Író: Rosa Luxemburg, 1914.
Forrás: Rosa Luxemburg: Válogatott beszédek és írások II. Kossuth Könyvkiadó, 1960.
Először megjelent : "Sozialdemokratische Korrespondenz," 1914. december.
Fordítás: Nyilas Vera
HTML: P.G.
A Reichstag december 2-i ülése ismét előtérbe helyezte a pártfegyelem kérdését, s az elvtársaknak természetesen komolyan foglalkozniuk kell ezzel a kérdésssel. De ahhoz, hogy helyes következtetésekre jussunk, minél alaposabban meg kell vizsgálnunk a kérdést, és nem szabad a felszínhez tapadnunk.
Minden testületnek, minden nagyobb közösségnek, mely több egyén közreműködésén alapul, fegyelemre van szüksége, vagyis az egyes emberek alkalmazkodására; enélkül együttműködés lehetetlen. Fegyelem nélkül nem volna lehetséges sem gyár, sem iskolai oktatás, sem katonaság, sem állam. Ugyanilyen fegyelmen alapul-e a szociáldemokrata párt? Semmiképpen! A mi szociáldemokrata fegyelmünk és a gyári vagy a katonai fegyelem lényegét és gyökerét tekintve egymással homlokegyenest ellentétes. A katonai, valamint a tőkés-ipari fegyelem külső kényszeren alapul, a szociáldemokrata fegyelem önkéntes alárendelésen, az előbbiek egy kisebbségnek a néptömeg feletti zsarnokságát szolgálják, az utóbbi a demokráciát szolgálja, vagyis a felvilágosult néptömeg akaratát szemben az egyénnel. Senkitől se kérdezik meg, akar-e valamely állam polgára lenni vagy sem. A szociáldemokrata pártba önként lépünk be, önként alkalmazkodunk e párt tömegeinek akaratához, hogy ezt az akaratot szociális és politikai téren tettre váltsuk. De hogy mindenkor mit jelent ez az akarat, afelől tisztán és félreérthetetlenül felvilágosít bennünket a párt programja, e tekintetben eligazítanak bennünket a pártkongresszusok határozatai, valamint a párt részvételével tartott nemzetközi kongresszusok határozatai.
Ez és csakis ez a voltaképpeni alapja, belső jogosultsága és történelmi értelme a szociáldemokrata fegyelemnek. Ez az a történelmi szerszám és nélkülözhetetlen segédeszköz, mellyel a munkáspárt programjában, a pártkongresszusok és nemzetközi kongresszusok határozataiban rögzített akaratot folyamatosan politikai tetté kovácsoljuk.
A munkásmozgalmat különféle szervek szolgálják, s minden ilyen szervben minden egyes tagnak alkalmazkodnia kell a többséghez. De e szervek fegyelme, például a parlamenti frakció, a pártvezetőség, az ifjúsági bizottságok, a kulturális bizottságok stb. stb. fegyelme csak arra való, hogy a pártfegyelmet érvényesítse, vagyis megvalósítsa a pártprogramot és az egész párt határozatát. Képzeljük el egy pillanatra, hogy a Reichstag szociáldemokrata frakciója egyszeriben nagy többséggel vagy csaknem egyhangúlag kimondja, hogy csatlakozik a nemzeti liberális párthoz: volna-e akkor valami joga ahhoz, hogy pártfegyelmet követeljen tagjaitól? Minden elvtárs habozás nélkül nem-mel fog erre válaszolni. Egy szociáldemokrata frakció, amely például egyszeriben elhatározná, hogy csatlakozik a nemzeti liberális párthoz, maga sértené meg a legdurvábban a pártfegyelmet, és ezért a párt ítélőszéke elé kellene állítani. Ezzel a határozattal még saját tagjait is feloldaná az engedelmesség kötelezettsége alól, aminthogy még a mai hadseregben is fel van oldva az engedelmesség kötelezettsége alól az a katona, akit törvényellenes cselekedetre szólítanak fel. Ami minden állampolgár és katona számára a törvény kényszere, az minden szociáldemokrata számára a pártprogram kötelező ereje. És nincsen olyan száz párttagból álló csoport, legyen az helyi szervezet, fogyasztási szövetkezet vagy parlamenti frakció, amelynek egy olyan demokratikus pártban, amilyen a szociáldemokrácia, joga volna az egyes tagot a párttal szemben árulásra kényszeríteni. A párt összessége, vagyis programja iránti fegyelem megelőz minden testületi fegyelmet, csak ez szerezhet érvényt ez utóbbinak, melynek egyúttal természetes korlátja is.
Példánk világos és félreérthetetlen, mert olyan határozatot konstruáltunk, amely már külső látszatra, forma szerint is árulás a párttal szemben. De egy frakció, ha nem is határozza el, hogy minden formának megfelelően belép a nemzeti liberális pártba, hozhat a párt összességére nézve olyan súlyos következményekkel járó határozatokat, amelyek objektíve a párt politikáját szélkakas-politikává teszik, s amelyek valósággal arcul ütik a párt fennállása óta eltelt öt évtized minden programját, taktikáját, hagyományát, kongresszusi határozatait, összes brosúráit, hírlapjait és agitációs beszédeit. Kétségtelen, hogy az ilyen határozat aztán az elképzelhető legkiáltóbb fegyelemsértés az egész párttal szemben, melynek felfogása nem változott.
Eddig nem tudjuk és valószínűleg még jó ideig nem fogjuk tudni, miként vélekedik ma a párt a Reichstag augusztus 4-i és december 2-i üléséről. Eddig csak 110 Reichstag-képviselő és három-négy tucat lapszerkesztő ismertette felfogását a nyilvánosság előtt. Az olyan demokratikus pártban, mint a mienk, nem maroknyi tollforgató, pártalkalmazott vagy parlamenti képviselő véleménye és akarata az irányadó, hanem a proletárok nagy többségéé, ama millióké, akik érett megfontolás, beható nyilvános vita után határoznak. Manapság, ostromállapotban, sajtószabadság nélkül, gyülekezési jog nélkül, szabad, zavartalan pártélet és közvélemény nélkül teljes lehetetlenség, hogy a párttagok nagy tömege kifejezze véleményét. Azok a bizalmi szavazatok, amelyeket egyes képviselők választókörzeteikben esetleg kaptak, ilyen politikai viszonyok közt országszerte vajmi keveset érnek. Így tény marad, hogy a háború kitörése óta, az ostromállapot oltalma alatt, folyamatosan olyan igen súlyos fegyelemsértéseket követnek el, melyek alkalmasak arra, hogy megfosszák a szociáldemokráciát eddigi irányától, arculatától, céljaitól. Olyan fegyelemsértéseket, amelyek abban nyilvánulnak meg, hogy egyes pártszervek nem az összesség akaratát, vagyis a párt- programot szolgálják, hanem saját szakállukra megtörik ezt a közös akaratot.
És csak ha majd az ostromállapot vasfegyelme megszűnt, akkor lesz módjában az elvtársak nagy tömegének ismét érvé nyesíteni a maga fegyelmét, és számadást követelni az elkövetett fegyelemsértésekért.