Rosa Luxemburg:
Társadalmi reform vagy forradalom?
A legfontosabb eszközök, melyek Bernstein szerint a tokés gazdaság alkalmazkodását eloidézik, a hitelügy, a tökéletesített közlekedési eszközök és a vállalkozók szervezetei.
Hogy a hitelnél kezdjük, ennek a tokés gazdaságban sokféle funkciója van, a legfontosabb azonban, mint ismeretes, a termelés terjeszkedoképességének növelésében, valamint a csere közvetítésében és megkönnyítésében áll. Ott, ahol a tokés termelésnek a határtalan terjeszkedésre irányuló belso tendenciája a magántulajdon korlátaiba, a magántoke korlátozott mértékébe ütközik, ott megjelenik a hitel, mint olyan eszköz, amely ezeket a korlátokat kapitalista módon leküzdi, sok magántokét eggyé olvaszt össze - részvénytársaságok -, s egy tokés számára biztosítja az idegen toke fölötti rendelkezést - ipari hitel. Másfelol mint kereskedelmi hitel meggyorsítja az árucserét, tehát a toke visszaáramlását a termelésbe, tehát a termelési folyamat egész körforgását. Könnyen áttekintheto a hitel e két legfontosabb funkciójának a válság kialakulására gyakorolt hatása. Mivel a válságok, mint ismeretes, a termelés terjeszkedoképessége, terjeszkedési tendenciája és a korlátozott fogyasztási képesség közötti ellentmondásból keletkeznek, ezért a fentiek szerint a hitel igazán a speciális eszköz arra, hogy ezt az ellentmondást a leheto leggyakrabban kirobbantsa. Mindenekelott óriásivá fokozza a termelés terjeszkedoképességét, és azt a belso hajtóerot alkotja, amely ezt állandóan túlhajtja a piac korlátain. De a hitel két irányba hat. Ha a termelési folyamat tényezojeként egyfelol hozzájárult a túltermelés eloidézéséhez, másfelol a válság alatt az árucsere közvetítojének minoségében annál jobban földre teperi a saját maga által létrehozott termeloeroket. A hitel a pangás elso jeleire összezsugorodik, cserbenhagyja a cserét ott, ahol szükség lenne rá, hatástalannak és céltalannak bizonyul ott, ahol még kínálkozik, s a válság alatt így a minimumra csökkenti a fogyasztási képességet.
E két legfontosabb következményen kívül a hitel még sokféleképp hat a válság kialakulására. Nemcsak technikai eszközt nyújt ahhoz, hogy egy tokés rendelkezhessék idegen tokék fölött, hanem egyúttal ösztönzi is a tokést az idegen tulajdon merész és kíméletlen felhasználására, tehát vakmero spekulációkra. Mint az árucsere alattomos eszköze, nemcsak élezi a válságot, hanem megkönnyíti bekövetkeztét és terjedését, mivel az egész cserét valóságos alapként minimális fémpénzzel rendelkezo, rendkívül összetett és mesterséges gépezetté változtatja, s így a legcsekélyebb okból eloidézi a zavarát.
Ily módon a hitel korántsem a válságok megszüntetésének vagy akár csak enyhítésének észköze, épp ellenkezoleg, különösen hatalmas tényezoje a válság kialakulásának. S ez nem is lehet másképp. Hiszen a hitel specifikus funkciója - egészen általánosan kifejezve - nem más, mint hogy az összes kapitalista viszonyokból számuzze a stabilitás maradékát, s mindenütt a leheto legnagyobb rugalmasságot vezesse be, a legnagyobb mértékben kiterjeszthetové, viszonylagossá és érzékennyé tegye az összes tokés eroket. Hogy a válságokat, amelyek nem egyebek, mint a tokés gazdaság egymás ellen szegülo eroinek idoszakonkénti összeütközései, ez csak megkönnyítheti és kiélezheti, az kézenfekvo.
Ám ez egyúttal felveti azt a másik kérdést is, hogyan jelenhet meg a hitel egyáltalán a kapitalizmus „alkalmazkodási eszközeként”. Bármilyen vonatkozásban és bármilyen alakban képzeljük is el a hitel segítségével való „alkalmazkodást”, a lényege nyilvánvalóan csak abban állhat, hogy a tokés gazdaság valamely ellentétes viszonya kiegyenlítodik, valamelyik ellentmondása megszunik vagy tompul, s így valamely ponton szabad mozgásteret kapnak a beszorult erok. De ha van a mai tokés gazdaságban egy eszköz arra, hogy összes ellentmondásait a leginkább felfokozzák, akkor ez éppen a hitel. A hitel fokozza a termelési mód és cseremód közötti ellentmondást, mert maximálisan erolteti a termelést, a cserét pedig a legcsekélyebb okból megbénítja. Fokozza a termelési és elsajátítási mód közötti ellentmondást, mert a termelést elválasztja a tulajdontól, mert a tokét a termelésben társadalmi tokévé, a profit egy részét viszont a tokekamat formájává, vagyis tiszta tulajdoni jogcímmé változtatja. Fokozza a tulajdon- és termelési viszonyok közötti ellentmondást, mert sok kis tokés eroszakos kisajátításával kevés kézben roppant termeloeroket egyesít. Fokozza a termelés társadalmi jellege és a tokés magántulajdon közötti ellentmondást, mert szükségessé teszi az állam beavatkozását a termelésbe (részvénytársaság).
Egyszóval, a hitel újratermeli a tokés világ valamennyi sarkalatos ellentmondását, a végletekig kiélezi oket, meggyorsítja azt a folyamatot, melyben a tokés világ saját megsemmisülése - az összeomlás - felé siet. A hitelt illetoen a kapitalizmus elso alkalmazkodási eszközének tehát abban kellene állnia, hogy a hitelt megszünteti, megsemmisíti. Jelenlegi formájában nem alkalmazkodási, hanem igen forradalmi hatású megsemmisítési eszköz. Hiszen a hitelnek éppen ez a forradalmi, magán a kapitalizmuson túlmutató jellege még szocialista szinezetu reformtervekre is csábított, s a hitel nagy képviseloit, mint Isaac Péreire-t Franciaországban, ahogy Marx mondja, félig prófétának, félig gazembernek tüntette föl.
Közelebbi vizsgálat után éppily erotlennek bizonyul a tokés termelés második „alkalmazkodási eszköze” – a vállalkozók szövetségei. Bernstein szerint ezek arra hivatottak, hogy a termelés szabályozásával útját állják az anarchiának, és elejét vegyék a válságoknak. A kartellek és trösztök fejlodése persze a maga sokoldalú gazdasági hatásaiban még fel nem tárt jelenség. Eloször is ez olyan probléma, mely csak a marxi tan alapján oldható meg. De annyi mindenesetre világos: a tokés anarchiának a vállalkozói kartellek által való megfékezésérol csak olyan mértékben lehetne szó, amilyenben a kartellek, trösztök etc. megközelítoleg általános, uralkodó termelési formává válnának. Ám éppen ezt zárja ki maguknak a kartelleknek a természete. A vállalkozói szövetségeknek végso gazdasági célja és hatása abban áll, hogy a konkurrenciának egy üzletágon belüli kizárásával úgy hassanak az árupiacon elért profittömeg elosztására, hogy ennek az iparágnak a belole való részesedését növeljék. A szervezet az egyik iparágban csak a többi kárára tudja a profitrátát emelni, s éppen ezért nem válhat általánossá. Valamennyi fontosabb termelési ágra kiterjesztve önmaga szünteti meg hatását.
De a vállalkozói szövetségek gyakorlati alkalmazásuk határain belül is éppen az ipari anarchia felszámolása ellenében hatnak. A profitráta említett növelését a kartellek a belso piacon rendszerint úgy érik el, hogy azokkal a pótlólagos tokerészekkel, melyeket a belso szükségletre nem tudnak fölhasználni, a külföld számára sokkal alacsonyabb profitrátával termelhetnek, azaz sokkal olcsóbban adják el az áruikat külföldön, mint saját országukban. Az eredmény az élesebb konkurrencia külföldön, a megnövekedett anarchia a világpiacon, vagyis épp a fordítottja annak, amit el akarnak érni. Példaként szolgál erre a nemzetközi cukoripar története.
Végül, egészében véve a vállalkozói szövetségek a tokés termelési mód megjelenési formájaként valószínuleg csak átmeneti szakaszként, a tokés fejlodés meghatározott fokaként foghatók fel. Valóban! Végso soron a kartellek tulajdonképpen a tokés termelési mód eszközei arra, hogy egyes termelési ágakban feltartóztassák a profitráta végzetes zuhanását. De melyik az a módszer, amelyet a kartellek e célból igénybe vesznek? Alapjában véve ez nem más, mint a felhalmozott toke egy részének parlagon hevertetése, vagyis ugyanaz a modszer, mely más formában a válságokban kerül alkalmazásra. Ám az ilyen gyógyszer úgy hasonlít a betegséghez, mint egyik tojás a másikhoz, s csak egy bízonyos idopontig számíthat a kisebbik rossznak. Ha a felvevopiac csökkenni kezd, mert a világpiac a végsokig kifejlodött és a konkurráló tokésországok kimerítik - s nyilvánvalóan nem tagadható, hogy ez a pillanat elobb-utóbb bekövetkezik -, akkor a toke kényszeru részleges parlagon hevertetése is olyan méreteket ölt, hogy az orvosság átcsap magává a betegséggé, és a szervezet által már erosen társadalmasított toke visszaváltozik magántokévé. Amikor csökken annak a lehetosége, hogy egy kis helyet találjon magának a felvevopiacon, akkor a toke minden adagja inkább a maga szakállára próbál szerencsét. A szervezetek akkor szappanbuborékok módjára pukkadnak szét, s újra helyet adnak egy hatványozott formában fellépo szabad konkurrenciának.[A]
Egészében véve tehát a kartellek is, éppúgy mint a hitel, olyan meghatározott fejlodési fokokként jelennek meg, amelyek a tokés világ anarchiáját végso soron csak még jobban növelik, s valamennyi belso ellentmondását kifejezésre juttatják és megérlelik. Kiélezik a termelési mód és a cseremód közötti ellentmondást, mert a végletekig fokozzák a harcot a termelok és a fogyasztók között, amint ezt különösen az Amerikai Egyesült Államokban tapasztaljuk. Kiélezik továbbá a termelési és elsajátítási mód közötti ellentmondást, mert a munkásságot a legdurvább módon szembeállítják a szervezett toke túlerejével, s így végsokig fokozzák a toke és munka közötti ellentétet.
Végül ily módon a kartellek kiélezik a tokés világgazdaság nemzetközi jellege és a tokésállam nemzeti jellege közötti ellentmondást, mert kísérojelenségük egy általános vámháború, s így a tokésállamok közötti ellentéteket a végsokig fokozzák. Hozzájárul ehhez a kartellek közvetlen, igen forradalmi hatása a termelés koncentrációjára, a technikai tökéletesedés etc.
A kartellek és trösztök így a kapitalista gazdaságra gyakorolt végso hatásukban nemcsak hogy nem olyan „alkalmazkodási eszközök”, amelyek elmossák a tokés gazdaság ellentmondásait, hanem éppen azok közül az eszközök közül valók, amelyeket e gazdaság maga teremtett saját anarchiájának növelésére, a benne rejlo ellentmondások kihordására, saját bukásának meggyorsítására.
Ám ha a hitelügy, a kartellek és ehhez hasonlók nem küszöbölik ki a tokés gazdaság anarchiáját, miként lehetséges, hogy két évtizede - 1873 óta - nem volt nálunk általános kereskedelmi válság? Vajon nem annak a jele ez, hogy a tokés termelési mód legalább a lényegben valóban „alkalmazkodott” a társadalom szükségleteihez és túlhaladta a Marx által adott elemzést?(1)
A kérdést nyomban követte a válasz. Alig dobta sutba Bernstein 1898-ban a marxi válságelméletet, amikor 1900-ban általános heves válság tört ki, hét évvel késobb pedig, 1907-ben, újabb válság tört a világpiacra az Egyesült Államokból. Ily módon ékesen beszélo tények szétzúzták a kapitalizmus „alkalmazkodásáról” szóló elméletet magát is. Ezzel egyúttal bizonyítást nyert, hogy azok, akik a marxi válságelméletet feladták csak azért, mert két állítólagos „hanyatlási idopontban” csodöt mondott, összetévesztették ennek az elméletnek a magvát formájának egy lényegtelen külso részletével - a tízéves ciklussal. A modern tokés ipar körforgásának tízéves idoszakként való megfogalmazása azonban Marxnál és Engelsnél a hatvanas és hetvenes években azoknak a tényeknek egyszeru megállapítása volt, melyek a maguk részérol nem valamiféle természeti törvényeken alapultak, hanem azoknak a meghatározott történelmi körülményeknek a során, amelyek összefüggésben álltak a fiatal kapitalizmus hatókörének ugrásszeru kiterjedésével.
Valóban, az 1825-ös válság az útépítésekbe, csatornákba és gázmuvekbe való ama nagy befektetésekbol adódott, melyek az elozo évtizedben foként Angliában folytak, ahogy maga a válság is. A következo - 1836-1839. évi - válság ugyancsak az új közlekedési eszközök létesítése során eszközölt óriási befektetések következménye volt. Az 1847-es válságot, mint ismeretes, a lázas angol vasútalapítások idézték elo (1844-1847, azaz mindössze három éven belül a parlament mintegy 1 ˝ milliárd tallér értékben adott koncessziókat új vasutakra!). Mindhárom esetben tehát a toke-gazdálkodás újjászervezésének - a kapitalista fejlodés új alapjai lerakásának - különbözo formái vezettek a válságokhoz. 1857-ben új felvevopiacok hirtelen megnyitása az európai ipar elott Amerikában és Ausztráliában az aranybányák felfedezése következtében, Franciaországban éppen a vasútalapítások, amelyekben Anglia nyomdokaiba léptek (1852-1856: 1 Ľ milliárd frank értékben alapítottak új vasutakat Franciaországban). Végül az 1873-as nagy válság tudvalevoen a nagyipar újjászervezésének, elso németországi és ausztriai rohamának egyenes következménye, amely az 1866-os és 1871-es politikai eseményeket követte.
Tehát minden alkalommal a tokés gazdaság területének hirtelen kibovülése, nem pedig mozgásterének beszukülése, nem a gazdaság kimerülése adott okot eddig kereskedelmi válságokra. Az eddigi nemzetközi válságok tízévenkénti visszatérése tehát önmagában véve meroben külsoleges,véletlenszeru jelenség. A válságok kialakulásának marxi sémája, amint azt Engels az „Anti-Dühring”-ben, Marx pedig a „Toke” 1. és 3. kötetében megadta, annyiban illik minden válságra, amennyiben föltárja belso mechanizmusukat és mélyen rejlo általános okaikat, akár minden 10, 5 vagy fölváltva minden 20 és 8 évben ismétlodnek is ezek a válságok.(2) Ám Bernstein elmélete elégtelenségének legcsattanósabb bizonyítéka az a tény, hogy az.utóbbi, 1907-1908. évi válság éppen abban az országban tombolt a leghevesebben, ahol a legjobban kifejlodtek a híres kapitalista „alkalmazkodási eszközök”: a hitel, a hírszolgálat és a trösztök.
Egyáltalán az a feltevés, hogy a kapitalista termelés képes „alkalmazkodni” a cseréhez, a következo két dolog egyikét feltételezi: vagy azt, hogy a világpiac korlátlanul és a végtelenségig no, vagy megfordítva, hogy a termeloeroket gátolják a növekedésben, nehogy túllépjék a piac korlátait. Az elobbi fizikai lehetetlenség, az utóbbival az a tény áll szemben, hogy a termelés minden területén lépten-nyomon technikai átalakulások mennek végbe, és naponta új termeloeroket hívnak életre.
Bernstein szerint a kapitalista dolgok jelzett menetének ellentmond még egy jelenség: a középüzemek „szinte rendíthetetlen falanxa”, amelyre Bernstein rámutat. O ebben annak a jelét látja, hogy a nagyipari fejlodés nem hat forradalmasítóan és koncentrálóan, ahogy az az „összeomlási elmélet” szerint várható lett volna. Ám itt is saját félreértésének esik áldozatul. A nagyipar fejlodésének valóban egészen téves felfogását jelentené, ha azt várnánk, hogy a középüzemek közben fokozatosan eltunnek a felszínrol.
A kapitalista fejlodés általános menetében éppen Marx véleménye szerint a kistokék a technikai forradalom úttöroinek szerepét játsszák, mégpedig kettos vonatkozásban, a régi és megszilárdult, erosen meggyökeresedett ágazatokban bevezetésre kerülo új termelési módszerek tekintetében éppúgy, mint új, a nagytokék által még egyáltalán nem kiaknázott termelési ágak létrehozása tekintetében. Egészen téves az a felfogás, mely szerint a tokés középüzem története egyenes vonalban tart lefelé a fokozatos hanyatláshoz. Ellenkezoleg, a fejlodés valóságos menete itt is meroben dialektikus, és állandóan ellentétek között mozog. A tokés középosztály pontosan úgy, mint a munkásosztály, két ellentétes tendencia befolyása alatt áll, egy ot felemelo és egy ot leszorító tendencia befolyása alatt. A leszorító tendencia adott esetben az, hogy állandóan emelkedik a termelés, amely idoszakonként meghaladja a középtoke mértékét, s így azt újra meg újra kiveti a versenybol. A felemelo tendencia a meglevo toke idoszakonkénti értékcsökkenése, amely a termelést - a szükséges minimális toke értéke szerint - újra meg újra csökkenti egy idore, valamint a tokés termelés behatolása új területekre. A középüzemnek a nagytokével vívott harcát nem úgy kell elképzelnünk, mint szabályos csatát, ahol a gyöngébb fél csapata közvetlenül és mennyiségileg egyre jobban apad, hanem inkább úgy, mint a kistokék idoszakonkénti lekaszálását, amelyek aztán újra meg újra gyorsan erore kapnak, hogy a nagyipar ismét lekaszálja oket. A két tendencia közül, melyek a középosztállyal labdáznak, végso soron – ellentétben a munkásosztály fejlodésével – a leszorító tendencia gyoz. Ám ez korántsem szükségképpen a.középüzemek abszolút, számszeru megfogyatkozásában nyilvánul meg, hanem eloször is abban, hogy a régi ágazatokban az életképes üzemhez szükséges minimális toke fokozatosan emelkedik, másodszor abban, hogy egyre rövidebb az az idoszak, amely alatt a kistokék új ágazatok saját szakállukra való kiaknázásának örvendenek. Ebbol az következik, hogy az egyéni kistoke élettartama egyre rövidebb, s a termelési módszerek, valamint a befektetési módok egyre gyorsabban változnak, az osztály egészében pedig egyre gyorsul a társadalmi anyagcsere.
Ez utóbbit Bernstein nagyon jól tudja, s maga is megállapítja. Ezzel szemben, úgy látszik, azt elfelejti, hogy ezzel adva van a tokés középüzemek mozgástörvénye maga. Ha a kistokék a technikai haladás eloharcosai, s ha a technikai haladás a tokés gazdaság életének érverése, akkor a kistokék nyilvánvalóan a tokés fejlodésnek azt az elválaszthatatlan kísérojelenségét alkotják, amely csak ezzel a fejlodéssel együtt tunhet el. A középüzemek fokozatos eltunése - számszeru értelemben, amelyrol Bernsteinnél szó van - nem a kapitalizmus forradalmi fejlodésmenetét jelentené, ahogy Bernstein véli, hanem fordítva, ez utóbbi pangását, elszunnyadását. „A profitráta, azaz a viszonylagos tokenövekmény, mindenekelott az összes új, önállóan csoportosuló tokeelhelyezok számára fontos. S mihelyt a tokeképzés kizárólag kevés számú kiforrott nagytoke kezébe kerülne, ... a termelés élteto tüze egyáltalában kialudna. A termelés elszunnyadna.”[B]
[A] „A toke” harmadik kötetének egyik lábjegyzetében Engels 1894-ben ezt írja:
„E sorok megírása óta (1865) a világpiaci konkurrencia jelentékenyen fokozódott
annak következtében, hogy az ipar valamennyi kultúrországban, kiváltképpen Amerikában
és Németországban, rohamosan fejlodött. Az a tény, hogy a gyorsan és óriási
mértékben megduzzadó modern termeloerok napról napra inkább fejére nonek a tokés
árucsere törvényeinek, amelyek között mozogniok kell - ez a tény ma már mindjobban
behatol maguknak a tokéseknek a tudatába is. Ez kiváltképpen két tünetben mutatkozik
meg. Eloször az új általános védovámorületben, amely a régi védovámosditól abban
különbözik, hogy éppen a kivitelre alkalmas cikkeket védi leginkább. Másodszor
abban, hogy egész hatalmas termelési szférák gyárosai kartellekbe (trösztökbe)
tömörültek a termelés és ezzel az árak és profitok szabályozására. Magától értetodik,
hogy ezek a kísérletek csak viszonylag kedvezo gazdasági idojárás esetén hajthatók
végre. Az elso vihar szükségképpen halomra dönti oket és bebizonyítja, hogy
bár a termelés szabályozásra szorul, kétségkívül nem a tokésosztály hivatott
ennek megvalósítására. Közben ezeknek a kartelleknek a célja csak gondoskodni
arról, hogy a kicsiket még gyorsabban felfalják a nagyok, mint eddig.”
[B]K. Marx: A toke. 3. köt. I. rész. 241. old.
(1)A második kiadásból kimaradt: „Úgy gondoljuk, hogy a világpiacon a mostani
szélcsend másként magyarázható.
Hozzászoktunk ahhoz, hogy az eddigi nagy idoszaki kereskedelmi válságokat úgy
tekintsük, mint a kapitalizmus Marx elemzésében vázolt öregkori válságait. A
termelési ciklus körülbelül tízévenkénti ismétlodése e séma legjobb igazolásának
látszott. Ez a felfogás azonban véleményünk szerint egy félreértésen alapul.
Ha közelebbrol szemügyre vesszük az összes eddigi nagy nemzetközi válságok okait,
akkor arra a meggyozodésre kell jutnunk, hogy mindezek nem a tokés gazdaság
öregkori gyengeségének, hanem sokkal inkább gyermekkorának kifejezései voltak.
Már egy rövid megfontolás elegendo ahhoz, hogy elejétol fogva kimutassuk, a
kapitalizmus 1825-ben, 1836-ban, 1847-ben nem idézhette elo a termeloeroknek
azt az idoszakos, a teljes érettségbol fakadó elkerülhetetlen beleütközését
a piac korlátaiba, ahogy azt a marxi séma fölvázolta, mert akkor a legtöbb országban
még pólyában feküdt.”
(2)A második kiadásból kimaradt: „Egészében véve azonban ez a séma inkább illik
egy teljesen kifejlett tokés gazdaságra, ahol a világpiacot már adottnak tételezik
fel. Csak ekkor ismétlodhetnek a válságok a termelési és cserefolyamat belso,
saját mozgásából kifolyólag olyan mechanikus módon, a termelési vagy a piaci
viszonyokban bekövetkezo hirtelen megrázkódtatás külso oka nélkül, ahogy azt
a marxi elemzés feltételezi. Ha mármost felidézzük magunk elott a mai gazdasági
helyzetet, akkor mindenképpen el kell ismernünk, hogy nem léptünk még be a teljes
kapitalista érettségnek abba a szakaszába, amelyet a válságok idoszakos ismétlodésének
marxi sémája feltételez. A világpiac még mindig csak kialakulóban van. Németország
és Ausztria csupán a hetvenes években lépett be a tulajdonképpeni nagyipari
termelés szakaszába, Ororszország csak a nyolcvanas években, Franciaország mindmáig
még nagyrészt kisipari jellegu, a balkáni államok jó része még a naturális gazdálkodás
láncait sem rázta le, Amerika, Ausztrália és Afrika csak a nyolcvanas években
lépett élénk és rendszeres áruforgalomba Európával. Ha ezért, egyfelol, túljutottunk
már azon az idoszakon, amikor a tokés gazdaság elott hirtelen, ugrásszeruen
új területek nyíltak meg, ahogy ez a hetvenes évekig rendszeres idoközönként
megtörtént, és az eddigi válságokhoz, úgyszólván az ifjúkori válságokhoz vezetett,
másfelol, nem jutottunk még el a világpiac kialakulásának és kimerülésének addig
a fokáig, amely a termeloeroknek a piac korlátaiba való végzetes, ciklikus beleütközését,
a valódi tokés öregkori válságokat idézné elo. Olyan szakaszban vagyunk, amikor
a válságok már nem a kapitalizmus felemelkedését és még nem a hanyatlását kísérik.
Ezt az átmeneti korszakot jellemzi a mintegy két évtizede tartó átlagosan lanyha
üzletmenet is, amelyben a föllendülés rövid idoszakai a depresszió hosszú idoszakaival
váltakoznak.
Ám hogy feltartóztathatatlanul közeledünk a vég kezdetéhez, a végso tokés válságok
idoszakához, az éppen ugyanazokból a jelenségekbol következik, amelyek egyelore
a válságok elmaradását meghatározzák. Ha a világpiac már nagyjából kialakult,
és semmiféle hirtelen bovítésekkel nem lehet növelni, ha a munka termelékenysége
ezzel egyidejuleg feltartóztathatatlanul fokozódik, akkor elobb-utóbb megkezdodik
a termeloerok ciklikus összeütközése a csere korlátaival, s ez az összeütközés
magától, ismétlodése révén, egyre élesebb és viharosabb lesz. S ha valami kiváltképpen
alkalmas arra, hogy közelebb vigyen bennünket ehhez az idoszakhoz, hogy a világpiacot
gyorsan létrehozza és gyorsan kimerítse, akkor erre éppen azok a jelenségek
alkalmasak - a hitelügy és a vállalkozó szervezetek -, amelyekre Bernstein a
kapitalizmus alkalmazkodási eszközeiként épít.”