Író: Rosa Luxemburg, 1918.
Forrás: Rosa Luxemburg: Válogatott beszédek és írások II. Kossuth Könyvkiadó, 1960.
Először megjelent : "Die Rote Fahne," 1918. november 28.
Fordítás: Nyilas Vera
HTML: P.G.
A forradalom után feltálalt fogások hosszú sorában a legízetlenebb még mindig - a régi párthagyományt e tekintetben is tiszteletben kell tartani! - a függetlenek pecsenye-szósza. A régi recept szerint készítették modern élelmiszerpótlékokkal, s íze még jobban hasonlít a gumihoz és a Spree vízéhez, mint akár a legkocsonyásabb berlini kávétorta. Ez pedig nagy szó!
Haase, Dittmann és Kautsky urakat persze sohasem tartottuk nagyra, és már a háború alatt is gyakran úgy láttuk, hogy bár mindig tele szájjal, olykor-olykor - kivált, ha helyt kellett állni - tele nadrággal hősködtek. Nos, nyúlból [Haase] nem lesz máról holnapra oroszlán, és politikai kerékkötőből - amivé Kautsky és Ströbel köre változott, amikor az imperialista szekér már rég a forradalmi farkasvermek felé száguldott - nem lesz előre hajtó gőzgép.
Haase, Kautsky és Ströbel visszakívánják a rendezett viszonyokat, az egyik, hogy újra békés nyugalomban megemészthesse a frissen termett pártkongresszusi és nemzetközi kongresszusi határozatok gyönge leveleit, a többiek, hogy ki ne fogyjon belőlük a szusz abban az iramban, amely fittyet hány az út szélén elhelyezett tilalomtábláknak.
El kell ismernünk, hogy nagyon kényelmetlen helyzetben vannak azok, akik együtt kormányoznak Eberttel és Scheidemannal, s akiknek mégis azt kell mesélniük a proletariátusnak, hogy tevékenységük egyetlen vezérlő csillaga a szocializmus. De mi nem segíthetünk rajtuk; aki olyan kedélyesen és kényelmesen beleül a sárba, mint független barátaink, igazán megérdemli, hogy egy kissé fázzék a feneke. A függetlenek persze továbbra is megpróbálhatják meggyőzni a világot arról, hogy helyzetüknek vagy pozíciójuknak már a földrajzi-politikai állapot meghatározása is nehéz - milyen előnyei vannak, de senki sem fogja komolyan venni azt, amit a "Die Freiheit" ékes címét viselő lapban dadognak.
Alkotmányozó gyűlés vagy a munkás- és katonaküldöttek központi tanácsa - a történelem határozottan és kérlelhetetlen világossággal szembeállította egymással ezt a két alapvetően különböző osztályszervezetet. Kettejük közül csak az egyik lehet a helyes. Dönteni kell, s e döntésért mindent latba vetni. A függetleneknek nincs ehhez bátorságuk. Túlságosan gyakran ültek pártkongresszusokon, ahol a legkülönbözőbb fejeket vették egy kalap alá - amely utólag persze egyikre sem illett -, így aztán most is kompromisszumra törekszenek. De ami azelőtt nem sokat használt, ma a forradalom elárulása. Az akadékoskodó barát rosszabb és veszélyesebb a tisztességes ellenfélnél. És hogy a függetlenek akadályt jelentenek, az kitűnik a pártvezetőségnek a "Freiheit" szerdai számában megjelent felhívásából. A felhívás tényleges tartalma röviden összefoglalható. Először is azt mondja: "A munkás- és katonatanácsok szervezete kibővül és megszilárdul." Ebből nem azt az egyetlen lehetséges következtetést vonja le, hogy minden hatalmat a munkás- és katonatanácsoknak kell adni, hanem, merész szökkenéssel a burzsoázia birodalmában, a nemzetgyűlésnél terem. "Nem kell tolakodni, sor kerül mindenkire" - ez itt a jelszó. Az alkotmányozó nemzetgyűlésre is. Csak előbb az előkészületeket kell megtenni.
E merész szaltó mortále után izgatottan várjuk a továbbiakat. S akkor következik - hogy banalitásban se legyen hiány - a régi, kedves, őszinte pártvezetőségi nóta ezzel a refrénnel: a szervezetek erősítése.
Ne vessük a függetlenek szemére, miként a "Vorwärts" teszi, hogy zavaros, megalkuvó politikát folytatnak. Amit az utóbbi napokban csináltak, s amit ezzel a felhívással véghezvittek, az egyáltalán nem is politika. Ez egy vénember viselkedése, aki elvesztette tájékozódó képességét, körbe jár, és végtelen egyhangúsággal mormolja maga elé a régi gyermekkori imádságokat. Még néhány ilyen cselekedet és felhíváss - s a büszke független kormánypárt politikailag lehetetlenné tette magát, még mielőtt a forradalom következő hulláma lesodorná a fedélzetről.