Rosa Luxemburg
Társadalmi reform vagy forradalom?

FÜGGELÉK Milícia és militarizmus(1)

 

I.

Nem az elso és remélhetoleg nem az utolsó eset, hogy a párt soraiban bíráló hangok hallatszanak egyes programköveteléseinkrol és taktikánkról. Magában véve ezt csak üdvözölhetjük. De itt mindenekelott a kritika mikéntjén fordul meg a dolog, s e mikénten nem a „hangot” értjük - bár sajnos, divat lett a pártban, hogy ebbol minden alkalommal nagy huhót csapjunk -, hanem, ami sokkal fontosabb, a bírálat általános elvi alapját, azt a bizonyos világnézetet, amely a bírálatban kifejezésre jut.

Az a keresztes hadjárat, melyet Ordas-Schippel a milícia követelése ellen és a militarizmus mellett folytat, valójában teljesen következetes társadalompolitikai világnézeten alapul.

Az az általános álláspont, melybol Schippel a militarizmus védelme során kiindul, az a meggyozodés, hogy erre a katonai rendszerre szükség van. Minden leheto haditechnikai, társadalmi és gazdasági természetu érvvel bizonyítja, hogy az állandó hadseregek nélkülözhetetlenek. S bizonyos szempontból kétségtelenül igaza van. Az állandó hadsereg, a militarizmus valóban nélkülözhetetlen - de kinek? A mai uralkodó osztályoknak és a jelenlegi kormányoknak. De mi más következik ebbol, mint az, hogy a mai kormány és a mai uralkodó osztályok a maguk osztályálláspontjáról az állandó hadsereg megszüntetését és a milícia bevezetését, vagyis a nép fölfegyverzését képtelenségnek, abszurdumnak látják? S ha Schippel a maga részérol a milíciát ugyancsak képtelenségnek és abszurdumnak tartja, ezzel csak azt mutatja meg, hogy még a militarizmus kérdésében is polgári álláspontot képvisel, hogy ezt a tokés kormányzat vagy a polgári osztályok szemszögébol nézi. Világosan bizonyítja ezt minden egyes érve is. Azt állítja, hogy minden polgár felfegyverzése, a milícia rendszerének egyik alappillére, lehetetlen lenne, mert erre nincs pénzünk, „a kulturális feladatok már amúgy is eléggé háttérbe szorulnak”. Tehát ebben a kérdésben egyszeruen a mai porosz-német pénzügyi gazdálkodásból indul ki, mást - például a tokésosztály fokozott mérvu megadóztatását - még a milícia rendszerével kapcsolatban sem tud elképzelni.

Schippel szerint nem kívánatos a milicia rendszerének egy másik alappillére, az ifjúság katonai nevelése sem, mert szerinte az altisztek mint katonai nevelok a legkártékonyabb hatást gyakorolnák az ifjúságra. Itt persze a mai porosz kaszárnya-altisztbol indul ki, és egyszeruen ezt transzponálja feltételezett milícia-rendszerébe az ifjúság nevelojének. Ezzel a szemléleti móddal élénken emlékeztet Julius Wolf professzorra, aki a szocialista társadalmi renddel szemben fontos ellenvetésnek tartja, hogy számítása szerint ennek uralma alatt általában emelkednének a kamatlábak...

Schippel gazdaságilag nélkülözhetetlennek tartja a mai militarizmust, mert a társadalmat „tehermentesíti” a gazdasági nyomás alól. Kautsky mindenképpen igyekszik kitalálni, hogyan gondolhatta a szociáldemokrata Schippel ezt a militarizmus által való „tehermentesítést”, és minden lehetséges értelmezésre találó válaszokat ad. Schippel azonban nyilvánvalóan nem szociáldemokrataként és éppenséggel nem a dolgozó nép álláspontjáról nézte a dolgot. Ha „tehermentesítésrol” beszélt, nyilvánvaló, hogy a tokére gondolt. S ebben kétségtelenül igaza van: a toke számára a militarizmus a befektetések egyik legfontosabb formája, a toke szempontjából a militarizmus kétségkívül tehermentesítés. S hogy Schippel itt valóban a kapitalizmus érdekeinek igazi képviseletében beszél, az már abból is kitunik, hogy ebben a kérdésben hivatott fegyvertársra talált.

„Állítom, uraim - hallottuk a Reichstag 1899. január 12-i ülésén -, teljesen téves, ha azt mondják, hogy a kétmilliárdnyi államadósságot lényegében improduktív kiadásokra költik el, semmiféle produktív bevétel nem áll szemben vele. Állítom, hogy nincs produktívabb befektetés a hadügyi kiadásoknál.” A gyorsírói jegyzokönyvben persze ott a megjegyzés: „Derültség a baloldalon”... A szónok - von Stumm báró volt.

Schippel megállapításaira ugyanis nemcsak az jellemzo, hogy önmagukban tévesek, hanem az is, hogy a polgári társadalom álláspontjára épülnek; éppen ezért szociáldemokrata szempontból nézve Schippelnél minden a feje tetején áll: az állandó hadsereg nélkülözhetetlen, a militarizmus gazdaságilag hasznos, a milícia célszerutlen stb.

Feltuno, mennyire egyezik Schippelnek a militarizmus kérdésében elfoglalt álláspontja minden fo vonatkozásában a politikai harc másik legfontosabb kérdésében - a vámpolitikában - elfoglalt álláspontjával.

Mindenekelott itt is, ott is a határozott elutasítás, ez vagy az az állásfoglalás a demokráciával vagy a reakcióval függ össze. Téves az a megállapítás, hogy a szabad kereskedelem a haladással, a védovámos rendszer pedig a reakcióval azonos - mondotta Schippel a stuttgarti pártkongresszuson tartott beszámolójában. Hosszú és terjengos történelmi visszaemlékezésekkel akarta bebizonyítani, hogy az ember bízvást lehet a szabad kereskedelem híve és a demokrácia lelkes barátja. Szinte ugyanazokat a szavakat halljuk most: „Vannak a milicia rendszerének rajongói, akik vég nélküli, örökös zavargásokkal és megszakításokkal meg akarják bénítani a mai kereso tevékenységet, az altiszti szellemet pedig fiaink és kisgyermekeink legalsó iskolai osztályában is meg akarják honosítani - ez sokkal rosszabb, mint a mai militarizmus. Vannak a milíciának ellenzoi, akik halálos ellenségei a katonai beavatkozások és követelések efféle túlburjánzásának.”(2)

Abból a ténybol, hogy a polgári politikusok ezekben a kérdésekben alkalmi politikát folytatnak, és mint minden más kérdésben, ebben sem foglalnak el elvi álláspontot, a szociáldemokrata Schippel arra a következtetésre jut, hogy neki is joga és kötelessége félreismerni a védovám és a militarizmus belso reakciós magvát, illetve a szabadkereskedelem és a milícia haladó jelentoségét, vagyis hogy neki sem kell e két kérdésben elvi álláspontot elfoglalnia.

Másodszor, itt is, ott is azt látjuk, hogy ugyanakkor, amikor a protekcionista politika, illetve a militarizmus egyes hibáival szembehelyezkednek, határozottan vonakodnak a két jelenség ellen egészében küzdeni. Schippel stuttgarti beszámolójában hallhattunk arról, hogy egyes túlzott vámok ellen harcolnunk kell, ugyanakkor azonban óva intett: a világért se „kötelezzük el magunkat”, ne „kössük meg a kezünket”, vagyis ne mindig és ne mindenhol harcoljunk a védovám ellen. Most azt halljuk, hogy Schippel elfogadja ugyan „a konkrét katonai követelések elleni parlamenti és agitációs harcot”(3), de óv attól, hogy a militarizmus „meroben külsoséges, véletlen eseteit és a társadalom egyéb területeire gyakorolt nagyon mellékes, de persze nagyon is feltuno visszahatásait a militarizmus lényegének és magvának tekintsük”.(4)

Végül, harmadszor - s a fenti két álláspontnak ez az alapja -, itt is, ott is a jelenségeknek kizárólag az elozo polgári fejlodés szempontjából, vagyis a történelmileg meghatározott haladó oldalukról való értékelése és a további, az elkövetkezo fejlodés és ezzel összefüggésben a tárgyalt jelenségek reakciós oldalának teljes figyelmen kívül hagyása. Schippel szemében a védovám még mindig az, ami néhai Friedrich List korában, több mint fél évszázaddal ezelott volt: nagy lépés, amely túlvezet Németország középkori-feudális gazdasági széttagoltságán. Hogy ma már az általános szabad kereskedelem az a szükséges lépés, amely az eggyé vált világgazdaság belso gazdasági elkülönülésébol kivezet, hogy tehát a nemzeti vámhatár ma reakció, azt Schippel nem veszi tudomásul.

Ugyanígy foglal állást a militarizmus kérdésében. Ezt is még mindig abból a szempontból tekinti, hogy milyen nagy haladás az általános védkötelezettség alapján szervezett állandó hadsereg a hajdani toborzott seregekkel és feudális hadseregekkel szemben. Ezzel aztán Schippel számára meg is áll a fejlodés: szerinte a történelem nem fogja túlhaladni az állandó hadsereget, csak az általános védkötelezettség terjed majd tovább.

De mit jelentenek ezek a jellegzetes álláspontok, amelyeket Schippel mind a vám-, mind a katonai kérdésben elfoglal? Eloször is, esetrol esetre folytatott politikát jelentenek – elvi állásfoglalás helyett, másodszor, ezzel összefüggésben, azt, hogy a vám-, illetve katonai rendszernek csupán a kinövései ellen harcol ahelyett, hogy maga a rendszer ellen harcolna. De más-e ez a politika, mint jó ismerosünk a párt történetének legutóbbi szakaszából – az opportunizmus?

Megint a „gyakorlati politika” ünnepli diadalát, amikor Ordas-Schippel nyíltan szembefordul a milícia követelésével, egész politikai programunk egyik alapveto pontjával, és Schippel fellépésének pártpolitikai szempontból ez a tulajdonképpeni jelentosége. Csak ezzel az egész áramlattal kapcsolatban és az opportunizmus általános alapelveinek és következményeinek szempontjából ítélhetjük meg és mérhetjük fel helyesen a militarizmus melletti legújabb szociáldemokrata megnyilatkozást.

 

II.

Az opportunista politika lényeges ismertetojegye, hogy következetesen mindig oda vezet, hogy a mozgalom végcéljait, a munkásosztály felszabadulásának érdekeit feláldozza közvetlen, mégpedig képzelt érdekeinek. Hogy Schippel politikájára is pontosan illik ez a posztulátum, szemléletesen kimutatható a militarizmus kérdésében leszögezett egyik fo tételébol. Schippel szerint a legfontosabb gazdasági ok, amely arra kényszerít minket, hogy megmaradjunk a militarizmus rendszerénél, az, hogy ez a rendszer gazdaságilag „tehermentesíti” a társadalmat. Itt eltekintünk attól, hogy e különös megállapítás figyelmen kívül hagyja a legegyszerubb gazdasági tényeket. Ellenkezoleg, e felfogásmód jellemzésére egy pillanatig elfogadjuk, hogy e zagyva állítás igaz, hogy a „társadalmat” a militarizmus valóban „tehermentesíti” fölösleges termeloeroitol.

Hogyan alakulhat ez a jelenség a munkásosztály számára? Nyilvánvalóan úgy, hogy az állandó hadsereg fenntartása révén tartalékseregének, a bérek lenyomóinak egy részétol megszabadul, és ezáltal munkafeltételei javulnak. Mit jelent ez? Csak ezt: a munkás, hogy a munkapiacon a kínálatot csökkentse, hogy a versenyt korlátozza, eloször is, odaadja bérének egy részét közvetett adók alakjában, hogy versenytársát mint katonát eltartsa; másodszor, e versenytársból eszközt teremt, amellyel a tokésállam elnyomhatja, szükség esetén vérbe fojthatja a helyzete javítását célzó minden megmozdulását (munkabeszüntetések, egyesülés stb.), tehát meghiúsíthatja a munkás helyzetének éppen azt a javulását, amely miatt Schippel szerint a militarizmus szükséges volt. Harmadszor, a munkás ezt a versenytársát az egész államban a politikai reakció legszilárdabb pillérévé, tehát saját társadalmi rabigába hajtásának legszilárdabb pillérévé teszi.

Más szóval: a militarizmus révén a munkás bizonyos mértékig elejét veszi bére közvetlen csökkentésének, ezzel szemben nagymértékben elveszti azt a lehetoségét, hogy bérének emelése és helyzetének javítása érdekében tartósan harcoljon. Nyer mint munkaerejének eladója, ugyanakkor azonban mint polgár elveszíti politikai mozgási szabadságát, és végso soron veszít mint munkaerejének eladója is. Eltávolít egy versenytársat a munkapiacról, és megteszi bérrabszolgaságának egyik orzojévé, megakadályozza a bércsökkentést, hogy azután csökkentse mind helyzete tartós megjavulásának, mind végleges gazdasági, politikai és társadalmi felszabadulásának reményeit. Így „tehermentesíti” valójában a militarizmus a munkásosztályt gazdaságilag. Ebben is, mint az opportunista politika minden spekulációjában, azt látjuk, hogy a szocialista osztályfelszabadítás nagy céljait feláldozzák pillanatnyi kis gyakorlati érdekeknek, olyan érdekeknek, amelyekrol, ha szemügyre vesszük oket, ráadásul kiderül, hogy lényegében csak képzeletbeliek.

De felvetodik a kérdés, hogyan juthatott Schippel arra a képtelennek tetszo gondolatra, hogy a munkásosztály szempontjából is „tehermentesítésnek” nyilvánítsa a militarizmust? Idézzük fel, hogyan áll ez a kérdés a toke szemszögébol. Kifejtettük, hogy a toke számára a militarizmus a legnyereségesebb és legnélkülözhetetlenebb befektetés. Nyilvánvaló ugyan, hogy ha ugyanazok az eszközök, amelyek adóztatás révén a kormány kezébe kerülnek és a militarizmus fenntartására szolgálnak, a lakosság kezében maradnának, fokoznák az élelmiszerek iránti keresletet, vagy ha az állam nagyobb mértékben fordítaná oket kulturális célokra, ugyancsak megfelelo keresletet teremtenének társadalmi munka iránt. Nyilvánvaló ugyan, hogy ily módon a társadalom egésze számára a militarizmus korántsem „tehermentesítés”. Csakhogy másképp alakul a kérdés a kapitalista profit szempontjából, vállalkozói szempontból. A tokés számára egyáltalán nem közömbös, hogy egy bizonyos kereslet a termékek iránt egyes magánvevok vagy az állam részérol jelentkezik. Az állam részérol jelentkezo keresletet a biztonság, a nagy arányok és az elonyös, többnyire monopolisztikus áralakulás jellemzik, s ez az államot a toke számára a legelonyösebb vásárlóvá, az állami szállításokat pedig a legfényesebb üzletté teszi.

De különösen fontos elonye a katonai szállításoknak, például a kulturális állami kiadásokkal (iskolák, utak stb.) szemben, az állandó technikai fejlodés és a kiadások szüntelen növekedése, úgyhogy a militarizmus kiapadhatatlan, sot egyre boségesebb forrása a tokés haszonnak, és a tokét olyan társadalmi hatalommá emeli, amilyennel például Krupp és Stumm vállalatainál áll szemben a munkás. A militarizmus, mely a társadalom egésze számára óriási termeloerok gazdasági szempontból teljesen képtelen tékozlása, a munkásosztály számára pedig életszínvonalának leszorítása, szociális rabságba döntése céljából, a tokésosztály számára gazdasági szempontból a legfényesebb, pótolhatatlan befektetés, társadalmi és politikai tekintetben pedig legjobb támasza osztályuralmának. Ha tehát Schippel ezt a militarizmust egyszeruen szükséges gazdasági „tehermentesítésnek” nyilvánítja, akkor nemcsak hogy nyilván összetéveszti a társadalmi érdekek szempontját a tokés érdekek szempontjával, amivel – mint már bevezetoben mondottuk – polgári álláspontra helyezkedik, hanem amikor feltételezi, hogy a vállalkozás minden gazdasági haszna szükségképpen haszna a munkásosztálynak is, a toke és a munka érdekei közti összhang elvébol indul ki.

Ez megint csak ugyanaz az álláspont, amellyel Schippelnél már egyszer – a vámkérdésben – megismerkedtünk. Akkor is elvben a védovám mellett szállt síkra, mert a munkást mint termelot meg akarta védelmezni a külföldi ipar veszedelmes versenyétol. Ott is - mint a katonai törvényjavaslattal kapcsolatban - csak a munkás közvetlen gazdasági érdekeit látja, és figyelmen kívül hagyja további társadalmi érdekeit, amelyek a szabadkereskedelemnek vagy az állandó hadseregek megszüntetésének irányában mozgó általános társadalmi haladással függnek össze. És itt is, ott is minden további nélkül a munkás közvetlen gazdasági érdekének tekinti azt, ami a toke érdeke, amikor azt hiszi, hogy mindaz, ami elonyös a vállalkozó számára, a munkás számára is az. A mozgalom végcéljainak feláldozása pillanatnyi gyakorlati sikerek kedvéért, s gyakorlati kérdéseknek a toke és a munka érdekei közti összhang szempontjából való megítélése – e két alaptétel harmonikusan összefügg egymással, és minden opportunista politika lényeges ismertetojegyének tekintheto.

Elso pillanatra meglepo lehet, ha ennek a politikának a szószólója lehetoséget talál arra, hogy a szociáldemokrata program megteremtoire hivatkozzék, és – noha a katonai kérdésben von Stumm báró a fegyvertársa – ugyanebben a kérdésben egészen komolyan Friedrich Engelst tekintse fegyvertársának. Schippel azt képzeli, hogy a militarizmus történelmi szükségszeruségének és történelmi fejlodésének felismerését illetoen azonos nézeteket vall Engelsszel. De ez megint csak azt bizonyítja, hogy miként hajdan a rosszul megemésztett hegeli dialektika, most a rosszul megemésztett marxi történelemfelfogás a legátkosabb zavarokat idézi elo az agyakban. Továbbá ismét megmutatkozik, hogy mindketto, mind általában a dialektikus gondolkodásmód, mind különösen a materialista történetfilozófia, bármily forradalmi is, ha helyesen fogják föl, veszedelmes reakciós következtetésekre vezet, mihelyt ferdén fogják föl. Ha olvassuk Schippelnek azokat az Engelstol, nevezetesen az „Anti-Dühring”-bol vett idézeteit, amelyek szerint a katonai rendszer addig fog fejlodni, amíg önmagát meg nem szünteti és néphadsereggé nem válik, az elso pillantásra nem világos, mi is a különbség voltaképpen a kérdésnek Schippel-féle és a pártban elterjedt felfogása között. Mi a militarizmust, úgy ahogyan van, a társadalmi fejlodés természetes és elkerülhetetlen termékének tekintjük - Schippel szintén. Mi azt állítjuk, hogy a militarizmus további fejlodése a néphadsereghez vezet - Schippel szintén. Hol van hát az a különbség, amely Schippelt a milícia követelésének reakciós ellenzéséig vihette? Nagyon egyszeru: mi Engelsszel a militarizmusnak milíciává való saját belso fejlodésében megszüntetésének csupán a feltételeit látjuk, Schippel viszont úgy véli, hogy a jövo néphadserege is magától, „belülrol” no ki a mai katonai rendszerbol. Mi ezekre az objektív fejlodés adta anyagi feltételekre – az általános védkötelezettség kiterjesztésére és a szolgálati ido megrövidítésére – támaszkodva, politikai harc útján akarjuk kivívni a milíciarendszer megvalósítását, Schippel viszont a militarizmus tulajdon fejlodésére és ennek kíséro jelenségeire hagyatkozik, és a milícia megvalósítása érdekében történo minden tudatos beavatkozást képzelodésnek és malomalatti politikának minosít.

Így aztán nem Engels történelemfelfogásával állunk szemben, hanem Bernsteinével. Ahogy Bernsteinnél a tokés gazdaság magától ugrás nélkül, lépésrol lépésre „beleno” a szocialista gazdaságba, úgy Schippelnél a néphadsereg magától no ki a militarizmusból. Mint Bernstein a kapitalizmus egésze tekintetében, Schippel a militarizmus tekintetében nem érti, hogy az objektív fejlodés egy magasabb fejlodési foknak csupán a feltételeit biztosítja, de a mi céltudatos beavatkozásunk, a munkásosztálynak a szocialista átalakulásért vagy a milíciáért vívott politikai harca nélkül sohasem valósul meg sem az egyik, sem a másik. De minthogy ilyenformán a kényelmes „belenövés” csupán lázálom, opportunista kibúvó, melynek célja a céltudatos forradalmi harc elol való kitérés, azért az ezen az úton elérheto társadalmi és politikai átalakulás is nyomorúságos polgári fércmuvé silányul. Ahogyan a „fokozatos szocializálás” Bernstein-féle elméletében magából a szocializmus fogalmából végezetül eltunik mindaz, amit értünk rajta, és a szocializmusból „társadalmi ellenorzés”, vagyis ártalmatlan polgári szociálreform lesz, úgy alakul át a „néphadsereg” Schippel felfogásában a fegyverben álló, háború és béke felett maga határozó, szabad népbol – ami a célunk – a minden alkalmas polgárra kiterjesztett általános védkötelezettséggé, amelyen a rövid szolgálati idore felépített állandó hadsereg mai rendszere alapul. Schippel felfogása, ha alkalmazzuk politikai harcunk minden céljára, egyenes úton vezet az egész szociáldemokrata programról való lemondáshoz. Schippelnek a militarizmus melletti síkraszállása kézzelfogható magyarázatul szolgál a pártunkban észlelheto egész revizionista áramlathoz, s egyszersmind fontos lépés ennek az áramlatnak a fejlodésében. Már korábban is hallottuk egy szociáldemokrata Reichstag-képviselotol, Heinétol, hogy bizonyos körülmények között megszavazhatók a tokés kormány katonai követelései. De ezt csupán engedménynek gondolta a demokrácia magasabb céljai érdekében. Heinénél legalább csak cseretárgyul szolgáltak volna az ágyúk – népjogok ellenében. Most Schippel kijelenti, hogy az ágyúk az ágyúk érdekében szükségesek. Jóllehet az eredmény itt is, ott is ugyanaz - vagyis a militarizmus támogatása –, ez a támogatás Heinénél legalább a szociáldemokrata harcmodor téves értelmezésén alapul, míg Schippelnél egyszeruen a harci cél félretolásából származik. Ott csupán arról volt szó, hogy a szociáldemokrata taktika helyett polgári taktikát javasoltak, itt a szociáldemokrata programot arcátlanul polgári programmal helyettesítik.

A „gyakorlati politika” levonta végso következtetéseit Schippel „milícia-szkepszisében”. Tovább már nem haladhat a reakció irányában, csak az marad hátra, hogy más programpontokra is kiterjeszkedve levesse a szociáldemokrata köntös maradványait, melynek rongyaival dekorálja magát, és megjelenjék egész klasszikus poreségében, mint – Naumann lelkész.

 

III.[A]

Schippel 1899. február 24-én a következo levelet intézte a „Leipziger Volkszeitung”-hoz azzal a kéréssel, hogy hozzák nyilvánosságra:

Kedves Schoenlank barátom!

Mindig nagy érdeklodéssel olvasom a „Leipziger Volkszeitung”-ban az „rl.” aláírású cikkeket, nem mintha minden pontjukkal egyetérthetnék, hanem mert nagyra tartom bennük az élénk harciasságot, a becsületes meggyozodést és a magával ragadó dialektikát.

Ezúttal is bámulattal követem az egyre magasabbra és gyorsabban szárnyaló végkövetkeztetéseket, melyek egyetlen feltevésbol indulnak ki:

Schippel szerint az a gazdasági ok, mely minket arra kényszerít, hogy megmaradjunk a militarizmus rendszerénél az, hogy ez a rendszer gazdaságilag tehermentesíti a társadalmat. – Schippel a munkásosztály szempontjából is tehermentesítésnek mondja a militarizmust... a toke és a munka érdekei közti összhang elvébol kiindulva.

Tisztelet-becsület a végkövetkeztetéseknek, csak éppen a kiindulópont teljesen téves és tarthatatlan! Én csupán azt állítottam a „Die Neue Zeit”-ban, hogy az óriási improduktív kiadások – akár magánemberek esztelen fényuzéseirol és ostoba hóbortjairól, akár katonai, egyházi célokra és mindenféle csip-csup dologra fordított állami kiadásokról van szó – csökkentik a válság lázát, amely tartósan gyötörné a túltermelés társadalmát, ha az improduktív tékozlás nem foglalna el egyre tágabb helyet a produktív célokra történo akkumuláció mellett. Ezzel természetesen legkevésbé sem helyeseltem a tékozlást és az improduktív kiadásokat, még kevésbé követeltem oket a munkásosztály érdekében. Csupán megkíséreltem rámutatni, hogy a rendszerint hangoztatottakon kívül milyen más tényleges hatásokat gyakorolnak „a modern társadalomra”.

Eleinte kétségtelennek tartottam, hogy senki sem fog engem e „modern társadalom” bajnokának tekinteni. Mindamellett már van némi tapasztalatom a szociáldemokrata vitáról; ezért minden félremagyarázás megelozése végett utólag mégis beszúrtam ezt az egy rövid kis mondatot a túltermelésrol szóló részbe:

Természetesen számomra ez nem teszi a militarizmust kellemesebbé, sot annál kellemetlenebbé teszi.

Ennek pedig ez az értelme: annál elvetendobbé. De úgy látszik, még ez a túlzott óvatosságom sem használ: „ennél maradunk” – mintha csak polgári asszonyokkal vitáznánk.

Mindamellett bízom a „Leipziger Volkszeitung” „rl.” munkatársának nyíltságában, abban, hogy e magyarázat után be fogja látni, hogy itt teljesen hibásan startolt, miért is a proletárforradalmi meggyozodés díjáért való versenyfutásnak kettonk között elölrol kell kezdodnie.

Híve
Max Schippel

 

IV.

Ha Schippel elvtárs bámulattal követi „az egyre magasabbra és gyorsabban szárnyaló végkövetkeztetéseket”, melyek az egyik általa kimondott nézet alapjából indulnak ki, ez megint csak azt bizonyítja, hogy a nézeteknek megvan a maguk logikája, még ott is, ahol az embereknek nincs.

Schippel fenti replikája mindenekelott figyelemreméltó kiegészítése azon gondolatainak, amelyeket a „Die Neue Zeit”-ban a kapitalista társadalomnak a militarizmus által való gazdasági „tehermentesítésérol” megfogalmazott: a militarizmus mellett most már megjelennek az „egyházi célok és mindenféle csip-csup dolgok”, továbbá a „magánemberek esztelen fényuzése és ostoba hóbortjai” is mint gazdasági tehermentesíto és megelozo eszközök a válságok ellen. A militarizmus gazdasági funkciójáról vallott speciális nézet ezzel általános elméletté bontakozik ki, mely szerint a tékozlás a kapitalista gazdaság egyik korrektívuma, s azt bizonyítja, hogy igaztalanok voltunk von Stumm báróval mint nemzetgazdásszal szemben, amikor elso cikkünkben Schippel fegyvertársának neveztük. Amikor Stumm a hadügyi kiadásokat a legproduktívabb kiadásoknak mondotta, legalább a militarizmusnak a fogyasztó piacokért folyó harcban és „a hazai ipar” védelmében betöltött szerepére gondolt. Schippel azonban, mint kiderül, teljesen eltekint a militarizmusnak a tokés társadalomban betöltött specifikus funkciójától, csupán szellemes formát lát benne bizonyos mennyiségu társadalmi munka évenkénti elherdálására, számára a militarizmus ugyanaz, mint például Párizsban d’Uzés hercegno tizenhat kiskutyája, amelyek egész lakosztállyal, néhány cseléddel és egy egész kutya-ruhatárral „tehermentesítik” a kapitalista gazdaságot.

Kár, hogy Schippel elvtárs gazdasági-politikai rokonszenveinek kaleidoszkópszeru változásai során tegnapi vonzalmaival mindenkor olyan tökéletesen szakít, hogy a leghalványabb emléke sem marad róluk. Különben már mint volt rodbertusistának is emlékeznie kellene a „Negyedik szociális levél von Kirchmannhoz” klasszikus oldalaira (34. old. és kk.), amelyeken hajdani mestere megcáfolja az o mostani válságelméletét a fényuzésrol. De ez az elmélet sokkal idosebb Rodbertusnál.

Az a gondolat, hogy a gazdaságot éppen a militarizmus által tehermentesítsék, még igényt tarthatott az újdonság ingerére – legalábbis a szociáldemokrácia körében –, az az általános elmélet viszont, hogy a tékozlás mento funkciót tölt be a tokés társadalomban, olyan régi, akár a polgári vulgáris közgazdaságtan maga.

A vulgáris közgazdaságtan fejlodésének tévútja során több válságelméletet hozott ugyan a világra, de az, amelyet most Schippel barátunk magáévá tett, a legtriviálisabbak közé tartozik, sot, ami a tokés gazdálkodás belso mechanizmusába való bepillantást illeti, alatta áll a vulgáris közgazdaságtan legvisszataszítóbb pojácája, J. B. Say elméletének, amely szerint a túltermelés tulajdonképpen elégtelen termelés.

Mi Schippel elméletének legáltalánosabb feltevése? A válságok azáltal keletkeznek, hogy a termelt javak mennyiségéhez viszonyítva túl kevés a fogyasztás, a válságok tehát a társadalmon belül meggátolhatók a fogyasztás növelésével. A kapitalista válság kialakulását tehát nem a termelésnek abból a belso tendenciájából vezeti le, hogy át akarja törni a felvevopiac korlátait, s nem a termelés szabálytalanságából, hanem a termelés és a fogyasztás közötti abszolút aránytalanságból. A kapitalista társadalom javainak tömegét itt úgyszólván meghatározott nagyságú rizshegynek tünteti fel, melyen a társadalomnak át kell rágnia magát. Mennél nagyobb a fogyasztás, annál kevesebb megemészthetetlen felesleg terheli a társadalom gazdasági lelkiismeretét, annál nagyobb a „tehermentesítés”. Ez abszolút válságelmélet, amely Marx relatív elméletéhez pontosan úgy viszonylik, mint Malthus népesedési elmélete Marxnak a relatív túlnépesedésre vonatkozó törvényéhez.

Ám e szellemes elmélet szerint a társadalomnak nem mindegy, hogy ki a fogyasztó. Ha a fogyasztás csak arra szolgál, hogy egyúttal ismét mozgásba hozza a termelést, akkor a rizshegy megint növekszik, és „a társadalom” mit sem nyert, tovább rázza a válság hideglelése. Csak akkor lélegzik fel valóban megkönnyebbülve a társadalom, csak akkor állapítja meg, hogy a válság kialakulásának gátat vetettek, amikor a javak egyszer s mindenkorra eltunnek, amikor olyan emberek fogyasztására szolgálnak, akik a maguk részérol már nem termelnek.

Hinz vállalkozó nem tudja, mit kezdjen az általa (vagyis munkásai által) termelt árukkal. Szerencsére Kunz vállalkozó esztelen fényuzést fejt ki és felvásárolja a vele egy osztályba tartozó szorongatott társának terhes árukat. Csakhogy magának Kunznak is feleslege van termelt javakban, ezek ot „terhelik”: szerencsére az elobb említett Hinz ugyancsak sokat költ „fényuzésre és hóbortokra”, s a gondterhelt Kunznál o jelentkezik várva várt vevoként. Most, miután sikeresen megkötötték az üzletet, két derék vállalkozónk elképedve néz egymásra, s kedvük volna felkiáltani: te bolondultál meg vagy én? Valójában mind a ketto. Mert mit értek el azzal a muvelettel, amelyet Schippel tanácsolt nekik? Persze, mindketten derekasan hozzásegítették egymást bizonyos mennyiségu javak teljes megsemmisítéséhez. De ó! a vállalkozók célja nem anyagi javak elpusztítása, hanem az értéktöbblet realizálása csengo aranyban. S ebben a vonatkozásban a tréfás üzlet végeredménye ugyanaz, mintha a két vállalkozó saját fölösleges értéktöbbletét teljes egészében lenyelte, külön-külön elfogyasztotta volna. Ez Schippel szere a válságok gyöngítésére. A vesztfáliai bányabáróknak a széntúltermelés miatt fáj a fejük? Tökfilkók! Futtessenek csak jobban palotáikban, és a szénpiac „tehermentesítve” van. A carrarai márványbányák tulajdonosai panaszkodnak, hogy pang az üzlet? Építtessenek lovaiknak márványistállókat, és a márványüzlet „válságláza” nyomban csökken. Ha pedig az általános kereskedelmi válság fenyegeto felhoje közeledik, akkor Schippel odaszól a kapitalizmusnak: „Több osztrigát, több pezsgot, több libériás inast, több balett-táncosnot, és meg vagytok mentve!” Csak attól tartunk, hogy a minden hájjal megkent vén rókák majd azt felelik neki: „Uram, butábbnak tart minket, mint amilyenek vagyunk!”

Ebbol a szellemes gazdasági elméletbol azonban még érdekes társadalmi és politikai végkövetkeztetések is levonhatók. Ha ugyanis csupán az improduktív fogyasztás, vagyis az állam és a polgári osztályok fogyasztása tekintheto gazdasági tehermentesítésnek és a válságok enyhítésére szolgáló ellenszernek, akkor a társadalomnak és a termelési ciklus lefolyásának bizonyára érdeke, hogy az improduktív fogyasztás minél jobban fokozódjék, a produktív minél jobban csökkenjen, a társadalmi gazdagságnak a tokések és az állam által elsajátított része minél nagyobb, a dolgozó nép számára megmaradó része minél kisebb legyen, a profitok és az adók minél magasabbak, a bérek minél alacsonyabbak legyenek. A munkások a társadalom számára gazdasági „tehernek”, d’Uzés hercegno kiskutyái gazdasági mentohorgonynak tekintendok – ezek Schippel „tehermentesítési” elméletének konzekvenciái.

Azt mondottuk, hogy ez az elmélet a vulgáris közgazdasági elméletek közt is a legtriviálisabb. Mi a fokméroje a vulgáris közgazdaságtani trivialitásnak? A vulgáris közgazdaságtannak az a lényege, hogy a tokés gazdálkodás jelenségeit nem mélyen rejlo összefüggéseikben és belso valójukban tekinti, hanem a konkurrencia törvényeibol következo felületi szétforgácsoltságukban, nem a tudomány távcsövén, hanem a polgári társadalom egyes érdekeltjeinek szemüvegén át. Csakhogy a társadalom képe is módosul az érdekeltek különbözo szemszögei szerint, és többé-kevésbé ferdén tükrözodhet a közgazdász elméjében. Mennél közelebb áll a szemszög a tulajdonképpeni termelési folyamathoz, annál jobban megközelíti a felfogás a valóságot. S mennél inkább távolodik a kutató a cserepiac felé, a konkurrencia kizárólagos uralmának területére, annál inkább feje tetején áll a társadalom onnan látott képe.

A Schippel-féle válságelmélet, mint kimutattuk, a tokések mint osztály szempontjából teljesen tarthatatlan: lényege voltaképpen ez a tanács: a tokésosztály maga fogyassza el termékfölöslegét. De ezt a tanácsot még az egyes kapitalista gyáros is vállvonogatva fogadja majd. Egy Krupp vagy egy von Heyl sokkal okosabb, semhogy abban a tévhitben ringatná magát, hogy saját és osztálya többi tagjának fényuzése valamiképpen elháríthatná a válságokat. Ilyen gondolatra csak egy kapitalista kereskedo, helyesebben egy kapitalista szatócs juthat, akinek szemében közvetlen vevoi, a fényuzo „nagy uraságok” az egész társadalom pillérei. Sehippel elmélete még csak nem is a kapitalista vállalkozó felfogásának halvány lenyomata, hanem egyszeruen a kapitalista szatócs álláspontjának elméleti kifejezése.

Schippel elképzelése a társadalomnak a militarizmus által történo „tehermentesítésérol” ismét megmutatja, akárcsak annak idején Eduard Bernstein okfejtései, hogy miképpen a revizionizmus a politikában a polgári álláspontba torkollik, gazdaságtani elgondolásaiban is a polgári vulgáris közgazdaságtanhoz csatlakozik.

De hiszen Schippel a mi politikai következtetéseinket „tehermentesítési” elmélete alapján vitatja. Csak a társadalom, nem a munkásosztály tehermentesítésérol beszélt, mondja, és félreértések elkerülése végett még azt is beszúrta, hogy számára ez nem teszi „a militarizmust kellemesebbé, sot annál kellemetlenebbé teszi”. Azt hihetnok tehát, hogy a munkásosztály szempontjából gazdaságilag károsnak tartja a militarizmust.

De hát akkor miért emlegette a gazdasági tehermentesítést? Mino következtetéseket von le belole a munkásosztálynak a militarizmussal szembeni magatartását illetoen? Hallgassuk meg: „Természetesen számomra ez (a gazdasági tehermentesítés) nem teszi a militarizmust kellemesebbé, sot annál kellemetlenebbé teszi. Csakhogy errol az álláspontról nem helyeselhetem az improduktív hadügyi kiadások okozta romlás körül csapott kispolgári szabadelvu lármát sem...”(5) Schippel tehát a militarizmus gazdaságilag romboló hatására vonatkozó nézetet kispolgárinak, tévesnek tartja. Szerinte a militarizmus tehát nem romboló hatású, szerinte ferde dolog a militarizmus ellen irányuló kispolgári szabadelvu lármát helyeselni – vagyis harcolni a militarizmus ellen. Sot egész cikke arra irányul, hogy bebizonyítsa a munkásosztálynak a militarizmus nélkülözhetetlenségét. Mit jelent ehhez képest az a közbeiktatott fenntartása, hogy ez számára a militarizmust nem kellemesebbé, hanem annál kellemetlenebbé teszi? Ez csak meroben pszichológiai célzatú hangsúlyozása annak, hogy Schippel nem élvezettel, hanem viszolyogva védelmezi a militarizmust, hogy még magának sem telik öröme opportunista politikában, hogy a szíve jobb, mint a feje.

Már ez a tény is elegendo ahhoz, hogy ne fogadhassam el Schippel kihívását „a proletárforradalmi meggyozodésért” való versenyfutásra. Lojalitásom tiltja, hogy versenyt fussak valakivel, aki az elképzelheto leghátrányosabb helyzetben, tudniillik háttal a célnak, lép a versenypályára.

 


(1) Az itt következo cikkek a „Leipziger Volkszeitung” 42., 43., 44. és 47. számában jelentek meg 1899. február 20. és 22. között, valamint február 25-én, polémiaként Max Schippelnek „Isegrim” (Ordas) álnéven a „Sozialistische Monatshefté”-ben (1898. november) megjelent, „A milícia híve volt-e Friedrich Engels?” címu cikkére és arra a cikkre, amely „Friedrich Engels és a milícia-rendszer” címmel a „Die Neue Zeit”-ban (1898-1899. 19-20-sz.) jelent meg Max Schippel aláírással, és amelyben Schippel Kautskynak az „Isegrim”-cikkrol írt kritikájára válaszolt.
(2)„Die Neue Zeit”, 1898-1899. 19. sz. 580-581. old.
(3)„Sozialistische Monatshefte”, 1898. november. 495. old.
(4)„Die Neue Zeit”, 1898-1899. 19. sz. 581. old.
(5)„Die Neue Zeit”, 1898-1899. 20. sz. 617. old.

 

[A] A második kiadásból kimaradt: „Ha a szociáldemokrácia szociálpolitikai kérdések vitaklubja volna, akkor a Schippel-ügyet elintézettnek tekinthetné a vele folytatott elméleti vita után. De minthogy a szociáldemokrácia harcos politikai párt, a Schippel-féle álláspont ferdeségének elméleti bizonyítása nem oldja meg a kérdést, sot ez veti fel csak igazán. Schippelnek a milíciára vonatkozó megnyilatkozása nem csupán bizonyos gondolatok közlése, hanem politikai cselekedet is. Ezért a pártnak nemcsak e nézetek megcáfolásával, hanem politikai akcióval is kell rá válaszolnia. S ennek az akciónak arányban kell állnia Schippel kijelentéseinek horderejével.

Az elmúlt évben saját sorainkból kiinduló támadások rendítettek meg vitathatatlan érvényükben úgyszólván minden posztulátumot, amelyet eddig a szociáldemokrácia alappillérének tekintettek. Eduard Bernstein kijelentette, hogy számára a proletármozgalom végcélja semmi. Wolfgang Heine kompenzációs javaslataival megmutatta, hogy számára a hagyományos szociáldemokrata taktika valójában semmi. Most Schippel bizonyítja be, hogy o még a párt politikai programján is felülemelkedett. A párt egyes képviseloi a proletárharcnak úgyszólván valamennyi alaptételét annyira felhígították, hogy szinte semmi sem maradt belolük. Ez magában véve éppenséggel nem örvendetes összkép. Ám még e nagyon jelentos megnyilatkozások közt is különbséget kell tennünk a pártérdek szempontjából. Az elméleti javainkat Bernstein részérol ért bírálat kétségkívül roppant aggasztó jelenség. Csakhogy a gyakorlati opportunizmus a mozgalom számára hasonlíthatatlanul veszélyesebb. A végcélt illeto szkepszist még mindig egyszeruen elsöpörheti maga a mozgalom, amíg gyakorlati harcában egészséges és eros. De mihelyt a közvetlen célokat, tehát magát a gyakorlati harcot vonják kétségbe, akkor már „semmi”-vé válik végcéljával és mozgalmával együtt az egész párt, mégpedig nemcsak egyik-másik pártfilozófus szubjektív elképzelésében, hanem az objektív jelenségvilágban is.

Schippel támadása politikai programunknak csak egyetlen pontja ellen irányul. Ez az egy pont azonban – minthogy a militarizmusnak alapveto jelentosége van a jelenlegi állam számára – gyakorlatilag már a szociáldemokrácia egész politikai harcának a megtagadása.

A militarizmusban kristályosodik ki mind a tokésállam, mind pedig a polgári osztály hatalma és uralma, s miképpen a szociáldemokrácia az egyetlen párt, amely evilági harcot folytat a militarizmus ellen, úgy megfordítva is, a militarizmus elleni elvi harc a szociáldemokrácia lényegéhez tartozik. A katonai rendszer elleni harcról való lemondás gyakorlatilag a jelenlegi társadalmi rend elleni egész harc megtagadásához vezet. Az elozo fejezet végén azt mondtuk, hogy az opportunizmusnak csupán az marad hátra, hogy más programpontokra is kiterjessze azt az álláspontot, amelyet Schippel a milícia kérdésében elfoglalt, s ezzel máris teljesen megtagadja a szociáldemokráciát. Ekkor csak e politika híveinek szubjektív, tudatos fejlodésére gondoltunk. Objektíve, a lényeget tekintve, Schippel nyilatkozatában ez a fejlodés már végbe is ment.

Figyelemre méltó az utóbbi idok opportunista megnyilatkozásainak, nevezetesen Schippel fellépésének még egy oldala, legalábbis szimptomatikus értékét tekintve. Ez az a játszi könnyedség, az a rendületlen nyugalom, sot mint a legutóbbi esetben, az a derus báj, ahogyan vitatják az alapelveket, holott ezeknek minden olyan elvtárs vérévé kellett volna válniuk, aki nem veszi teljesen félvállról a párt ügyét, s megrendítésüknek minden oszinte szociáldemokratában legalábbis komoly lelkiismereti válságot kellene eloidéznie. Csalhatatlan jelei ezek, minden egyébtol eltekintve, a forradalmi színvonal lesüllyedésének, a forradalmi ösztön eltompulásának, olyan jelenségek, amelyek magukban véve lehetnek felfoghatatlanok és jelentéktelenek, de kétségkívül lényegesek az olyan párt számára, mely, mint a szociáldemokrácia, egyelore jórészt nem gyakorlati, hanem ideális eredményekre van utalva, és tagjai egyéni színvonala tekintetében szükségképpen nagy igényeket támaszt. Az opportunizmus polgári gondolkodásmódját harmonikusan egészíti ki polgári érzésvilága.

Schippel megnyilatkozása minden vonatkozásban nagy hordereju, s ez szükségessé teszi a párt megfelelo nyilvános válaszát. Miben állhat és miben kell hogy álljon ez az ellenakció? Eloször is abban, hogy az egész pártsajtó világosan és egyértelmuen állást foglal ebben a kérdésben, és hogy az ügyet megvitatják a pártgyuléseken. Ha a párt a maga egészében nem fogadja el Schippelnek azt az álláspontját, amely szerint a népgyulések csak alkalmak, ahol odavetik a tömegnek a „jelszavak” csontját, hogy adott idopontban egy „felsobbrendu” politikust válasszanak a Reichstagba, akkor a legfontosabb pártpolitikai alapelvek megvitatása sem tekintheto „nemesi lakomának”, melyet csak a kiváltságosoknak szánnak, nem pedig az elvtársak nagy tömegének. Ellenkezoleg, csak a vitának a legszélesebb pártnyilvánosság elé vitele akadályozhatja meg eredményesen Schippel nézeteinek esetleges elterjedését.

Másodszor pedig, ami még fontosabb, ennek az ellenakciónak a szociáldemokrata frakció állásfoglalásában kell állnia. Mindenekelott ez volt hivatott arra, hogy a Schippel-ügyben mértékadó nyilatkozatot tegyen, egyrészt, mert Schippel Reichstag-képviselo és tagja a frakciónak, másrészt, mert az általa tárgyalt kérdés a parlamenti harc egyik fo tárgya. Nem tudjuk, tett-e a frakció valamit ebben az ügyben vagy sem. Minthogy nem sokkal az Ordas-féle cikk megjelenése után nyílt titok volt, ki rejtozik az álnév mögött, a frakció minden bizonnyal nem nézte ölbe tett kézzel, miként teszi csúffá tulajdon tevékenységét egyik tagja.

S ha még addig nem cselekedte meg, pótolhatta a mulasztást, miután Kautsky kirázta Schippelt farkasborébol. Akár állást foglalt a frakció Schippel ügyében, akár nem, az eredmény nagyjából ugyanaz, amíg nem hozta az egész párt tudomására. A szociáldemokrácia, amely arra kényszerült, hogy a valódi lényegétol idegen polgári parlamentarizmus parkettjén mozogjon, alighanem akaratlanul és öntudatlanul átvette ennek a parlamentarizmusnak néhány szokását is, bár ezek a szociáldemokrácia demokratikus jellegével nemigen hozhatók összhangba. Ide tartozik például véleményünk szerint a frakciónak zárt testületként való fellépése, nemcsak a polgári pártokkal szemben – ez persze szükséges –, hanem saját pártjával szemben is, aminek káros következményei lehetnek. A polgári pártok frakciói parlamenti harcukat többnyire az alkudozások és csereüzletek nem valami vonzó formájában vívják meg, s ezért minden okuk megvan arra, hogy kerüljék a nyilvánosság napvilágát. Ezzel szemben a szociáldemokrata frakciónak sem szüksége, sem oka nincs arra, hogy megbeszéléseinek eredményét belso ügynek tekintse, mihelyt a párt elveirol vagy fontosabb taktikai kérdésekrol van szó. Ilyen kérdést akkor lenne elegendo csupán titkos frakció-ülésen elintézni, ha nálunk, akár a polgári pártoknál, végeredményben csupán a körül forogna a kérdés, hogyan szavazzon a frakció egy bizonyos kérdésben a Reichstagban. A szociáldemokrácia számára azonban frakciójának parlamenti küzdelme sokkal fontosabb tisztán agitációs szempontból, mint gyakorlati szempontból, ezért számára adott esetben nem a frakció formális többségi határozata a dönto, hanem maga a vita, maga a helyzet tisztázása. A párt számára legalább olyan fontos, hogy megtudja, miként gondolkodnak képviseloi a parlamenti kérdésekrol, mint az, hogy összességükben miképpen szavaznak e kérdésekkel kapcsolatban a Reichstagban. Egy minden ízében demokratikus pártban a választók és a képviselok viszonya semmi körülmények között sem tekintheto elintézettnek a választás aktusával és az inkább külsoséges, formális, sommás kongresszusi beszámolókkal. Ellenkezoleg, a frakciónak lehetoleg minél elevenebb, szakadatlan kapcsolatban kell maradnia a párt tömegeivel, és ez éppenséggel az önfenntartás egyszeru parancsolatává válik az opportunista áramlatok láttán, amelyek az utóbbi idoben éppen a párt parlamenti tagjai körében bukkannak fel. Már csak azért is szükséges a frakció nyilvános állásfoglalása Schippel kijelentései ügyében, mert a pártnak a maga tömegében, bármennyire kívánatosnak tartaná is, egyszeruen nincs fizikai lehetosége arra, hogy egészében maga lépjen fel ebben a kérdésben. A frakció a párt összességének hivatott politikai képviselete, és saját nyílt eljárásával közvetve hozzá kellett volna segítenie a pártot a szükséges állásfoglaláshoz.

Végül, harmadszor, a pártnak mint olyannak közvetlenül is meg kell mondania véleményét a Schippel-ügyrol, mégpedig az egyetlen rendelkezésre álló formában – a legközelebbi kongresszuson.

A Bernstein cikkérol folytatott stuttgarti vita során azt mondották, hogy a pártkongresszus nem szavazhat elméleti kérdésekrol. Most Schippel esetében meroben gyakorlati kérdéssel van dolgunk. Azt mondották, hogy Heine kompenzációs javaslatai csupán a jövo zenéje, nem helyénvalók, s a pártnak nem kell velük számolnia. Schippelnél most a jelen zenéjérol van szó. Mégpedig, mint mondottuk, az opportunista politika Schippelnek a milícia kérdésében elfoglalt álláspontján eljutott végso konzekvenciáiig, teljesen kibontakozott. Nézetünk szerint a párt sürgos feladata, hogy ebbol a fejlodésbol tiszta és félreérthetetlen állásfoglalással levonja a helyes következtetéseket.

Minden oka megvan erre. Jelen esetben a párt egyik bizalmi emberérol, politikai képviselojérol van szó, akinek az volna a hivatása, hogy a harcban a párt kardja legyen, s tevékenységével gátat vessen a polgári állam támadásainak. Ha azonban ez a gát minden pillanatban valami kásaszeru anyaggá válik, és ha a penge a viadalban papírként foszlik szét, akkor a párt is odakiálthatja egyszer ennek a politikának:

„El a kását,
vigyétek el!
Kartonból kard nékem nem kell!”