez a taktikai fordulat, mégis velejéig hibás. Igazán aligha akad olyan ember, aki valaha is azt hitte, hogy túlságosan messzemenő követeléseink tették lehetetlenné a polgári pártok számára, hogy megmutassák jó szándékukat. Ellenkezőleg, nagyon jól tudja mindenki, hogy ha a Reichstag polgári többsége egyszer törvénnyé akarná emelni csak legalább a tízórás munkanapot, biztosan számíthatna támogatásunkra. Sőt, éppen a nyolcórás törvény követelésével kényszerítjük a burzsoáziát arra, hogy legalább jó szándékát mutassa meg egy sokkal szerényebb reformmal. Itt is, mint mindenütt, csak a mi nyomásunk, a polgári reformok leghatározottabb követelése préselhet ki a burzsoáziából csak egy csipetnyi "jó szándékot". És éppen ezért nyilvánvaló, mennyire logikátlan az a számítás, hogy ha felhagyunk a polgári pártokra gyakorolt nyomásunkkal, előcsalhatjuk úgynevezett szándékukat.
Frakciónk persze nem mondott le formálisan a nyolcórás munkaidő követeléséről. De csak formálisan tartotta fenn. Mert nyilvánvaló, hogy ha már maga a szociáldemokrácia, az egyetlen párt, amely mindeddig következetesen kitartott a nyolcórás munka- nap törvénybe iktatásának csorbítatlan követelése mellett, ezt a távoli jövőbe, egy másik, közvetlenebb követelés utánra halasztja, és ezzel elismeri, hogy most megvalósíthatatlan, akkor a polgári társadalom számára ez a reform aztán többé szóba se jöhet. A nyolcórás munkanapnak a távoli jövőbe, a tízórás törvény közelebbi követelése utánra való halasztása - ne áltassuk magunkat - a nyolcórás munkanapot valójában kikapcsolja gyakorlati politikánk köréből.
De a törvényesen megszabott nyolcórás munkanap minimális programunk követelései közé tartozik, azaz a szociális reformok terén ez az a minimum, melyet mint a munkásérdekek képviselőinek a mai államtól követelnünk és elvárnunk kötelességünk. Hogy még e minimális követelésünket is szétaprózzuk még kisebb morzsákra, az egész taktikánkkal ellenkezik. Csorbítatlanul támasztjuk minimális követeléseinket, s ha elfogadunk is minden részletfizetést, mégis magukra a polgári pártokra hagyjuk, hogy követeléseinket napi érdekeikhez alkalmazzák.
Ha ellenben azt az utat követjük, amelyre frakciónk lépett a nyolcórás munkanappal kapcsolatban, akkor megszűnünk a legmesszebbmenő társadalmi haladás pártja lenni. Mert valójában, milyen helyzetben vagyunk már most a Reichstagban a tízórás munkanap általános követelésével, tekintettel a felső-sziléziai keresztény bányamunkás-szövetség beadványára, amely a nyolcórás munkanapot követeli? És mindenekelőtt, milyen helyzetbe hozzuk szakszervezeteinket, amelyek már a kilenc- és nyolcórás munkanapért küzdenek és ezt itt-ott már el is érték?
Minimális követeléseinknek polgári követelések még kisebb értékű aprópénzre való felváltása - ahogyan a tárgyalt kérdésben tesszük - minden gyakorlati szemponttól eltekintve, már abból az okból is elszomorító, mert veszedelmes irányzat nyilvánul meg benne. Rosenow, Edmund Fischer és más képviselőink kijelentéseiből kétségtelenül kivehető, hogy frakciónkat egyszerűen hipnotizálta az a tévhit, hogy a nyolcórás törvény a mai Reichstagban kilátástalan. De ha mi magunk is hinni kezdenénk, hogy követeléseink gyakorlatilag lehetetlenek, szörnyűségesek, akkor ezzel a legszomorúbb erkölcsi engedményt tennénk a polgári társadalomnak.
Nem sok reményünk van arra, hogy az immár a frakcióhoz utasított indítványok elsősorban befolyásolják a frakció eljárását a Reichstagban. Annál inkább szívleljük meg Zetkin elvtársnőnek a pártkongresszuson hallott kitűnő fejtegetéseit: a nyolcórás munkaidőért vívott harc súlypontja kint, az országban, az agitációban legyen, ne a Reichstagban. Ebben a kérdésben is a nagy munkástömegeknek kell megadniuk az igazi lökést és a szükséges nyomatékot parlamenti akciónkhoz. Ezek pedig nem ismernek diplomáciai fogásokat: kitartanak a nyolcórás munkaidő követelésénél, melyet évtizedek óta képvisel a nemzetközi szociáldemokrácia, s melynek jegyében, súlyos áldozatok árán, már tizenkétszer ünnepelték meg május elsejét.