Written: Lipcse, július 6.
Source: Rosa Luxemburg: Marxizmus, szocializmus, demokrácia,
Gondolat Kiadó, 1983.
First Published: Eine taktische Frage, Leipziger Volkszeitung,
6th July, 1899, No. 153
Translator: Nyilas Vera
Online Version: Marxists Internet Archive (marxists.org)
2002
Transcription/HTML: Artur
Anyiszonyan / Stevan
Gostojić
Millerand belépése Waldeck-Rousseau kormányába alighanem alkalmas arra, hogy ne csak Franciaország, hanem más országok szocialistáinak is alkalmat nyújtson bizonyos taktikai és elvi vizsgálódásokra. A szocialistáknak egy polgári kormányban való aktív részvétele mindenesetre olyan jelenség, amely kívül esik a szocializmus szokásos tevékenységi formáin. Vajon a proletárügy szolgálatának ugyanolyan jogos és célszeru formája ez, mint például a parlamentben, a községtanácsban kifejtett tevékenység? Vagy ellenkezoleg, szakítást jelent a szocializmus elveivel és taktikájával? Vagy pedig, végül is, a szocialisták részvétele a polgári kormányban olyan kivételes eset, amely bizonyos feltételek mellett megengedheto és szükséges, mások mellett elvetendo és káros?
A szocializmus ama opportunista felfogásának álláspontjáról, amely az utóbbi idoben pártunkban különösen Bernstein elméleteiben kapott hangot, vagyis arról az álláspontról, amely szerint a szocializmust fokozatosan kell bevezetni a polgári társadalomba, szocialista elemeknek a kormányba lépését is éppen olyan kívánatosnak, mint természetesnek kell tartani. Ha feltesszük, hogy egyáltalán a szocializmust lassanként, kis adagokban be lehet csempészni a kapitalista társadalomba, és hogy másrészt a kapitalista állam lassanként magától átalakul szocialista állammá, akkor szocialistáknak a polgári kormányba való egyre nagyobb mértéku bevonása voltaképpen a polgári államok egyre nagyobb mértéku demokratikus fejlodésének természetes eredménye, s teljesen megfelel annak az állítólagos irányzatnak, hogy közelednek a szocialista többséghez a törvényhozó testületekben. Ha ez az eset ilyenformán megfelel az opportunista elméletnek, nem kevésbé felel meg az opportunista gyakorlatnak. Lévén e gyakorlat fo irányvonala az, hogy nyilvánvaló, megfogható eredményeket érjen el, bármilyen úton is, egy szocialistának a polgári kormányba való belépését a „gyakorlati politikus” kétségkívül felbecsülhetetlen jelentoségu eredménynek fogja tekinteni. Milyen tömérdek apró javítást, enyhítést, mindenféle szociális foltozgatásokat valósíthat meg egy szocialista miniszter!
Másként vetodik fel a kérdés, ha abból az álláspontból indulunk ki, hogy a szocializmus bevezetéséhez csupán a kapitalista rend összeomlása után lehet hozzáfogni, és hogy a szocialista tevékenység jelenleg csupán ennek a pillanatnak az osztályharc általi objektív és szubjektív elokészítésére redukálódik. Persze tény, hogy a szociáldemokrácia csak akkor végezhet gyakorlati munkát, ha a jelenlegi államban minden elérheto pozíciót elfoglal, mindenütt eloretör. Csakhogy ennek az az elofeltétele, hogy ezek olyan pozíciók legyenek, amelyekben folytatni lehet az osztályharcot, a burzsoázia és a burzsoázia állama elleni harcot.
Ám ebben a tekintetben a polgári állam törvényhozó testületei és kormánya között lényeges különbség van. A parlamentekben a munkásképviselok ott, ahol követeléseiket nem tudják érvényesíteni, legalábbis olyan módon képviselhetik oket, hogy ellenzéki helyzetben maradnak. A kormányban ellenben, amelynek feladata a törvények végrehajtása, az akció, nincsen helye elvi ellenzéknek, valamennyi tagja révén és állandóan cselekednie kell, s ezért a kormánynak - még akkor is, ha mint néhány év óta Franciaországban a vegyes minisztériumokban, különbözo pártok képviseloibol tevodik össze - mindenkor olyan elvileg közös alapon kell állnia, amely lehetové teszi számára a cselekvést, a fennállónak, egyszóval a polgári államnak az alapján kell állnia. A polgári radikalizmus legszélsoségesebb képviseloje nagyjában és egészében együtt kormányozhat a legmaradibb konzervatívval. A fennálló rend elvi ellenzoje viszont válaszút elott áll: vagy lépten-nyomon ellenzékbe kerül a kormány polgári többségével, vagyis valójában nem aktív tagja a kormánynak - ez pedig nyilvánvalóan tarthatatlan állapot, amely csak oda vezethet, hogy a szocialista tagot eltávolítják a kormányból -, vagy pedig végül is részt vesz a munkában, ellátja azokat a funkciókat, amelyek naponta szükségesek az államgépezet fenntartásához és muködéséhez a kormányzat minden ágában, vagyis valójában nem szocialista, legalábbis a kormányhivatal keretein belül nem az.
A szociáldemokrácia programjában persze sok olyan követelés van, amelyeket - legalábbis in abstracto - polgári kormány éppúgy elfogadhat, mint polgári parlament. Éppen ezért az elso pillantásra talán úgy tetszhet, hogy egy szocialista szolgálhatja a proletariátus ügyét a kormányban is éppen úgy, mint a parlamentben, azzal, hogy igyekszik keresztülvinni a leheto és elérheto szociális reformokat a proletariátus érdekében. Ám ebben az esetben megint csak megmutatkozik az, amit az opportunista politika állandóan figyelmen kívül hagy, hogy a szociáldemokrata harcban elsosorban nem a mi, hanem a miként a lényeg. Ha a szociáldemokrata képviselok a törvényhozó testületekben igyekeznek szociális reformokat megvalósítani, akkor minden lehetoségük megvan arra, hogy egyidejuleg ellenzéket alkotva a polgári törvényhozással és a polgári kormányzat egészével szemben - ami többek között a költségvetés visszautasításában nyilvánul meg kézzelfoghatóan – a polgári reformokért vívott küzdelmüknek is megadják a szocialista elvi jelleget, a proletár osztályharc jellegét. Az a szociáldemokrata viszont, aki a kormány tagjaként törekszik ugyanezekre a társadalmi reformokra, vagyis egyidejuleg tevékenyen támogatja a polgári állam egészét, a szocializmusát valójában legjobb esetben polgári demokráciára vagy polgári munkáspolitikára szukíti. Míg tehát a szociáldemokratáknak a népképviseletekbe való benyomulása az osztályharc erosödéséhez, tehát a proletariátus ügyének elomozdításához vezet, a kormányokba való benyomulásuknak az eredménye nem lehet más, mint korrupció és zavar a szociáldemokraták soraiban. A munkásosztály képviseloi szerepük megtagadása nélkül csak egy esetben léphetnek be polgári kormányba: ha az a szándékuk, hogy ezt a kormányt hatalmukba kerítsék és az uralkodó munkásosztály kormányává változtassák.
Lehetnek persze a tokés társadalom fejlodésében vagy inkább hanyatlásában olyan pillanatok, amikor még lehetetlen, hogy a proletariátus képviseloi végleg megragadják a hatalmat, de a polgári kormányban való részvételük szükségesnek látszik, nevezetesen, ahol az ország szabadságáról vagy olyan demokratikus vívmányokról van szó, mint a köztársaság, míg a polgári kormány maga már túlságosan kompromittált és túlságosan dezorganizált ahhoz, hogy a népet a munkásképviselok támogatása nélkül követésére bírja. Magától értetodik, hogy ilyen esetekben helytelen lenne, ha a dolgozó nép képviseloi, elvont elveken lovagolva, kivonnák magukat a közös ügy védelme alól. Ám a szociáldemokraták részvételének a kormányban akkor is olyan formák közt kell történnie, amelyek sem a burzsoáziában, sem a népben nem hagyhatják a legcsekélyebb kétséget sem eljárásuk átmeneti jellege és kizárólagos célja iránt. Más szóval, a szocialistáknak a kormányba való belépése akkor sem vezethet a kormány tevékenységével és egész fennállásával való szolidaritásra. Az, hogy Franciaországban most éppen a fenti helyzet alakult ki, azért látszik kétségesnek, mert a szocialista pártok eleve és anélkül, hogy a kormányban való részvételre gondoltak volna, késznek nyilatkoztak minden oszintén köztársasági kormány támogatására, Millerand-nak a kormányba való belépése viszont, amely mindenesetre társainak minden felhatalmazása nélkül történt, éppen megfordítva, részben visszariasztja oket ettol a támogatástól. Nekünk semmiképpen sem a Waldeck-Rousseau kormányában történt különleges esetnek a megítélése volt a célunk, hanem az, hogy általános zsinórmértéket vezessünk le elveinkbol. Ebbol a szempontból a szocialisták belépése polgári kormányokba olyan kísérletnek látszik, amely az osztályharcnak csak kárára válhat.
A polgári társadalomban a szociáldemokráciára lényegénél fogva az ellenzéki párt szerepe hárul, kormányzó pártként csak a polgári állam romjain léphet fel.