„Fontoljuk meg [...] mennyi pozitív ismeret kell ahhoz, hogy munkánk természetfilozófiai szakaszát összes tudományos előfeltételeivel ellássuk. E szakasznak mindenekelőtt a matematika valamennyi lényeges vívmánya, azután a mechanika, fizika, kémia körébe vágó egzakt tudásnak a fő megállapításai, valamint egyáltalában a fiziológia, állattan és hasonló kutatási területek természettudományi eredményei szolgálnak alapul.”

Ily magabízón és határozottan nyilatkozik Dühring úr — Dühring úr matematikai és természettudományi tudományosságáról. Nem látszik meg magán az ösztövér szakaszon, s még kevésbé a még szegényesebb eredményein, hogy a pozitív ismeretnek mekkora gyökeressége búvik meg mögötte. Mindenesetre ahhoz, hogy valaki a fizikáról és a kémiáról szóló dühringi orákulumokat összehozza, a fizikából nem kell többet tudnia, mint a hő mechanikai egyenértékét kifejező egyenletet, a kémiából pedig csak azt, hogy az összes testek elemekre és elemek összetételeire oszlanak. Aki ezenfelül, mint Dühring úr a 131. oldalon, még „nehézkedő atomokról” is tud beszélni, ezzel csak azt bizonyítja be, hogy atom és molekula különbsége tekintetében teljesen „homályban” van. Atomok tudvalevőleg nem a nehézkedés vagy más mechanikai vagy fizikai mozgásformák számára léteznek, hanem csak a kémiai akció számára. És ha éppenséggel a szerves természetről szóló fejezetet olvassuk, akkor az üres, magának ellentmondó, a döntő ponton orákulumian értelmetlen összevissza-beszélés és a végeredmény abszolút semmissége láttán már eleve nem zárkózhatunk el azon nézet elől, hogy Dühring úr olyan dolgokról beszél itt, amelyekről édeskeveset tud. E nézet bizonyossággá válik, amikor Dühring úr ama javaslatához érkezünk, hogy a szerves lényről szóló tanban (a biológiában) ezután kompozíciót mondjunk fejlődés helyett. Aki ilyesmit tud javasolni, azt bizonyítja, hogy a szerves testek képződéséről a legcsekélyebb sejtelme sincsen.

Minden szerves test, a legalsóbbak kivételével, sejtekből áll, kicsi, csak erős nagyítással látható fehérjecsomócskákból, amelyeknek belsejében sejtmag van. A sejt rendszerint külső burkot is fejleszt maga körül, s tartalma ilyenkor többé-kevésbé folyékony. A legalsóbb sejt-testek egy sejtből állnak; a szerves lények óriási többsége soksejtű, összetartozó komplexusa sok sejtnek, amelyek alacsonyabb szervezeteknél még egyfajtájúak, magasabbaknál pedig mindinkább különböző formákra, csoportosulásokra és tevékenységekre tesznek szert. Az emberi testben például a csontok, izmok, idegek, inak, szalagok, porcok, bőr, egyszóval az összes szövetek sejtekből vannak összetéve, vagy legalábbis sejtekből keletkeztek. De az amőbától kezdve, amely egy egyszerű, az idő legnagyobb részében buroknélküli fehérjecsomócska sejtmaggal a belsejében, egészen az emberig, és a legkisebb egysejtű desmidiaceumoktól kezdve a legmagasabb fejlettségű növényig minden szerves sejtképződménynél közös az a mód, ahogy a sejtek szaporodnak: osztódás útján. A sejtmag először a közepén befűződik, a befűződés, amely a mag két karéját egymástól elválasztja, egyre erősebb lesz, végül a két karéj elválik és két sejtmagot alkot. Ugyanez a folyamat megy végbe magán a sejten is, a két mag mindegyike központjává lesz a sejtanyag egy-egy összegyülemlésének, mely a másikkal egyre szűkebbé váló befűződésen át függ össze, míg végül a kettő elválik és önálló sejtként él tovább. Ilyen ismételt sejtoszlás útján fejlődik ki az állati pete hólyagcsírájából — a megtermékenyítés bekövetkezte után — lassanként az egész, kész állat és éppígy megy végbe a felnőtt állatnál az elhasznált szövetek pótlása. Az ilyen folyamatot kompozíciónak, fejlődésként való megjelölését pedig „merő imaginációnak” nevezni bizonyára csak olyasvalaki képes, aki — bármily nehéz is manapság ezt feltételezni — e folyamatról egyáltalán semmit nem tud; hiszen itt éppen csakis, mégpedig betű szerinti értelemben véve fejlődés megy végbe, kompozíciónak viszont nyoma sincs!

Arról, hogy mit ért Dühring úr általános értelemben életen, alább lesz még egy s más mondandónk. Különösebb értelemben életen a következőt képzeli el:

„A szervetlen világ is önmagukat végbevivő mozdulások rendszere; de csak ahol megkezdődik a tulajdonképpeni tagozódás és az anyagkeringés közvetítése külön csatornákon át, egy belső pontból kiindulva és egy kisebb képződményre átvihető csíraszkéma szerint, — csak ott kezdhetünk beszélni szorosabb és szigorúbb értelemben vett tulajdonképpeni életről.”

Ez a mondat szorosabb és szigorúbb értelemben az értelmetlenség önmagukat végbevivő mozdulásainak (bármik legyenek is ezek) rendszere, még a gyámoltalanul zavaros grammatikától eltekintve is. Ha az élet csak ott veszi kezdetét, ahol a tulajdonképpeni tagozódás megkezdődik, akkor az egész haeckeli protiszta-világot és talán még jóval többet holtnak kell nyilvánítanunk, aszerint, hogy hogyan értelmezzük a tagozódás fogalmát. Ha az élet csak ott kezdődik, ahol ez a tagozódás egy kisebb csíraszkéma révén átvihető, akkor legalábbis fel egészen az egysejtűekig, és ezeket is beleszámítva, egyetlen szervezet sem élő. Ha az élet ismertetőjegye az, hogy az anyagkeringés közvetítése külön csatornákon át történik, akkor a fentieken kívül még az űrbèlűek egész főosztályát, legfeljebb a medúzák kivételével, tehát az összes polipokat és más növényállatokat¹ törölnünk kell az élőlények sorából. Ha azonban az élet lényeges ismertetőjegyének éppenséggel az számít, hogy az anyagkeringés külön csatornákon át egy belső pontból kiindulva történik, akkor mindazokat az állatokat holtnak kell nyilvánítanunk, amelyeknek nincs szívük, vagy amelyeknek több szívük van. Ezek közé tartoznak az imént említetteken kívül még az összes férgek, tengeri csillagok, gyűrűsférgek (annuloidumok és annulosumok, Huxley osztályozása²), a héjas állatok (rákok) egy része és végül még egy gerinces állat is, a lándzsahal (amphioxus). Mindezeken felül az összes növények.

Amikor tehát Dühring úr arra vállalkozik, hogy a szorosabb és szigorúbb értelemben vett tulajdonképpeni életet jellemezze, az életnek négy, egymásnak teljesen ellentmondó ismertetőjegyét adja meg, amelyek közül az egyik nemcsak az egész növényvilágot, hanem az állatvilágnak is körülbelül a felét örök halálra kárhoztatja. Csakugyan, senki sem mondhatja, hogy felültetett bennünket, amikor „alapjukban sajátságos eredményeket és szemléleteket” ígért!

Más helyütt ezt mondja:

„A természetben is minden szervezetnek, a legalacsonyabbaktól a legmagasabbakig, egy egyszerű típus szolgál alapul”, és ez a típus „a maga általános lényegében már a legtökéletlenebb növény legalárendeltebb mozdulásában teljesen és egészében fellelhető”.

Ez az állítás ismét „teljesen és egészében” értelmetlenség. A legeslegegyszerűbb típus, amely az egész szerves természetben fellelhető, a sejt; és a legmagasabb szervezeteknek ez mindenesetre alapul szolgál. Ezzel szemben a legalacsonyabb szervezetek közt egy tömeg olyan található, melyek még mélyen a sejt alatt állnak — a protamőba, amely egy bármiféle differenciálódás nélküli egyszerű fehérjecsomócska, más monerák egész sora és valamennyi csöves alga (siphoneák). Mindezeket csak az köti össze a magasabb szervezetekkel, hogy lényeges alkotórészük fehérje és ennélfogva fehérjefunkciókat végeznek, azaz élnek és meghalnak.

A továbbiakban Dühring úr ezt beszéli el:

„Fiziológiailag az érzékelés egy — bárha akármilyen egyszerű — idegapparátus meglétéhez van kötve. Ennélfogva minden állati képződményre az a jellegzetes, hogy képes az érzékelésre, azaz állapotainak szubjektiven tudatos felfogására. A növény és állat közti éles határ ott húzódik, ahol az érzékelésre való ugrás végbemegy. Ezt a határt az ismert átmeneti képződmények oly kevéssé tudják elmosni, hogy éppenséggel e külsőlegesen eldöntetlen vagy eldönthetetlen alakzatok révén válik csak igazán logikai szükségletté.” És azután: „Ellenben a növények teljességgel és mindenkorra az érzékelésnek leghalványabb nyoma nélkül valók és híjával vannak minden diszpozíciónak is hozzá.”

Először: Hegel azt mondja, „Naturphilosophie”, 351. §, Pótlás, hogy

„az érzékelés [...] az állat differentia specificája [fajlagos különbsége], abszolút kitüntetője”.

Tehát ismét Hegel egyik „fövetlensége”, amely Dühring úr részéről történt egyszerű annexió útján egy megfellebbezhetetlenül végérvényes igazság nemesi rangjára emeltetik.

Másodszor itt hallunk első ízben növény és állat közötti átmeneti képződményekről, külsőlegesen eldöntetlen vagy eldönthetetlen alakzatokról (szép kis zagyvalék!). Hogy ezek a közbenső formák léteznek; hogy vannak oly szervezetek, melyekről egyszerűen nem tudjuk megmondani, vajon növények-e vagy állatok; hogy tehát egyáltalában a növény és állat közötti határt nem tudjuk élesen megvonni — éppen ez teszi Dühring úr számára logikai szükségletté, hogy megállapítson egy megkülönböztető jegyet, amelyről egy lélegzetre elismeri azt is, hogy nem helytálló! De nem is kell a növények és állatok közti kétséges területre visszamennünk; vajon az érzékeny növények, melyek a legenyhébb érintésre összehajtják leveleiket vagy bezárják virágaikat, vajon a rovarevő növények az érzékelésnek leghalványabb nyoma nélkül valók és híjával vannak minden diszpozíciónak is hozzá? Ezt még Dühring úr sem állíthatja „tudománytalan félköltészet” nélkül.

Harmadszor megintcsak Dühring úr szabad teremtménye és imaginációja, amikor azt állítja, hogy az érzékelés fiziológiailag valamilyen — bárha akármilyen egyszerű — idegapparátus meglétéhez van kötve. Nemcsak valamennyi ősállat, hanem — legalábbis nagy többségükben — még a növényállatok sem mutatják fel az idegapparátus semmiféle nyomát. Idegapparátus csak a férgektől kezdve található szabályszerűen, s Dühring úr az első, aki azt állítja, hogy amaz állatoknak nincsen érzékelésük, mivelhogy nincsenek idegeik. Az érzékelés nem szükségképpen idegekhez van kötve, hanem éppenséggel bizonyos, eddig közelebbről meg nem állapított fehérjetestekhez.

Dühring úr biológiai ismereteit egyébként elegendően jellemzi az a kérdés, melyet nem restell Darwinnal szemben felvetni: „Vajon az állat a növényből fejlődött-e?” Ilyesmit csak olyasvalaki kérdezhet, aki a legcsekélyebbet sem tudja sem az állatokról, sem a növényekről.

Általános értelemben az életről Dühring úr csak ezt tudja nekünk mondani:

„Az anyagcsere, mely egy plasztikusan alakító szkematizálás” (hát ez miféle csodabogár?) „révén megy végbe, mindig kitüntető jellemvonása marad a tulajdonképpeni életfolyamatnak.”

Ez minden, amit az életről megtudunk, s közben a „plasztikusan alakító szkematizálás” alkalmából térdig süppedünk a legtisztább Dühring-zsargon értelmetlen zagyvalékéba. Ha tehát tudni akarjuk, mi az, hogy élet, magunknak kell majd ennek utánajárnunk.

Hogy a szerves anyagcsere az élet legáltalánosabb és legjellemzőbb jelensége, azt harminc év óta fiziológus kémikusok és kémikus fiziológusok számtalanszor megmondották, és Dühring úr itt egyszerűen lefordította az elegáns és világos nyelvére. De az életet szerves anyagcserének definiálni annyi, mint az életet — életnek definiálni; mert szerves anyagcsere avagy anyagcsere plasztikusan alakító szkematizálással olyan kifejezés éppen, amely maga is megint arra szorul, hogy az élettel magyarázzák, a szerves és szervetlen, azaz az élő és nem-élő közötti különbséggel magyarázzák. Ezzel a magyarázattal tehát egy tapodtat sem kerülünk előbbre.

Anyagcsere mint olyan, élet nélkül is végbemegy. A kémiában egész sora van olyan folyamatoknak, amelyek nyersanyagoknak elegendő odajuttatása esetén állandóan újra-létrehozzák saját feltételeiket, mégpedig olymódon, hogy emellett egy meghatározott test a folyamat hordozója. Így van a kén elégetésével történő kénsavgyártásnál. A kén elégetésekor kén-dioxid, SO2 jön létre, és amikor vízgőzt és salétromsavat juttatnak hozzá, a kéndioxid hidrogént és oxigént vesz fel és kénsavvá, H2SO4-gyé alakul át. A salétromsav eközben oxigént ad le és nitrogénoxiddá redukálódik; ez a nitrogénoxid azonnal ismét új oxigént vesz fel a levegőből és a nitrogén magasabb oxidjaivá változik, de csak azért, hogy ezt az oxigént azonnal ismét leadja a kéndioxidnak és újra végigcsinálja ugyanezt a folyamatot, úgyhogy elméletileg végtelen kis salétromsav-mennyiségnek elegendőnek kellene lennie ahhoz, hogy korlátlan mennyiségű kéndioxidot, oxigént és vizet kénsavvá alakítson át.
Anyagcsere megy végbe továbbá folyadékoknak holt szerves, sőt szervetlen hártyákon való átlépésénél, valamint Traube mesterséges sejtjeinél.³ Itt ismét megmutatkozik, hogy az anyagcserével egy tapodtat sem kerülünk előbbre; mert az a sajátságos anyagcsere, melynek az életet kell megmagyaráznia, maga is megint arra szorul, hogy az élettel magyarázzák meg. Másképpen kell tehát megkísérelnünk.

Élet a fehérjetestek létezési módja, és ez a létezési mód lényegében e testek kémiai alkotórészeinek állandó önmegújításában áll.

Fehérjetestről itt a modern kémia értelmében van szó, mely ezen a néven foglalja össze a közönséges fehérjével analóg összetételű összes testeket, melyeket másként protein-szubsztanciáknak is neveznek. A név ügyetlen, mert a közönséges fehérje valamennyi vele rokon anyag közül a legélettelenebb, legpasszívabb szerepet játssza, mivel a tojás sárgája mellett csupáncsak táp-szubsztancia a fejlődő csíra számára. Mindaddig azonban, míg a fehérjetestek kémiai összetételéről oly keveset tudunk, ez a név még mindig jobb, mert általánosabb, az összes többinél.

Ahol életet találunk, mindenütt fehérjetesthez kötve találjuk, és ahol egy nem felbomlásban levő fehérjetestet találunk, mindenütt kivétel nélkül életjelenségeket is találunk. Kétségtelen, hogy egy élő testben más kémiai vegyületek jelenléte is szükséges ahhoz, hogy ezeknek az életjelenségeknek különös differenciálódásait előidézzék; a csupasz élethez nem szükségesek, hacsak nem annyiban, amennyiben táplálékként kerülnek bele és fehérjévé alakulnak át. Az általunk ismert legalsóbb élőlények nem egyebek, mint egyszerű fehérjecsomócskák, és ezek már az összes lényeges életjelenségeket mutatják.

Miben állnak azonban ezek a mindenütt, minden élőlénynél egyaránt meglevő életjelenségek? Mindenekelőtt abban, hogy a fehérjetest a környezetéből más alkalmas anyagokat felvesz magába, azokat asszimilálja, miközben a test más, régibb részei szétbomlanak és kiválasztódnak. Más, nem-élő testek is változnak, szétbomlanak vagy kombinálódnak a természeti dolgok folyásában; de ennek során többé már nem lesznek azok, amik voltak. A szétmálló szikla nem szikla többé; az oxidálódó fém rozsdává lesz. Ami azonban halott testeknél a pusztulás oka, az a fehérjéknél a létezés alapfeltétele. Attól a pillanattól fogva, amikor a fehérjetestben az alkotórészeknek ez a szakadatlan átalakulása, táplálkozásnak és a kiválasztásnak ez a huzamos váltakozása véget ér, attól a pillanattól fogva véget ér maga a fehérjetest, szétbomlik, azaz meghal. Az élet, a fehérjetest létezési módja tehát mindenekelőtt abban áll, hogy a fehérjetest minden pillanatban sajátmaga és egyszersmind más; mégpedig nem olyan folyamat következtében, amelynek kívülről van alávetve, ahogy ez halott testeknél is előfordulhat. Ellenkezőleg, az élet, a táplálkozás és kiválasztás által bekövetkező anyagcsere önmagát végbevivő folyamat, amely hordozója, a fehérje számára inherens, veleszületett, amely nélkül nem bírhat léttel. És ebből következik, hogy ha a kémiának sikerülne valaha a fehérje mesterséges előállítása, ennek a fehérjének életjelenségeket kell mutatnia, legyenek ezek bármily gyengék is. Kérdéses persze, hogy a kémia egyidejűleg felfedezi-e majd az alkalmas tápanyagot is e fehérje számára.

A táplálkozás és kiválasztás által közvetített anyagcseréből mint a fehérje lényegi funkciójából és a rá nézve sajátos plaszticitásból vezetődnek le azután az élet összes egyéb legegyszerűbb tényezői: ingerképesség — amely már benne foglaltatik a fehérje és tápláléka közti kölcsönhatásban; összeúzódóképesség — amely már igen alacsony fokon megmutatkozik a tápanyag elfogyasztásánál; növekedési lehetőség — amely legalacsonyabb fokon magában foglalja az osztódás útján való szaporodást; belső mozgás — amely nélkül sem a táplálék elfogyasztása, sem asszimilálása nem lehetséges.

A mi definíciónk az életről természetesen igen elégtelen, mivel — távolról sem foglalván magába az összes életjelenségeket — éppenséggel a legeslegáltalánosabbakra és legegyszerűbbekre kell szorítkoznia. Az összes definíciók tudományosan csekély értékűek. Hogy valóban kimerítően tudjuk, hogy mi az élet, végig kellene haladnunk valamennyi megjelenési formáján a legalacsonyabbtól a legmagasabbig. Köznapi használatra azonban az ilyen definíciók igen kényelmesek és helyenként nemigen nélkülözhetők; nem is árthatnak, amíg nem feledkezünk meg elkerülhetetlen hiányosságaikról.

De térjünk vissza Dühring úrhoz. Ha a földi biológia birodalmában némiképp balul megy a dolga, könnyen megvigasztalódik, a csillagos egébe menekül.

„Nem csupán valamely érzékelő szerv különös berendezése, hanem már az egész objektív világ az, ami gyönyör és fájdalom előidézésére van diszponálva. Ebből az okból feltételezzük, hogy a gyönyör és fájdalom ellentéte, mégpedig pontosan az általunk ismert módon, egyetemes ellentét és a mindenség különböző világaiban lényegileg egyfajtájú érzések kell hogy képviseljék [...] Ez az egyezés azonban nem keveset jelent; mert ez az érzetek világegyetemének a kulcsa [...] Számunkra ilyenképpen a szubjektív kozmikus világ nem sokkal idegenebb, mint az objektív világ. A két birodalom berendezkedését egyező típus szerint kell elgondolnunk, és ezzel megkaptuk egy oly tudat-tan kezdeteit, melynek nagyobb, mint pusztán földi hordereje van.”

Mit számít a földi természettudományban elkövetett néhány durva baklövés annak, aki az érzetek világegyetemének kulcsát hordja a tarsolyában? Allons donc! [Ugyan kérem!]

¹ Növényállatok — így nevezték a XVI. századtól kezdve azokat a gerincteleneket (főként szivacsokat és űrbelűeket), akiknek bizonyos közös vonásaik vannak a növényekkel (pl. helyhezkötött életmód); a XIX. század közepétől egyértelművé vált az űrbelűek (coelenteratumok) kifejezéssel; ma már nem használatos.
² A szóbanforgó osztályozást Th. Huxley 1864-ben megjelent könyvében fektette le: „Lectures on the Elements of Comparative Anatomy”, V. előadás. Ezt az osztályozást vette alapul H. A. Nicholson 1870-ben megjelent könyve: „Manual of Zoology”, amely Engels egyik sokat használt forrása volt.
³Traube mesterséges sejtjei (vagy műsejtjei) — az élő sejtek bizonyos anyagcsere- és növekedési jelenségeivel analóg viselkedést mutató, szervetlen vegyületékből és kolloid oldatokból felépített rendszerek; Traube 1875 elején Hozott létre először ilyeneket. Marx és Engels nagyra értékelték ezt a felfedezést (v. ö. Marx levelét Lavrovnak, 1875. jún. 18., és W. A. Freundnek, 1877. jan. 21.).

Következő rész: IX. Morál és jog. Örök igazságok.

Tartalomjegyzék