Nyomon követtük eddig a nemzetségi berendezkedés felbomlását a három nagy egyedi példán, a görögök, a rómaiak és a németek példáján. Befejezésül vizsgáljuk meg azokat az általános gazdasági feltételeket, amelyek már a barbárság felső fokán aláásták a társadalom nemzetségi szervezetét, a civilizáció beköszöntésével pedig teljesen kiküszöbölték. Itt éppen annyira szükségünk lesz Marx „Tőké”-jére, mint Morgan könyvére.

A nemzetség a vadság középső fokán keletkezik, felső fokán továbbalakul, virágkorát — amennyire forrásainkból megítélhetjük — a barbárság alsó fokán éri el. Ezzel a fejlődési fokkal kezdjük tehát.

Ezen a fokon, amelynél az amerikai rézbőrűeket kell példának vennünk, azt látjuk, hogy a nemzetségi berendezkedés már tökéletesen kialakult. Egy-egy törzs több, rendszerint két nemzetségre tagolódik; ezeknek az eredeti nemzetségeknek mindegyike a népesség szaporodásával szétesik több ágnemzetségre, amelyekkel szemben az anyanemzetség mint phratria jelenik meg; a törzs maga több törzsre hasad, melyek mindegyikében a régi nemzetségeket nagyrészt megtaláljuk; a rokon törzseket, legalábbis egyes esetekben, szövetség fogja át. Ez az egyszerű szervezet tökéletesen megfelel azoknak a társadalmi állapotoknak, amelyekből keletkezett. Nem más, mint e társadalmi állapotok sajátos, természetadta csoportosítása, és képes minden összeütközést kiegyenlíteni, amely az így szervezett társadalmon belül keletkezhetik. Kifelé a háború a kiegyenlítő; ez végződhetik a törzs megsemmisítésével, de sohasem a leigázásával. A nemzetségi alkotmánynak éppen az a nagyszerűsége és egyben korlátoltsága, hogy nem tesz lehetővé uralmat és szolgaságot. Belül még nincs különbség jogok és kötelességek között; az a kérdés, vajon a közügyekben való részvétel, a vérbosszú vagy annak megváltása jog-e vagy kötelesség, az indián számára fel sem merül; ez éppoly képtelennek tűnnék fel előtte, mint az, hogy evés, alvás, vadászás jog-e vagy kötelesség. Ugyanígy nem hasadhat a törzs és a nemzetség különböző osztályokra sem. És ez elvezet bennünket ezen állapot gazdasági bázisának vizsgálatához.

A népesség szerfelett gyér: csak a törzs lakóhelyén sűrűbb, amely körül széles körben először is a vadászterület fekszik, azután a semleges védőerdő, amely a törzset más törzsektől elválasztja. A munka megosztása merőben természetadta; csak a két nem között van meg. A férfi háborúzik, vadászik és halászik, előteremti a táplálkozás nyersanyagát és az ehhez szükséges szerszámokat. A nő látja el a házat, készíti el az élelmet és ruházatot, főz, sző, varr. Mindegyikük úr a maga területén: a férfi az erdőben, az asszony a házban. Mindegyikük tulajdonosa a maga készítette és maga használta szerszámoknak: a fegyver, a vadász- és halászszerszám a férfié, a háziholmi a nőé. A háztartás kommunisztikus, több, néha sok család részére.¹ Amit közösen készítenek és közösen használnak, az közös tulajdon: a ház, a kert, a csónak. Itt tehát, és csakis itt még, érvényben van a „saját munkával szerzett tulajdon”, a civilizált társadalom jogászainak és közgazdászainak e gyermekmeséje, az az utolsó hazug jogi ürügy, amelyre a mai tőkés tulajdon még támaszkodik.

De az emberek nem mindenütt álltak meg ezen a fokon. Ázsiában olyan állatokat találtak, amelyeket megszelídíteni és megszelídítve továbbtenyészteni lehetett. A vad bivalytehénre vadászni kellett, a szelídített évenként egy borjat adott és ráadásul tejet is. A leghaladottabb törzsek közül néhánynál — árjáknál, szemitáknál, talán már a turániaknál is — eleinte az állatok szelídítése, később már csak a tenyésztése és őrzése vált fő munkaágukká. Pásztortörzsek váltak ki a barbárok egyéb tömegéből: ez volt a munka első nagy társadalmi megosztása. A pásztortörzsek nemcsak több, hanem más létfenntartási eszközt is termeltek, mint a többi barbár. Nemcsak nagyobb tömegben volt tejük, tejtermékük és húsuk, mint amazoknak, hanem volt állatbőrük, gyapjújuk, kecskeszőrük és a nyersanyag tömegével együtt szaporodó fonott és szőtt cikkük is. Ezzel első ízben vált lehetővé rendszeres csere. Korábbi fokokon csak alkalmi csere mehetett végbe; a fegyverek és szerszámok készítésében tanúsított különleges ügyesség eredményezhet ideiglenes munkamegosztást. Így sok helyen találták meg kőszerszámkészítő műhelyek kétségtelen maradványait a későbbi kőkorszakból; azok a művesek, akik itt ügyességüket kiképezték, valószínűleg ugyanúgy az összesség számlájára dolgoztak, mint az indiai nemzetségi közösségek állandó kézművesei ma is még. Ezen a fokon más csere, mint a törzsön belüli, semmi esetre sem keletkezhetett, és ez is kivételes esemény maradt. Itt viszont, a pásztortörzsek kiválása után, a különböző törzsek tagjai közötti cserének, rendszeres intézményként való kialakulásának és megszilárdulásának minden feltételét készen találjuk. Eredetileg törzs cserélt törzzsel, kölcsönösen a nemzetségi elöljárók révén; amikor azonban a nyájak különtulajdonba kezdtek átmenni, mindinkább túlsúlyra jutott az egyedi csere, s végül egyetlen forma lett. De a fő cikk, melyet a pásztortörzsek szomszédaiknak a cserében adtak, az állat volt; az állat lett az az áru, amelyben minden más árut felbecsültek, és amelyet mindenütt szívesen vettek cserébe más árukért, — egyszóval, az állat már ezen a fokon pénzfunkcióra tett szert és pénzszolgálatokat teljesített. Ilyen szükségszerűséggel és gyorsasággal fejlődött ki már az árucsere legkezdetén egy pénzáru szükséglete.

A kertművelés, mely a barbárság alsó fokán álló ázsiaiaktól valószínűleg idegen volt, legkésőbb a középső fokon jelentkezett náluk, a földművelés előfutáraként. A turáni fennsík éghajlata nem enged meg pásztorkodást, ha nincsenek takarmánykészletek a hosszú és szigorú télre; itt tehát feltétel volt a rétművelés és gabonatermesztés. Ugyanez érvényes a Fekete-tengertől északra eső sztyeppekre is. De bár a gabonát először az állatok számára termesztették, csakhamar emberi táplálék is lett belőle. A megművelt föld még törzsi tulajdon volt, melyet eleinte a nemzetségeknek, később ezek a házközösségeknek, végül az egyedeknek utaltak át használatra; ezeknek bizonyos birtoklási jogaik lehettek a földre, ennél több azonban nem.

E fok ipari vívmányai közül kettő különösen fontos. Az első a szövőszék, a második az ércek olvasztása és a fémek feldolgozása. A réz, az ón és a kettőből összeötvözött bronz volt messze a legfontosabb; a bronzból használható szerszámok és fegyverek készültek, de a kőszerszámokat nem tudta kiszorítani; ezt csak a vas tudta megtenni, és a vas előállításához még nem értettek. Kezdtek aranyat és ezüstöt felhasználni ékszernek és dísznek, és ezeknek minden bizonnyal már magas értékük volt a rézhez és a bronzhoz képest.

A termelésnek minden ágban — az állattenyésztésben, földművelésben, háziiparban — végbemenő megnövekedése képessé tette az emberi munkaerőt arra, hogy nagyobb terméket állítson elő, mint amennyi a fenntartásához szükséges volt. Egyszersmind növelte a napi munkamennyiséget is, amely a nemzetség, a házközösség vagy az egyedi család egy-egy tagjára jutott. Új munkaerők bevonása vált kívánatossá. A háború megadta ezeket: a hadifoglyokat rabszolgákká változtatták. A munka első nagy társadalmi megosztása, amellyel velejárt a munka termelékenységének, tehát a vagyonnak a megnövekedése és a termelés területének kibővülése, az adott történelmi feltételek összessége mellett szükségszerűen maga után vonta a rabszolgaságot. Az első nagy társadalmi munkamegosztásból kialakult a társadalom első nagy szakadása két osztályra: urakra és rabszolgákra, kizsákmányolókra és kizsákmányoltakra.

Hogy mikor és hogyan mentek át a nyájak a törzs vagy a nemzetség közbirtokából az egyes családfők tulajdonába, erről mostanáig semmit sem tudunk. De lényegében ezen a fokon kellett megtörténnie. Mármost a nyájakkal és a többi új vagyonokkal forradalom tört rá a családra. A kenyérkereset mindig a férfi dolga volt, a hozzá szükséges eszközöket ő termelte és az ő tulajdona voltak. A nyájak voltak a kereset új eszközei; kezdetben a megszelídítésük és később az őrzésük a férfi munkája volt. Övé volt ezért az állat, övéi az állatokért cserébe kapott áruk és rabszolgák. Mindaz a többlet, amelyet a kereset most hozott, a férfinak jutott; a nő is élvezhette, de a tulajdonban nem volt része. A „vad” harcos és vadász megelégedett a házban a második hellyel, a nő után; a „szelídebb” pásztor, vagyonára hivatkozva, az első helyre nyomult és visszaszorította a nőt a másodikra. És a nő nem is panaszkodhatott. A családon belüli munkamegosztás szabályozta a tulajdoneloszlást férfi és nő között; ez nem változott meg, mégis feje tetejére állította az addigi házi viszonyt, csupáncsak azért, mert a családon kívül a munkamegosztás más lett. Ugyanaz az ok, amely korábban a nő uralmát biztosította a házban: az, hogy feladata a házi munkára szorítkozott, ugyanez az ok most a férfi uralmát biztosította a házban: a nő házi munkája most eltűnt a férfi kereső munkája mellett; a kereső munka volt minden, a nőé pedig jelentéktelen ráadás. Már itt látjuk, hogy a nő felszabadítása, a férfival való egyenjogúsítása mindaddig lehetetlenség, amíg a nőt a társadalmi termelőmunkából kizárják és a házi magánmunkára korlátozzák. A nő felszabadítása csak akkor válik lehetővé, amikor nagy, társadalmi méretekben részt vehet a termelésben, s a házi munka már csak jelentéktelen mértékben veszi igénybe. Ez pedig csak a modern nagyiparral vált lehetségessé, amely nem csupán megengedi, de egyenesen megkívánja a nagy szinten folytatott női munkát és arra törekszik, hogy a házi magánmunkát egyre inkább köztevékenységgé oldja fel.

Azzal, hogy a férfié lett a tényleges uralom a házban, egyeduralmának utolsó korlátja is megdőlt. Ezt az egyeduralmat megerősítette és örökössé tette az anyajog bukása, az apajog bevezetése és a párosházasság fokozatos átmenete a monogámiába. Ez azonban rést ütött a régi nemzetségi renden: az egyedi család hatalommá lett és fenyegetően szembemagasodott a nemzetséggel.

A következő lépés a barbárság felső fokára vezet bennünket, abba az időszakba, amelyben valamennyi kultúrnép a hőskorát éli: a vaskard, de egyben a vaseke és vasfejsze korába. A vas az ember szolgálatába állt, az utolsó és legfontosabb mindazon nyersanyagok közül, amelyeknek történelmi forradalmasító szerepük volt, az utolsó — a burgonya megjelenéséig. A vas teremtette meg a nagyobb területeken folytatott földművelést, kiterjedt erdőségek termőfölddé változtatását; olyan kemény és éles szerszámot adott a kézművesnek, amelynek sem kő, sem más ismert fém nem állhatott ellen. Mindez fokozatosan történt; az első vas gyakran lágyabb volt még, mint a bronz. A kőfegyver így hát csak lassan tűnt el; nemcsak a Hildebrand-énekben, de még 1066-ban Hastingsnél² is szerepeltek kőbalták a csatában. De a haladás most már feltartóztathatatlanul, szakadatlanabbul és gyorsabban folytatódott. A kőfalakkal, tornyokkal és bástyákkal körülzárt, kő- vagy téglaházakból épült város lett a törzs vagy törzsszövetség központi székhelye; az építészet hatalmas haladása ez, de a megnövekedett veszély és a védelemre szorulás jele is. A vagyon gyorsan gyarapodott, de már egyesek vagyonaként; a szövés, a fémfeldolgozás és a többi, egyre inkább elkülönülő kézművesség a termelést mind többrétűvé és kiműveltebbé tette; a földművelés már nemcsak gabonát, hüvelyeseket és gyümölcsöt hozott, hanem olajat és bort is, amelynek készítését megtanulták. Ilyen sokrétű tevékenységet már nem űzhetett egy és ugyanaz az egyes ember; bekövetkezett a munka második nagy megosztása: a kézművesség különvált a földműveléstől. A termelésnek és ezzel a munka termelékenységének folytonos növekedése emelte az emberi munkaerő értékét; a megelőző fokon még keletkezőben levő és szórványos rabszolgaság most a társadalmi rendszer lényeges alkotórésze lesz; a rabszolga már nem egyszerű segéderő, tucatjával hajtják munkára, a földre és a műhelybe. A termelésnek a két nagy főágra, földművelésre és kézművességre hasadásával létrejön a közvetlenül a cserére irányuló termelés, az árutermelés; vele együtt a kereskedelem, nem csupán belül és a törzsi határokon, hanem már a tengeren át is. Mindez azonban még nagyon fejletlen; a nemes fémek kezdenek túlnyomó és általános pénzáruvá válni, de még veretlenül, csak a csupasz súlyuk szerint cserélik őket.

A szabadok és rabszolgák közötti különbségekhez a gazdagok és szegényebbek közötti különbség járul — az új munkamegosztással a társadalom új, osztályokra való hasadására kerül sor. Az egyes családfők közötti birtokkülönbségek szétfeszítik a régi kommunisztikus házközösséget mindenütt, ahol addig fennmaradtak; s vele együtt az e közösség számlájára folytatott közös földművelést. A szántóföldet kiutalják használatra az egyes családoknak, eleinte ideiglenesen, később egyszer s mindenkorra; fokozatosan és a párosházasságnak monogámiába való átmenetével párhuzamosan végbemegy az átmenet a teljes magántulajdonba. Az egyedi család kezd a társadalom gazdasági egységévé válni.

A sűrűbb népesség szorosabb összefogásra kényszerít kifelé és befelé egyaránt. A rokon törzsek szövetsége mindenütt szükségességgé válik; de hamarosan az összeolvadásuk is, és ezzel az, hogy az elválasztott törzsi területek egybeolvadjanak a nép összterületévé. A nép hadvezére — rex, baszileusz, thiudans — nélkülözhetetlen, állandó hivatalviselővé válik. Létrejön a népgyűlés ott is, ahol eddig nem volt. Hadvezér, tanács, népgyűlés a katonai demokrácia felé fejlődő nemzetségi társadalom szervei. Katonai — mert a háború és a háborúra való szervezkedés most a népélet szabályszerű funkciója lett. A szomszédok gazdagsága izgatja a népek kapzsiságát, akiknek szemében a gazdagság megszerzése már a legfőbb életcélok egyike. Barbárok ezek: a rablást könnyebbnek, sőt tiszteletreméltóbbnak tartják, mint a munkával szerzést. Azelőtt csak sérelmek megbosszulása vagy az elégtelenné vált terület kiterjesztése végett folyt háború, most a puszta rablás céljából, és állandó kereseti ággá lesz. Nem hiába merednek a fenyegető falak az új, megerősített városok körül; árkaikban a nemzetségi alkotmány sírja tátong, tornyaik pedig már a civilizációba nyúlnak. És ugyanígy alakulnak a dolgok belül is. A rablóháborúk megnövelik a legfőbb hadvezér és az alvezérek hatalmát; az utódoknak ugyanabból a családból történő szokásszerű választása, kivált az apajog bevezetése óta, lassanként átmegy az eleinte megtűrt, azután megkívánt, végül bitorolt öröklésbe; lerakták az örökletes királyság és az örökletes nemesség alapzatát. A nemzetségi alkotmány szervei ilymódon lassanként elszakadnak a népben, a nemzetségben, a phratriában, a törzsben rejlő gyökereiktől, és az egész nemzetségi alkotmány átfordul az ellenkezőjébe: a saját ügyeinek szabad rendezésére alakult törzsi szervezetből a szomszédok kifosztására és elnyomására szolgáló szervezetté válik, és ennek megfelelően a szervei a népakarat szerszámaiból a saját népükkel szemben gyakorolt uralom és elnyomás önálló szerveivé lesznek. Ez azonban sohasem lett volna lehetséges, ha a nemzetségtársakat a gazdagság sóvársága nem szakította volna gazdagokra és szegényekre, ha „a tulajdonkülönbség egyazon nemzetségen belül az érdekek egységét át nem változtatta volna a nemzetségtársak antagonizmusává” (Marx), és ha a rabszolgaság elterjedése nem kezdte volna már olyan színben feltüntetni a létfenntartás munkával való megszerzését, mint ami csak rabszolgához méltó tevékenység, mint ami szégyenletesebb a rablásnál.

Ezzel a civilizáció küszöbére érkeztünk. A civilizációt a munka megosztásának újabb haladása nyitja meg. A legalsóbb fokon az emberek csak közvetlenül saját szükségletükre termeltek; az esetlegesen előforduló csereaktusok elszigeteltek voltak, csak a véletlenül keletkező felesleget érintették. A barbárság középső fokán a pásztornépeknél az állatokban már olyan birtokot találunk, amely a nyájak bizonyos nagysága mellett a saját szükségleten felül rendszeresen többletet szolgáltat; ugyanakkor munkamegosztást hoz létre a pásztornépek és a nyájak nélküli, visszamaradt törzsek között, ezzel két különböző, egymás mellett fennálló termelési fokot és ezzel a rendszeres csere feltételeit. A barbárság felső foka meghozza a további munkamegosztást a földművelés és a kézművesség között, ezzel a munkatermékek egyre növekvő részének közvetlenül cserére termelését és ezzel az egyedi termelők közötti cserének a társadalom életszükségességévé emelkedését. A civilizáció mindezeket a készen talált munkamegosztásokat megszilárdítja és fokozza, nevezetesen azzal, hogy kiélezi az ellentétet a város és a falu között (amikor is vagy a város uralkodhatik gazdaságilag a falu felett, mint az ókorban, vagy pedig a falu a város felett, mint a középkorban), és hozzátesz egy harmadik, a civilizációra sajátságos, döntő fontosságú munkamegosztást: létrehoz egy olyan osztályt, amely már nem a termeléssel foglalkozik, hanem csak a termékek cseréjével — a kereskedőket.

Az osztályalakulás összes addigi kezdeményei még kizárólag a termeléssel voltak kapcsolatosak; a termelésben részt vevő embereket szétválasztották vezetőkre és kivitelezőkre, vagy pedig nagyobb és kisebb szintű termelőkre. Itt lép fel első ízben egy olyan osztály, amely anélkül, hogy bárhogyan is részt venne a termelésben, nagyjában és egészében magához ragadja a termelés irányítását és gazdaságilag aláveti magának a termelőket; kikerülhetetlen közvetítővé válik két-két termelő között és mindkettőt kizsákmányolja. Azzal az ürüggyel, hogy leveszi a termelők válláról a cserével járó fáradságot és kockázatot, hogy termékeik kelendőségét távoli piacokra kiterjeszti és ezzel a népesség leghasznosabb osztályává válik, kialakul egy parazitákból álló osztály, igazi társadalmi élősdiek osztálya, amely nagyon csekély tényleges teljesítményei béreként lefölözi a hazai és az idegen termelés színe-javát, nagy hamar roppant vagyonra és megfelelő társadalmi befolyásra tesz szert és éppen ezért a civilizáció időszakában mind nagyobb tiszteletre és a termelés feletti mind nagyobb uralomra hivatott, míg végül maga is világra hoz valamit, ami saját terméke: az időszakos kereskedelmi válságokat.

Ezen a szóbanforgó fejlődési fokon az ifjú kereskedőségnek persze még sejtelme sincs arról, micsoda nagy dolgoknak néz elébe. De kialakul, nélkülözhetetlenné teszi magát, és ez elegendő. Vele együtt pedig kialakul a fémpénz, a vert érme, és a fémpénzzel új eszközhöz jut a nem-termelő, amelynek révén úrrá lehet a termelő és termelése felett. Felfedezték az áruk áruját, amely minden más árut rejtve magában hordoz, azt a varázseszközt, amely tetszés szerint minden kívánatos és megkívánt dologgá átváltozhat. Akié ez volt, uralkodott a termelés világán; — és kié volt mindenekelőtt? A kereskedőé. Nála a pénz kultusza biztos kézben volt. Gondoskodott róla, hogy nyilvánvalóvá váljék: minden árunak és ezzel minden árutermelőnek imádattal a porba kell hullnia a pénz előtt. Gyakorlatilag bebizonyította, hogy a gazdagság minden más formája maga is csak puszta látszattá lesz a gazdagságnak mint olyannak e megtestesülésével szemben. Soha többé nem lépett fel a pénz hatalma olyan őseredeti nyerseséggel és erőszakossággal, mint ebben az ifjonti időszakában. A pénzért való áruvásárlás után jött a pénzkölcsön, ezzel meg a kamat és az uzsora. És semelyik későbbi törvényhozás nem taszítja oda olyan kíméletlenül és menthetetlenül az adóst az uzsorás hitelező lába elé, mint az ó-athéni és ó-római törvények — és mindkettő spontánul keletkezett, szokásjogként, kizárólag gazdasági kényszerből.

Az árukból és rabszolgákból álló vagyon, a pénzvagyon mellé most a földbirtokvagyon lépett. Az egyeseknek az eredetileg a nemzetségtől vagy a törzstől átengedett földparcellákra való birtokjoga most már annyira megszilárdult, hogy ezek a parcellák örökletes tulajdonukká lettek. Egy idő óta mindenekelőtt arra törekedtek, hogy megszabaduljanak a nemzetségi közösségnek a parcellára való jogától, amely béklyóvá lett számukra. A béklyótól megszabadultak — de rövidesen az új földtulajdontól is. A föld teljes, szabad tulajdona nemcsak annak lehetőségét jelentette, hogy valaki csorbítatlanul és korlátozatlanul birtokolja a földet, hanem annak lehetőségét is, hogy elidegenítse. Amíg a föld nemzetségi tulajdon volt, ez a lehetőség nem létezett. De mikor az új földbirtokos a nemzetség és a törzs felettes tulajdonának béklyóját végleg lerázta, elszakította azt a köteléket is, amely őt eddig eloldozhatatlanul összefűzte a földdel. Hogy ez mit jelentett, arra megtanította a magántulajdonnal együtt feltalált pénz. A föld most áruvá válhatott, amelyet eladnak és elzálogosítanak. Alighogy bevezették a földtulajdont, feltalálták már a jelzálogot (lásd Athén). Mint ahogyan a monogámia sarkában jár a hetérizmus és a prostitúció, úgy jár ez időtől a földtulajdon sarkában a jelzálog. Teljes, szabad, elidegeníthető földtulajdont akartatok, nos, megkaptátok — tu l’as voulu, George Dandin! [— te akartad, George Dandin!³]

Így aztán a kereskedelem kiterjedésével, a pénzzel és pénzuzsorával, a földtulajdonnal és jelzáloggal gyorsan haladt a vagyon koncentrálódása és centralizálódása egy kisszámú osztály kezében, és ezzel együtt egyre nőtt a tömegek szegénysége és a szegények tömege. Az új vagyonarisztokrácia, amennyiben nem esett már eleve egybe a régi törzsi nemességgel, végleg háttérbe szorította azt (Athénban, Rómában, a németeknél). S mialatt a szabadok a vagyon szerint így osztályokra szakadtak, iszonyúan megszaporodott, különösen Görögországban, a rabszolgák száma,⁴ akiknek kikényszerített munkája alkotta azt az alapzatot, amelyen az egész társadalom felépítménye emelkedett.

Vegyük szemügyre mármost, mi lett e társadalmi forradalmasodás közepette a nemzetségi alkotmányból. Tehetetlenül állott azokkal az új elemekkel szemben, amelyek közreműködése nélkül nőttek naggyá. A nemzetségi alkotmány előfeltétele az volt, hogy egy nemzetség vagy éppen egy törzs tagjai egyazon területen egyesülten éltek és azt kizárólag ők lakták. Ennek már régen vége volt. Nemzetségek és törzsek mindenütt összekeveredtek, rabszolgák, védettek, idegenek mindenütt ott laktak a polgárok között. A barbárság középső fokának vége felé elért letelepültséget minduntalan áttörte a lakóhelynek a kereskedelem, a foglalkozásváltozás, a földbirtokcsere által megszabott mozgékonysága és változékonysága. A nemzetségi testületek tagjai már nem jöhettek össze saját közös ügyeik intézésére; már csak jelentéktelen dolgokról gondoskodtak üggyel-bajjal, mint a vallási ünnepek. Azok mellett a szükségletek és érdekek mellett, amelyek biztosítására a nemzetségi testületek hivatottak és képesek voltak, a kereseti viszonyok forradalmasodása és a társadalmi tagozódás ebből következő változása folytán új szükségletek és érdekek keletkeztek, amelyek nemcsak idegenek voltak a régi nemzetségi rendtől, de minden módon keresztezték is azt. A munka megosztása révén kialakult kézművescsoportok érdekei, a városnak a faluval ellentétben fennálló különleges szükségletei új szerveket követeltek; de mindegyik ilyen csoport a legkülönbözőbb nemzetségekhez, phratriákhoz és törzsekhez tartozó emberekből tevődött össze, sőt idegenek is tartoztak hozzá; ezeknek a szerveknek tehát a nemzetségi alkotmányon kívül kellett kialakulniok, mellette, s ezzel ellene.
És megintcsak mindegyik nemzetségi testületben érvényesült az érdekeknek ez az összeütközése, mely abban csúcsosodott ki, hogy ugyanabban a nemzetségben és ugyanabban a törzsben egyesültek gazdagok és szegények, uzsorások és adósok.
Ehhez járult még az új, a nemzetségi szövetségektől idegen népesség tömege, amely, mint Rómában, hatalommá válhatott az országban, és amellett túl nagyszámú is volt, semhogy a vérrokon nemzetségekbe és törzsekbe fokozatosan felvétethessék. Ezzel a tömeggel szemben zárt, kiváltságos testületekként álltak a nemzetségi közösségek; az őseredeti természetadta demokrácia átcsapott gyűlölködő arisztokráciává.
Végezetül a nemzetségi alkotmány olyan társadalomból nőtt ki, amely nem ismert belső ellentéteket, és csak egy ilyen társadalomhoz is illeszkedett. Nem volt kényszerítő eszköze a közvéleményen kívül. Most azonban olyan társadalom keletkezett, amelynek összes gazdasági életfeltételeinél fogva szabadokra és rabszolgákra, kizsákmányoló gazdagokra és kizsákmányolt szegényekre kellett szakadnia, olyan társadalom, amely nemhogy képes lett volna ezeket az ellentéteket újból kibékíteni, hanem mindinkább ki kellett éleznie őket. Ilyen társadalom vagy csak az osztályok egymás elleni folytonos nyílt harcában állhatott fenn, vagy pedig olyan harmadik hatalom uralma alatt, amely, látszólag a harcoló osztályok felett állván, ezek nyílt összeütközését elnyomta és az osztályharcot legfeljebb gazdasági területen, úgynevezett törvényes formában engedte megvívni. A nemzetségi alkotmány ideje lejárt. Szétfeszítette a munka megosztása és ennek eredménye, a társadalom osztályokra szakadása. Helyét az állam foglalta el.

Részleteiben szemügyre vettük fent azt a három fő formát, amelyben az állam a nemzetségi alkotmány romjain felépül. Athén nyújtja a legtisztább, legklasszikusabb formát: itt az állam közvetlenül és túlnyomóan a magában a nemzetségi társadalomban kifejlődő osztályellentétekből keletkezik. Rómában a nemzetségi társadalom zárt arisztokráciává válik egy rajta kívül álló, jognélküli, de kötelességekkel tartozó nagyszámú plebs közepette; a plebs győzelme szétfeszíti a régi nemzetségi alkotmányt és roncsain megépíti az államot, amelyben azután mind a nemzetségi arisztokrácia, mint a plebs csakhamarteljesen felolvad. A római birodalmat legyűrő németeknél végül az állam közvetlenül a nagy idegen területek meghódításából keletkezik, mivel az ezek feletti uralomra a nemzetségi alkotmány nem nyújt eszközöket. Minthogy azonban ez a hódítás nem jár együtt sem a régi népesség elleni komoly harccal, sem haladottabb munkamegosztással; minthogy a meghódítottak és hódítók csaknem ugyanazon a gazdasági fejlődési fokon állnak, a társadalom gazdasági bázisa tehát a régi marad, ezért a nemzetségi alkotmány módosult, területi alakjában hosszú évszázadokon át fennmaradhat mint Mark-alkotmány és még a későbbi nemesi és patríciusi nemzetségekben, sőt még parasztnemzetségekben is, mint a dithmarscheni⁵, meggyengült formában egy időre megifjodhatik.⁶

Az állam tehát korántsem a társadalomra kívülről rákényszerített hatalom, éppoly kevéssé „az erkölcsi eszme valósága”, „az ész képe és valósága”, mint Hegel állítja.⁷ Hanem a társadalom terméke meghatározott fejlődési fokon; annak bevallása, hogy ez a társadalom megoldhatatlan ellentmondásba bonyolódott önmagával, kibékíthetetlen ellentétekre hasadt, amelyeknek megfékezésére képtelen. Hogy azonban ezek az ellentétek, az ellenkező gazdasági érdekű osztályok ne emésszék fel magukat és a társadalmat meddő küzdelemben, ahhoz egy látszólag a társadalom felett álló hatalom vált szükségessé, amely az összeütközést tompítja, a „rend” korlátain belül tartja; és ez a társadalomból származó, de fölébe helyezkedő, tőle mindjobban elidegenülő hatalom az állam.

A régi nemzetségi szervezettel szemben az államot elsősorban az állampolgárok terület szerinti beosztása jellemzi. A régi, vérségi kötelékek alkotta és összetartotta nemzetségi közösségek, mint láttuk, elégtelenekké váltak, nagyrészt azért, mert előfeltételezték, hogy tagjaik egy meghatározott területhez vannak kötve, holott ez már régen véget ért. A terület megmaradt, de az emberek mozgékonyak lettek. A területi beosztást vették tehát kiindulópontul, és a polgárok ott gyakorolhatták a közzel kapcsolatos jogaikat és kötelességeiket, ahol letelepedtek, tekintet nélkül nemzetségre és törzsre. Az állampolgároknak ez a területi illetőség szerinti szervezete közös minden államban. A mi szemünkben ezért természetes; de láttuk, milyen kemény és hosszadalmas harcokba került, míg ez a szervezet Athénban és Rómában a régi nemzetségek szerinti szervezet helyébe léphetett.

A második vonás egy olyan közhatalom létesítése, amely már nem esik közvetlenül egybe az önmagát fegyveres hatalomként megszervező népességgel. Ez a külön közhatalom azért szükséges, mert a népesség öntevékeny fegyveres szervezete az osztályokra szakadás óta lehetetlenné vált. A rabszolgák is a népességhez tartoznak; a 90 000 athéni polgár csak kiváltságos osztály a 365 000 rabszolgával szemben. Az athéni demokrácia néphadserege arisztokratikus közhatalom volt a rabszolgák ellen és kordában tartotta őket; de hogy a polgárokat is kordában tarthassák, zsandárságra volt szükség, mint fent elbeszéltük. Ez a közhatalom mindegyik államban létezik; nem csupán fegyveres emberekből áll, hanem dologi függelékekből is, börtönökből és mindenféle kényszerintézményekből, amelyekről a nemzetségi társadalom mit sem tudott. A közhatalom nagyon jelentéktelen, szinte elenyésző lehet olyan társadalmakban, amelyekben az osztályellentétek még fejletlenek, és félreeső területeken, mint például időnként és helyenként az Amerikai Egyesült Államokban. De abban a mértékben erősödik, ahogy az osztályellentétek az államon belül kiéleződnek, és ahogy az egymással határos államok nagyobbak és népesebbek lesznek — csak mai Európánkat kell megnézni, ahol az osztályharc és a hódítási konkurencia a közhatalmat olyan magaslatra szökkentette, amelyen az egész társadalmat és magát az államot is elnyeléssel fenyegeti.

E közhatalom fenntartásához az állampolgárok járulékai szükségesek — az adók. Ezek a nemzetségi társadalom számára teljesen ismeretlenek voltak. Ma azonban sokat tudnánk mesélni róluk. A civilizáció haladásával már az adókból sem futja; az állam váltót intézvényez a jövőre, kölcsönöket vesz fel, államadósságokat csinál. Erről is regélhetne a vén Európa.

A közhatalomnak és az adóbehajtás jogának birtokában a hivatalnokok most a társadalomnak a társadalom felett álló szerveiként jelennek meg. A szabad, készséges tisztelet, amellyel a nemzetségi alkotmány szerveinek adóztak, nekik nem elég, még ha meg is kaphatnák; a társadalomtól elidegenedő hatalom hordozói lévén, tekintélyüket kivételes törvényekkel kell megteremteni, melyeknél fogva különleges szentséget és sérthetetlenséget élveznek. A civilizált állam leghitványabb rendőrszolgájának több a „tekintélye”, mint a nemzetségi társadalom valamennyi szervének együttvéve; de a civilizáció leghatalmasabb fejedelme és legnagyobb államférfija vagy hadvezére is megirigyelheti a legkisebb nemzetségi elöljárót, azért a kikényszerítetlen és elvitatatlan tiszteletért, amelyben részesül. De hát az egyik a társadalom kellős közepén áll; a másik pedig kénytelen valami társadalmon kívülit és felülit képviselni akarni.

Minthogy az állam abból a szükségletből keletkezett, hogy az osztályellentéteket kordában tartsa, de ugyanakkor ezen osztályok összeütközésének közepette keletkezett, ezért az állam rendszerint a leghatalmasabb, gazdaságilag uralkodó osztály állama, s ez az osztály az állam révén politikailag is uralkodó osztállyá válik és ekképpen az elnyomott osztály fékentartásának és kizsákmányolásának új eszközeire tesz szert. Így az ókori állam mindenekelőtt a rabszolgatartók állama volt a rabszolgák fékentartására, a feudális állam a nemesség szerve a jobbágyok és függő parasztok fékentartására, a modern képviseleti állam pedig a tőke szerszáma a bérmunka kizsákmányolására. Kivételesen azonban olyan időszakok is előfordulnak, amelyekben a harcoló osztályok annyira egyensúlyt tartanak egymással, hogy az államhatalom mint látszólagos közvetítő pillanatnyilag bizonyos önállóságra tesz szert mindkét féllel szemben. Ilyen a XVII. és XVIII. század abszolút monarchiája, amely a nemesség és a polgárság között tartott egyensúlyt; ilyen az első és kivált a második francia császárság bonapartizmusa, amely a proletariátust a burzsoázia és a burzsoáziát a proletariátus ellen játszotta ki. E nemben a legújabb teljesítmény, amely uralkodót és elnyomottat egyaránt nevetséges színben tüntet fel, a bismarcki nemzet új német birodalma⁸: itt a tőkéseket és a munkásokat tartják egyensúlyban egymással szemben és csapják be egyaránt a lezüllött porosz parlagi nemesek javára.

A legtöbb történelmi államban azonkívül az állampolgároknak vagyonuk fokozatai arányában mérik ki jogaikat és ezzel egyenesen kimondják, hogy az állam a birtokos osztály védelmi szervezete a birtoktalan osztály ellen.

Így volt ez már az athéni és római vagyoni osztályok esetében. Így volt a középkori feudális államban, ahol a politikai hatalmi helyzet a földbirtok szerint tagolódott. Így van a modern képviseleti államok választási cenzusában. És a birtokkülönbségnek ez a politikai elismerése korántsem lényeges. Ellenkezőleg, az állami fejlődés alacsony fokát jelzi. A legmagasabb államforma, a demokratikus köztársaság, amely modern társadalmi viszonyaink között mindinkább elkerülhetetlen szükségszerűséggé válik és az egyedüli államforma, amelyben a proletariátus és a burzsoázia megvívhatja végső döntő harcát — a demokratikus köztársaság hivatalosan már nem vesz tudomást birtokkülönbségekről. Ebben a vagyon közvetve, de annál biztosabban gyakorolja hatalmát. Egyrészt a közvetlen hivatalnoki korrupció formájában, amire Amerika a klasszikus minta, másrészt a kormány és a tőzsde szövetsége formájában, amely annál könnyebben létrejön, minél inkább növekednek az államadósságok, és minél jobban koncentrálódik nemcsak a szállítás, hanem maga a termelés is részvénytársaságok kezében, amelyeknek megintcsak a tőzsde a központjuk. Erre Amerikán kívül csattanós példa a legújabb francia köztársaság, és a derék Svájc is megtette a magáét ezen a téren. De hogy a kormány és a tőzsde e testvéri szövetségéhez demokratikus köztársaság nem szükséges, azt bizonyítja Anglián kívül az új német birodalom, ahol nem lehet megmondani, hogy az általános választójog kit emelt magasabbra, Bismarckot-e vagy Bleichrödert. Végül pedig a birtokos osztály közvetlenül az általános választójog útján uralkodik. Ameddig az elnyomott osztály, a mi esetünkben tehát a proletariátus, még nem érett meg arra, hogy önmagát felszabadítsa, addig többségében a fennálló társadalmi rendet tekinti az egyedül lehetségesnek és politikailag a tőkésosztály uszálya, szélső balszárnya lesz. De amilyen mértékben éretté válik önmaga felszabadítására, abban a mértékben alakul saját párttá és választja meg saját képviselőit, nem pedig a tőkésekét. Az általános választójog ilymódon a munkásosztály érettségének fokmérője. A mai államban ennél több nem lehet és nem is lesz soha; de ennyi elég is. Azon a napon, amelyen az általános választójog hőmérője forrpontot jelez a munkásoknál, tudják majd mind ők, mind a tőkések, hogy hányadán vannak.

Az állam tehát nem öröktől fogva van. Voltak társadalmak, amelyek elboldogultak nélküle, amelyeknek államról és államhatalomról sejtelmük sem volt. A gazdasági fejlődés egy meghatározott fokán, amellyel szükségszerűen vele járt a társadalom osztályokra szakadása, e szakadás révén az állam szükségszerűséggé vált. Most gyors léptekkel közeledünk a termelésnek egy olyan fejlődési fokához, amelyen ezeknek az osztályoknak a létezése nemcsak nem szükségszerűség többé, hanem a termelés pozitív akadályává lesz. Meg fognak dőlni, ugyanolyan elkerülhetetlenül, mint ahogy egykor keletkeztek. Velük együtt elkerülhetetlenül megdől az állam. A társadalom, amely a termelést a termelők szabad és egyenlő társulása alapzatán újjászervezi, az egész államgépezetet oda helyezi, ahová majd való lesz: a régiségek múzeumába, a rokka és a bronzbalta mellé.

A civilizáció tehát az előrebocsátottak szerint a társadalomnak az a fejlődési foka, amelyen a munka megosztása, az egyesek közötti ebből eredő csere és a kettőt összefogó árutermelés teljesen kibontakozik és az egész korábbi társadalmat forradalmasítja.

A termelés minden előző társadalmi fokon lényegileg közös volt, mint ahogy a fogyasztás is nagyobb vagy kisebb kommunisztikus közösségeken belül a termékek közvetlen elosztása útján történt. A termelésnek ez a közös volta a legszűkebb korlátok között forgott fenn; de együtt járt a termelők uralmával termelési folyamatuk és termékük felett. Tudják, mi lesz a termékből: ők fogyasztják el, nem kerül ki a kezükből; és amíg a termelést ezen az alapzaton folytatják, addig nem is nőhet a termelők feje fölé, nem hozhat létre velük szemben kísérteties idegen hatalmakat, amint ez a civilizációban szabályszerűen és elkerülhetetlenül megtörténik.

De lassan beékelődik ebbe a termelési folyamatba a munka megosztása. Aláássa a termelés és elsajátítás közös voltát, az egyesek általi elsajátítást túlnyomó szabállyá emeli és ezzel létrehozza az egyesek közötti cserét — hogy milyen módon, azt fentebb megvizsgáltuk. Az árutermelés fokozatosan uralkodó formává válik.

Az árutermeléssel, a már nem saját felhasználásra, hanem cserére történő termeléssel a termékek szükségképpen egyik kézből a másikba kerülnek. A termelő a cserében odaadja a termékét, nem tudja többé, mi lesz vele. Mihelyt a pénz és a pénzzel a kereskedő mint közvetítő a termelők közé lép, a cserefolyamat még bonyolultabbá, a termékek végső sorsa még bizonytalanabbá válik. Sok a kereskedő, és egyik sem tudja, mit csinál a másik. Az áruk már nem csupán egyik kézből a másikba kerülnek, hanem egyik piacról a másikra is; a termelők elvesztették az uralmat az életkörük össztermelése felett, a kereskedők pedig nem szerezték meg. Termékek és termelés a véletlen hatalma alá kerülnek.

De a véletlen, az csak egyik pólusa egy összefüggésnek, melynek másik pólusát szükségszerűségnek hívják. A természetben, ahol látszólag szintén a véletlen uralkodik, már régen kimutattuk minden egyes területen azt a belső szükségszerűséget és törvényszerűséget, amely ebben a véletlenben érvényesül. És ami áll a természetre, az áll a társadalomra is. Minél inkább lesz egy társadalmi tevékenység, a társadalmi folyamatok egy sora túl hatalmassá az emberek tudatos ellenőrzése számára és nő a fejük fölé, minél inkább tűnik úgy, hogy a merő véletlenre van bízva, annál inkább érvényesülnek ebben a véletlenben mintegy természeti szükségszerűséggel e társadalmi tevékenység sajátságos, bennelakozó törvényei. Ilyen törvények uralkodnak az árutermelés és az árucsere véletlenségein is; az egyes termelővel és cserélővel idegen, sőt eleinte felismeretlen hatalmakként állnak szemben, amelyeknek természetét előbb fáradságosan ki kell kutatni és mélyére kell hatolni. Az árutermelésnek ezek a gazdasági törvényei módosulnak e termelési forma különböző fejlődési fokaival; nagyjában és egészében azonban a civilizáció egész időszaka az uralmuk alatt áll. És a termék még ma is ura a termelőknek; a társadalom össztermelését ma sem közösen megfontolt terv szabályozza, hanem vak törvények, amelyek elemi erővel érvényesülnek, végső fokon az időszakos kereskedelmi válságok viharaiban.

Láttuk fent, hogy az emberi munkaerő a termelésnek egy elég korai fejlődési fokán számottevően nagyobb terméket képes szolgáltatni, mint amennyi a termelők létfenntartásához szükséges, és hogy a fődolgot tekintve ez ugyanaz a fejlődési fok, mint amelyen a munka megosztása és az egyesek közötti csere kialakul. Nem soká tartott már, amíg felfedezték azt a nagy „igazságot”, hogy az ember is lehet áru; hogy az emberi erő kicserélhető és elhasználható, csak rabszolgává kell változtatni az embert. Alig kezdtek az emberek cserélni, már őket magukat is cserélték. Az aktívum passzívummá vált, akár akarták az emberek, akár nem.

A civilizáció alatt legteljesebben kibontakozó rabszolgasággal bekövetkezett a társadalom első nagy szakadása egy kizsákmányoló és egy kizsákmányolt osztályra. Ez a szakadás továbbtartott az egész civilizált időszakon át. A rabszolgaság a kizsákmányolás első, az ókon világra sajátságos formája; ezt követi a jobbágyság a középkorban, a bérmunka az újabb korban. Ez a szolgaság három nagy formája, amelyek a civilizáció három nagy korszakára jellemzők; a nyílt, s legújabban a leplezett, rabszolgaság mindig velük jár.

Az árutermelésnek azt a fokát, amellyel a civilizáció kezdődik, gazdaságilag az jellemzi, hogy bevezették 1. a fémpénzt és vele a pénztőkét, a kamatot és az uzsorát; 2. a kereskedőket mint közvetítő osztályt a termelők között; 3. a földmagántulajdont és a jelzálogot, és 4. a rabszolgamunkát mint uralkodó termelési formát. A civilizációnak megfelelő és vele véglegesen uralomra kerülő családforma a monogámia, a férfi uralma a nő felett, és az egyedi család mint a társadalom gazdasági egysége. A civilizált társadalom összefoglalása az állam, amely kivétel nélkül minden tipikus időszakban az uralkodó osztály állama és lényegileg minden esetben az elnyomott, kizsákmányolt osztály fékentartására szolgáló gépezet. Jellemző még a civilizációra: egyrészt a város és a falu ellentétének mint az egész társadalmi munkamegosztás alapzatának rögzítése; másrészt a végrendelkezés bevezetése, miáltal a tulajdonos még halála után is rendelkezhetik tulajdona felett. Ez a berendezkedés, amely egyenes arculcsapása a régi nemzetségi alkotmánynak, Athénban Szolónig ismeretlen volt; Rómában már korán bevezették, de hogy mikor, azt nem tudjuk;⁹ a németeknél a papok vezették be, hogy a jámbor német akadálytalanul hagyhassa örökrészét az egyházra.

Ezzel az alapvető berendezkedéssel a civilizáció olyan dolgokat vitt végbe, amelyekre a régi nemzetségi társadalom a legtávolabbról sem volt képes. De úgy vitte őket végbe, hogy az emberek legpiszkosabb ösztöneit és szenvedélyeit hozta mozgásba és fejlesztette ki az összes többi hajlama rovására. A sima kapzsiság volt a civilizáció lelke első napjától máig, a vagyon és újra a vagyon és harmadszor is a vagyon, nem a társadalom vagyona, hanem ezé az egyes hitvány egyéné, ez volt az egyedül döntő célja. Ha eközben a tudomány növekvő fejlődése és visszatérő időszakokban a művészet legteljesebb virágja az ölébe hullott, ez is csak azért történt, mert ezek nélkül nem lett volna lehetséges korunk vagyonszerzeményének telje.

Minthogy a civilizáció alapzata az, hogy az egyik osztály kizsákmányolja a másikat, egész fejlődése állandó ellentmondásban mozog. A termelés minden előrelépése egyidejűleg visszalépés az elnyomott osztály, azaz a nagy többség helyzete szempontjából. Ami jótétemény egyeseknek, az szükségszerűen csapás a többieknek, ami új felszabadulás egyik osztálynak, az új elnyomás egy másiknak. A legcsattanósabb bizonyíték erre a gépi berendezés bevezetése, melynek hatásai ma világszerte ismertek. És ha a barbárok, mint láttuk, nemigen tehettek még különbséget jogok és kötelességek között, a civilizáció a kettő különbségét és ellentétét a leghülyébb tökfej előtt is világossá teszi azzal, hogy jószerivel minden jogot az egyik osztálynak juttat, viszont jószerivel minden kötelességet a másiknak.

De ennek nem szabad így lennie. Ami jó az uralkodó osztálynak, legyen jó az egész társadalomnak, amellyel az uralkodó osztály azonosítja magát. Minél tovább halad tehát a civilizáció, annál inkább kénytelen az általa szükségszerűen létrehozott visszásságokra a szeretet palástját borítani, szépítgetni vagy eltagadni őket, egyszóval olyan konvencionális képmutatást meghonosítani, amely korábbi társadalmi formákban, de még a civilizáció első fokain sem volt ismeretes, és amely legvégül abban az állításban csúcsosodik ki: az elnyomott osztály kizsákmányolását a kizsákmányoló osztály egyedül és kizárólag a kizsákmányolt osztály saját érdekében folytatja; és ha a kizsákmányolt osztály ezt nem látja be, sőt lázad, akkor ez a legrútabb hálátlanság jótevőivel, a kizsákmányolókkal szemben.¹⁰

És most befejezésül hadd idézzük Morgan ítéletét a civilizációról:

„A civilizáció eljövetele óta a vagyon oly mérhetetlenül megnövekedett, formái oly változatosak lettek, alkalmazása annyira átfogó és a tulajdonosok érdekében való kezelése olyan ügyességgel folyik, hogy e vagyon, a néppel szemben, olyan hatalommá vált, amelyen nem lehet úrrá lenni. Az emberi szellem tanácstalanul és lenyűgözve áll a saját teremtménye előtt. Mégis el fog jönni az idő, amikor az emberi ész megerősödve urává lesz a vagyonnak, mikor megállapítja mind az államnak a védelmébe vett tulajdonhoz való viszonyát, mind a tulajdonosok jogainak határait. A társadalom érdekei abszolúte felette állnak az egyedi érdekeknek, s a kettőt igazságos és harmonikus viszonyba kell hozni. Ha a jövőnek is a haladás lesz a törvénye, amint a múlté volt, a puszta vagyonhajhászás nem lehet az emberiség végső rendeltetése. A civilizáció beállta óta eltelt idő csak egy kis töredéke az emberiség eltelt életidejének, csak egy kis töredéke a még előtte álló időnek. Egy olyan történelmi pályafutás végén, amelynek a vagyon az egyetlen végcélja, fenyegetően ott áll a társadalom felbomlása, mert egy ilyen pályafutás a saját megsemmisítésének elemeit hordja magában. Demokrácia az igazgatásban, testvériség a társadalomban, egyenlőség a jogokban és az általános oktatás fogja felavatni a társadalom következő, magasabb fokát, amely felé tapasztalás, ész és tudomány állandóan törekednek. Ez a régi nemzetségek szabadságának, egyenlőségének és testvériségének újjáéledése lesz — de magasabb fokon.” (Morgan: „Ancient Society”, 552. old.)

¹ Különösen Amerika északnyugati partvidékén; lásd Bancroft. A Sarolta királynő-szigeten, a haidáknál előfordulnak háztartások, amelyekben egy fedél alatt 700 személy él. A nutkáknál egész törzsek éltek egy fedél alatt. — Engels jegyzete.
² Hastings mellett győzte le 1066 okt. 14-én Hódító Vilmos Harald angolszász királyt; e győzelmével Anglia urává lett.
³ Molière: „George Dandin”, I. felv. 9. szín.
⁴ Számukat Athénban lásd fent. Korinthoszban a város virágkorában 460 000-re, Aiginéban 470 000-re rúgott, mindkét esetben tízszeresére a szabad polgárnépességnek. — Engels jegyzete.
⁵ Dithmarschen — a mostani Schleswig-Holstein délnyugati részén elterülő vidék. Az ókorban szászok lakták; a VIII. sz.-ban Nagy Károly meghódította és attól kezdve különböző egyházi és világi feudálisok birtokában volt. A XII. sz. közepétől kezdve a dithmarscheniak (nagyrészt szabad parasztok) egyre nagyobb önállóságot szereztek és a XIII. sz. elejétől a XVI. sz. közepéig ténylegesen független közösséget alkottak, amely eredményesen ellenállt a dán királyok és a holsteini hercegek leigázási kísérleteinek. A ХIII. sz. táján a helyi nemesség mint társadalmi réteg megszűnt létezni, Dithmarschen önigazgató parasztközösségek rendszere lett; a főhatalmat a XIV. sz.-ig a szabad földtulajdonosok országgyűlése gyakorolta, majd ennek helyébe képviseleti rendszer lépett. 1559-ben II. Frigyes dán király, valamint János és Adolf holsteini hercegek egyesült erővel leverték és felosztották Dithmarschent; az önigazgatás számos maradványa fennmaradt egészen a XIX. sz. második feléig.
⁶ Az első történetíró, akinek legalább megközelítő elképzelése volt a nemzetség lényegéről, Niebuhr volt, és ezt — de az innen minden további nélkül átvitt tévedéseit is — annak köszönheti, hogy ismerte a dithmarscheni nemzetségeket. — Engels jegyzete.
⁷ Hegel: „Grundlinien der Philosophie des Rechts”, 257., 360. §.
⁸ A bismarcki nemzet német birodalma (Deutsches Reich Bismarckscher Nation) — utalás a Német-római Birodalom teljes nevére: A Német Nemzet Római Birodalma (Römisches Reich Deutscher Nation).
⁹ Lassalle „System der erworbenen Rechté”-jében a második rész főként akörül a tétel körül forog, hogy a római végrendelet oly régi, mint maga Róma, hogy a római történelemben soha „nem volt végrendelet nélküli kor“, hanem a végrendelet még a Róma előtti időben keletkezett a halottak kultuszából. Lassalle, mint hithű óhegeliánus, a római joghatározmányokat nem a rómaiak társadalmi viszonyaiból vezeti le, hanem az akarat „spekulatív fogalmából”, és ennek során jut erre a teljességgel történelmietlen állításra. Nem csodálkozhatunk ezen olyan könyvben, amely ugyanezen spekulatív fogalom alapján arra az eredményre jut, hogy a római örökségnél a vagyon átruházása tisztára mellékes dolog volt. Lassalle nemcsak hisz a római jogászok, különösen a koraiak illúzióiban; még túl is tesz rajtuk. — Engels jegyzete.
¹⁰ Eleinte az volt a szándékom, hogy a civilizációnak azt a ragyogó bírálatát, amely Charles Fourier műveiben elszórtan fellelhető, odaállítom Morgané és a magamé mellé. Sajnos nincs erre időm. Csak azt jegyzem meg, hogy már Fourier a monogámiát és a földtulajdont tekinti a civilizáció legfőbb ismertetőjelének, és hogy a civilizációt a gazdagoknak a szegények elleni háborújának nevezi. Ugyancsak megvan már nála az a mély átlátás, hogy minden fogyatékos, ellentétekre szakadt társadalomban egyedi családok (les familles incohérentes) alkotják a gazdasági egységeket. — Engels jegyzete.

Tartalomjegyzék