1. §. A használati érték és csereérték ellentéte
2. §. A konstituált vagy szintetikus érték
3. §. Az értékarányosság törvényének alkalmazása
„Minden terméknek — akár természeti, akár ipari termék — azt a képességét, hogy az ember létfenntartását szolgálja, külön kifejezéssel használati értéknek nevezik, azt a képességét pedig, hogy egyik a másikra kicserélődik, csereértéknek [...] Hogyan válik a használati érték csereértékké? [...] a (csere)érték eszméjének keletkezését a közgazdászok nem jelölték meg a kellő gonddal, ezért itt meg kell állnunk. Minthogy ugyanis azok között a dolgok között, amelyekre szükségem van, igen sok a természetben csak mérsékelt mennyiségben, sőt egyáltalában nincs meg, kénytelen vagyok elősegíteni annak termelését, ami nekem hiányzik, minthogy azonban nem tudok olyan sokféle dologba belefogni, azt indítványozom más embereknek, különböző tevékenységi körökben működő munkatársaimnak, hogy engedjék át nekem termékeik egy részét cserébe az enyémért.” (Proudhon, I. köt. 2. fej.)
Proudhon úr célul tűzi ki, hogy mindenekelőtt megmagyarázza nekünk az érték kettős természetét, „az értéken belüli megkülönböztetést", azt a folyamatot, amely a használati értéket csereértékké teszi. Proudhon úrral együtt nekünk is meg kell állnunk ennél az átlényegülési aktusnál. Lássuk, hogyan megy végbe szerzőnk szerint ez az aktus.
A termékek igen nagy része nincs meg a természetben, hanem csak az ipar révén van meg. Mihelyt a szükségletek meghaladják azt, amit a természet önként termel, az ember kénytelen az ipari termeléshez folyamodni. Mi ez az ipar Proudhon úr feltevése szerint? Mi az eredete? A magányos ember, aki nagyon sokféle dolognak érzi szükségét, „nem tud olyan sokféle dologba belefogni”. Sokféle kielégítendő szükséglet sokféle dolog termelését tételezi fel — termelés nélkül nincs termék; — sokféle termelendő dolog azonban már feltételezi, hogy megtermelésüket nemcsak egy ember segíti elő. De mihelyt feltételezzük, hogy a termelést egynél több ember segíti elő, már teljes mértékben olyan termelést tételeztünk fel, amely a munka megosztásán alapul. Tehát maga a Proudhon úr által feltételezett szükséglet teljes mértékben feltételezi a munkamegosztást. A munkamegosztást feltételezve feltételeztük a cserét, és következésképpen a csereértéket is. Akkor éppúgy kezdhettük volna a csereérték feltételezésével.
De Proudhon úr jobbnak látta, hogy kerülő utat tegyen. Kövessük tehát vargabetűit, hogy újra és újra kiindulópontjához kanyarodjunk vissza.
Hogy abból az állapotból, amelyben remete módra mindenki magának termel, kikerüljek és a cseréhez eljussak, a „különböző tevékenységi körökben működő munkatársaimhoz fordulok”, mondja Proudhon úr. Vannak tehát munkatársaim, akik valamennyien különböző tevékenységet folytatnak, anélkül, hogy ezért mi, én és a többiek — mindig Proudhon úr feltételezése szerint —, a Robinsonok magányos és kevéssé társadalmi helyzetéből kiléptünk volna. A munkatársak és a különböző tevékenységi körök, a munkamegosztás és a munkamegosztásban benne foglalt csere itt vannak, az égből pottyantak alá.
Foglaljuk össze: vannak szükségleteim, amelyek munkamegosztáson és cserén alapulnak. E szükségletek feltételezésével Proudhon úr már feltételezte a cserét és a csereértéket, holott éppen azt tűzi ki célul, hogy ezek „keletkezését a többi közgazdásznál nagyobb gonddal jelölje meg”.
Proudhon úr éppúgy visszájára is fordíthatta volna a dolgok sorrendjét, anélkül hogy következtetéseinek helyessége visszájára fordult volna. A csereérték megmagyarázásához szükség van a cserére. A csere megmagyarázásához szükség van a munkamegosztásra. A munkamegosztás megmagyarázásához szükség van olyan szükségletekre, amelyek megkívánják a munkamegosztást. E szükségletek megmagyarázásához pedig „feltételezni” kell őket, ami nem jelenti tagadásukat — ellentétben Proudhon úr prológusának első axiómájával, amely szerint:
„Istent feltételezni annyi, mint tagadni őt”. (Prológus, 1. old.)
Mármost hogyan lát hozzá Proudhon úr, hogy a munkamegosztással, amelyet ismertnek tételez fel, megmagyarázza a csereértéket, amely még mindig ismeretlen számára?
„Egy ember” egyszerre csak „azt indítványozza más embereknek, különböző tevékenységi körökben működő munkatársainak”, hogy hozzák létre a cserét és tegyenek különbséget a használati érték és a csereérték között. Ennek az indítványozott megkülönböztetésnek az elfogadásával a munkatársak Proudhon úrnak már csak azt a „gondot" hagyták hátra, hogy a tényt tudomásul vegye és politikai gazdaságtani értekezésében „az érték eszméjének keletkezését” feljegyezze, „megjelölje”. De még mindig adósunk azzal, hogy megmagyarázza nekünk ennek az indítványnak a „keletkezését", hogy megmondja nekünk végre, hogyan támadt ennek a magányos embernek, ennek a Robinsonnak hirtelen az az ötlete, hogy „munkatársainak” az ismert indítványt tegye, és hogyan fogadták el ezek a munkatársak azt minden ellenvetés nélkül.
Proudhon úr nem bocsátkozik bele ezekbe a genealógiai részletekbe. Ő egyszerűen csak valamiféle történelmi mázt ad a csere tényének, amikor azt egy harmadik személynek a csere létrehozására vonatkozó javaslata formájában mutatja be.
Íme egy kis ízelítő Proudhon úr „történelmi és leíró módszeréből”, aki oly fensőbbséges megvetését fejezi ki az Adam Smithek és Ricardók „történelmi és leíró módszere” iránt.
A cserének megvan a maga története. Különböző fázisokon ment át. Volt idő, amikor, mint a középkorban, csak a felesleget, a termelésnek a fogyasztáson felüli többletét cserélték ki.
Volt továbbá olyan idő, amikor nemcsak a felesleg, hanem minden termék, az egész ipari létezés átment a kereskedelembe, amikor az egész termelés a cserétől függött. Hogy lehet a cserének ezt a második fázisát, a második hatványra emelt kereskedelmi értéket megmagyarázni?
Proudhon úrnak erre kész válasza lenne: tegyük fel, hogy egy ember „azt indítványozza más embereknek, különböző tevékenységi körökben működő munkatársainak”, hogy emeljék a kereskedelmi értéket a második hatványra.
Végül bekövetkezett az az idő, mikor minden, amit az emberek addig elidegeníthetetlennek tekintettek, a cserének, a kufárkodásnak tárgyává lett, elidegeníthetővé vált. Ez az az idő, amikor még olyan dolgok is, amelyeket addig megosztottak, de soha nem cseréltek, adtak, de soha el nem adtak, megszereztek, de soha nem vásároltak — erény, szerelem, meggyőződés, tudás, lelkiismeret stb. —, amikor végül minden átment a kereskedelembe. Ez az általános korrupciónak, az egyetemes megvásárolhatóságnak az ideje, vagy — hogy a politikai gazdaságtan kifejezéseit használjuk — az az idő, amikor minden dolgot, akár szellemit, akár anyagit, kereskedelmi értékké válván, a piacra visznek, hogy a legpontosabb értékén felbecsüljék.
Hogyan lehet mármost a cserének ezt az új és legvégső fázisát — a harmadik hatványra emelt kereskedelmi értéket — megmagyarázni?
Proudhon úrnak kész válasza lenne: tegyük fel, hogy egy személy „azt indítványozza más személyeknek, különböző tevékenységi körökben működő munkatársainak”, csináljanak az erényből, a szerelemből stb. kereskedelmi értéket, emeljék a csereértéket harmadik és legvégső hatványára.
Látjuk, hogy Proudhon úr „történelmi és leíró módszere” mindenre jó, mindenre válaszol, mindent megmagyaráz. Ha éppenséggel arról van szó, hogy történelmileg kell megmagyarázni „egy gazdasági eszme keletkezését”, akkor feltételez egy olyan embert, aki azt indítványozza más embereknek, különböző tevékenységi körökben működő munkatársainak, hajtsák végre ezt a keletkeztetési aktust, és ezzel a dolog el van intézve.
Ezek után elfogadjuk befejezett aktusnak a csereérték „keletkezését”; most már csak a csereértéknek a használati értékhez való viszonyát kell kifejteni. Hallgassuk meg Proudhon urat:
„A közgazdászok az érték kettős jellegét nagyon jól kidomborították, de amit nem fejeztek ki ugyanilyen szabatossággal, az az érték önmagának ellentmondó természete — itt kezdődik a mi bírálatunk [...] Nem elegendő csak utalni a használati értéknek és a csereértéknek erre a meglepő ellentétére, amelyben a közgazdászok csupán valami nagyon egyszerűt szoktak látni: ki kell mutatni, hogy ez az állítólagos egyszerűség mély misztériumot rejt magában, amelybe kötelességünk behatolni [...] Szakkifejezéssel élve, a használati érték és a csereérték fordított arányban állnak egymással.”
Ha jól értettük Proudhon úr gondolatát, a következő négy pontot
kívánja megállapítani:
1. A használati érték és a csereérték „meglepő ellentétet” alkotnak,
ellentétben állnak egymással.
2. A használati érték és a csereérték fordított arányban állnak egymással, ellentmondanak egymásnak.
3. A közgazdászok nem látták, nem ismerték fel sem az ellentétet,
sem az ellentmondást.
4. Proudhon úr bírálata a végével kezdődik.
Mi is a végével kezdjük, és, hogy a közgazdászokat felmentsük Proudhon úr vádjai alól, két elég jelentős közgazdászt szólaltatunk meg.
Sismondi: „A használati érték és csereérték közötti ellentét az, amire a
kereskedelem minden dolgot redukált” stb. (Etudes, II. köt. 162. old.,
brüsszeli kiadás.)
Lauderdale: „Abban az arányban, ahogy az egyéni vagyonok valamely
áru értékének emelkedése következtében nőnek, a nemzeti gazdagság”
(használati érték) „általában csökken; és abban az arányban, ahogy az
egyéni vagyonok tömege valamely áru értékének csökkenése következtében csökken, a nemzeti vagyon általában növekedik.” (Recherches sur
la nature et l’origine de la richesse publique; fordította Lagentie de
Lavaïsse, Párizs 1808 [II. fej.].)
Sismondi a használati érték és csereérték közötti ellentétre alapította fő elméletét, amely szerint a jövedelem a termelés növekedésének arányában csökken.
Lauderdale a maga rendszerét a két értékfajta fordított arányára alapította, sőt elmélete Ricardo idejében annyira népszerű volt, hogy az mint általánosan ismert dologról beszélhetett róla. „Minthogy a kereskedelmi érték és a gazdagság” (használati érték) „fogalmát összekeverték, állították azt, hogy a javak, vagyis az élethez szükséges, hasznos vagy kellemes dolgok mennyiségének csökkentése által a gazdagság növelhető”. (Ricardo: Principes d’économie politique; fordította Constancio, jegyzetekkel ellátta J. В. Say, Párizs 1835, II. köt., Az értékről és gazdagságról c. fej.)
Látjuk, hogy a közgazdászok, Proudhon úr előtt, „utaltak" az ellentét és ellentmondás mély misztériumára. Lássuk mármost, hogyan magyarázza meg Proudhon úr a maga részéről ezt a misztériumot a közgazdászok után.
Ha a kereslet ugyanaz marad, valamely termék csereértéke abban a mértékben csökken, amelyben a kínálat növekszik; más szavakkal: minél nagyobb bőségben van meg valamely termék a kereslethez viszonyítva, annál alacsonyabb a csereértéke vagy ára. Vice versa:1 minél gyengébb a kínálat a kereslethez viszonyítva, annál magasabbra emelkedik a termék csereértéke vagy ára; más szavakkal: minél nagyobb a kínált termékek ritkasága a kereslethez viszonyítva, annál nagyobb az áremelkedés. A termék csereértéke saját bőségétől vagy ritkaságától függ, de mindig a kereslethez viszonyítva. Vegyünk egy igen ritka, a maga nemében akár egyetlen terméket, — ha nincs iránta kereslet, akkor ez az egyetlen termék a kelleténél bőségesebben fordul elő, feleslegessé válik. Feltételezzünk viszont egy milliószámra sokszorosított terméket, ez a termék még mindig ritka lesz, ha nem fedezi a keresletet, azaz, ha nagyon nagy iránta a kereslet.
Ezek, mondhatnánk, szinte elcsépelt igazságok, és mégis el kellett itt őket ismételnünk, hogy Proudhon úr misztériumait érthetővé tegyük.
„Úgyhogy, ha ennek az elvnek végső konzekvenciáit levonjuk, arra a lehető leglogikusabb következtetésre jutunk, hogy azoknak a dolgoknak, amelyeknek használata szükséges és mennyiségük korlátlan, ingyen kaphatóknak kell lenniük, azoknak pedig, amelyeknek hasznossága nulla és ritkaságuk szélsőséges, felbecsülhetetlenül magas kell hogy legyen az áruk. De hogy a zűrzavar teljes legyen, a gyakorlat nem tűri meg ezeket a szélsőségeket: egyrészt egyetlen emberi termék sem érheti el soha nagyságban a végtelent; másrészt a legritkább dolgoknak is bizonyos fokig hasznosaknak kell lenniük, különben egyáltalán nem lehetne semmi értékük. A használati érték és a csereérték tehát fatálisan egymáshoz vannak láncolva, bár természetük szerint állandóan igyekeznek kizárni egymást.” (I. köt. 39. old.)
Mi teszi teljessé Proudhon úr zűrzavarát? Az, hogy egész egyszerűen megfeledkezett a keresletről és arról, hogy egy dolog csak annyiban ritka vagy annyiban található bőségesen, amennyiben kereslet van iránta. Azzal, hogy a keresletet figyelmen kívül hagyja, a csereértéket a ritkasággal és a használati értéket a bőséggel azonosítja. Valóban, mikor azt mondja, hogy azoknak a dolgoknak, „melyeknek hasznossága nulla és ritkaságuk szélsőséges, felbecsülhetetlenül magas az ára”, egész egyszerűen azt mondja, hogy a csereérték nem más, mint a ritkaság. „Szélsőséges ritkaság és nulla hasznosság”, ez a tiszta ritkaság. „Felbecsülhetetlenül magas ár”, ez a csereérték maximuma, ez a színtiszta csereérték. Ezt a két kifejezést egyenletbe állítja. Tehát csereérték és ritkaság egyenértékű kifejezések. Azzal, hogy ezekhez az állítólagos „szélsőséges konzekvenciákhoz” ér, Proudhon úr valóban szélsőségesen túlhajtotta nem ugyan a dolgokat, hanem az ezeket kifejező terminusokat, s ebben több retorikai mint logikai készségről tesz tanúbizonyságot. Amikor azt hiszi, hogy új következtetésekre bukkant, csak saját eredeti feltevéseivel találkozik ismét, teljes meztelenségükben. Ugyanennek az eljárásnak köszönhető, hogy a használati értéket sikerül azonosítania a merő bőséggel.
Az után, hogy egyenlőségjelet tett a csereérték és a ritkaság, a használati érték és a bőség közé, Proudhon úr nagyon elcsodálkozik, hogy nem találja meg sem a használati értéket a ritkaságban és a csereértékben, sem pedig a csereértéket a bőségben és a használati értékben; és mivel látja, hogy a gyakorlat nem tűri meg ezeket a szélsőségeket, nem tehet mást, mint hogy a misztériumban hisz. Proudhon úr számára azért létezik a felbecsülhetetlenül magas ár, mert számára nem léteznek a vevők, és soha nem is fog vevőkre találni mindaddig, amíg elvonatkoztat a kereslettől.
Másrészt Proudhon úr bősége valami spontán dolognak látszik. Proudhon úr teljesen elfelejti, hogy ezt emberek termelik, akiknek érdeke, hogy a keresletet sohase tévesszék szem elől. Máskülönben hogyan állíthatta volna Proudhon úr azt, hogy a nagyon hasznos dolgoknak nagyon olcsóknak kell lenniük, vagy éppen semmibe sem kell kerülniük? Neki, ellenkezőleg, arra a következtetésre kellett volna jutnia, hogy a bőséget, a nagyon hasznos dolgok termelését korlátozni kell, ha árukat, csereértéküket növelni akarjuk.
Amikor a régi francia vincellérek új szőlők telepítését megtiltó törvényt követeltek, amikor a hollandok az ázsiai fűszereket elégették és a szegfűszegfákat a Molukka szigeteken kiirtották,2 egyszerűen csökkenteni akarták a bőséget, hogy növeljék a csereértéket. Az egész középkor e szerint az elv szerint járt el, amikor törvényekkel korlátozta az egyes mester által foglalkoztatható segédek és a felhasználható szerszámok számát. (V. ö. Anderson: A kereskedelem története.)
Miután a bőséget mint használati értéket, s a ritkaságot mint csereértéket tüntette fel — mi sem könnyebb annak bebizonyításánál, hogy bőség és ritkaság fordított arányban állnak egymással —, Proudhon úr a használati értéket a kínálattal, a csereértéket a kereslettel azonosítja. Hogy az antitézist még kirívóbbá tegye, becsúsztat egy más kifejezést, és „véleményértéket" tesz a csereérték helyébe. Így a harc színtere megváltozott, az egyik oldalon van a hasznosság (használati érték, kínálat), a másikon a vélemény (csereérték, kereslet).
Hogyan békíthetők össze ezek az egymással ellentétes erők? Hogyan hozzuk őket összhangba? Találunk-e legalább egy pontot bennük, amelyen összehasonlíthatók?
Természetesen — kiált fel Proudhon úr —, van ilyen pont: a szabad akarat. Az az ár, amely a kínálatnak és keresletnek, a hasznosságnak és véleménynek e harcából adódik, nem lesz az örök igazságosság kifejezése.
Proudhon úr tovább fejtegeti ezt az antitézist:
„Szabad vásárlói minőségemben én bírálom el, hogy mire van szükségem, én bírálom el, hogy megfelel-e a tárgy, én bírálom el az árat, amelyet adni akarok érte. Másrészt te, mint szabad termelő, ura vagy a kivitelezés eszközeinek és következésképpen módodban áll, hogy költségeidet csökkentsed”. (I. köt. 41. old.)
Es minthogy a kereslet vagy a csereérték azonos a véleménnyel, Proudhon úr kénytelen kijelenteni:
„Bebizonyosodott, hogy az ember szabad akarata az, ami előidézi a használati érték és csereérték közötti ellentétet. Hogyan oldható fel ez az ellentét, amíg szabad akarat van? És hogyan áldozható fel a szabad akarat az ember feláldozása nélkül?” I. köt. 41. old.)
Ilymódon lehetetlen eredményre jutni. Két, úgyszólván összemérhetetlen erő: hasznosság és vélemény, szabad vevő és szabad termelő harcol egymással.
Vegyük szemügyre kissé közelebbről a dolgokat.
A kínálat nem kizárólag a hasznosságot, a kereslet nem kizárólag a véleményt képviseli. Az, aki keres, nem kínál-e szintén valamilyen terméket, vagy az összes termékeket képviselő jegyet: a pénzt, és mint kínáló nem képviseli-e Proudhon úr szerint a hasznosságot vagy a használati értéket?
Másrészt a kínáló nem keres-e maga is valamilyen terméket, vagy az összes termékeket képviselő jegyet: a pénzt? És nem lesz-e ezáltal a véleménynek, a véleményértéknek vagy csereértéknek képviselője?
A kereslet egyidejűleg kínálat, a kínálat egyidejűleg kereslet. Így Proudhon úr antitézise, amely a kínálatot és a keresletet egyszerűen a hasznossággal illetve a véleménnyel azonosítja, csupán sekélyes absztrakción alapul.
Amit Proudhon úr használati értéknek nevez, azt más közgazdászok ugyanannyi joggal véleményértéknek nevezik. Csak Storchot idézzük (Cours d’économie politique, Párizs 1823, 88. és 99. old.).
Storch szerint szükségleteknek azokat a dolgokat nevezik, amelyeknek szükségét érezzük; értékeknek pedig azokat a dolgokat, amelyeknek értéket tulajdonítunk. A legtöbb dolognak csak azért van értéke, mert a vélemény által létrehozott szükségleteket elégít ki. Szükségleteinkről alkotott véleményünk változhat, tehát a dolgok hasznossága is, amely csak e dolgoknak szükségleteinkhez való viszonyát fejezi ki. Még a természetes szükségletek is állandóan változnak. Valóban, micsoda változatosság van például azokban a tárgyakban, amelyek a különböző népeknek főtáplálékul szolgálnak!
A harc nem a hasznosság és a vélemény között folyik, hanem a kínáló által kért kereskedelmi érték és a kereső által kínált kereskedelmi érték között. A termék csereértéke mindig ezeknek az egymásnak ellentmondó becsléseknek az eredője.
Végső fokon a kínálat és a kereslet szembeállítja egymással a termelést és a fogyasztást, ámde az egyéni cserén alapuló termelést és fogyasztást.
A kínált termék nem a hasznosság önmagában véve. Hasznosságát a fogyasztó állapítja meg. Sőt, még amikor elismerik e terméknek azt a tulajdonságát, hogy hasznos, akkor sem kizárólag maga a hasznosság. A termelés folyamán kicserélték az összes termelési költségek ellenében, tehát a nyersanyagok, munkabérek stb. ellenében, s mindezek a dolgok kereskedelmi értékek. Így tehát a termék a termelő szemében kereskedelmi értékek összegét képviseli. Amit kínál, nemcsak hasznos tárgy, hanem ezenfelül és mindenekelőtt kereskedelmi érték.
Ami a keresletet illeti, ez csak akkor hatékony, ha rendelkezik csereeszközökkel. Ezek az eszközök viszont maguk is termékek, kereskedelmi értékek.
A kínálatban és a keresletben tehát egyfelől egy termék található, amely kereskedelmi értékekbe került, és az eladás szükséglete; másfelől eszközök találhatók, amelyek kereskedelmi értékekbe kerültek, és a vásárlás óhaja.
Proudhon úr a szabad vevőt a szabad termelővel állítja szembe. Egyiket is, másikat is tisztán metafizikai tulajdonságokkal ruházza fel. Ez indítja arra, hogy kijelentse: „Bebizonyosodott, hogy az ember szabad akarata az, ami előidézi a használati érték és csereérték közötti ellentétet.”
Ha a termelő a munkamegosztásra és a cserére alapozott társadalomban termel — és Proudhon úr feltevése ez —, akkor kénytelen eladni. Proudhon úr a termelőt a termelési eszközök urává teszi, de egyet kell értenie velünk abban, hogy termelési eszközei nem a szabad akarattól függenek. Sőt: ezek a termelési eszközök nagyrészt olyan termékek, amelyeket a termelő kívülről kap, és a modern termelésben a termelő még annyira sem szabad, hogy azt a mennyiséget termelje, amelyet akar. A termelőerők mindenkori fejlettségi foka kényszeríti arra, hogy ilyen vagy olyan mértékben termeljen.
A fogyasztó sem szabadabb a termelőnél. Véleménye anyagi eszközein és szükségletein alapszik. Mindkettőt társadalmi helyzete határozza meg, amely viszont az egész társadalmi szervezettől függ. Valóban, a munkás, aki burgonyát vesz, és a kitartott nő, aki csipkét vásárol, mindkettő a maga véleménye szerint jár el. De véleményük különbözőségét a világban elfoglalt helyzetük különbözősége magyarázza meg, amely megint csak a társadalmi szervezet terméke.
A szükségletek rendszere — a maga egészében — vajon a véleményen vagy a termelés egész szervezetén alapul-e? A legtöbb esetben a szükségletek közvetlenül a termelésből, vagy a termelésen alapuló általános állapotból fakadnak. A világkereskedelem majdnem kizárólag a termelés szükségletei körül forog, nem pedig az egyéni fogyasztás szükségletei körül. Hogy más példával éljünk, a közjegyzők iránti szükséglet nem tételez-e fel egy adott magánjogot, amely nem egyéb, mint a tulajdon egy bizonyos fejlettségi fokának, azaz a termelés egy bizonyos fejlettségi fokának kifejezése?
Proudhon úrnak nem elég, hogy a kínálat és kereslet viszonyából az imént említett elemeket kiküszöbölte. Az absztrakciót a végső határokig fokozza, amikor minden termelőt egyetlen termelővé, minden fogyasztót egyetlen fogyasztóvá olvaszt egybe, és a harcot e két képzelt személlyel vívatja meg. De a valóságos világban a dolgok másképpen játszódnak le. A vevők és eladók közötti harcnak, melynek eredménye a kereskedelmi érték, szükséges eleme a kínálók közötti konkurencia és a keresők közötti konkurencia.
Miután a termelési költségeket és a konkurrenciát kiküszöbölte, Proudhon úr a kereslet és kínálat formuláját tetszése szerint az abszurdumig viheti.
„Kínálat és kereslet” — mondja — „nem más, mint két szertartásos forma, amelyek arra valók, hogy a használati értéket és csereértéket egymással szembeállítsák és kibékülésüket elősegítsék. Ez az a két elektromos pólus, amelyeknek, ha összeköttetésbe hozzák őket egymással, a cserének nevezett affinitási jelenséget kell eredményezniük.” (I. köt. 49—50. old.)
Éppúgy mondhatnánk, hogy a csere csak „szertartásos forma” a fogyasztó és a fogyasztási tárgy szembeállítására. Éppúgy mondhatnók, hogy az összes gazdasági viszonyok csak „szertartásos formák”, melyek közvetítőként szolgálják a közvetlen fogyasztást. A kínálat és kereslet egy adott termelés viszonyai, nem többé és nem kevésbé, mint az egyéni csere.
Miben áll tehát Proudhon úr egész dialektikája? Abban, hogy a használati értéket és a csereértéket, a kínálatot és a keresletet olyan elvont és ellentmondásos fogalmakkal helyettesíti, mint a ritkaság és a bőség, a hasznosság és a vélemény, egyetlen termelő és egyetlen fogyasztó — mindketten a szabad akarat lovagjai.
És mire akart kilyukadni?
Biztosítani akarta magának azt a lehetőséget, hogy később bevezesse az egyik általa eltávolított elemet, a termelési költséget, mint a használati érték és csereérték szintézisét. Ilymódon konstituálják a termelési költségek szerinte a szintetikus vagy konstituált értéket.
„A” (kereskedelmi) „érték a közgazdaság épületének sarkköve.”
A „konstituált” érték a közgazdasági ellentmondások rendszerének sarkköve. Mi is ez a „konstituált érték”, amely Proudhon úrnak a politikai gazdaságtan terén tett egész felfedezését konstituálja?
A hasznosságot feltételezvén, az érték forrása a munka. A munka mértéke az idő. A termékek viszonylagos értékét az a munkaidő határozza meg, amelyet termelésükhöz fel kellett használni. Az ár valamely termék pénzben kifejezett viszonylagos értéke. Végül valamely termék konstituált értéke egészen egyszerűen az az érték, amely a benne foglalt munkaidő által konstituálódik.
Proudhon úr azt állítja, hogy miként Adam Smith a munkamegosztást, ugyanúgy a „konstituált értéket” fedezte fel. Ez nem éppen „valami hallatlan dolog”, bár azt is meg kell adni, hogy a gazdaságtudomány egyik felfedezésében sincs semmiféle hallatlan dolog. Proudhon úr, noha felfedezésének egész jelentőségét átérzi, igyekszik annak érdemét csökkenteni, „hogy az olvasót az eredetiségre való igényei felől megnyugtassa, és azokat a félénk lelkeket, akik nem kedvelik az új eszméket, kiengesztelje”. De abban a mértékben, ahogy kijelöli, hogy egyes elődeinek milyen része volt az érték megállapításában, kénytelen egyre nyíltabban bevallani, hogy a legnagyobb, az oroszlánrész őt illeti.
„A szintetikus érték-eszmét Adam Smith homályosan felfogta [...] de ez az érték-eszme Adam Smithnél egészen intuitív volt: márpedig a társadalom az intuíciókban való hit alapján nem változtatja meg szokásait: erre csak a tények autoritásánál fogva határozza el magát. Az antinómiának érzékelhetőbb és szabatosabb módon kellett kifejezésre jutnia: J. B. Say volt a fő tolmácsolója.” [I. köt. 66. old.]
Íme a szintetikus érték felfedezésének kész története: Adam Smith érdeme a homályos intuíció, J. B. Sayé az antinómia, s Proudhon úré a konstituáló és „konstituált” igazság. És hogy ne essünk tévedésbe: valamennyi többi közgazdász Saytől egészen Proudhonig semmit sem tett, csak az antinómia kitaposott kerékvágásában vonszolta magát.
„Hihetetlen, hogy oly sok értelmes ember 40 év óta kapálózik ilyen egyszerű gondolat ellen. Nem és nem, az értékek összehasonlítása bármilyen közös összehasonlítási pont nélkül és bármilyen közös mértékegység nélkül történik: — ez az, amihez a XIX. századi közgazdászok mindenáron és mindenkivel szemben ragaszkodtak, ahelyett, hogy az egyenlőség forradalmi elméletét tették volna magukévá. Mit szól majd ehhez az utókor?" (I. köt. 68. old.)
Az ilyen erélyesen felszólított utókor először is az időrend miatt fog zavarba jönni. Szükségképpen fel kell vetnie a kérdést: vajon Ricardo és iskolája nem XIX. századi közgazdászok-e? Ricardo rendszere — amelynek alapelve, hogy „az áruk viszonylagos értéke kizárólag a termelésükhöz megkívánt munkamennyiségtől függ” — 1817-ből való. Ricardo a feje egy egész iskolának, amely Angliában a restauráció3 óta uralkodik. A ricardoi elmélet ridegen, könyörtelenül összegezi az egész angol burzsoázia nézeteit, s az angol burzsoázia a modern burzsoázia típusa. „Mit szól majd ehhez az utókor?” Nem fogja azt mondani, hogy Proudhon úr egyáltalán nem ismerte Ricardót, hiszen beszél róla, hosszasan beszél róla, mindig újra meg újra visszatér rá, és végül is kijelenti, hogy rendszere „zagyvaság”. Ha az utókor valaha is beleavatkozik ebbe a vitába, akkor talán azt mondja majd, hogy Proudhon úr, attól félve, hogy megsérti olvasói angolgyűlöletét, inkább magát tüntette fel a ricardoi eszmék felelős kiadójaként. Akárhogy van is, az utókor nagyon naiv dolognak fogja tartani, hogy Proudhon úr a „jövő forradalmi elméletének” tünteti fel azt, amit Ricardo tudományosan kifejtett a mai társadalom, a polgári társadalom elméleteként, és hogy így a hasznosság és csereérték közötti antinómia feloldásának azt tekinti, amit Ricardo és iskolája, jóval előtte, ez antinómia csupán egyik oldalának, a csereértéknek tudományos formulájaként mutatott be. De tegyük félre egyszer s mindenkorra az utókort, és szembesítsük Proudhon urat elődjével, Ricardóval. Íme néhány idézet Ricardótól, amelyek összefoglalják értékelméletét:
„Nem a hasznosság a csereérték mértéke, noha feltétlenül szükséges
ehhez.” (Principes de l’économie politique etc., angolból fordította F. S.
Constancio, Párizs 1835, I. köt. 3. old. [I. fej. I.])
„A javak, mihelyt magukban véve hasznosaknak ismerik el őket, csereértéküket két forrásból merítik: ritkaságukból és az elérésükhöz szükséges
munkamennyiségből. Vannak javak, amelyeknek értéke csak ritkaságuktól
függ. Mivel semmiféle munka sem tudja mennyiségüket növelni, ezért
értékük nem csökkenhet megnövekedett kínálatuk következtében. Ide tartoznak ritka szobrok vagy festmények stb. Ezek értéke azoknak vagyona és
hajlandósága szerint változik, akiknek vágyuk, hogy ilyen tárgyak birtokában legyenek.” (I. köt. 4. és 5. old.) „Ezek azonban csak nagyon kis részét
teszik azon árutömegnek, melyet naponta kicserélnek a piacon. Azoknak a
javaknak, amelyek az emberi vágyak tárgyai, túlnyomó részét munka állítja
elő; ezek sokszorosíthatók, nemcsak egy országban, hanem sok országban,
szinte minden meghatározható korlát nélkül, ha az elérésükhöz szükséges
munkát hajlandók vagyunk elvégezni.” (I. köt. 5. old.) „Amikor tehát
árukról, csereértékükről és azokról az elvekről beszélünk, amelyek viszonylagos áraikat szabályozzák, mindig csak azokra az árukra gondolunk,
amelyeknek mennyisége emberi iparkodással növelhető, és amelyeknek
termelésére a konkurencia korlátozás nélkül hat.” (I. köt. 5. old.)
Ricardo idézi Adam Smitht, aki szerinte „olyan szabatosan meghatározta a csereérték eredeti forrását” (Smith, I. könyv, V. fej.), és hozzáfűzi:
„Hogy valóban ez” (ti. a munkaidő) „minden dolog csereértékének az alapja, azokat kivéve, amelyek emberi iparkodás által nem szaporíthatók, rendkívül fontos tantétele a politikai gazdaságtannak: mert ebben a tudományban egyetlenegy forrásból sem fakadt annyi tévedés, annyi eltérő vélemény, mint az érték szóhoz fűződő bizonytalan elgondolásokból.” (I. köt. 8. old.) „Ha az áruk csereértékét a bennük realizált munkamennyiség szabályozza, akkor a munkamennyiség minden növelésének növelnie kell azon áru értékét, amelyre fordították, mint ahogy minden csökkenésének csökkentenie kell azt.” (I. köt. 8. old.)
Ricardo ezután szemére veti Adam Smithnek, hogy:
I. „Az értéknek másfajta mértéket is adott, mint a munkát; hol a gabona
értékét, hol meg azt a munkamennyiséget, amelyet valamely dolog megvásárolhat stb." (I. köt. 9. és 10. old.)
2. „Fenntartás nélkül elfogadja az elvet, de alkalmazását mégis a társadalomnak arra a korai és nyers állapotára korlátozza, amely mind a tőkefelhalmozást, mind a föld elsajátítását megelőzi.” (I. köt. 21. old.)
Ricardo igyekszik bebizonyítani, hogy a földtulajdon, azaz a földjáradék az áruk viszonylagos értékét nem tudja befolyásolni, és hogy a tőkefelhalmozás csak időleges és ingadozó befolyást gyakorol a viszonylagos értékekre, amelyeket a termelésükhöz felhasznált munka viszonylagos mennyisége határoz meg. E tétel alátámasztására kifejti híres földjáradékelméletét, elemeire bontja a tőkét, s végül arra az eredményre jut, hogy a tőkében nem található egyéb, mint felhalmozott munka. Majd kifejt egy teljes munkabér- és profit-elméletet, és kimutatja, hogy a munkabér és a profit egymással fordított arányban emelkednek és csökkennek, anélkül, hogy a termék viszonylagos értékét befolyásolnák. Emellett nem hagyja figyelmen kívül azt a befolyást sem, amelyet a tőkék felhalmozása és különböző természete (álló- és forgótőke), valamint a bérek színvonala gyakorolhat a termékek viszonylagos értékére. Sőt éppen ezek a fő problémák, melyek Ricardót foglalkoztatják.
„A munka felhasználásában történő megtakarítás” — mondja — „mindig csökkenti az áru viszonylagos értékét,4 akár abban a munkában történik a megtakarítás, amely magának az árunak az előállításához szükséges, akár abban, amely az illető áru termelésében alkalmazott tőke képzéséhez szükséges.” (I. köt. 28. old. [I. fej. III.]) „Mindaddig tehát, amíg egy munka- nap az egyiknek továbbra is ugyanolyan mennyiségű halat ad, a másiknak pedig továbbra is ugyanannyi vadat, a megfelelő csereárak természetes rátája ugyanaz marad, bármily változások mennek is végbe egyébként a munkabérekben és a profitban, és bármilyen hatása volt is a tőkefelhalmozásnak.” (I. köt. 32. old.) „Amikor a munkát tesszük az áruk értékének alapjává, s a termelésükhöz szükséges viszonylagos munkamennyiséget azzá a szabállyá, amely meghatározza az egymásért cserébe adandó áruk megfelelő mennyiségét, nem akarunk ezzel olyan látszatba kerülni, mintha tagadnánk, hogy az áruk valóságos, azaz piaci ára esetleg ésidőlegesen eltérhet ettől az eredeti és természetes áruktól.” (I. köt. 105. old. [IV. fej.]) „Végső fokon a termelési költség szabályozza az áruk árát, nem pedig, mint gyakran állították, a kínálat és kereslet viszonya.” (II. köt. 253. old. [XXX. fej.])
Lord Lauderdale a csereérték változásait a kínálatnak és keresletnek, illetve a kereslethez viszonyított ritkaságnak és bőségnek a törvénye alapján fejtette ki. Szerinte valamely dolog értéke emelkedhet, ha mennyisége csökken vagy a kereslet növekszik iránta; csökkenhet azon oknál fogva, hogy a mennyisége növekszik vagy a kereslet kisebb lesz iránta. Így tehát valamely dolog értéke nyolc különböző ok hatására változhat meg, nevezetesen négy olyan ok hatására, amelyek magára erre a dologra vonatkoznak, és négy olyan ok hatására, amelyek a pénzre vagy értékének mértékéül szolgáló bármely más árura vonatkoznak. Ricardo ezt a következőképpen cáfolja meg:
„Azon áruk értéke, amelyekre egyeseknek vagy egy társaságnak monopóliuma van, a lord Lauderdale által felállított törvény szerint változik: csökken abban az arányban, ahogy az eladók növelik mennyiségüket és emelkedik abban az arányban, ahogy a vevők törekednek megvásárlásukra; áruk nem áll semmiféle szükségszerű összefüggésben természetes értékükkel; de azon áruk ára, amelyek alá vannak vetve a konkurenciának, és amelyeknek mennyisége bármilyen mérsékelt fokban növelhető, ezeknek ára végső soron nem a kereslet és kínálat állásától függ, hanem a termelési költség emelkedésétől vagy csökkenésétől.” (II. köt. 259. old. [XXX.fej.])
Az olvasóra bízzuk, hogy Ricardónak ezt a szabatos, világos és egyszerű nyelvezetét összehasonlítsa azokkal a retorikai erőfeszítésekkel, melyeket Proudhon úr visz véghez, hogy eljusson a viszonylagos értéknek a munkaidő által való meghatározásához.
Ricardo megmutatja nekünk a polgári termelésnek azt a valóságos mozgását, amely az értéket konstituálja. Proudhon úr elvonatkoztat ettől a valóságos mozgástól és azért „kapálózik“, hogy új folyamatokat találjon fel s így a világot egy állítólag új formula szerint rendezze be, amely nem egyéb, mint elméleti kifejezése a valóban létező és Ricardo által oly kitűnően kifejtett mozgásnak. Ricardo a fennálló társadalomból indul ki, hogy megmutassa, hogyan konstituálja az értéket ez a társadalom, Proudhon úr a konstituált értékből indul ki, hogy ennek az értéknek a segítségével egy új szociális világot konstituáljon. Az számára, Proudhon úr számára a konstituált értéknek körben kell mozognia és újból konstituálójává kell lennie egy ezen értékelési mód alapján már teljesen konstituált világnak. A munkaidő által történő értékmeghatározás Ricardo számára a csereérték törvénye, Proudhon úr számára a használati érték és csereérték szintézise. Ricardo értékelmélete a jelenlegi gazdasági élet tudományos magyarázata, Proudhon úr értékelmélete Ricardo elméletének utópikus magyarázata. Ricardo olymódon állapítja meg formulájának igazságát, hogy azt a gazdasági viszonyok összességéből vezeti le, és segítségével minden jelenséget megmagyaráz, még azokat is, amelyek első pillantásra látszólag ellentmondanak formulájának, mint a földjáradék, a tőkefelhalmozás és a munkabérnek a profithoz való viszonya; éppen ez az, ami tanítását tudományos rendszerré teszi. Proudhon úr viszont, aki Ricardónak ezt a formuláját merőben önkényes hipotézisek segítségével újból felfedezte, kénytelen azután elszigetelt gazdasági tényeket keresni, amelyeket eltorzít és meghamisít, hogy mint példákat, mint már létező alkalmazásokat, mint az újjáalkotó eszméje megvalósulásának csíráit tüntethesse fel őket. (Lásd 3. §-unkat: A konstituált érték alkalmazása.)
Térjünk most át azokra a következtetésekre, amelyeket Proudhon úr a
(munkaidő által) konstituált értékből levon.
— Bizonyos munkamennyiség egyenlő értékű azzal a termékkel, amelyet
ez a munkamennyiség létrehozott.
— Minden munkanap ugyanannyit ér, mint egy másik munkanap;
vagyis egyenlő mennyiség esetén egyik ember munkája ugyanannyit ér,
mint a másiké: minőségi különbség nincs. Egyenlő munkamennyiségek
esetén egyik ember terméke kicserélődik a másikéval. Minden ember bérmunkás, mégpedig egyenlő munkaidőért egyenlően fizetett bérmunkás.
A cserében teljes egyenlőség uralkodik.
Vajon ezek a következtetések természetes és vitathatatlan következ- ményei-e a „konstituált”, vagyis a munkaidő által meghatározott értéknek?
Ha egy áru viszonylagos értékét a termeléséhez megkívánt munkamennyiség határozza meg, ebből természetszerűen következik, hogy a munka viszonylagos értékét, vagyis a munkabért, szintén az a munkamennyiség határozza meg, amely a munkabér megtermeléséhez szükséges. A bért, azaz a munka viszonylagos értékét vagy árát tehát az a munkaidő határozza meg, amely szükséges mindannak megtermeléséhez, amire a munkásnak létfenntartásához szüksége van.
„Csökkentsétek a kalapok termelési költségét, és áruk végül is új természetes árukra fog leszállni, még ha keresletük megkétszereződik, megháromszorozódik vagy megnégyszereződik is. Csökkentsétek az emberek létfenntartási költségét azáltal, hogy csökkentitek az életet fenntartó élelem és ruházat természetes árát, és a munkabérek végül is esni fognak, jóllehet a munkások iránti kereslet jelentékenyen emelkedhetik.” (Ricardo, II. köt. 253. old. [XXX. fej.])
Bizonyos, hogy Ricardo nyelvezete olyan cinikus, hogy cinikusabb már nem is lehetne. Kalapok termelési költségeit és az ember létfenntartási költségeit egy sorba állítani annyit jelent, mint az embert kalappá változtatni. De ne jajveszékeljünk annyit a cinizmus miatt. A cinizmus magukban a dolgokban rejlik és nem a szavakban, amelyek a dolgokat kifejezik. Francia írók, mint Droz, Blanqui, Rossi urak és mások, ártatlan élvezetet szerezve maguknak, azzal bizonyítják fölényüket az angol közgazdászokkal szemben, hogy igyekeznek egy „humanitárius” nyelv illendőségi szabályait megtartani; amikor Ricardónak és iskolájának szemére vetik cinikus nyelvét, csak azért teszik, mert nyugtalanítja őket a gazdasági viszonyoknak teljes nyerseségükben való feltárása, a burzsoázia titkainak elárulása.
Foglaljuk össze: a munkát, maga is áru lévén, mint ilyet azzal a munkaidővel mérik, amely a munka-áru termeléséhez szükséges. És mi szükséges a munka-áru termeléséhez? Pontosan az a munkaidő, amely azoknak a tárgyaknak a termeléséhez szükséges, amelyek elengedhetetlenek a munka megszakítatlan fenntartásához, vagyis ahhoz, hogy a munkás éljen és faját fenntarthassa. A munka természetes ára nem egyéb, mint a bérminimum.5 Ha a munkabér piaci ára a természetes ára fölé emelkedik, az éppen azért van, mert a Proudhon úr által alapelvként felállított értéktörvényt ellensúlyozzák a kínálat és kereslet közötti viszony váltakozásainak következményei. Mindamellett a bérminimum marad az a középpont, mely felé a bér piaci árai törekednek.
Îgy tehát a munkaidővel mért viszonylagos érték végzetszerűen a munkás modern rabszolgaságának formulája, nem pedig — mint Proudhon úr szeretné — a proletariátus felszabadításának „forradalmi elmélete”.
Nézzük meg most, hogy a munkaidőnek értékmérőként való alkalmazása mennyiben összeférhetetlen a fennálló osztályantagonizmussal és a munka termékének a közvetlen dolgozó és a felhalmozott munka tulajdonosa közötti egyenlőtlen elosztásával.
Feltételezzünk bármilyen terméket, pl. vásznat. Ez a termék, mint olyan, meghatározott mennyiségű munkát tartalmaz. E munkamennyiség mindig ugyanaz lesz, bárhogy alakul is a kölcsönös helyzete azoknak, akik e termék előállításában közreműködtek.
Vegyünk egy másik terméket: posztót, amely ugyanannyi munkamennyiséget igényelt, mint a vászon.
Ha e két terméket kicserélik, egyenlő munkamennyiségeket cserélnek ki. Ezeknek az egyenlő munkaidőmennyiségeknek a kicserélésével épp úgy nem cserélik ki a termelők kölcsönös helyzetét, mint ahogy mit sem változtatnak a munkások és gyárosok egymás közötti helyzetén. Az az állítás, hogy a munkaidővel mért termékek e cseréje minden termelő egyenlő díjazását vonja maga után, egyértelmű azzal a feltételezéssel, hogy a termékben való egyenlő részesedés már a csere előtt fennállott. Ha a posztónak vászonra való kicserélése megtörtént, a posztó termelői olyan arányban részesednek majd a vászonban, amely egyenlő a posztóban való korábbi részesedésük arányával.
Proudhon úr illúziója onnan ered, hogy következménynek veszi azt, ami legfeljebb megalapozatlan feltevésnek tekinthető.
Menjünk tovább.
Vajon a munkaidő mint értékmérő, feltételezi-e legalább azt, hogy a munkanapok egyenlő értékűek, hogy az egyik ember napja annyit ér, mint a másiké? Nem.
Tegyük fel egy pillanatra, hogy egy ékszerműves munkanapja egyenlő értékű egy takács három munkanapjával; az ékszerek szövetekhez viszonyított értékének minden változását, ha ez nem a kereslet és kínálat ingadozásának átmeneti következménye, mindig az egyik vagy másik fél által a termelésre fordított munkaidő csökkenésének vagy növekedésének kell okoznia. Ha különböző munkások három munkanapja úgy viszonylik egymáshoz, mint 1, 2, 3, akkor termékeik viszonylagos értékének minden változása ugyanezen 1, 2, 3 arány szerinti változás lesz. Ilymódon az értékeket mérhetjük a munkaidővel, noha a különböző munkanapok értéke nem egyenlő; de ahhoz, hogy ilyen mértéket alkalmazhassunk, szükségünk van egy mércére, amellyel a különböző munkanapokat összehasonlítjuk: ezt a mércét a konkurencia szolgáltatja.
A te munkaórád annyit ér, mint az enyém? Ezt a kérdést a konkurencia dönti el.
A konkurrencia határozza meg, egy amerikai közgazdász 8 szerint, hány napi egyszerű munkát tartalmaz egy napi bonyolult munka. A bonyolult munka munkanapjainak ez a visszavezetése az egyszerű munka munkanapjaira nem azt tételezi-e fel, hogy magát az egyszerű munkát fogadják el értékmérőül? S ha csakis a munka mennyisége szolgál értékmérőül, tekintet nélkül a minőségre, ez viszont feltételezi, hogy az egyszerű munka vált az ipar sarkpontjává. Feltételezi, hogy a munkák egyenlővé váltak, mert az ember a gép alárendeltje lett, illetve, mert a munkamegosztás szélsőséges fokot ért el; feltételezi, hogy az emberek eltűnnek a munka mögött; hogy az óra ingája két munkás viszonylagos tevékenységének éppoly pontos mérője lett, mint két mozdony sebességének. Tehát nem azt kell mondani, hogy egyik ember egy órája egyenlő egy másik ember egy órájával, hanem inkább azt, hogy egy ember egy óra tartama alatt annyit ér, mint egy másik ember egy óra tartama alatt. Az idő minden, az ember már semmi, legfeljebb az idő megtestesülése. Minőségről nincs többé szó. Egyedül a mennyiség dönt el mindent: órát óráért, napot napért; de a munkának ez az egyenlősítése korántsem Proudhon úr örök igazságosságának a műve; ez egész egyszerűen a modern ipar eredménye.
Az automatikus üzemben az egyik munkás munkája szinte semmiben sem különbözik többé a másik munkás munkájától: a munkások már csak a munkára fordított idő mennyiségében különbözhetnek egymástól. Mindazonáltal ez a mennyiségi különbség bizonyos szempontból minőségi különbséggé válik, amennyiben a munkára fordított idő egyrészt tisztán anyagi feltételektől függ, amilyenek a testalkat, az életkor, a nem, másrészt erkölcsi, tisztán negatív feltételektől, amilyenek a türelem, szenvedélytelenség és szorgalom. Végül, ha van is a munkások munkájában minőségi különbség, akkor ez legfeljebb a legrosszabb minőség minősége, amely semmiképpen sem megkülönböztető sajátosság. Íme, végső elemzésben ez a helyzet a modern iparban. És erre a gépi munka révén már megvalósított egyenlőségre helyezi rá Proudhon úr annak az „egyenlősítésnek” gyaluját, amelyet egyetemlegesen kíván megvalósítani „az eljövendő korban”.
Minden „egyenlősítő” következtetés, melyet Proudhon úr Ricardo elméletéből levon, egy alapvető tévedésen nyugszik, összekeveri ugyanis a benne foglalt munkamennyiséggel mért áruértéket a „munka értékével” mért áruértékkel. Ha az áruérték mérésének e két módja eggyéolvadna, akkor válogatás nélkül mondhatnánk: valamely áru viszonylagos értékét a benne foglalt munkamennyiséggel mérjük, vagy pedig: azzal a munkamennyiséggel mérjük, amelyet az érték meg tud vásárolni; vagy végül: azzal a munkamennyiséggel mérjük, amely az értéket meg tudja szerezni. Azonban ez koránt sincs így. A munka értéke éppoly kevéssé szolgálhat az érték mértékéül, mint bármely más áru értéke. Néhány példa elég lesz ahhoz, hogy a most mondottakat jobban megmagyarázzuk.
Ha egy véka gabona egy helyett két munkanapba kerülne, akkor eredeti értéke megduplázódna; de nem hozna mozgásba kétszer annyi munkamennyiséget, mert nem tartalmazna több tápanyagot, mint azelőtt. Így a gabona értéke, ha a termeléséhez felhasznált munkamennyiséggel mérjük, megkétszereződne; de ha akár azzal a munkamennyiséggel mérjük, amelyet meg tud vásárolni, akár azzal a munkamennyiséggel, amelyért megvásárolható, korántsem kétszereződik meg. Másfelől, ha ugyanaz a munka kétszer annyi ruhát termelne mint azelőtt, akkor a ruhák viszonylagos értéke a felére csökkenne; mindazonáltal e kétszeres ruhamennyiség ezért mégsem értéktelenedne el annyira, hogy csak fele annyi munka felett rendelkezzék, illetőleg ugyanaz a munka nem rendelkezhetne kétszer annyi ruhamennyiség felett; mert a ruhák fele a munkásoknak továbbra is ugyanazt a szolgálatot tenné, mint azelőtt.
Így hát az áruk viszonylagos értékének a munka értékével való meghatározása ellentmond a gazdasági tényeknek. Ez nem más, mint hibás kör, ez nem más, mint hogy a viszonylagos értéket olyan viszonylagos értékkel határozzuk meg, amelyet még szintén meg kell határozni.
Kétségtelen, hogy Proudhon úr összekeveri ezt a két mértéket: az áru termeléséhez szükséges munkaidőt és a munka értékét.
„Minden egyes ember munkája” — mondja — „megvásárolhatja azt az értéket, amelyet munkája magában foglal.” [I. köt. 81. old.]
így hát szerinte egy termékben rögzített bizonyos munkamennyiség egyenlő értékű a munkás díjazásával, azaz a munka értékével. S ugyanezen az alapon keveri össze a termelési költségeket a munkabérekkel.
„Mi a bér? A gabona stb. önköltségi ára, minden dolog teljes ára. Menjünk még tovább; a bér azoknak az elemeknek arányossága, amelyek a gazdagságot alkotják.”
Mi a munkabér? A munka értéke. Adam Smith hol az áru termeléséhez szükséges munkaidőt, hol a munka értékét tekinti értékmérőnek. Ricardo felfedte ezt a tévedést, amikor világosan rámutatott e két mérési mód különbözőségére. Proudhon úr rádupláz Adam Smith tévedésére, amikor azonosít két olyan dolgot, amelyet Adam Smith csak egymás mellé állít.
Proudhon úr az áruk viszonylagos értékének mértékét keresi, hogy megtalálja azt a helyes arányt, amely szerint a munkásoknak a termékekből részesedniük kell, vagy, más szavakkal, hogy meghatározza a munka viszonylagos értékét. Hogy meghatározza az áruk viszonylagos értékének mértékét, nem tud jobbat kiagyalni, mint azt, hogy bizonyos mennyiségű munka egyenértékeként az általa alkotott termékek összegét állítja elénk, ami feltételezi azt, hogy az egész társadalom nem áll másokból, mint közvetlen termelőkből, akik bér formájában megkapják saját terméküket. Másodsorban ténynek veszi a különböző munkások munkanapjának egyenértékűségét. Egyszóval keresi az áruk viszonylagos értékének mértékét, hogy eljusson a munkások egyenlő díjazásához, és a bérek egyenlőségét már kész ténynek tekinti, hogy hozzáfoghasson az áruk viszonylagos értékének a kereséséhez. Milyen csodálatraméltó dialektika!
„Say és az őt követő közgazdászok azt állították, hogy hibás körbe kerülünk be, ha a munkát tartjuk az érték elvének és hatóokának, mivel a munka
maga is értékelés tárgya s végeredményben éppen olyan áru, mint a többi.
Engedjék meg ezek a közgazdászok, hogy megmondjam nekik: ezzel hallatlan figyelmetlenség tanújelét adták. Azt mondják a munkáról, hogy értéke
van, nem azért és annyiban, mert maga is áru, hanem azokra az értékekre
való tekintettel, amelyekről felteszik, hogy potenciálisan megvannak benne.
A munka értéke képletes kifejezés, az oknak az okozat előtti feltételezése.
Ez ugyanolyan természetű fikció, mint a tőke termelékenysége. A munka
termel, a tőkének értéke van [...] Bizonyos leegyszerűsítéssel beszélnek a
munka értékéről [...] A munka, akárcsak a szabadság [...] természeténél
fogva bizonytalan és határozatlan dolog, amely azonban tárgya által minőségileg meghatározza magát, vagyis a termék által valósággá lesz.” [I. köt.
61. old.]
„De mire jó ezt tovább feszegetni? Mihelyt a közgazdász” (olvasd:
Proudhon úr) „megváltoztatja a dolgok nevét, vera rerum vocabula9, ezzel
implicite beismeri tehetetlenségét és kizárja magát a vitából.” (Proudhon,
I. 188.)
Láttuk, hogy Proudhon úr a munka értékét a termékek értékének „hatóokává” teszi meg, annyira, hogy számára a munkabér, ahogyan a „munka értékét” hivatalosan nevezik, minden dolog teljes árát alkotja. S ezért zavarja meg őt Say ellenvetése. A munka-áruban, amely félelmetes valóság, csak nyelvtani leegyszerűsítést Iát. Így tehát az egész mai, a munka-árun alapuló társadalom ezentúl költői szabadságon, képletes kifejezésen alapul. Ha a társadalom „ki akar küszöbölni minden visszásságot”, amely gyötri, nos, küszöbölje ki ezeket a rossz hangzású kifejezéseket, változtassa meg a nyelvet, és evégett csak az Akadémiához kell fordulnia, hogy szótárának új kiadását kérje tőle. Mindazok után, amiket láttunk, könnyen megértjük, miért kellett Proudhon úrnak egy politikai gazdaságtani műben hosszasan értekeznie etimológiai és más nyelvtani kérdésekről. Így például tudálékosan elmélkedik még a servus szónak servare-ból való idejétmúlt levezetéséről. Ezeknek a filológiai értekezéseknek mély értelmük, ezoterikus értelmük van, lényeges részei Proudhon úr érvelésének.
A munka10, amennyiben veszik és eladják, olyan áru, mint bármely más, és ezért csereértéke van. A munka értéke azonban, vagy a munka mint áru, éppoly kevéssé termel, mint ahogy a gabona értéke, vagy a gabona mint áru, nem szolgál táplálékul.
A munka többet vagy kevesebbet „ér”, aszerint, hogy az élelmiszerek drágábbak vagy olcsóbbak, aszerint, hogy a munkáskezek kínálata és kereslete ilyen vagy olyan mértékben jelentkezik stb. stb.
A munka nem valami „bizonytalan dolog”; mindig meghatározott munka, sohasem a munka általában az, amit vesznek és eladnak. S nemcsak a munka az, ami a tárgy által minőségileg meghatározódik, a tárgyat is a munka sajátos minősége határozza meg.
A munka, amennyiben veszik és eladják, maga is áru. Miért veszik meg? „Azokra az értékekre való tekintettel, amelyekről felteszik, hogy potenciálisan megvannak benne.”
De ha azt mondjuk, hogy valamely dolog áru, akkor már nincs szó a célról, amelyre megvásárolják, azaz a hasznosságról, amit belőle meríteni akarnak, arról a felhasználásról, amelyre szánják. Egyszerűen áru, mint a kereskedelem tárgya. Proudhon úr minden okoskodása a következőre korlátozódik: a munkát nem mint a közvetlen fogyasztás tárgyát vásárolják. Persze, hogy nem, hanem termelési szerszámként vásárolják, ahogyan egy gépet vásárolnának. S amennyiben a munka áru, annyiban értéke van, de nem termel. Proudhon úr ugyanilyen joggal azt is mondhatta volna, hogy egyáltalában nincsenek áruk, hiszen minden árut csak valamilyen meghatározott használati célból vásárolnak és sohasem mint árut önmagáért.
Az áruk értékét munkával mérvén, Proudhon úr homályosan érzi, hogy lehetetlen nem ugyanezt a mértéket alkalmazni a munkára, amennyiben értéke van, vagyis a munka-árura. Sejti, hogy ezzel a bérminimumot a közvetlen munka természetes és normális árává tenné, hogy ezzel elfogadná a társadalom jelenlegi állapotát. És így, hogy kivonja magát e végzetes következmény alól, hátraarcot csinál és azt bizonygatja, hogy a munka nem áru és semmiféle értéke nem lehet. Elfelejti, hogy maga fogadta el mértékként a munka értékét, elfelejti, hogy egész rendszere a munka-árun nyugszik, azon a munkán, amellyel kereskednek, amelyet vesznek és eladnak, amely kicserélődik termékekre stb., azon a munkán végül, amely a munkás közvetlen jövedelmi forrása. Mindezt elfelejti.
Hogy rendszerét megmentse, hajlandó feláldozni annak alapját.
S most a „konstituált érték” egy új meghatározásához érkezünk el.
„Az érték azoknak a termékeknek arányossági viszonya, amelyek a gazdagságot alkotják.”
Jegyezzük meg mindenekelőtt, hogy már az az egyszerű kifejezés: „viszonylagos érték vagy csereérték” is magában foglalja valamiféle viszony fogalmát, amelyben a termékek kölcsönösen kicserélődnek. Ha ennek a viszonynak az „arányossági viszony” nevet adjuk, akkor semmit sem változtattunk a viszonylagos értéken, csak a kifejezést változtattuk meg. A terméket sem értékének csökkenése, sem pedig növekedése nem fosztja meg attól a tulajdonságától, hogy valamiféle „arányossági viszonyban” van a többi termékkel, melyek a gazdagságot alkotják.
Mire való akkor ez az új kifejezés, amely nem tartalmaz semmiféle új fogalmat?
Az „arányossági viszony” sok más gazdasági viszonyt juttat eszünkbe, mint a termelés arányosságát, a kínálat és kereslet helyes arányát stb.; és Proudhon úr mindezekre gondolt, mikor a csereérték e didaktikus körülírását megfogalmazta.
Először is, minthogy a termékek viszonylagos értékét az egyes termékek termeléséhez felhasznált megfelelő munkamennyiség határozza meg, az arányossági viszony, erre a speciális esetre alkalmazva, azon termékek megfelelő mennyiségét jelenti, amelyek egy adott idő alatt állíthatók elő és ennek következtében egymással kicserélhetők.
Nézzük meg, hogyan használja fel Proudhon úr ezt az arányossági viszonyt.
Mindenki tudja, hogy amikor a kínálat és a kereslet egyensúlyban van, bármely termék viszonylagos értékét pontosan a benne foglalt munkamennyiség határozza meg, vagyis, hogy ez a viszonylagos érték az arányossági viszonyt éppen abban az értelemben fejezi ki, amelyet az imént kifejtettünk. Proudhon úr felforgatja a dolgok sorrendjét. Kezdjétek el — mondja — a termék viszonylagos értékét a benne foglalt munkamennyiséggel mérni, és akkor a kínálat és a kereslet múlhatatlanul kiegyensúlyozza egymást. A termelés meg fog felelni a fogyasztásnak, a tennék mindig kicserélhető lesz, s piaci ára pontosan a valóságos értékét fogja kifejezni. Ahelyett hogy, mint mindenki más, azt mondaná: ha szép az idő, sok embert látunk sétálni, Proudhon úr sétálni küldi embereit, hogy szép időt biztosíthasson nekik.
Amit Proudhon úr a munkaidő által a priori meghatározott kereskedelmi érték következményének tüntet fel, az csak olyan törvény segítségével volna igazolható, melynek körülbelül a következőképpen kellene hangzania:
A termékek mostantól fogva pontosan annak a munkaidőnek arányában cserélendők ki, amelybe kerültek. Bármilyen is a kínálat és kereslet aránya, az áruk kicserélésének mindig úgy kell történnie, mintha ezeket a kereslet arányában termelték volna. Ám vállalja magára Proudhon úr egy ilyen törvény megszerkesztését és keresztülvitelét, és elengedjük neki a bizonyítékokat. Ha viszont elméletét nem mint törvényhozó, hanem mint közgazdász akarja igazolni, akkor be kell bizonyítania, hogy a valamely áru előállításához szükséges idő pontosan jelzi annak hasznossági fokát, s megmutatja a kereslethez és következésképpen a gazdagságok összességéhez való arányossági viszonyát. Ebben az esetben a kínálat és kereslet, ha egy termék a termelési költségeivel egyenlő áron kél el, mindig egyensúlyban lesz, mert a termelési költségeket a kínálat és kereslet közötti valódi viszony kifejezésének tételezik fel.
Proudhon úr valóban igyekszik bebizonyítani, hogy az a munkaidő, amely valamely termék előállításához szükséges, megmutatja a terméknek a szükségletekhez való tényleges arányát, mondván, hogy azok a tárgyak, amelyeknek termelése a legkevesebb időbe kerül, a legközvetlenebbül hasznosak, és így fokozatosan tovább. E tanítás szerint egy fényűzési tárgynak már puszta megtermelése is azt bizonyítja, hogy a társadalom fölös idővel rendelkezik, amely megengedi neki, hogy fényűzési szükségletet elégítsen ki.
Magát a bizonyítékot ehhez a tételéhez Proudhon úr abban a megfigyelésben találja, hogy a leghasznosabb dolgok kerülnek a legkevesebb termelési időbe, hogy a társadalom mindig a legkönnyebb iparokkal kezdi és fokozatosan
„lát hozzá olyan tárgyak termeléséhez, amelyek több munkaidőbe kerülnek és magasabbrendű szükségleteknek felelnek meg”. [I. köt. 57. old.]
Proudhon úr Dunoyer úrtól veszi kölcsön az extraktiv ipar — a gyűjtögetés, legeltetés, vadászat, halászat stb. — példáját, amely a legegyszerűbb, a legkevésbé költséges ipar, és amellyel az ember „második teremtésének első napját” kezdte. [I. köt. 78. old.] Első teremtésének első napját a Genezis írja le, amely Istent mint a világ első iparosát mutatja be nekünk.
A dolgok egészen másképpen történnek, mint azt Proudhon úr gondolja. Abban a pillanatban, amikor a civilizáció kezdődik, a termelés kezd a rendek, osztályok antagonizmusára s végül a felhalmozott munka és közvetlen munka antagonizmusára épülni. Ellentét nélkül nincs haladás. Ennek a törvénynek volt a civilizáció mindmáig alávetve. Napjainkig a termelőerők az osztályantagonizmus ezen uralma alapján tejlődtek. Ma azt állítani, hogy az emberek azért szentelhették magukat magasabbrendű termékek, bonyolultabb iparok létrehozásának, mert valamennyi dolgozó minden szükséglete ki volt elégítve, azt jelentené, hogy elvonatkoztatunk az osztályok antagonizmusától és feje tetejére állítjuk az egész történeti fejlődést. Ugyanígy azt is mondhatnánk, hogy mivel a római császárok idejében mesterséges halastavakban murénákat tápláltak, bőségesen volt miből ellátni az egész római lakosságot; holott éppen ellenkezőleg, a római nép híjával volt a legszükségesebbnek is, amiből kenyerét megvehette volna, de a római arisztokraták nem voltak híjával a rabszolgáknak, akiket a murénáknak eledelül odavethettek.
A létfenntartási eszközök ára majdnem állandóan emelkedett, az ipari és fényűzési cikkek ára viszont csaknem állandóan csökkent. Nézzük magát a mezőgazdaságot: a legnélkülözhetetlenebb cikkek, mint a gabona, a hús stb. ára emelkedik, míg a gyapot, a cukor, a kávé stb. ára meglepő mértékben állandóan esik. Sőt még a tulajdonképpeni élelmiszerek közül is azok, amelyek fényűzési cikkek, mint pl. az articsóka, a spárga stb., ma aránylag olcsóbbak, mint a legszükségesebb élelmiszerek. Korunkban a feleslegeset könnyebb termelni, mint a szükségeset. Végül a különböző történelmi korszakokban az árak kölcsönös viszonya nem csupán eltérő, hanem ellentétes is. Az egész középkorban a mezőgazdasági termékek aránylag olcsóbbak voltak, mint az ipari termékek; az újkorban a viszony éppen fordított. Vajon csökkent-e ezért a mezőgazdasági termékek hasznossága a középkor óta?
A termékek felhasználását azok a társadalmi viszonyok szabják meg, amelyek között a fogyasztók élnek, ezek a viszonyok pedig az osztályok antagonizmusán alapulnak.
A gyapot, a burgonya és a pálinka a legáltalánosabb használati cikkek. A burgonya idézte elő a görvélykórt; a gyapot nagymértékben kiszorította a lent és a gyapjút, noha a gyapjú és a len számos esetben sokkal hasznosabb, márcsak higiéniai szempontból is; végül a pálinka legyőzte a sört és a bort, noha a tápanyagul használt pálinka általában méregként ismeretes.
Egy egész évszázadon át hasztalanul harcoltak a kormányok ez ellen az európai ópium ellen; a gazdaság kerekedett felül, rákényszerítette parancsait a fogyasztásra.
De miért sarkpontja hát a polgári társadalomnak a gyapot, a burgonya és a pálinka? Azért, mert termelésükhöz a legkevesebb munkára van szükség és ennek következtében áruk a legalacsonyabb. Miért az ár minimuma szabja meg a fogyasztás maximumát? Netán ezeknek a cikkeknek abszolút hasznossága miatt, benső hasznosságuk miatt, annál a hasznosságuknál fogva, hogy a leghasznosabb módon elégítik ki a munkásnak mint embernek és nem az embernek mint munkásnak a szükségleteit? Nem, hanem azért, mert a nyomorúságra alapozott társadalomban a legnyomorúságosabb termékeknek megvan az a végzetes előjoguk, hogy a nagy tömeg használatára szolgáljanak.
Azt állítani tehát, hogy mivel a legkevésbé költséges dolgok használata a legelterjedtebb, azért ezeknek kell a leghasznosabbaknak is lenniük, annyit jelent, mint azt állítani, hogy a pálinkának a csekély termelési költségek folytán annyira elterjedt használata a legmeggyőzőbb bizonyítéka a pálinka hasznosságának; annyit jelent, mint azt állítani a proletárnak, hogy számára a burgonya egészségesebb a húsnál; azt jelenti, hogy elfogadjuk a dolgok jelenlegi állását; végül azt jelenti, hogy, Proudhon úrral együtt, magasztalunk egy társadalmat, anélkül hogy megértenénk azt.
Egy eljövendő társadalomban, amelyben az osztályok antagonizmusa megszűnt, amelyben nincsenek többé osztályok, nem a termelési idő minimuma határozza majd mega használatot, hanem a tárgy hasznosságának13 foka fogja meghatározni a termelésére szentelendő időt.
Térjünk vissza Proudhon úr tételéhez. Mihelyt egy tárgy termeléséhez szükséges munkaidő nem fejezi ki annak hasznossági fokát, e tárgynak a benne foglalt munkaidő által előre meghatározott csereértéke sohasem szabályozhatja a kínálatnak a kereslethez való helyes viszonyát, vagyis az arányossági viszonyt abban az értelemben, amelyet Proudhon úr ez idő szerint ennek tulajdonít.
Nem a terméknek termelési költségáron való eladása konstituálja a kínálat és kereslet közötti „arányossági viszonyt”, illetve e terméknek a termelés összességéhez viszonyított hányadát; a kínálat és kereslet változásai mutatják meg a termelőnek, milyen mennyiségben kell egy adott árut termelnie, hogy a cserében legalább a termelési költségeket megkapja. És minthogy ezek a változások szakadatlanok, ezért ugyancsak szakadatlan a tőkék kivonásának és befektetésének mozgása az ipar különböző ágaiban.
„Csakis az ilyen változások következtében osztják el a tőkét éppen a megkívánt arányban, és nem azon felül, azoknak a különböző áruknak a termelésére, amelyek iránt kereslet mutatkozik. Az árak emelkedésével vagy süllyedésével a profitok általános színvonaluk fölé emelkednek vagy az alá esnek, és a tőkét ez bátorítja fel arra, hogy belépjen abba a különös alkalmaztatásba, amelyben a változás történt, vagy óvja, hogy távozzon el attól.” — „Ha szemügyre vesszük egy nagyváros piacait, és látjuk, milyen rendszeresen vannak ellátva hazai és külföldi árukkal a megkívánt mennyiségben, bármennyire változik is a kereslet, akár az ízlés szeszélyéből, akár a népesség számának változása folytán, látjuk, hogy nem gyakran fordul elő túltelítettség túlságosan bőséges kínálat miatt, vagy mértéktelenül magas ár a kereslettel nem egyenlő kínálat miatt — akkor el kell ismernünk, hogy az az elv, amely a tőkét minden egyes iparágra pontosan a megkívánt mennyiségben osztja el, hatékonyabb, mint azt általában feltételezik.” (Ricardo, I. köt. 105[—106]. és 108. old. [IV. fej.])
Ha Proudhon úr elismeri, hogy a termékek értékét a munkaidő határozza meg, akkor egyúttal el kell ismernie azt az ide-oda ingadozó mozgást is, amely14 egyedül teszi a munkaidőt értékmérővé. Nincs kész konstituált „arányossági viszony”, hanem csak konstituáló mozgás van.
Láttuk, hogy milyen értelemben helyes az „arányosságról” mint a munkaidő által meghatározott érték következményéről beszélni. Most meglátjuk, hogy ez az idővel való mérés, amit Proudhon úr az „arányosság törvényének” nevez, hogyan alakul át az aránytalanság törvényévé.
Minden új találmány, amely lehetővé teszi, hogy egy óra alatt termeljék azt, amit eddig két óra alatt termeltek, elértékteleníti a piacon található valamennyi vele egynemű terméket. A konkurencia arra kényszeríti a termelőt, hogy két óra termékét éppen olyan olcsón adja el, mint egy óra termékét. A konkurrencia valósítja meg azt a törvényt, amely szerint egy termék viszonylagos értékét a termeléséhez szükséges munkaidő határozza meg. Az a tény, hogy a munkaidő a kereskedelmi érték mértékéül szolgál, ilymódon a munka állandó elértéktelenedésének törvényévé válik. Sőt mi több, az elértéktelenedés nemcsak a piacra vitt árukra terjed ki, hanem a termelési szerszámokra és egész üzemekre is. Erre a tényre már Ricardo rámutat, amikor ezt mondja:
„A termelés állandóan fokozódó megkönnyítésével állandóan csökkentjük egyes korábban termelt javak értékét." (II. köt. 59. old. [XX. fej.])
Sismondi még tovább megy. Ő ebben a munkaidő által „konstituált értékben” látja a modern ipar és kereskedelem valamennyi ellentmondásának forrását.
„A kereskedelmi értéket” — mondja — „végső fokon mindig az a munkamennyiség határozza meg, amely a felbecsült tárgy megszerzéséhez szükséges: nem az a munkamennyiség, amelybe valóságosan került, hanem az, amelybe ezentúl kerülne, az eszközök esetleges tökéletesítése következtében; és noha ezt a mennyiséget nehéz pontosan értékelni, a konkurencia mégis mindig megbízhatóan megszabja [...] Ez az az alap, amelyen mind az eladó követelését, mind a vevő ajánlatát mérlegelik. Az előbbi talán azt fogja állítani, hogy a tárgy tíz munkanapjába került, de ha a másik meggyőződik arról, hogy azt ezentúl 8 munkanap alatt lehet előállítani, és ha a konkurrencia mindkét szerződő félnek erre bizonyítékot szolgáltat, akkor az érték mindössze 8 napra csökken, és ez szabja meg a piaci árat. Persze az egyik szerződő fél is, meg a másik is nagyon jól tudja, hogy a tárgy hasznos és keresett, hogy kereslet nélkül eladása nem volna lehetséges; de az ár megállapítása már semmiféle viszonyban sincs a hasznossággal.” (Etudes etc., II. köt. 267. old., brüsszeli kiadás.)
Fontos kiemelni azt a körülményt, hogy az értéket korántsem az az idő határozza meg, amely alatt egy dolgot termeltek, hanem az a minimális idő, amely alatt feltehetően termelhető, és ezt a minimumot a konkurencia állapítja meg. Tételezzük fel egy pillanatra, hogy nincs többé konkurencia és következésképpen nincs többé mód az áru termeléséhez szükséges munka minimumának megállapítására; mi történnék ekkor? Proudhon úr szerint elegendő lenne egy tárgy termelésére hat óra munkát ráfordítani, hogy jogot nyerjünk cserébe hatszor annyit követelni, mint az, aki ugyanazon tárgy termelésére csak egy órát fordított.
Az „arányossági viszony” helyett aránytalansági viszonnyal állunk szemben, ha már mindenáron ragaszkodunk ahhoz, hogy megmaradjunk a — jó vagy rossz — viszonyoknak a gondolatkörében.
A munka állandó elértéktelenedése az áruk munkaidővel való felbecsülésének csak egyik oldala, csak egyik következménye. A felbecsülés e módjában lelik magyarázatukat a szertelen áremelkedések, a túltermelés és az ipari anarchiának még jónéhány más jelensége is.
De megteremti-e az értékmérőül szolgáló munkaidő legalább a termékeknek azt az arányos változatosságát, amely Proudhon urat úgy elbájolja?
Éppen ellenkezőleg, ennek nyomán a monopólium a maga egész egyhangúságában hatalmába keríti a termékek világát, éppen úgy, ahogy mindenki tudtával és szeme láttára a monopólium hatalmába keríti a termelési szerszámok világát. A nagyon gyors haladás csak egyes iparágaknak, például a pamutiparnak adatott meg. E haladás természetes következménye a termékek árának, például a pamutipari termékek árának gyors esése; de ugyanabban a mértékben, amelyben a pamut ára esik, a len ára hozzá képest szükségképpen emelkedik. Mi történik tehát? a len helyét elfoglalja a pamut. Ilymódon szorult ki a len majdnem egész Észak-Amerikából. És megkaptuk, a termékek arányos változatossága helyett, a pamut uralmát.
Mi marad tehát ebből az „arányossági viszonyból"? Semmi egyéb, mint egy tisztes férfiú óhaja, aki szeretné, ha az árukat olyan arányban állítanák elő, hogy tisztes áron kelhessenek el. Jó polgárok és emberbarát közgazdászok minden időben tetszelegtek maguknak emez ártatlan óhaj hangoztatásában.
Szólaltassuk meg az öreg Boisguillebert-t.
„Az áruk árának” — mondja — „mindig arányosnak kell lennie, mert csak ilyen egyetértés esetén élhetnek az áruk együtt úgy, hogy képesek minden pillanatban kicserélődni” (íme itt van a proudhoni állandó kicserélhetőség) „és egymást kölcsönösen újra létrehozni [...] Minthogy tehát a gazdagság semmi más, mint ez az állandó csereforgalom ember és ember, mesterség és mesterség stb. között, rettenetes elvakultság lenne a nyomorúság okát másban keresni, mint egy ilyen forgalomnak az árarányok összezavarodása által előidézett fennakadásában.” (Dissertation sur la nature des richesses, Daire kiad. [405. és 408. old.])
Hallgassunk meg egy modern közgazdászt is:
„Egy nagy törvény, melyet a termelésre alkalmazni kell, az arányosság törvénye (the law of proportion), csakis ez képes az érték folytonosságát fenntartani [...] Az egyenértéket biztosítani kell [...] Minden nemzet megkísérelte különböző korszakokban az arányosságnak ezt a törvényét számos szabályozással és kereskedelmi korlátozással bizonyos fokig megvalósítani; de az emberi természetben gyökerező önzés ennek az egész szabályozási rendszernek a felborítására ösztönzött. Az arányos termelés (proportionate production) — ez a megvalósítása a társadalmi gazdaság tudománya egész igazságának.” (W. Atkinson: Principles of Political Economy, London 1840, 170—195. old.)
Fuit Troja.15 A kínálatnak és keresletnek ez a helyes aránya, amely újabban ismét annyi jámbor óhaj tárgya, régóta megszűnt létezni. Az elavultság stádiumába lépett. Csak azokban a korszakokban volt lehetséges, melyekben a termelési eszközök korlátozottak voltak, s a csere rendkívül szűk határok között mozgott. A nagyipar megszületésével ennek a helyes aránynak el kellett tűnnie, és a termelés szükségszerűen kénytelen a fellendülésnek, a depressziónak, a válságnak, a pangásnak, az új fellendülésnek stb. állandóan egymást követő váltakozásain átmenni.
Azok, akik, mint Sismondi, vissza akarnak térni a termelés helyes ará- nyosságához, fenntartva ugyanakkor a társadalom jelenlegi alapjait, reakció- sak, mert, hogy következetesek legyenek, az elmúlt idők ipara minden más feltételének visszaállítását is akarniuk kell.
Mi tartotta a termelést helyes vagy majdnem helyes arányok között? A kereslet, amely uralkodott a kínálaton és megelőzte azt. A termelés lépésről lépésre követte a fogyasztást. A nagyipar, amelyet már a rendelkezésére álló eszközök is arra kényszerítenek, hogy mind nagyobb méretekben termeljen, nem tudja bevárni a keresletet. A termelés megelőzi a fogyasztást, a kínálat kikényszeríti a keresletet.
A mai társadalomban, az egyéni cserére alapozott iparban, a termelés anarchiája, amely annyi nyomorúságnak a forrása, ugyanakkor minden haladásnak a forrása.
Így hát két dolog közül kell választani:
Vagy az elmúlt évszázadok helyes arányait akarjuk a mi korunk termelési eszközeivel párosulva, s akkor egyszerre vagyunk reakciósak és utópisták.
Vagy pedig a haladást akarjuk anarchia nélkül: és akkor, hogy a termelőerőket megőrizzük, le kell mondanunk az egyéni cseréről.
Az egyéni csere csak az elmúlt évszázadok kisiparával és az annak megfelelő „helyes aránnyal” egyeztethető össze, vagy, még inkább, a nagyiparral és az azt kísérő minden nyomorúsággal és anarchiával.
Végeredményben tehát: az értéknek a munkaidővel való meghatározása, vagyis az a formula, amelyet Proudhon úr a jövő újjáalkotó formulájaként tüntet fel, nem egyéb, mint a jelenlegi társadalom gazdasági viszonyainak tudományos kifejezése, miként azt Ricardo, jóval Proudhon úr előtt, világosan és szabatosan bebizonyította.
De vajon Proudhon úr érdeme-e legalább e formula „egyenlősitő” alkalmazása? Ö-e az első, aki azt képzelte, hogy megreformálhatja a társadalmat azzal, ha minden embert átváltoztat közvetlen dolgozóvá, akik egyenlő munkamennyiségeket cserélnek ki? Joga van-e arra, hogy a kommunistáknak — ezeknek a minden politikai gazdaságtan! tudás híjával levő embereknek, ezeknek a „konokul buta embereknek”, e „paradicsomi álmodozóknak” — azt a szemrehányást tegye, hogy nem találták meg ő előtte a „proletariátus problémájának e megoldását”?
Aki csak egy kissé is ismeri a politikai gazdaságtan fejlődését Angliában, annak tudnia kell, hogy — különböző korszakokban — az országnak majd minden szocialistája javasolta a ricardoi elmélet egyenlősítő alkalmazását. Idézhetnők Proudhon úrnak: Hopkins Politikai gazdaságtanát (1822); William Thompson An Inquiry into the Principles of the Distribution of Wealth, most conducive to Human Happiness (1827)17 c. művét; T. R. Edmonds Practical, Moral and Political Economy (1828) c. művét stb. stb. és még négy oldalra való stb.-t. Mi megelégszünk azzal, hogy egy angol kommunistát szólaltatunk meg: Bray urat. Idézni fogjuk Labour’s Wrongs and Labour’s Remedy (Leeds 1839) című figyelemreméltó művének döntő szakaszait, és meglehetősen részletesen fogunk ezekkel foglalkozni, mindenekelőtt azért, mert Bray urat Franciaországban még kevéssé ismerik, továbbá, mert azt hisszük, hogy könyvében megtaláltuk a kulcsot Proudhon úr múlt, jelen és jövőbeli műveihez.
„Az egyetlen mód az igazság elérésére az, hogy mindjárt az alapelveket
közelítsük meg [...] Menjünk vissza mindjárt a forrásra, amelyből maga
az uralom származik. Ha így a dolog eredetét vizsgáljuk, azt fogjuk látni,
hogy az uralom minden formája, minden társadalmi és politikai igazságtalanság a jelenleg érvényben levő társadalmi rendszerből fakad — a tulajdon jelenleg fennálló intézményéből (the institution of property as it at present
exists) — és ezért ahhoz, hogy napjaink igazságtalanságainak és nyomorúságának egyszer s mindenkorra véget vessünk, a társadalom jelenlegi állapotát alapjában kell megdöntenünk [...] Azzal, hogy a közgazdászokat saját
területükön és saját fegyvereikkel támadjuk, elejét vesszük az álmodozókról
és doktrinérekről szóló badar fecsegésüknek, melyre mindig hajlandók
rákezdeni [...] A közgazdászoknak, hacsak nem tagadják vagy nem
helytelenítik azokat az elismert igazságokat és elveket, amelyekre saját
érveiket alapítják, nem lesz módjukban visszautasítani ama következtetéseket, amelyekhez ezzel a módszerrel jutunk.” (Bray, 17. és 41. old.)
„Egyedül a munka teremt értéket (It is labour alone which bestows value) [...]
Minden embernek elvitathatatlan joga van mindahhoz, amit becsületes
munkája révén megszerezhet. Ha munkája gyümölcseit ilymódon elsajátítja, nem követ el semmiféle igazságtalanságot más emberekkel szemben, mert nem csorbítja másoknak azt a jogát, hogy ugyanígy cselekedjenek [...] A fölé- és alárendeltségről, a munkáltatókról és bérmunkásokról
alkotott összes eszmék abból erednek, hogy az alapelveket figyelmen kívül
hagyták és ennek következtében létrejött a vagyonok egyenlőtlensége (and to the consequent rise of inequality of possessions). Ameddig ez az egyenlőtlenség fennmarad, addig lehetetlen ezeket az eszméket kiirtani, illetve
a reájuk alapozott intézményeket megdönteni. Az emberek mindmáig
azzal a hiú reménnyel áltatják magukat, hogy a jelenlegi természetellenes
állapotot olymódon orvosolhatják, hogy a fennálló egyenlőtlenséget lerombolják, és az egyenlőtlenség okát érintetlenül hagyják; de rövidesen be
fogjuk bizonyítani, hogy az uralom nem ok, hanem okozat, hogy az uralom
nem teremt, hanem teremtetik — szóval, hogy az uralom a vagyonok
egyenlőtlenségének eredménye (the offspring of inequality of possessions),
és hogy a vagyonok egyenlőtlensége elválaszthatatlanul összefügg a jelenlegi társadalmi rendszerrel.” (Bray, 33., 36., 37. old.)
„Az egyenlőség rendszere mellett nemcsak az szól, hogy ez a legelőnyösebb, hanem a szigorú igazságosság is [...] Minden ember láncszem,
mégpedig nélkülözhetetlen láncszem az okozatok láncában, amely egy
eszméből indul ki, hogy esetleg egy darab posztó termelésében végződjék.
Tehát abból a tényből, hogy a különféle foglalkozások iránt nem egyformák a hajlamaink, nem következhetik, hogy az egyik ember munkáját
jobban kell megfizetni, mint a másikét. A feltalálónak, jogos pénzbeli
díjazásán felül, mindig adózni fogunk csodálatunkkal, amelyet csak a
lángész kaphat meg tőlünk [...]”
„A munkának és a cserének maga a természete, a szigorú igazságosság
megköveteli, hogy minden cserélő ne csak kölcsönös, hanem egyenlő előnyökben részesüljön (all exchangers should be not only mutually, but they
should likewise be equally benefited). Két dolog van csak, amit az emberek
egymás között cserélhetnek, ti. a munka és a munka terméke. Ha a csere
igazságos rendszer szerint menne végbe, akkor minden cikk értékét teljes
termelési költsége határozná meg; és egyenlő értékek mindig egyenlő értékekre
cserélődnének ki. (If a just system of exchanges were acted upon, the value
of all articles would be determined by the entire cost of production, and
equal values should always exchange for equal values.) Ha pl. egy kalaposnak egy kalap elkészítéséhez egy napra van szüksége, s egy cipésznek egy
pár cipő elkészítéséhez ugyanannyi időre (feltéve, hogy az általuk felhasznált nyersanyagok értéke egyenlő), és ezeket a cikkeket egymás között
kicserélik, ebből nemcsak kölcsönös, hanem egyenlő előnyük is származik.
Az az előny, amelyben valamelyik fél részesül, nem jelenthet hátrányt
a másiknak, mert mindkettő egyenlő mennyiségű munkát teljesített, és az
általuk felhasznált anyagok egyenlő értékűek voltak. De ha a kalapos egy
kalapért két pár cipőt kapna — mindig a fenti feltételek mellett —, akkor
világos, hogy a csere igazságtalan volna. A kalapos a cipészt egy munkanappal megrövidítené; és ha minden cserénél így járna el, akkor egy fél évi
munkájáért egy másik ember egész évi termékéhez jutna. [...] Mindeddig
állandóan e szerint a teljesen igazságtalan csererendszer szerint jártunk el:
a munkások a tőkésnek egy teljes év munkáját adták cserébe egy fél év
értékéért (the workmen have given the capitalist the labour of a whole
year, in exchange for the value of only half a year) — és ebből, nem pedig
az egyének fizikai és szellemi erőinek valamilyen feltételezett egyenlőtlenségéből eredt a gazdagság és hatalom egyenlőtlensége. A csere egyenlőtlensége, a vételár és az eladási ár különbözősége csak azzal a feltétellel állhat
fenn, hogy a tőkések mindörökre tőkések, a munkások pedig mindörökre
munkások maradnak — amazok a zsarnokok osztálya, emezek a rabszolgák
osztálya [...] Ez az ügylet tehát világosan bizonyítja, hogy a tőkések és
tulajdonosok csupán azt teszik, hogy a munkásnak egyheti munkájáért
egy részét adják annak a gazdagságnak, amelyet tőle előző héten kaptak,
azaz, hogy valamiért nem adnak neki semmit (nothing for something) [...]
A dolgozó és a tőkés közötti ügylet puszta komédia: ténylegesen, ezernyi
esetben, csupán szemérmetlen, habár törvényesített lopás. (The whole
transaction between the producer and the capitalist is [...] a mere farce:
it is, in fact, in thousands of instances, no other than a barefaced though
legalized robbery.)“ (Bray, 45., 48., 49. és 50. old.)
„A vállalkozó nyeresége mindaddig veszteség lesz a munkás számára,
amíg a két fél közötti csere egyenlővé nem válik; és a csere mindaddig
nem lehet egyenlő, amíg a társadalom tőkésekre és termelőkre oszlik,
s ez utóbbiak a munkájukból élnek, az előbbiek viszont ennek a munkának
a profitján híznak [...]”
„Világos” — folytatja Bray úr —, „hogy létesíthettek bármilyen uralmi
formát is [...] prédikálhattok bármennyit is az erkölcs és a felebaráti
szeretet nevében [...] az egyenlőtlen cserékkel nem egyeztethető össze a
kölcsönösség. A csere egyenlőtlensége, mint a vagyon egyenlőtlenségének
oka, ez az a titkos ellenség, amely bennünket felfal. (No reciprocity can
exist where there are unequal exchanges [...] Inequality of exchanges,
as being the cause of inequality of possessions, is the secret enemy that
devours us.)” (Bray, 51. és 52. old.)
„A társadalom céljának és rendeltetésének vizsgálata feljogosít a
következtetésre: nemcsak hogy minden embernek dolgoznia kell és
ennélfogva cserélésre képessé kell válnia, hanem egyenlő értékeknek
mindig egyenlő értékekkel kell kicserélődniök. Sőt, mivel az egyiknek a
nyeresége nem szabad hogy veszteség legyen a másik számára, ezért az
értéket a termelési költségeknek kell meghatározniuk. Mégis azt láttuk, hogy a jelenlegi társadalmi rendszerben a tőkés és a gazdag ember profitja
mindig a munkás veszteségét jelenti — hogy ennek az eredménynek elkerülhetetlenül be kell következnie, és hogy a szegény az uralom minden formájában teljesen ki van szolgáltatva a gazdag kénye-kedvének mindaddig,
amíg a csere egyenlőtlensége fennáll —, és hogy a csere egyenlőségét csak
egy olyan társadalmi rendszer biztosíthatja, amely elismeri a munka egyetemességét [...] A cserék egyenlősége fokozatosan átvinné a gazdagságot a
jelenlegi tőkések kezéből a dolgozó osztályok kezébe.” (Bray, 53., 55. old.)
„Mindaddig, amíg érvényben marad az egyenlőtlen csere rendszere,
a termelők ugyanolyan szegények, ugyanolyan tudatlanok lesznek, ugyanúgy
agyondolgozzák magukat, mint ma, még ha minden kormányzati adót,
minden illetéket eltörölnének is [...] Csak a rendszer teljes megváltoztatása,
a munka és a csere egyenlőségének a bevezetése segíthet ezen az állapoton
és biztosíthatja az embereknek az igazi jogegyenlőséget [...] A termelőknek csak meg kell fesziteniük erejüket — és nekik maguknak kell megfeszíteniük minden erejüket saját megváltásuk érdekében —, s láncaik
mindörökre széttörnek [...] A politikai egyenlőség mint cél tévedés, sőt
még mint eszköz is tévedés. (As an end, the political equality is there a
failure, as a means, also, it is there a failure.)”
„A csere egyenlősége esetén az egyik ember profitja nem lehet a másiknak a vesztesége; mert minden csere már csak a munka és a gazdagság
egyszerű átruházása, nem követel semmiféle áldozatot. A termelő tehát
a csere egyenlőségén nyugvó társadalmi rendszerben takarékossága révén
még meg is gazdagodhat; de gazdagsága már csak a saját munkájának
felhalmozott terméke lesz. Kicserélheti majd gazdagságát, vagy másnak
adhatja; [...] de lehetetlenné válik számára, hogy hosszabb időn át gazdag
maradjon, ha felhagy a munkával. A csere egyenlősége következtében
a gazdagság elveszti azt a mai képességét, hogy úgyszólván önmagától
megújuljon és újratermelődjék: nem fogja tudni többé pótolni a fogyasztással előálló hiányt; mert a gazdagság, amelyet egyszer elfogyasztottak, ha
nem termelik újra munkával, örökre elveszett. Amit ma profitnak és kamatnak nevezünk, az nem állhat fenn az egyenlő csere rendszerében. A termelőt és azt, aki az elosztást intézi, egyenlően fogják fizetni, és munkájuk teljes összege szolgál minden előállított és a fogyasztóhoz eljuttatott cikk értékének meghatározásául [...]”
„A csere egyenlősége elvének tehát saját természeténél fogva a munka
egyetemességére kell vezetnie.” (Bray, 67., 88., 89., 94. és 109. old.)
Miután megcáfolta a közgazdászoknak a kommunizmus elleni kifogásait, Bray úr a következőképpen folytatja:
„Ha abhoz, hogy egy közösségen nyugvó társadalmi rendszer a maga
tökéletes formájában megvalósulhasson, elengedhetetlenül szükséges a
jellemek megváltozása, ha másrészt a jelenlegi rendszer nem nyújtja
azokat a feltételeket és lehetőségeket, amelyek alkalmasak arra, hogy a
jellemek e megváltoztatását elérjük és az embereket előkészítsük egy mindnyájunk által kívánt jobb állapot számára, akkor világos, hogy a dolgoknak
szükségképpen úgy kell maradniuk, ahogyan vannak, hacsak nem fedeznek
fel és nem valósítanak meg egy előkészítő szociális időszakot — olyan
folyamatot, amely részben a mai rendszernek, részben a jövő rendszernek”
(a közösség rendszerének) „a tartozéka —, bizonyos közbülső állapotot,
amelybe a társadalom beléphet minden szélsőségével és minden esztelenségével, hogy azután olyan tulajdonságokkal és sajátságokkal meggazdagodva hagyja el, amelyek egy közösségi rendszer életfeltételei.” (Bray,
134. old.)
„Ez az egész folyamat semmi mást nem kívánna, mint együttműködést
a legegyszerűbb formájában [...] A termelési költségek határoznák meg
minden körülmények között a termék értékét, és egyenlő értékek mindig
egyenlő értékek ellenében cserélődnének ki. Ha két személy közül az egyik
egy egész hetet, a másik egy fél hetet dolgozna, akkor az első kétszer annyi
díjazást kapna, mint a másik; de ezt a többletfizetést az egyiknek nem a
másik rovására adnák: az a veszteség, mely az utóbbit érte, semmiképp
sem hárulna az előbbire. Mindenki kicserélhetné egyéni bérét az azzal
egyenlő értékű tárgyakra és semmi esetre sem lehetne egyik embernek
vagy egyik iparágnak a nyeresége egy másik embernek vagy egy másik
iparágnak a vesztesége. Minden egyén saját munkája lenne nyereségének
vagy veszteségének egyetlen mértéke [...]”
„[...] Általános és helyi irodák (boards of trade) útján határoznák meg a
fogyasztás céljára megkívánt különböző tárgyak mennyiségét és minden
egyes tárgynak a többi tárgyhoz arányított viszonylagos értékét (a különböző munkaágakban alkalmazott munkások számát), egyszóval mindazt,
ami a társadalmi termelésre és elosztásra vonatkozik. Ezeket a műveleteket
egy nemzet számára is éppoly rövid idő alatt s ugyanolyan könnyen lehetne
végrehajtani, mint a mai rendszerben egy magántársaság számára [...]
Az egyének családokban csoportosulnának, a családok községekben, éppúgy,
mint a jelenlegi rendszerben [...] még a népességnek a város és a falu közötti megoszlását — bármily rossz is ez — sem szüntetnék meg egyszerre [...]
Ebben a társulásban minden egyén továbbra is élvezné azt a szabadságot,
amellyel ma rendelkezik, hogy annyit halmozhat fel, amennyit jónak
lát, és amit felhalmozott, úgy használja fel, ahogy megfelelőnek véli. [...] Társadalmunk úgyszólván egy nagy részvénytársaság lenne, végtelen
sok kisebb részvénytársaságból összetéve, amelyek mind a legteljesebb
egyenlőség alapján dolgoznak, termelnek és cserélik ki termékeiket [...]
Új részvénytársasági rendszerünk — amely nem egyéb, mint a mai társadalomnak tett engedmény, hogy eljussunk a kommunizmushoz — olymódon van megalkotva, hogy a termékek egyéni tulajdona megférjen
a termelőerők társadalmi tulajdonával, s minden egyén sorsát a saját
tevékenységétől teszi függővé, egyenlő részesedést biztosítva neki a természetnek és a mesterségek haladásának révén elért előnyökből. Ennélfogva alkalmazható a társadalomra, ahogy az most fennáll, és előkészítheti
a társadalmat a további változásokra.” (ßray, 158., 160., 162., 168., 194.
és 199. old.)
Csupán néhány szónyi válaszolni valónk van Bray úrnak, aki velünk szemben és akaratunk ellenére abban a helyzetben van, hogy Proudhon urat kiütötte a nyeregből, noha Bray úr, korántsem állítván, hogy birtokában van az emberiség utolsó szavának, csak olyan rendszabályokat javasol, amelyeket a mai társadalomból a közösségi rendszerre való átmenet korszaka számára alkalmasaknak vél.
Péter egy munkaórája Pál egy munkaórájára cserélődik ki; ez Bray úr alapvető tétele.
Tegyük fel, hogy Péter tizenkét munkaórát dolgozott, Pál csak hatot, akkor Péter Pállal csak hatot cserélhetne hat ellenében. Péternek tehát hat fölös munkaórája marad. Mit fog csinálni ezzel a hat munkaórával?
Vagy semmit, ami azt jelenti, hogy hat órát semmiért dolgozott; vagy másik hat óra hosszat ölbeteszi a kezét, hogy egyensúlyba hozza magát; vagy pedig, és ez az utolsó kiútja, ezt a hat órát, amivel nem tud mit kezdeni, odaadja ráadásul Pálnak.
Végeredményben mit nyert Péter Pállal szemben? Munkaórákat? Nem. Ő csak pihenőórákat nyert; arra kényszerül, hogy hat óra hosszat henyéljen. És hogy ezt az új henyélési jogot az új társadalom ne csak tudomásul vegye, hanem még meg is becsülje, az szükséges, hogy ez a társadalom a legfőbb üdvét a lustaságban lelje, és a munka bilincsként nehezedjék rá, amelytől minden áron meg kell szabadulnia. És, hogy visszatérjünk pél- dánkra, ha legalább azok a pihenőórák, amelyeket Péter Pállal szemben nyert, valóságos nyereséget jelentenének! De szó sincs róla. Pál, aki azzal kezdi, hogy csak hat órát dolgozik, rendszeres és egyenletes munkával ugyanazt az eredményt éri el, amelyre Péter csak úgy jut, hogy túlzott munkával kezdi. Mindenki Pál akar majd lenni; Pál helyéért konkurencia keletkezik — lustasági konkurencia.
Nos hát! Mit eredményezett számunkra az egyenlő munkamennyiségek kicserélése? Túltermelést, elértéktelenedést, túlzott munkát, melyet tétlenség követ, vagyis — leszámítva a munkakonkurrenciát — olyan gazdasági viszonyokat, amilyeneket a jelenlegi társadalomban látunk.
De mégsem, tévedünk. Lenne még egy kiút, amely megmentheti az új társadalmat, a Péterek és Pálok társadalmát. Péter majd egyedül fogyasztja el a neki megmaradó hat munkaóra termékét. Ámde attól a pillanattól kezdve, amikor nem kell többé cserélnie, mert termelt, nem kell többé termelnie, hogy cseréljen, s a cserére és munkamegosztásra alapozott társadalomnak egész feltevése elesnék. A csere egyenlőségét magának a cserének a megszüntetése mentené meg: Péter és Pál Robinson helyzetébe kerülnének.
Ha tehát feltételezzük, hogy a társadalom minden tagja közvetlen dolgozó, akkor egyenlő mennyiségű munkaórák cseréje csak azzal a feltétellel lehetséges, hogy az anyagi termelésben felhasználandó óraszámban előre megegyeznek. De az ilyen megegyezés tagadása az egyéni cserének.
Ugyanerre a következtetésre jutunk akkor is, ha nem az előállított termékek elosztásából, hanem a termelési aktusból indulunk ki. A nagyiparban Péternek nem áll módjában, hogy munkaidejét maga állapítsa meg, mert munkája az üzemet alkotó valamennyi Péter és Pál közreműködése nélkül: semmi. Ebből kitűnően megérthető az angol gyárosoknak a tízórás törvénnyel18 szemben tanúsított konok ellenállása. Nagyon is jól tudták, ha jóváhagynák, hogy két órával csökkentsék a nők és a fiatalkorúak munkáját, ez okvetlenül maga után vonná a férfiak munkaidejének ugyanilyen csökkentését. A nagyipar természetében rejlik, hogy a munkaidőnek mindenki számára egyenlőnek kell lennie. Ami ma a tőkének és a munkások egymás közti konkurenciájának következménye, az holnap, ha a munka és tőke viszonyát megszüntetik, olyan megegyezés eredménye lesz, amely a termelőerők összességének a meglevő szükségletek összességéhez való viszonyán nyugszik.
Egy ilyen megegyezés azonban az egyéni csere halálos ítélete, és ezzel ismét fenti eredményünkhöz jutottunk.
Elvben nincs is termékcsere, csak a termelésben közreműködő munkáknak a cseréje. A termelőerők cseréjének módja az, amitől a termékek cseréjének módja függ. Általában a termékek cseréjének formája megfelel a termelés formájának. Változtassuk meg az utóbbit, s ennek következtében meg fog változni az előbbi is. A társadalom történetében szintén azt látjuk, hogy a termékek cseréjének módját a megtermelésük módja szabályozza, így az egyéni csere is egy meghatározott termelési módnak felel meg, amely viszont az osztályellentétnek felel meg. Osztályellentét nélkül tehát nincs egyéni csere.
A tisztes lelkiismeretek azonban elzárkóznak ez elől a nyilvánvaló tény elől. Aki burzsoá, az ebben az antagonisztikus viszonyban szükségképpen olyan viszonyt lát, amely összhangon és örök igazságosságon alapul és senkinek sem engedi meg, hogy mások rovására érvényesüljön. A burzsoá szerint az egyéni csere osztályellentét nélkül is fennmaradhat: szerinte ez két egymástól teljesen független dolog. Az egyéni csere, ahogy azt a burzsoá elképzeli, korántsem hasonlít a gyakorlatban végbemenő egyéni cseréhez.
Bray úr a tisztes polgár illúzióját eszménnyé avatja, amelyet szeretne megvalósítani. Azzal, hogy megtisztítja az egyéni cserét, hogy megszabadítja mindattól, amit benne antagonisztikus elemnek lát, azt hiszi, hogy egy „egyenlőségi" viszonyt talált, és ezt szeretné bevezetni a társadalomba.
Bray úr nem látja, hogy ez az egyenlőségi viszony, ez a javító eszmény, amelyet a világra alkalmazni szeretne, maga sem más, mint a jelenlegi világ visszaverődése, s hogy ennél fogva ezen az alapon, pusztán egy megszépített árnyék alapján, teljesen lehetetlen a társadalmat újjáalakítani. Amilyen mértékben az árnyék ismét testet ölt, észrevesszük, hogy ez a test korántsem a társadalom megálmodott átalakulása, hanem éppenséggel a jelenlegi teste.19
„Az arany és az ezüst az első áruk, amelyeknek értéke eljutott konstituáltságáig.” [I. köt. 69. old.]
Eszerint az arany és az ezüst a — Proudhon úr által — „konstituált érték” első alkalmazása. És mivel Proudhon úr a termékek értékét úgy konstituálja, hogy azt a bennük foglalt megfelelő munkamennyiséggel határozza meg, így az egyetlen dolog, amit be kellett volna bizonyítania, az, hogy az arany és ezüst értékében végbemenő változások mindig a termelésükhöz szükséges munkaidő változásaival magyarázhatók. Proudhon úrnak azonban ez eszébe sem jut. Az aranyról és ezüstről nem mint áruról, hanem mint pénzről beszél.
Egész logikája, ha ugyan van ebben logika, odáig terjed, hogy az aranynak és ezüstnek azt a tulajdonságát, hogy pénzül szolgál, rábűvészkedi minden olyan árura, amelynek az a tulajdonsága, hogy értékmérője a munkaidő. Nem kétséges, hogy ez a bűvészkedés inkább naivitásról, mint rossz szándékról tanúskodik
Egy hasznos — a termeléséhez szükséges munkaidő által már felbecsült — termék mindig csereképes [acceptable en échange]. Bizonyíték erre — kiált fel Proudhon úr — az arany és az ezüst, amelyek a „kicserélhetőség” általam kívánt helyzetében vannak. Eszerint az arany és az ezüst: a konstituáltság állapotába jutott érték, Proudhon úr eszméjének a megtestesülése. Szerencsésebben nem is választhatta volna meg példáját. Az arany és az ezüst, azon tulajdonságukon kívül, hogy áruk, amelyeknek értékét, úgy mint minden más áruét, a munkaidővel becsülik fel, még azzal a tulajdonsággal is rendelkeznek, hogy mindkettő általános csereeszköz, pénz. Azáltal mármost, hogy az aranyat és az ezüstöt a munkaidő által „konstituált érték” egyik alkalmazásának tekintjük, misem könnyebb, mint bebizonyítani, hogy minden áru, melynek értékét a munkaidő által konstituálják, mindig kicserélhető lesz, pénz lesz.
Egy nagyon egyszerű kérdés merül fel Proudhon úr elméjében: minek köszönheti az arany és az ezüst azt a kiváltságot, hogy a „konstituált érték” típusa lehessen?
„Az a különleges funkció, amelyet a szokás a nemesfémeknek juttatott, hogy a forgalom eszközéül szolgáljanak, tisztára megegyezésen alapul, és minden más áru betölthetné ezt a szerepet, talán kevésbé kényelmesen, de éppen olyan autentikusan: a közgazdászok ezt elismerik és nem egy példát idéznek erre. Mi az oka tehát ennek az általában a fémeknek átengedett előnynek, hogy pénzként szolgálnak, és hogyan magyarázható a pénz funkciójának ez a sajátossága, amelyhez nincs hasonló a politikai gazdaságtanban? [...] Nem lehet-e helyreállítani azt a szériát, amelyből a pénz úgy látszik kiszakadt, hogy ilymódon a pénzt a maga igazi princípiumára visszavezessük?” [I. köt. 68—69. old.]
Proudhon úr már a kérdésnek ilyen kifejezésekben való megfogalmazásával eleve feltételezi a pénzt. Az első kérdés, amelyet fel kellett volna tennie magának, az lett volna, miért kellett a cserében, ahogy az ma kialakult, a csereértéket külön csereeszköz létesítésével úgyszólván egyéniesíteni.
A pénz nem dolog, hanem társadalmi viszony. Miért termelési viszony a pénzviszony épp úgy, mint minden más gazdasági viszony, mint a munkamegosztás stb.? Ha Proudhon úr erről a viszonyról világosan számot adott volna magának, akkor nem kivételt látna a pénzben, nem egy ismeretlen vagy újra megtalálandó széria kiszakadt tagjának tekintené.
Ellenkezőleg, felismerte volna, hogy ez a viszony csak egyik láncszeme más közgazdasági viszonyok egész láncolatának, és mint ilyen a legbensőségesebben összefügg vele, hogy ez a viszony éppen úgy, mint az egyéni csere — sem többé, sem kevésbé —, egy meghatározott termelési módnak felel meg. De mit tesz ő? Azzal kezdi, hogy kiszakítja a pénzt a mai termelési mód összességéből, hogy később egy képzelt, egy még csak megtalálandó széria első tagjává tegye.
Ha egyszer felismertük, hogy szükség van egy különleges csereeszközre, vagyis a pénzre, akkor már csupán arról van szó, hogy megmagyarázzuk, miért nem bármely más árura, hanem inkább az aranyra és az ezüstre szállt ez a különleges funkció. Ez másodlagos kérdés, amelyre a magyarázatot már nem a termelési viszonyok láncolatában, hanem az arany és az ezüst specifikus anyagi tulajdonságaiban kell keresni. Ha ennek megfelelően a közgazdászok ez alkalommal „kiléptek tudományuk köréből és fizikával, mechanikával, történelemmel stb. foglalkoztak”, miként ezt Proudhon úr szemükre veti, csak azt tették, amit tenniük kellett. A kérdés már nem tartozik a politikai gazdaságtan körébe.
„Amit egyetlen közgazdász sem látott, sem meg nem értett” — mondja Proudhon úr —, „az a gazdasági ok, amely meghatározta a nemesfémek javára az előnyt, amelyben részesülnek.” [I. köt. 69. old.]
A gazdasági okot, amelyet még senki — mégpedig alapos okokból — sem nem látott, sem meg nem értett, Proudhon úr meglátta, megértette és az utókornak átadta.
„Amit ugyanis senki sem vett észre, az az a tény, hogy valamennyi áru közül az arany és az ezüst az elsők, amelyeknek értéke eljutott konstituáltságáig. A patriarchális korszakban még rúdalakban adják-veszik és cserélik az aranyat és az ezüstöt, de már látható a tendencia, hogy uralkodóvá váljanak, és határozottan észrevehető, hogy előnyben részesülnek. A fejedelmek lassanként hatalmukba kerítik és rányomják pecsétjüket: és ebből a fejedelmi felszentelésből születik meg a pénz, azaz a par excellence áru, amely a kereskedelem minden megrázkódtatásától függetlenül megtart egy meghatározott arányos értéket, és amelyet fizetésül mindig elfogadnak [...] Az arany és az ezüst megkülönböztető vonása, ismétlem, abból fakad, hogy fémes tulajdonságaiknak, termelésük nehézségének és főleg az államhatalom közbelépésének következtében korán szilárdságot és hitelességet vívtak ki mint áruk.”
Azt állítani, hogy valamennyi áru közül az arany és az ezüst az elsők, melyeknek értéke eljutott konstituáltságáig, a fentiek szerint annyi, mint azt állítani, hogy az arany és az ezüst az elsők, amelyek pénz állapotba jutottak. Ez Proudhon úr nagy kinyilatkoztatása, ez az az igazság, amelyet senki előtte fel nem fedezett.
Ha Proudhon úr e szavakkal azt akarta mondani, hogy az arany és az ezüst olyan áruk, amelyeknek termelési ideje előbb volt ismeretes, mint minden más árué, akkor ez ismét egyike volna azoknak a feltevéseknek, melyekkel olvasóit oly készségesen ajándékozza meg. Ha mi ehhez a patriarchális tudományossághoz akarnék magunkat tartani, azt mondanék Proudhon úrnak, hogy legelsőnek a legszükségesebb tárgyak, mint pl. a vas stb. termeléséhez szükséges idő vált ismeretessé. Adam Smith klasszikus íját21 hajlandók vagyunk elengedni neki.
De hogyan tud Proudhon úr mindezek után még mindig egy érték konstituáltságáról beszélni, amikor egy érték sohasem konstituálódik önmagában? Egy termék értéke nem azon idő által konstituálódik, amely termeléséhez önmagában véve szükséges, hanem valamennyi többi termék azon mennyiségéhez való viszonyában, amelyet ugyanannyi idő alatt lehet előállítani. Az arany és az ezüst értékének konstituáltsága tehát feltételezi egy sereg más termék értékének már teljesen kész konstituáltságát.
Tehát nem az áru az, amely az aranyban és az ezüstben eljutott a „konstituált érték” állapotába, hanem Proudhon úr „konstituált értéke” az, amely az aranyban és az ezüstben eljutott a pénz állapotába.
Vizsgáljuk meg most közelebbről azokat a gazdasági okokat, amelyek Proudhon úr szerint az aranynak és az ezüstnek megszerezték azt az előnyt, hogy minden más terméknél előbb emelkedtek pénzzé azáltal, hogy átmentek az értéket konstituáló állapoton.
Ezek a gazdasági okok a következők: „A látható tendencia, hogy uralkodóvá váljanak”, az a körülmény, hogy már „a patriarchális korszakban” „határozottan észrevehető előnyben részesülnek” és magának a ténynek egyéb körülírásai, amelyek csak növelik a nehézséget, mert megsokszorozzák a tényt azoknak az eseteknek megsokszorozásával, amelyeket Proudhon úr a tény megmagyarázására ad elő. Proudhon úr azonban még nem merített ki minden állítólagos gazdasági okot. Emeljünk ki egyet, amelynek ellenállhatatlan, fejedelmi ereje van:
„A fejedelmi felszentelésből születik meg a pénz: a fejedelmek hatal- mukba kerítik az aranyat és az ezüstöt, és rányomják pecsétjüket.” [I. köt. 69. old.]
Így hát Proudhon úr szerint a fejedelmek kénye-kedve a legfőbb olt a politikai gazdaságtanban!
Valóban csak az, aki minden történelmi ismeretnek híjával van, csak az nem tudja, hogy minden időben a fejedelmek voltak alávetve a gazdasági feltételeknek, és sohasem ők diktálták azoknak a törvényt. A törvényhozás, mind a politikai, mind a polgári, nem tesz egyebet, mint hogy kimondja^ jegyzőkönyvbe veszi a gazdasági viszonyok akaratát.
A fejedelem kerítette-e hatalmába az aranyat és az ezüstöt, hogy pecsétjének rányomásával általános csereeszközzé tegye, vagy pedig inkább ezek az általános csereeszközök kerítették hatalmukba a fejedelmet és kényszerítették arra, hogy pecsétjét rájuk nyomja és politikai felszentelést adjon nekik?
A veret, amelyet a pénznek adtak és adnak, nem értékét, hanem súlyát fejezi ki. Az a szilárdság és hitelesség, melyről Proudhon úr beszél, csupán az érme finomságára vonatkozik; ez a finomság azt mutatja, hogy egy érmévé vert pénzdarabban mennyi fémanyag van.
„Egy ezüst márka esetlen belső értéke — mondja Voltaire, közismert józan eszével — egy ezüst márka, azaz fél font ezüst nyolc uncia súlyban. Egyedül a súly és a finomság adja meg ezt a belső értéket.” (Voltaire: Système de Law.22)
De az a kérdés: Mennyit ér egy uncia arany vagy ezüst? továbbra is éppúgy fennáll. Ha egy kasmírkelme a Nagy Colbert áruházban a tiszta gyapjú gyári védjeggyel van ellátva, ez a védjegy még nem mondja meg a kasmírkelme értékét. Még meg kell tudni, hogy a gyapjú mennyit ér.
„I. Fülöp francia király” — mondja Proudhon úr — „belekevert Nagy Károly tours-i livre-jébe23 egyharmadrész ötvözetet, azt képzelve, hogy mivel egyedül neki van pénzverési monopóliuma, ő is megteheti azt, amit minden, valamely termék monopóliumával rendelkező kereskedő megtesz. Mi volt valójában ez a pénzhamisítás, amelyet Fülöpnek és utódainak annyira szemére vetettek? Egy a kereskedelmi gyakorlat szempontjából nagyon helytálló, de a közgazdasági tudomány szempontjából nagyon hibás okoskodás, az ugyanis, hogy mivel az értéket a kínálat és kereslet szabályozza, ezért akár mesterségesen létrehozott ritkasággal, akár a gyártás monopolizálásával növelni lehet a dolgok értékelését és ezáltal értékét is, s hogy ez éppúgy érvényes az aranyra és az ezüstre, mint a gabonára, borra, olajra, dohányra. De alighogy Fülöp csalását észrevették, pénze máris valódi értékére csökkent, és elveszítette azt, amit alattvalóin nyerni vélt. Ugyanez volt a sorsa minden későbbi hasonló kísérletnek.” [I. köt. 70-71. old.]
Mindenekelőtt már számtalanszor bebizonyították, hogy ha az uralkodó a pénz meghamisításával próbálkozik, maga vallja kárát. Amit az első kibocsátásnál egyszer nyer, azt elveszíti mindannyiszor, amikor a meghamisított érmék — adók stb. alakjában — visszafolynak hozzá. De Fülöp és utódai többé-kevésbé tudtak védekezni ez ellen a veszteség ellen; mert mihelyt forgalomba bocsátották a meghamisított pénzt, sürgősen elrendelték a pénz általános átveretését a régi alapon.
Továbbá, ha I. Fülöp valóban úgy okoskodott volna, mint Proudhon úr, akkor „kereskedelmi szempontból” nem jól okoskodott volna. Sem I. Fülöp, sem Proudhon úr nem tesznek kereskedelmi érzékről tanúságot, ha azt képzelik, hogy az arany értéke, vagy bármely más árué, megváltoztatható azon egyetlen okból, hogy értékét a kínálat és kereslet viszonya meghatározza.
Ha Fülöp király elrendelte volna, hogy egy véka búzát ezentúl két véka búzának nevezzenek, csaló lett volna; minden járadékból élő embert, mindenkit, akinek száz véka búza járt, becsapott volna; lett volna az oka annak, hogy mindezek az emberek száz véka búza helyett csak ötvenet kaptak volna. Feltéve, hogy a király száz véka búzával tartozik, csak ötvenet kellett volna visszafizetnie. De a kereskedelemben a száz véka sohasem ért volna többet, mint azelőtt az ötven. Azzal hogy a nevet megváltoztatjuk, nem változtatjuk meg magát a dolgot. A puszta névváltoztatással sem a kínált, sem a keresett búzamennyiség nem csökken és nem emelkedik. Minthogy a név ilyen megváltoztatása ellenére a kínálat és kereslet viszonya ugyanaz maradna, a gabona ára semmiféle valóságos változást nem szenvedne. Amikor a dolgok kínálatáról és keresletéről beszélnek, nem a dolgok nevének kínálatáról és keresletéről beszélnek. I. Fülöp nem csinált aranyat vagy ezüstöt, ahogy Proudhon úr mondja; az érmék nevét csinálta. Ha francia kasmírkelméiteket ázsiaiaknak fogjátok feltüntetni, lehetséges, hogy egy vagy két vevőt meg fogtok téveszteni, de mihelyt a csalás kiderül, a ti állítólagos ázsiai kasmírkelmétek ára lezuhan a franciának az árára. I. Fülöp király, azzal hogy az aranynak és az ezüstnek hamis címkét adott, csak addig vezethette félre az embereket, amíg rá nem jöttek a csalásra. Mint minden más szatócs, ő is az áru hamis minősítésével csapta be vevőit: ez azonban soká nem tarthatott. Előbb-utóbb éreznie kellett a kereskedelem törvényeinek kérlelhetetlenségét. Ezt akarta Proudhon úr bebizonyítani? Nem. Szerinte a pénz az uralkodótól és nem a kereskedelemtől kapja értékét. És a valóságban mit bizonyított be? Hogy a kereskedelem uralkodóbb, mint az uralkodó. Ám rendelje el az uralkodó, hogy egy márka ezentúl két márka legyen, a kereskedelem állandóan meg fogja mondani, hogy ez a két márka csak annyit ér, mint korábban egy.
Mindezzel azonban a munkamennyiség által meghatározott érték kérdése egy lépéssel sem jutott előbbre. Még mindig eldöntetlen, hogy ennek a két, most újra a régebbi egy márkává lett márkának értékét a termelési költségek avagy a kínálat és kereslet törvénye határozzák-e meg?
Proudhon úr folytatja:
„Figyelembe kell vennünk még azt is, hogy, ha a királynak hatalmában lett volna a pénz meghamisítása helyett megkétszerezni a pénz tömegét, az arany és az ezüst csereértéke azonnal a felére esett volna — ugyancsak az arányosság és az egyensúly alapján.” [I. köt. 71. old.]
Ha ez a nézet, amelyben Proudhon úr megegyezik a többi közgazdásszal, helyes, akkor ez ezeknek a közgazdászoknak a kínálatról és keresletről szóló tanítása mellett szól és semmi esetre sem Proudhon úr arányossági elmélete mellett. Mert bármekkora lett volna is az a munkamennyiség, amely az aranynak és az ezüstnek kétszeresére növekedett tömegében benne foglaltatik, értékük a felére csökkent volna, ha a kereslet ugyanaz marad és a kínálat megkétszereződik. Avagy ezúttal az „arányosság törvénye“ véletlenül egybeesik a kínálat és kereslet annyira megvetett törvényével? A proudhoni helyes arányosság valóban olyan rugalmas, annyi variációt, kombinációt és permutációt enged meg, hogy egyszer igazán egybeeshet a kínálat és kereslet viszonyával.
Azt állítani, hogy „minden áru csereképes, ha ténylegesen nem is, de legalább jog szerint”, s ezt az állítást az arany és az ezüst szerepével indokolni, annyit jelent, mint e szerepet félreismerni. Arany és ezüst csak azért csereképesek jog szerint, mert ténylegesen azok; és azért azok ténylegesen, mert a termelés jelenlegi szervezetének szüksége van egy általános csereeszközre. A jog csak a tény hivatalos elismerése.
Láttuk, hogy a pénznek mint a konstituáltság állapotába átment érték alkalmazásának a példáját Proudhon úr csak azért választotta, hogy a kicserélhetőségről szóló egész tanítását becsempészhesse, azaz hogy igazolja, hogy minden, a termelési költségén felbecsült árunak el kell jutnia a pénz állapotába. Mindez szép és jó volna, de az a bökkenő, hogy éppen az arany és az ezüst mint pénz valamennyi áru közül az egyetlen, amelyet nem a termelési költségei határoznak meg; és ez olyannyira igaz, hogy a forgalomban papírral helyettesíthető. Ameddig a forgalom szükségletei és a kibocsátott pénz mennyisége között bizonyos arányt betartanak — akár papír, akár arany, platina vagy réz ez a pénz —, addig nem merülhet fel a kérdés, hogy betartanak-e valamilyen arányt a pénz belső értéke (termelési költsége) és a pénz névértéke között. Kétségtelen, hogy a nemzetközi kereskedelemben a pénzt, mint minden más árut, a munkaidő határozza meg. De az is igaz, hogy a nemzetközi kereskedelemben az arany és az ezüst csak mint termék csereeszköz, nem pedig mint pénz, azaz elveszti a „szilárdságnak és hitelességnek”, a „fejedelmi felszenteltségnek” azt a jellegét, amely Proudhon úr szerint specifikus jellegét alkotja. Ricardo ezt az igazságot olyan jól megértette, hogy bár egész rendszere a munkaidő által meghatározott értékre épül és bár kijelenti:
„Az aranynak és az ezüstnek, mint minden más árunak, csak azon munkamennyiség arányában van értéke, amely termeléséhez és piacra viteléhez szükséges”, mégis hozzáfűzi, hogy a pénz értékét nem az anyagában bennefoglalt munkaidő, hanem csupán a kínálat és kereslet törvénye határozza meg. „Jóllehet a papírpénznek nincs semmiféle belső értéke, mégis, ha mennyiségét korlátozzák, csereértéke ugyanakkora, mint a vele egyenlő címletű érme vagy érmékben felbecsült nemesfémrúd értéke. Éppen így ugyanennek az elvnek alapján, vagyis a pénz mennyiségének korlátozása által, egy lerontott értékű érme is foroghat olyan értékben, amellyel akkor rendelkezne, ha a törvény által előírt súlyú és finomságú volna, nem pedig a benne valóban foglalt fém- mennyiség értékében. Ennek megfelelően a brit érmeügy történetében azt látjuk, hogy pénzünk sohasem értéktelenedett el ugyanabban az arányban, amelyben lerontották; ennek az az oka, hogy soha nem szaporították belső értéke csökkenésének arányában.” (Ricardo, i.m. [206—207.old., XVII. fej.])
J. B. Say a következőket jegyzi meg Ricardo e tételével kapcsolatban:
„Ennek a példának, nézetem szerint, elegendőnek kellene lennie arra, hogy meggyőzze a szerzőt, hogy minden érték alapja nem az áru előállításához szükséges munkamennyiség, hanem az iránta érzett szükséglet, amelyet az áru ritkasága tart egyensúlyban.”24
Így lesz a pénz, amely Ricardo számára már nem munkaidővel meghatározott érték, és amelyet J. B. Say éppen azért vesz példának, hogy Ricardót meggyőzze, hogy a többi érték éppoly kevéssé határozható meg a munkaidővel — így lesz az a pénz, amelyet, ismétlem, J. B. Say egy kizárólag a kínálat és kereslet által meghatározott érték példájának tekint, Proudhon úr számára a par excellence példa a... munkaidő által konstituált érték alkalmazására.
S hogy befejezzük: ha a pénz nem munkaidő által „konstituált érték”, még annál is kevésbé lehet valamiféle közös vonása Proudhon úr helyes „arányosságával”. Az arany és az ezüst azért cserélhetők ki mindig, mert az a különleges funkciójuk, hogy általános csereeszközként szolgálnak, és semmi esetre semazért, mert a gazdagság összességével arányos mennyiségben vannak meg; illetve jobban mondva azért arányosak mindig, mert valamennyi áru közül egyedül szolgálnak pénzként, általános csereeszközként, bármekkora a mennyiségük a gazdagság összességéhez képest.
„A forgalomban levő pénz sohasem lehet olyan bőségben, hogy kelleténél több
legyen belőle; mert ha csökkentitek az értékét, ugyanolyan arányban
növelni fogjátok a mennyiségét, és értékének növelésével csökkenteni
fogjátok a mennyiségét." [Ricardo [11. köt. 205. old., XVII. fej.].)
„Micsoda bonyolult dolog ez a politikai gazdaságtan!” kiált fel Proudhon úr, [I. köt. 72. old.]
„Átkozott arany! kiált fel komikusán egy kommunista” (Proudhon úr
szájával). „Éppen úgy azt is lehetne mondani: Átkozott búza! átkozott
szőlőtő! átkozott juh! mert akárcsak az aranynak és az ezüstnek, minden
kereskedelmi értéknek el kell jutnia a maga pontos és szigorú meghatározásához.” [I. köt. 73. old.]
Az az eszme, hogy a juhot és a szőlőtőt el kell juttatni a pénz állapotába, nem újkeletű. Franciaországban XIV. Lajos századában merült fel. Ebben a korban, mikor a pénz kezdte mindenhatóságát érvényre juttatni, valamennyi más áru elértéktelenedéséről panaszkodtak, és sóvárogva várták azt a pillanatot, amikor „minden kereskedelmi érték” eljuthat a maga pontos és szigorú meghatározásához, vagyis a pénz állapotába. Íme mit találunk már Boisguillebert-nél, Franciaország egyik legrégibb közgazdászánál:
„Akkor a pénz, hála a számtalan versenytárs — a valódi értéküket ismét visszanyert áruk — e fellépésének, újra természetes határai közé fog szorulni.” [Economistes financiers du dix-huitième siècle, 422. old., Daire kiad.]
Láthatjuk: a burzsoázia első illúziói az utolsók is.
„Politikai gazdaságtani művekben a következő képtelen feltevést olvassuk: ha minden dolog ára megkétszereződnék [...] Mintha minden dolog ára nem a dolgok aránya volna, és mintha egy arányt, egy viszonyt, egy törvényt meg lehetne kétszerezni!” (Proudhon, I. köt. 81. old.)
A közgazdászok azért estek ebbe a tévedésbe, mert nem tudták alkalmazni az „arányosság törvényét” és a „konstituált értéket”.
Sajnos, magának Proudhon úrnak a művében is, az I. kötet 110. oldalán, megtaláljuk azt a képtelen feltevést, hogy „ha a bér általánosságban emelkedne, minden dolog ára emelkedne". Továbbá, ha találkozunk is politikai gazdaságtani művekben a kérdéses mondattal, ugyanott megtaláljuk ennek magyarázatát is.
„Ha azt mondják, hogy minden áru ára emelkedik vagy esik, akkor egyvalamely árut mindig kizárnak: ez a kizárt áru rendszerint a pénz vagy a munka.” (Encyclopaedia Metropolitana or Universal Dictionary of Knowledge, IV. köt., Political Economy című cikk, írta Senior, London 1836 [137. old.]. V. o. e kifejezést illetően J. St. Mill: Essays on Some Unsettled Questions of Political Economy, London 1844 [71. old.], és Toobe: A History of Prices etc., London 1838 [I. köt. 118. skk. old.].)
Térjünk rá most a „konstituált értéknek” és más arányosságoknak — amelyeknek egyetlen hibájuk, hogy kevéssé arányosak — második alkalmazására, és nézzük meg, hogy Proudhon úr ebben szerencsésebb-e, mint a juh pénzzé verésében.
„A közgazdászok egyik általánosan elfogadott alaptétele szerint minden munkának többletet kell eredményeznie. Ez a tétel számomra egyetemes és abszolút igazság: ez folyománya az arányosság törvényének, amelyet az egész közgazdaságtudomány összefoglalásának lehet tekinteni. De bocsánatot kérek a közgazdászoktól, annak az elvnek, hogy minden munkának többletet kell eredményeznie, az elméletükben nincsen értelme és semmivel sem bizonyítható.” (Proudhon [I. köt. 73. old.].)
Proudhon úr annak bizonyítására, hogy minden munkának többletet kell eredményeznie, megszemélyesíti a társadalmat, társadalomszemélyt csinál belőle, olyan társadalmat, mely korántsem személyek társadalma, mivel külön törvényei vannak, amelyeknek semmi közük a személyekhez, akikből a társadalom összetevődik, s megvan a maga „saját esze”, amely nem a közönséges ember józan esze, hanem olyan ész, amelyből hiányzik a közönséges józanság. Proudhon úr szemére veti a közgazdászoknak, hogy nem értették meg ennek a kollektív lénynek a személyiségét. Szívesen állítjuk szembe vele egy amerikai közgazdász következő kijelentését, amely a többi közgazdásznak éppen az ellenkezőjét veti szemére:
„A társadalomnak nevezett erkölcsi személyt (the moral entity), grammatikai lényt (the
grammatical being) olyan tulajdonságokkal ruházták fel, amelyek csak azoknak a képzeletében léteznek, akik a szóból dolgot csinálnak [...] Ez a politikai gazdaságtanban sok nehézségre és sajnálatos félreértésekre adott
alkalmat.” (Th. Cooper: Lectures on the Elements of Political Economy,
Columbia 1826.)25
„A munka többletének ez az elve” — folytatja Proudhon úr — „az egyénekre vonatkoztatva csak azért igaz, mert a társadalomból fakad, mely így
részesíti őket saját törvényei jótéteményében." [1. köt. 75. old.]
Vajon Proudhon úr csupán azt akarja ezzel mondani, hogy a társadalomban élő egyén termelése felülmúlja az elszigetelt egyén termelését? Talán a társult egyének termelésének erről a többletéről akar beszélni, szemben a nem társult egyének termelésével? Ha így áll a dolog, akkor száz közgazdászt idézhetnénk neki, akik ezt az egyszerű igazságot kimondották mindama titokzatosság nélkül, amelybe Proudhon úr burkolódzik. így pl. Sadler úr ezt mondja:
„A kombinált munka olyan eredményeket hoz létre, melyeket egyéni munkával sohasem lehetne elérni. Amilyen mértékben tehát az emberiség létszáma növekszik, olyan mértékben fogják az egyesült iparkodás termékei messze meghaladni azt a mennyiséget, amely a létszámnövekedés alapján végzett egyszerű összeadással kiszámítható [...] A gépi mesterségekben, valamint a tudományos munka területén egy ember ma egy nap alatt többet képes elvégezni, mint egy elszigetelt egyén egész életében. Az a matematikai alaptétel, amely szerint az egész egyenlő a részek összegével, a mi tárgyunkra alkalmazva nem igaz többé. Ami a munkát, az emberi létnek ezt a nagy alappillérét (the great pillar of human existence) illeti, elmondhatjuk, hogy a felhalmozott erőfeszítések terméke messze meghaladja mindazt, amit az egyéni és különálló erőfeszítések valaha is képesek volnának termelni.” (T. Sadler: The Law of Population, London 1830.)
Térjünk vissza Proudhon úrhoz. A munka többletének magyarázata szerinte a társadalomszemélyben keresendő. Ennek a személynek az életét olyan törvények szabályozzák, amelyek ellentétesek azokkal a törvényekkel, amelyek az embernek mint egyénnek tevékenységét meghatározzák; ezt „tényekkel” akarja bizonyítani.
„Egy új gazdasági eljárás felfedezése sohasem hozhat annyi hasznot a feltalálónak, mint amennyit a társadalomnak biztosít [...] Észrevették, hogy a vasútvállalatok nem annyira a vállalkozók, mint inkább az állam számára a gazdagság forrásai [...] Az áruszállítás átlagos ára fogatolt fuvarral tonnánként és kilométerenként raktártól raktárig 18 centime. Kiszámították, hogy ilyen ár esetén egy közönséges vasúti vállalkozás nem hozna 10% tiszta nyereséget, ami körülbelül megfelel egy fuvarozási vállalat nyereségének. De tegyük fel, hogy a vasúti szállítás gyorsasága a fogatolt fuvaréhoz úgy aránylik, mint 4:1, akkor, minthogy a társadalomban maga az idő is érték, a vasút a fogatolt fuvarral szemben egyenlő árak esetén 400% előnyt fog nyújtani. Ámde ez az óriási, a társadalom számára nagyon reális előny korántsem ugyanebben az arányban realizálódik a szállítmányozó javára, aki a társadalomnak 400%-os kedvezményt nyújt ugyan, de maga 10%-ot sem keres meg. Tételezzük fel valóban, hogy a dolgot még érzékelhetőbbé tegyük, hogy a vasút 25 centime-ban állapítja meg tarifáját, a fogatolt fuvar ellenben 18 marad, akkor a vasút valamennyi áruszállítását azonnal el fogja veszíteni. Feladó és átvevő, mindenki vissza fog térni az ócska málháskocsihoz, s ha kell akár a szekérhez. A mozdonyokat faképnél hagyják, a 400%-os társadalmi előnyt a 35%-os magánveszteség miatt feláldozzák. Ennek az okát könnyű belátni: az az előny, amely a vasút gyorsaságának következménye, tisztán társadalmi, s az egyén csak igen kis arányban részesedik benne (ne felejtsük el, hogy e pillanatban csak az áruszállításról van szó), a veszteség ellenben közvetlenül és személyesen érinti a fogyasztót. Az a társadalmi nyereség, amely 400-zal egyenlő, az egyén számára, ha a társadalom például csak egymillió emberből áll, négy tízezredet jelent, míg a fogyasztót érintő 33 %-os veszteség 33 milliós társadalmi deficitet tételezne fel.” (Proudhon [I. köt. 75., 76. old.].)
Az még megjárja, hogy Proudhon úr a négyszeres sebességet az eredeti sebesség 400%-ával fejezi ki; de ha a sebesség százalékát a profit százalékával veti egybe és két olyan arányt akar egymáshoz viszonyítani, amelyek ugyan külön-külön százalékosan mérhetők, de egymással ennek ellenére összemérhetetlenek, akkor ez azt jelenti, hogy a százalékokat viszonyítja egymáshoz, mit sem törődve azzal, hogy mire is vonatkoznak.
A százalékok mindig százalékok maradnak. 10% és 400% összemérhetők, úgy viszonyulnak egymáshoz, mint 10:400. Ezért úgy következtet Proudhon úr, hogy 10%-os profit 40-szerte kevesebbet ér, mint egy négyszeres sebesség. A látszat megmentése kedvéért azt mondja, hogy a társadalom számára az idő érték (time is money). Ez a tévedés onnan származik, hogy homályosan emlékszik arra, hogy az érték és a munkaidő között fennáll valamilyen viszony, s mi sem sürgősebb számára, mint hogy a munkaidőt azonosítsa a szállítási idővel, azaz Proudhon úr azt a néhány mozdonyfűtőt, vonatkísérőt és társaikat, akiknek a munkaideje nem más, mint a szállítási idő, az egész társadalommal azonosítja. Ilymódon a sebesség egyszerre tőkévé válik, és ebben az esetben teljesen jogosan mondhatja: „A 400%-os nyereséget feláldozzák a 35%-os veszteség miatt.” Miután ezt a különös tételt mint matematikus felállította, mint közgazdász megmagyarázza nekünk.
„Az a társadalmi nyereség, amely 400-zal egyenlő, az egyén számára, ha a társadalom például csak egymillió emberből áll, négy tízezredet jelent.”
Rendben van; de nem 400-ról van szó, hanem 400%-ról, és egy 400%-os nyereség az egyén számára 400%-ot jelent, sem többet, sem kevesebbet. Akármekkora is a tőke, az osztalékok mindig 400%-nak fognak megfelelni. Mit tesz Proudhon úr? A százalékot tőkének veszi, és mintha csak attól félne, hogy zavarossága még nem eléggé nyilvánvaló, nem eléggé „érzékelhető”, így folytatja:
„A fogyasztót érintő 33%-os veszteség 33 milliós társadalmi deficitet tételezne fel.”
A fogyasztó 33 %-os vesztesége 33%-os veszteség marad egymillió fogyasztó számára is. Hogyan mondhatja tehát Proudhon úr ily magabiztosan, hogy 33%-os veszteség esetén a társadalmi deficit 33 millióra rúgna, mikor sem a társadalmi tőkét, de még egyetlen egy érdekelt személy tőkéjét sem ismeri? Így hát Proudhon úr nem elégedett meg azzal, hogy összekeverte a tőkét és a százalékokat; hanem még önmagát is felülmúlja, azonosítván a vállalkozásba fektetett tőkét az érdekeltek számával.
„Tételezzünk fel valóban, hogy a dolgot még érzékelhetőbbé tegyük”, egy meghatározott tőkét. Egy 400%-os társadalmi profit, egymillió részvevőre elosztva, akik közül mindegyik 1 frankkal van érdekelve, fejenként 4 frank nyereséget ad, és nem 0,0004 frankot, mint Proudhon úr állítja. Éppen úgy minden részvevő 33%-os vesztesége 330 000 frank társadalmi deficitet jelent és nem 33 milliót (100:33 = 1 000 000:330 000).
Proudhon úr figyelmét annyira leköti társadalomszemély-elmélete, hogy elfelejti a százzal való osztást elvégezni. A veszteség tehát 330 000 frank, viszont a fejenkénti 4 frankos profit a társadalom számára 4 millió frank profit. így a társadalomnak 3 670 000 frank tiszta profitja marad. Ez a pontos számítás annak, amit Proudhon úr bizonyítani akart, éppen az ellenkezőjét bizonyítja, azt, hogy a társadalom nyeresége és vesztesége korántsem áll fordított arányban az egyének nyereségével és veszteségével.
Miután ezeket az egyszerű, merőben számítási hibákat kijavítottuk, nézzük meg kissé, milyen következményekhez kellene eljutnunk, ha — számítási hibák nélkül — el akarnánk fogadni, hogy a vasútnál fennáll a sebességnek és a tőkének az a viszonya, melyet Proudhon úr tulajdonít neki. Tegyük fel, hogy egy négyszer gyorsabb szállítás négyszer annyiba kerül, akkor ez a szállítás nem hozna kevesebb profitot, mint a négyszerte lassúbb és negyedannyi költségbe kerülő fogatolt fuvar. Ha tehát a fogatolt fuvar 18 centime-ba kerül, akkor a vasút 72 centime-ot kérhetne. „Matematikai pontossággal” ez volna Proudhon úr feltevéseinek következménye — persze megintcsak számítási hibái nélkül. De íme, Proudhon úr egészen váratlanul azt mondja nekünk, hogy ha a vasút 72 centime helyett akár csak 25-öt is kérne, azonnal elvesztené valamennyi áruszállítmányát. Kétségtelen, vissza kell térni az ócska málháskocsihoz vagy éppen a szekérhez. Ha azonban szabad Proudhon úrnak tanácsot adnunk, akkor csupán arra szeretnénk figyelmeztetni, hogy a „Programme de l’association progressive"-ban ne felejtsen el százzal osztani. De sajnos, aligha remélhetjük, hogy tanácsunk meghallgatásra talál, mert Proudhon úr annyira el van ragadtatva az „progresszív társulásának” megfelelő „progresszív” számítási módtól, hogy hatalmas pátosszal így kiált fel:
„Már a II. fejezetben, az érték antinómiájának megoldása által kimutattam, hogy minden hasznos felfedezés összehasonlíthatatlanul kisebb előnyt biztosít a feltaláló számára — bármit is csinál —, mint a társadalom számára; ennek bebizonyítását teljes matematikai pontossággal végeztem el!”
Térjünk vissza a társadalomszemély fikciójához, amelynek semmi más célja nem volt, mint hogy bebizonyítsa a következő egyszerű igazságot: egy új találmány, amely ugyanolyan munkamennyiséggel nagyobb mennyiségű áru termelését teszi lehetővé, csökkenti a termék kereskedelmi értékét. A társadalom tehát profitra tesz szert, de nem azzal, hogy több csereértékre tesz szert, hanem azzal, hogy több árura tesz szert ugyanazért az értékért. Ami a feltalálót illeti, az profitja a konkurencia hatására fokozatosan a profitok általános színvonalára süllyed. Bebizonyította-e Proudhon úr, mint ahogy akarta, ezt a tételt? Nem. Ez azonban nem gátolja meg abban, hogy szemére ne vesse a közgazdászoknak, hogy elmulasztották ennek kimutatását. Hogy bebizonyítsuk neki ennek az ellenkezőjét, csupán Ricardót és Lauderdale-t idézzük; Ricardót, annak az iskolának a fejét, amely az értéket a munkaidő által határozza meg, Lauderdale-t, egyik legszenvedélyesebb védelmezőjét a kínálat és kereslet által való értékmeghatározásnak. Mindketten kifejtették ugyanezt a tételt.
„A termelés állandóan fokozódó megkönnyítésével állandóan csökkentjük egyes korábban termelt javak értékét, jóllehet ugyanezzel az eszközzel nemcsak a nemzeti vagyont növeljük, hanem a jövőbeli termelési képességünket is [...] Mihelyt gépek segítségével, illetve természettudományi ismereteink révén a természeti erőket olyan munka elvégzésére kényszerítjük, amelyet eddig az ember végzett, ennek megfelelően esni fog e munka csereértéke. Ha tíz ember forgatott egy gabonamalmot, és felfedezik, hogy a szél vagy a víz segítségével e tíz ember munkáját meg lehet takarítani, akkor a lisztnek, amely részben a malom által végzett munkának a terméke, értéke azonnal csökkenni fog a megtakarított munka mennyiségének arányában; a társadalom pedig gazdagabbá válik ama javakkal, melyeket e tíz ember munkája termelni képes, mivel az eltartásukra szánt alap a legkisebb mértékben sem csökkent." [Ricardo [II. köt. 59. old,; XX. fej.].)
Lauderdale pedig a következőket mondja:
„Minden esetben, amikor tőkét profit termelésére alkalmaznak, ez a profit mindig vagy abból ered, hogy a tőke pótolja a munkának egy olyan részét, amelyet máskülönben emberkézzel kellene elvégezni, vagy abból, hogy elvégzi a munkának egy olyan részét, amely meghaladja az ember személyes teljesítőképességét. Az a kis profit, amelyre a gépi berendezés tulajdonosai általában szert tesznek annak a munkának béréhez hasonlítva, amelyet a gép pótol, talán kétséget támaszt e nézet helyessége felől. Egyes tűzoltófecskendők pl. több vizet mernek ki egy szénbányából egy nap alatt, mint amennyit háromszáz ember a vállán ki tudna hordani, még vödörlánc segítségével is; és a tűzoltófecskendő kétségtelenül sokkal kisebb költséggel végzi el munkájukat [...] Ez az eset valójában minden gépi berendezéssel. Az előzőleg emberkézzel végzett munkát a gépeknek olcsóbban kell elvégezniök, mint ahogy azt emberkéz tehetné [...] Ha ilyen előjogot adnak egy gép feltalálójának, amely egy ember munkájával elvégzi a korábban négy embert igénybe vevő munkamennyiséget; akkor, minthogy a kizárólagos előjog birtoklása minden konkurenciát megakadályoz, kivéve azt, amely a négy munkás munkájából fakad, ezért világos, hogy mindaddig, amíg a szabadalom tart, e munkások bére lesz a szabadalmas által felszámítható ár mértéke; azaz, hogy biztosítsa magának a foglalkoztatottságot, valamivel kevesebbet fog felszámítani, mint a gépe által pótolt munkának a bére. Mihelyt azonban a szabadalom lejár, más, ugyanolyan természetű gépeket fognak beállítani a konkurenciába; s akkor az általa felszámítható árat ugyanazon elv szerint kell szabályozni, mint minden mást, a gépek bőségétől függően [...] Az [...] alkalmazott tőke profitját, jóllehet az munka pótlásából fakad, nem az általa pótolt munkának az értéke szabályozza, hanem, mint minden más esetben, a tőketulajdonosok közötti konkurrencia; s aszerint nagy vagy kicsi, hogy mekkora a feladat elvégzésére kínálkozó tőke mennyisége és az iránta való kereslet." [119., 123., 124., 125., 134. old.; III. fej.]
Végeredményben tehát, ha a profit nagyobb, mint más iparokban, lesznek tőkék, amelyek az új iparra vetik magukat mindaddig, amíg a nyereség aránya le nem száll az általános színvonalra.
Láttuk az imént, hogy a vasút példája nemigen volt alkalmas arra, hogy némi fényt derítsen a társadalomszemély fikciójára. Mindazonáltal Proudhon úr nagy bátran így folytatja:
„Ezeknek a pontoknak a tisztázása után mi sem könnyebb, mint megmagyarázni, hogy miért kell a munkának minden termelő számára többletet eredményeznie.” [I. köt. 77. old.]
Ami most következik, az a klasszikus ókor körébe tartozik. Költői elbeszélés ez, melynek célja, hogy az olvasót felüdítse ama fáradalmak után, amelyeket neki a megelőző matematikai bizonyítások pontossága kétségtelenül okozott. Proudhon úr társadalomszemélyének a Prométheusz nevet adja és magasztos tetteit a következő szavakkal dicsőíti:
„Kezdetben Prométheusz a természet öléből egy örömmel teljes tétlen életre ébred stb.stb. Prométheusz munkához lát, és az első naptól, a második teremtés első napjától kezdve Prométheusz terméke, azaz vagyona, jóléte, tízzel egyenlő. A második napon Prométheusz megosztja munkáját, és terméke százzal lesz egyenlő. A harmadik és minden egyes következő napon Prométheusz gépeket talál fel, a testekben új hasznos tulajdonságokat, a természetben új erőket fedez fel [...] Iparkodásának minden egyes lépésével emelkedik termékeinek száma, ami boldogságának fokozódását hirdeti neki. És mivel végül is számára a fogyasztás termelést jelent, világos, hogy a fogyasztás minden napja, mert csak a megelőző nap termékét viszi el, terméktöbbletet hagy a következő napra." [I. köt. 77—78. old.]
Proudhon úrnak ez a Prométheusza furcsa figura, aki éppoly gyenge a logikában, mint a politikai gazdaságtanban. Amíg csak arra oktat minket, hogy a munkamegosztás, a gépek alkalmazása, a természet erőinek és a tudomány hatalmának kiaknázása megsokszorozza az emberek termelőerejét és többletet nyújt ahhoz képest, amit az elszigetelt munka termel, addig ennek az új Prométheusznak csak az a balszerencséje, hogy túl későn jött. De mihelyt Prométheusz termelésről és fogyasztásról kezd beszélni, valóban nevetségessé válik. Fogyasztani annyit jelent számára, mint termelni; a következő napon azt fogyasztja, amit az előző napon termelt; ilyen módon egy nappal mindig előnyben van; ez az egynapi előny az „munka-többlete”. Ha azonban a következő napon elfogyasztja azt, amit az előző napon termelt, akkor nyilván az első napon, amelynek nem volt előző napja, két napra valót kellett dolgoznia, hogy azután egynapi előnye legyen. Hogyan érte el Prométheusz az első napon ezt a többletet, holott akkor még sem munkamegosztás nem volt, sem gépek, s a tűzön kívül még más természeti erőt sem ismertek? A kérdés tehát azzal, hogy „a második teremtés első napjáig" visszatolták, egy lépéssel sem haladt előre. A dolgok magyarázatának ez a módja egyidejűleg hajlik a görög és a héber felé: misztikus és ugyanakkor allegorikus, s tökéletesen feljogosítja Proudhon urat erre a kijelentésre:
„Azt az elvet, hogy minden munkának többletet kell eredményeznie, elméletileg is, tényekkel is bebizonyítottam." [I. köt. 79. old.]
A tények: a hírhedt progresszív számítási mód; az elmélet: Prométheusz mítosza.
„De" — folytatjaProudhon úr — „ez az elv, mely olyan szilárd, mint egy mennyiségtani tétel, még korántsem valósult meg mindenki számára. Noha a kollektív iparkodás haladásával minden egyéni munkanap egyre nagyobb és nagyobb termékre tesz szert, s noha ennek szükségszerű következményeképpen a dolgozónak ugyanazon bér esetén napról napra gazdagabbá kellene lennie, mégis vannak a társadalomban olyan rendek, amelyek hasznot húznak, és mások, amelyek tönkremennek." [I. köt. 79—80. old.]
1770-ben Nagy-Britannia Egyesült Királyságának népessége 15 millió, a termelő népesség 3 millió volt. A technikai termelőerők teljesítőképessége kb. további 12 milliónyi embernek felelt meg; tehát összesen 15 milliónyi volt a termelőerő. Eszerint a termelő teljesítőképesség úgy aránylóit a népességhez, mint 1:1, és a technikai teljesítőképesség a kézi munka teljesítőképességéhez, mint 4:1.
1840-ben a népesség nem haladta meg a 30 milliót, a termelő népesség 6 millió volt, míg a technikai teljesítőképesség 650 millióra emelkedett, azaz úgy aránylóit az egész népességhez, mint 21:1, és a kézi munka teljesítőképességéhez, mint 108:1.
Az angol társadalomban tehát a munkanap 70 év alatt 2700 százalékos termelékenységtöbbletet nyert, azaz 1840-ben huszonhétszer annyit termelt, mint 1770-ben. Proudhon úr szerint a kérdést a következőképpen kellene felvetnünk: Miért nem volt az angol munkás 1840-ben huszonhétszer gazdagabb, mint 1770-ben? Hogy ilyen kérdést felvessünk, természetesen fel kellene tételeznünk, hogy az angolok ezt a gazdagságot megtermelhették volna azok nélkül a történelmi feltételek nélkül, amelyek között termelték, mint például: magántőkefelhalmozás, modern munkamegosztás, gépi üzem, anarchikus konkurencia, bérmunkarendszer, egyszóval mindaz, ami az osztályellentéten alapul. Márpedig éppen ezek voltak a termelőerők és a munka többlete kifejlődésének létfeltételei. Vagyis ahhoz, hogy a termelőerőknek ezt a fejlődését és a munkának ezt a többletét elérjék, szükséges volt, hogy legyenek osztályok, amelyek hasznot húznak és mások, amelyek tönkremennek.
Mi tehát végeredményben ez a Proudhon úr által feltámasztott Prométheusz? A társadalom, az osztályellentéten alapuló társadalmi viszonyok. Ezek a viszonyok nem egyén és egyén közötti viszonyok, hanem a munkás és a tőkés, a bérlő és a földtulajdonos közötti viszony stb. Töröljétek el ezeket a viszonyokat és az egész társadalmat megsemmisítettétek; a ti Prométheusztok akkor már csak kar és láb nélküli, azaz automatikus üzem nélküli és munkamegosztás nélküli fantom, akinek végül is mindene hiányzik, amit eredetileg adtatok neki, hogy a munka e többletének elérésére képessé tegyétek.
Ha tehát az elméletben elegendő volna az, hogy a munka többletének képletét — mint Proudhon úr teszi — az egyenlőség értelmében interpretáljuk, tekintet nélkül a jelenlegi termelési feltételekre, akkor a gyakorlatban elegendő lenne az, hogy minden jelenleg megszerzett vagyont a munkások között egyenlően felosszunk, anélkül, hogy bármit is változtatnánk a jelenlegi termelési feltételeken. Ez a felosztás persze nem biztosítana valami nagyfokú jólétet az egyes részesedőknek.
Proudhon úr azonban nem annyira pesszimista, mint gondolhatnánk. Minthogy szerinte mindent az arányosság dönt el, tehát okvetlenül a készen adott Prométheuszban, azaz a jelen társadalomban kell látnia kedvenc eszméje megvalósításának kezdetét.
„De ugyanakkor mindenütt a gazdagság növekedése, azaz az értékek arányossága az uralkodó törvény; és ha a közgazdászok a szociális párt panaszaival szemben a közvagyon fokozódó növekedésére és még a legszerencsétlenebb osztályok helyzetében is beállott javulásra hivatkoznak, akkor ezzel, anélkül, hogy sejtenék, olyan igazságot proklamálnak, amely saját elméletük elítélése.” [I. köt. 80. old.]
Mi is valójában ez a kollektív gazdagság, ez a közvagyon? A burzsoázia gazdagsága, de nem minden egyes burzsoáé külön-külön. Nos jó; a közgazdászok csak azt mutatták ki, hogy a fennálló termelési viszonyok között hogyan fejlődött a burzsoázia gazdagsága és hogyan kell tovább növekednie. Ami a dolgozó osztályokat illeti, az még nagyon vitatott kérdés, hogy javult-e helyzetük az úgynevezett közgazdagság növekedése folytán. Amikor a közgazdászok optimizmusuknak az alátámasztására az angol pamutiparban foglalkoztatott munkások példájára hivatkoznak, akkor csak azt nézik, hogy milyen ezeknek a munkásoknak a helyzete a kereskedelem fellendülésének ritka pillanataiban. A fellendülés e pillanatai úgy viszonylanak a válság és a pangás időszakaihoz, mint 3:10, ez a „helyes arányosság” köztük. De az is lehet, hogy a közgazdászok, a javulásról szólva, azokról a munkásmilliókról akartak beszélni, akiknek Kelet-Indiá- ban el kellett pusztulniuk azért, hogy Angliában az ugyanazon iparban foglalkoztatott 1½ millió munkásnak tíz évből három évre fellendülést biztosítsanak.
Ami a közgazdagság növekedésében való időleges részesedést illeti, az egészen más valami. Az időleges részesedés ténye magyarázatot talál a közgazdászok elméletében, és semmi esetre sem „elítélése" ennek az elméletnek, mint Proudhon úr mondja, hanem megerősítése. Ha volna valami elítélendő, az egészen biztosan Proudhon úr rendszere volna, aki a munkást, mint kimutattuk, a gazdagságok növekedése ellenére a bérminimumra korlátozná. Mert csakis a munkabérnek a minimumra való korlátozásával tudná alkalmazni az értékek helyes arányosságát, a — munkaidő által — „konstituált értéket”. Hiszen éppen azért, mert a munkabér a konkurencia következtében hol a munkás megélhetéséhez szükséges létfenntartási eszközök ára fölött, hol alatta ingadozik, részesedhet a munkás, ha mégoly kis mértékben is, a kollektív gazdagság fejlődésében, de éppen úgy belepusztulhat a nyomorúságba. S ez a közgazdászok egész elmélete, akiknek e tekintetben nincsenek illúzióik.
E hosszas elkalandozások után, megtárgyalván a vasútnak, Prométheusznak és a „konstituált érték alapján" rekonstituálandó új társadalomnak a kérdését, Proudhon úr összeszedi magát; meghatottság tölti el és atyai hangon felkiált
„Kérve-kérem a közgazdászokat, hogy egy pillanatra nézzenek lelkűk mélyére, minden zavaró előítélettől mentesen és tekintet nélkül a hivatalokra, amelyeket betöltenek vagy elérni kívánnak, az érdekekre, amelyeket szolgálnak, a szavazatokra, amelyeket elnyerni szeretnének, a kitüntetésekre, amelyekben hiúságuk tetszeleg — tegyék fel a kérdést maguknak és feleljenek rá: vajon az az elv, hogy minden munkának egy többletet kell eredményeznie, mindmáig az előzményeknek és következményeknek azzal a láncolatával tárult-e fel előttük, ahogyan azt mi felfedtük." [I. köt. 80. old.]
1
— Megfordítva [szerk.]
2 A Holland Kelet-Indiai Társaság az Angliával való konkurenciaharcban a Szunda- és
Molukka-szigeteken az árak fenntartása végett szétdúlt ültetvényeket és nagy tömegben
égetett el értékes gyarmatárukat, különösen fűszereket.
3 Restauráció: a Bourbon-ház visszaállításának időszaka (1814—1830). [Itt a francia, nem az angol értelemben használva.]
4
(1885) Ricardo, mint ismeretes, az áru értékét az „eléréséhez szükséges munkamennyiséggel” határozza meg. Az a csereforma azonban, amely az árutermelésen alapuló valamennyi
termelési módban, tehát a tőkés termelési módban is uralkodik, magával hozza, hogy ezt az
értéket nem közvetlenül munkamennyiséggel fejezik ki, hanem valarmely más áru mennyiségével. Egy árunak valamely más áru (pénz vagy nem-pénz) mennyiségében kifejezett
értékét nevezi Ricardo az áru viszonylagos értékének. — Engels jegyzete.
5
(1885) Azt a tételt, hogy a munkaerő „természetes” azaz normális ára egybeesik a bérminimummal, vagyis a munkás életéhez és fajának fenntartásához feltétlenül szükséges létfenntartási eszközök egyenértékével — ezt a tételt először én állítottam fel „A nemzetgazdaságtan bírálatának vázlata” (Deutsch-Französische Jahrbücher, Párizs 1844)6 és
„A munkásosztály helyzete Angliában”7 című munkáimban. Ahogy itt látható, Marx ezt a
tételt annak idején elfogadta. Kettőnktől vette át Lassalle. Jóllehet a munkabérnek valóban
az az állandó tendenciája, hogy a minimumhoz közeledjék, a fenti tétel mégis hibás. Az a
tény, hogy a munkaerőt rendszerint és átlagban értékén alul fizetik meg, nem változtathatja
meg értékét. Marx a „Tőké”-ben egyrészt helyesbítette a fenti tételt („A munkaerő vétele
és eladása” c. pont), másrészt kifejtette azokat a körülményeket is (XXIII. fej., „A tőkés
felhalmozás általános törvénye”), amelyek a tőkés termelésnek lehetővé teszik, hogy a munkaerő árát egyre inkább értéke alá szorítsa. — Engels jegyzete.
6 Engels: „A nemzetgazdaságtan bírálatának vázlata”
7 Engels: „A munkásosztály helyzete Angliában”
8
Valószínűleg Thomas Cooper. [szerk.]
9
— a dolgok igazi elnevezését [szerk.]
10
Az Utyina-féle példányban és az 1896-os francia kiadásban: munka után beszúrva:
a munkaerő [szerk.]
11
— Az élet kedvéért elveszteni azt, ami az élet értelme!12
12 Juvenalis: „Satirae”, VIII. 84. sor.
13 A későbbi kiadásokban: „hasznosságának” helyeit: „társadalmi hasznosságának”
[szerk.]
14
Az Utyina-féle példányban: amely után: az egyéni cserére alapozott társadalmakban
[szerk.]
15
— Trója csak volt.16 [szerk.]
16
V. ö. Vergilius: „Aeneis”, II. könyv 325. sor (és Euripidész: „Tróadesz”, 581. sor).
17
A bibliográfiai utalás pontatlanságát Engels az 1892-es német kiadásban részben kiigazította (v. ö. még 55. jegyz.): Hopkinst Hodgskinra javította (v. ö. Előszó, 562. old.).
A szóba jöhető könyvek adatai: Th. Hopkins: „Economical Enquiries”, London 1822;
Th. Hodgskin: „Popular Political Economy”, London 1827: a zavar nyilvánvalóan e
művek összekeveréséből származott. Marx egykorú jegyzetfüzetének könyvfelsorolásában Hodgskin könyve szerepel.
Engels az 1892-es német kiadásban Thompson könyvének megjelenési évszámát kiigazította 1824-re. Thompson szóba jöhető könyveinek adatai: „An Inquiry into the Principles of the Distribution of Wealth”, London 1824; „Labour Rewarded”, London
1827.
18
A tízórás törvényt (Ten Hours' Bill), amely a fiatalok és nők munkanapját tíz órára
korlátozta, több mint fél évszázadig folyó harc után 1847. jún. 8-án fogadta el, bizonyos
megszorításokkal, a parlament. A törvényt a gyárosok tetemes része kijátszotta.
19
Mint minden más elméletnek, Bray úr elméletének is akadtak a látszat által megtévesztett hívei. Londonban, Sheffieldben, Leedsben és Anglia sok más városában equitable-
labour-exchange-bazaarokat [igazságos munkacsere-áruházakat] alapítottak.20 Ezek az áruházak, tekintélyes tőkék felemésztése után, egytől egyig botrányosan megbuktak. Ez örökre
elvette az emberek kedvét az ilyesmitől: intelem Proudhon úr számára! — Marx jegyzete.
(1885) (Ismeretes, hogy Proudhon nem szívlelte meg ezt az intelmet. 1849-ben maga is
megpróbálkozott egy új cserebankkal Párizsban. De az meghiúsult, még mielőtt komolyan
működni kezdett; összeomlását a Proudhon ellen indított bírósági eljárásnak kellett ellepleznie.) — Engels kiegészítése.
20
Az első cserebankot 1830-ban alapították Londonban, R. Owen részvételével. 1832-ben
— szintén R. Owen részvételével — Anglia több városában alapítottak úgynevezett
National Equitable Labour-Exchange-Bazaarokat (Nemzeti igazságos munkacsere-áruházakat). Forgalmi eszközeik munkautalványok voltak (az úgynevezett munkapénz),
amelyek igazolták a szolgáltatott áru előállításához szükséges munkaidőt, és amelyekért
megfelelő mennyiségű más árut lehetett kapni. Ez az utópikus kísérlet, pénznélküli árucsere tőkés viszonyok között, szükségképpen hamarosan megbukott. — 1849 elején
Proudhon St. Denis-ben megnyitott egy úgynevezett népbankot. Ezt az angol cserebankokhoz hasonló elvek szerint szervezték meg, azonfelül kamatmentes hitel nyújtása
volt a feladata; célja a burzsoázia és a proletariátus Proudhon prédikálta összeműködésének elősegítése lett volna. Proudhon letartóztatása és az ellene indított bírói eljárás a
népbank tevékenységének gyorsan véget vetett.
21
V. ö. Smith: „Wealth of Nations”, I. könyv II. fej.
22
Voltaire: „Histoire du Parlement de Paris”; 60. fej.: „Finances et system de Las
[Law] pendant la régence” (Pénzügyek és Law-rendszer a régensség idején); „Oeuvre
complètes”, Gotha 1785, XXVI. köt. 279. old.
23
Tours-i livre (livre tournois) a franciaországi Tours-ban vert pénz; súlya a Párizsban
vert livre súlyának 4/5-e.
24
Ricardo: „Principes de l’économie politique”, Constancio kiad.,4L köt. 206—207.
old.; Say jegyzete.
25
Cooper könyvét Marx a London 1831-es kiadásban használta; a 331. oldali
idézetet tartalmazó fejezet Cooper könyvének 1826-os kiadásában még nincs meg, az
1831-es kiadásban a 363—364. oldalon van; mindkét idézet megtalálható Marx
kivonatfüzetében (Manchester 1845), amely az 1831-es kiadást tünteti fel forrásként.
(Az idézet ellenőrzése a Columbia 1829-es kiadás alapján történt.)
Következő rész: Második fejezet — A politikai gazdaságtan metafizikája