I. Első stádium: P—Á
II. Második stádium: A termelőtőke funkciója
III. Harmadik stádium: Á'—P'
IV. A teljes körforgás

A tőke körforgási folyamata¹ három stádiumban megy végbe, amelyek, ahogyan az első kötet kifejti, a következő sort alkotják:

Első stádium: A tőkés megjelenik az árupiacon és a munkapiacon mint vevő; pénze áruvá változik, vagyis elvégzi a P—Á forgalmi műveletet.

Második stádium: A megvásárolt árukat a tőkés termelő módon elfogyasztja. Tőkés árutermelőként működik; tőkéje elvégzi a termelési folyamatot. Az eredmény: olyan áru, amelynek értéke nagyobb, mint a termelési elemeinek értéke.

Harmadik stádium: A tőkés visszatér a piacra mint eladó; áruja pénzzé változik, vagyis elvégzi az Á—P forgalmi műveletet.

A pénztőke körforgásának képlete tehát:

P—Á...T...Á’—P’, ahol a pontok azt jelzik, hogy a forgalmi folyamat megszakadt, Á’ és P’ pedig értéktöbblettel gyarapodott Á-t és P-t jelölnek. [T = termelő fogyasztás]

Az első és a harmadik stádiumot az első könyvben csak annyira tárgyaltuk, amennyire ez a második stádiumnak, a tőke termelési folyamatának a megértéséhez szükséges. Ezért azokat a különböző formákat, amelyekbe a tőke a különböző stádiumaiban öltözik és amelyeket a körforgás ismétlődése során hol magára vesz, hol levet, figyelmen kívül hagytuk. Most ezek a legközelebbi tárgyai a vizsgálatnak.

Ahhoz, hogy a formákat tisztán foghassuk fel, először is el kell vonatkoztatnunk mindazoktól a mozzanatoktól, amelyeknek a formaváltozáshoz és a formaképzéshez mint olyanokhoz nincsen közük. Ezért itt nemcsak azt feltételezzük, hogy az árukat értékükön adják el, hanem azt is, hogy ez változatlan körülmények között történik. Figyelmen kívül hagyjuk tehát a körforgási folyamat alatt bekövetkezhető értékváltozásokat is.

P—Á valamely pénzösszegnek áruk összegére való átváltását ábrázolja: a vevő számára pénzének áruvá változását, az eladók számára áruik pénzzé változását. Az általános áruforgalomnak ezt a műveletét mindenekelőtt nem a formája teszi egyúttal valamely egyéni tőke önálló körforgásának funkcionálisan meghatározott szakaszává, hanem anyagi tartalma, a pénzzel helyet cserélő áruk sajátos használati jellege. Ezek az áruk egyrészt termelési eszközök, másrészt munkaerő, az árutermelés tárgyi és személyi tényezői, amelyeknek különös jellege természetesen meg kell hogy feleljen az előállítandó árucikk fajtájának. Ha a munkaerőt M-mel, a termelési eszközöket Te-vel jelöljük, akkor a megvásárolandó áruösszeg Á = M + Te, vagy rövidebben Á<^M_Te. A P—Á tehát tartalmát tekintve úgy jelenik meg, mint P—Á<^M_Te; azaz P—Á szétválik P-M-re és P—Te-re; a P pénzösszeg két részre hasad, amelyek közül az egyik munkaerőt, a másik termelési eszközöket vásárol. A vételeknek ez a két sora egymástól teljesen különböző piacokon történik, az egyik a tulajdonképpeni árupiacon, a másik a munkapiacon.

De P—Á<^M_Te azonkívül, hogy annak az áruösszegnek, amelyre P-t átváltják, e minőségi széthasadását ábrázolja, még egy igen jellegzetes mennyiségi viszonyt is ábrázol.

Tudjuk, hogy a munkaerő értékét, illetve árát birtokosának, aki áruként vételre kínálja, munkabér formájában fizetik ki; azaz olyan munkamennyiség áraként, amely többletmunkát tartalmaz; úgyhogy, ha például a munkaerő napi értéke = 3 márkával, 5 órai munka termékével, akkor a vevő és az eladó közötti szerződésben ez az összeg úgy szerepel mint mondjuk 10 órai munka ára vagy bére. Ha ilyen szerződést például 50 munkással kötöttek, akkor ezek a vevőnek egy nap alatt együttesen 500 munkaórát kell hogy szolgáltassanak, aminek a fele, 250 munkaóra, azaz 25 tízórás munkanap, pusztán többletmunkából áll. A megvásárolandó termelési eszközök mennyiségének és terjedelmének elegendőnek kell lennie e munkamennyiség felhasználásához.

P—Á<^M_Te tehát nemcsak azt a minőségi viszonyt fejezi ki, hogy meghatározott pénzösszeget, például 422 £-et, egymásnak megfelelő termelési eszközökre és munkaerőre váltanak át, hanem mennyiségi viszonyt is kifejez a pénznek M munkaerőre és Te termelési eszközökre kiadott részei között, amely viszonyt eleve meghatározza a meghatározott munkáslétszám által ráfordítandó fölös többletmunka mennyisége.

Ha tehát például egy fonodában az 50 munkás hetibére 50 £, akkor 372 £-et kell termelési eszközökre kiadni, feltéve, hogy ennyi azoknak a termelési eszközöknek az értéke, amelyeket heti 3000 óra munka — és ebből 1500 óra többletmunka — fonallá változtat át.

Itt teljesen mellékes, hogy különböző iparágakban a pótlólagos munka felhasználásának milyen mértékben feltétele pótlólagos érték termelési eszközök formájában. Csak arról van szó, hogy a pénznek termelési eszközökre fordított része — a P—Te műveletben megvásárolt termelési eszközök — minden körülmények között elegendő legyen, hogy tehát ezt eleve számításba vegyék és a termelési eszközöket megfelelő arányban szerezzék be. Vagyis a termelési eszközök tömegének elegendőnek kell lennie ahhoz, hogy a munka tömegét felszívja, hogy általa termékké változzék át. Ha nem lenne kéznél elegendő termelési eszköz, a pótlólagos munkát, amellyel a vevő rendelkezik, nem lehetne felhasználni; e munka fölötti rendelkezési joga nem érne semmit. Ha több termelési eszköz lenne kéznél, mint rendelkezésre álló munka, a termelési eszközök nem telítődnének munkával, nem változnának át termékké.

Mihelyt a P—Á<^M_Te művelet végbement, a vevő nemcsak valamely hasznos cikk termeléséhez szükséges termelési eszközökkel és munkaerővel rendelkezik. A munkaerő nagyobb folyósításával, vagyis nagyobb mennyiségű munkával rendelkezik, mint amennyi a munkaerő értékének pótlásához szükséges, s egyúttal rendelkezik az e munkamennyiség megvalósulásához, vagyis tárgyiasulásához megkívánt termelési eszközökkel is: olyan árucikkek termelésének tényezőivel rendelkezik tehát, amelyeknek értéke nagyobb, mint termelési elemeiké, vagyis olyan árutömeg termelésének tényezőivel, amely értéktöbbletet tartalmaz. A vevő által pénzformában előlegezett érték tehát most abban a természetbeni formában van meg, amelyben mint értéktöbbletet (áruk alakjában megtestesülő értéktöbbletet) fiadzó érték megvalósulhat. Másszóval: ez az érték termelőtőke állapotában vagy formájában van, amely tőke azzal a képességgel bír, hogy értéket és értéktöbbletet létrehozó módon funkcionáljon. Jelöljük az ilyen formában levő tőkét T-vel.

T értéke azonban = M + Te értékével, = az M-re és Te-re átváltott P-vel. P ugyanaz a tőkeérték, mint T, csak létezési módja más, ti. pénzállapotban vagy pénzformában levő tőkeérték — pénztőke.

P—Á<^M_Te, vagy általános formája szerint P—Á, áruvásárlások összege, az általános áruforgalomnak ez a művelete ezért egyúttal — mint a tőke önálló körforgási folyamatának stádiuma — a tőkeérték átváltozása pénzformájából termelőformájába, vagy rövidebben: pénztőke átváltozása termelőtőkévé. A körforgásnak itt elsőnek vizsgált figurájában tehát a pénz jelenik meg mint a tőkeérték első hordozója, s ezért a pénztőke jelenik meg mint az a forma, amelyben a tőkét előlegezik.

Mint pénztőke a tőke olyan állapotban van, amelyben pénzfunkciókat végezhet, például a jelen esetben az általános vásárlóeszköz és az általános fizetési eszköz funkcióit. (Az utóbbit azért, mert a munkaerőt ugyan előbb vásárolják meg, de csak működése után fizetik ki. Ha a termelési eszközök nem találhatók készen a piacon, hanem előbb meg kell őket rendelni, akkor a pénz a P—Te műveletben ugyancsak mint fizetési eszköz működik.) Ez a képesség nem abból fakad, hogy a pénztőke tőke, hanem abból, hogy pénz.

Másrészt a pénzállapotban levő tőkeérték csakis pénzfunkciókat végezhet, másokat nem. E pénzfunkciókat a tőke mozgásában betöltött meghatározott szerepük teszi tőkefunkciókká, ennélfogva az is, hogy az a stádium, amelyben megjelennek, összefügg a tőke körforgásának többi stádiumával. Abban az esetben pl., amely mindenekelőtt foglalkoztat minket, a pénzt olyan árukra váltják át, amelyeknek egyesítése a termelőtőke természetbeni formája, tehát lappangva, potenciálisan már magában rejti a tőkés termelési folyamat eredményét.

Egy része annak a pénznek, amely a P—Á<^M_Te műveletben a pénztőke funkcióját végzi, magának e forgásnak végrehajtása következtében olyan funkcióba megy át, amelyben tőkejellege eltűnik és pénzjellege megmarad. A P pénztőke forgása P-Te-re és P—M~re, termelési eszközök vételére és munkaerő vételére válik szét. Vegyük szemügyre az utóbbi műveletet önmagában. P—M a tőkés részéről munkaerő vétele; a munkás, a munkaerő birtokosa részéről a munkaerő eladása — itt mondhatjuk, hogy a munkáé, mert a munkabér-forma előfeltétel. Ami a vevő számára P—Á ( = P—M), az itt, mint minden vételnél, az eladó (a munkás) számára M—P (= Á—P), munkaerejének eladása. Ez az áru első forgalmi stádiuma, vagyis első metamorfózisa (I. könyv, 3. fej. 2a); a munka eladója részéről árujának pénzformájába való átváltoztatása. Az így kapott pénzt a munkás fokozatosan elkölti egy csomó árura, amelyek szükségleteit elégítik ki, fogyasztási cikkekre. Árujának teljes forgása tehát mint M—P—Á jelenik meg, azaz először M—P (= Á—P), és másodszor P—Á, tehát az egyszerű áruforgalom általános formájában Á—P—Á, ahol a pénz pusztán mint tovatűnő forgalmi eszköz, mint áru árura való átváltásának puszta közvetítője szerepel.

P—M a pénztőke termelőtökévé való átváltozásának jellegzetes mozzanata, mert ez a lényeges feltétele annak, hogy a pénzformában előlegezett érték valóban átalakuljon tőkévé, értéktöbbletet termelő értékké. P—Te csak azért szükséges, hogy a P—M művelettel megvásárolt munkamennyiség realizálható legyen. Ezért az I. kötet II. szakaszában — A pénz átváltozása tőkévé — P—M-et ebből a nézőpontból ábrázoltuk. Itt a dolgot még egy másik nézőpontból is meg kell vizsgálnunk, különös vonatkozással a pénz- tőkére mint a tőke megjelenési formájára.

Általános az a nézet, hogy P—M a tőkés termelési mód jellegzetessége. De korántsem az említett ok miatt, nem azért, mert a munkaerő vétele olyan vételi szerződés, amelyben nagyobb mennyiségű munka adását kötik ki, mint amekkora a munkaerő árának, a munkabérnek a pótlásához szükséges; vagyis mert többletmunka adását kötik ki, ami alapfeltétele az előlegezett érték tőkésítésének, vagy ami ugyanaz: értéktöbblet termelésének. Hanem sokkal inkább formája miatt, mert a munkabér formájában pénzért vásárolnak munkát, s ezt a pénzgazdaság ismertetőjegyének tartják.

Itt megint nem a forma ésszerűtlensége az, amit jellegzetesnek tartanak. Sőt ezt az ésszerűtlenséget nem is veszik észre. Az ésszerűtlenség abban van, hogy a munkának, mint értékképző elemnek, önmagának nem lehet értéke, tehát egy meghatározott mennyiségű munkának sem lehet értéke, amely e munka árában, meghatározott mennyiségű pénzzel való egyenértékűségében fejeződik ki. Tudjuk azonban, hogy a munkabér csupán álcázott forma, olyan forma, amelyben pl. a munkaerő napi ára úgy jelenik meg, mint az illető munkaerő által egy nap alatt folyósított munka ára, úgyhogy tehát az e munkaerő által mondjuk 6 órai munkával termelt érték úgy fejeződik ki, mint e munkaerő 12 órai funkcionálásának, vagyis 12 órai munkájának az értéke.

P—M-et azért tartják az ún. pénzgazdaság jellegzetességének, ismertetőjegyének, mert a munka itt úgy jelenik meg, mint birtokosának áruja, a pénz ezért mint vevő — tehát mert pénzviszony áll fenn (azaz emberi tevékenység vétele és eladása). A pénz azonban már igen korán megjelenik úgynevezett szolgálatok vásárlójaként, anélkül hogy P pénztőkévé változna át vagy a gazdaság általános jellege gyökeresen átalakulna.

A pénznek teljesen közömbös, milyen fajta árukká változtatják át. A pénz az általános egyenértékformája minden árunak, s ezek már azzal, hogy áruk van, mutatják, hogy eszmeileg egy meghatározott pénzösszeget képviselnek, várják pénzzé való átváltoztatásukat, és csak pénzzel való helycseréjük révén tesznek szert arra a formára, amelyben a birtokosaik számára használati értékké válthatók át. Ha tehát egyszer már ott van a piacon a munkaerő, mint birtokosának áruja, amelynek eladása munkáért történő fizetés formájában, munkabér alakjában megy végbe, akkor a munkaerő vétele és eladása semmivel sem feltűnőbb, mint bármely más áru vétele és eladása. Nem az a jellegzetes, hogy a munkaerő-áru megvásárolható, hanem az, hogy a munkaerő áruként jelenik meg.

P—Á<^M_Te révén, a pénztőkének termelőtőkévé való átváltoztatása révén a tőkés létrehozza a termelés tárgyi és személyi tényezőinek kapcsolatát, amennyiben ezek a tényezők árukból állnak. Ha a pénzt első alkalommal változtatják át termelőtökévé, vagyis ha először funkcionál birtokosa számára pénztőkeként, akkor annak előbb termelési eszközöket, munkaépületeket, gépeket stb. kell vásárolnia, mielőtt a munkaerőt megvásárolja; mert mihelyt az utóbbi a fennhatósága alá kerül, a termelési eszközöknek már meg kell lenniük ahhoz, hogy mint munkaerőt felhasználhassa.

Így áll a dolog a tőkés részéről.

A munkás részéről: Munkaerejének termelő ténykedése csak attól a pillanattól fogva válik lehetővé, amikor munkaereje, eladása következtében, kapcsolatba kerül a termelési eszközökkel. Az eladás előtt tehát munkaereje a termelési eszközöktől, ténykedésének tárgyi feltételeitől elválasztva létezik. Az elválasztottságnak ebben az állapotában munkaereje nem használható fel sem arra, hogy birtokosa számára közvetlenül használati értékeket termeljen, sem arra, hogy árukat termeljen, melyeknek eladásából ez megélhetne. Mihelyt azonban a munkaerő, eladása folytán, kapcsolatba kerül a termelési eszközökkel, ugyanúgy alkotórésze vásárlója termelőtőkéjének, mint a termelési eszközök.

Ezért noha a P—M műveletben pénzbirtokos és munkaerőbirtokos csak mint vevő és eladó viszonyulnak egymáshoz, mint pénzbirtokos és árubirtokos kerülnek szembe egymással, tehát ebből a szempontból puszta pénzviszony van közöttük — a vevő egyúttal mégis eleve úgy lép fel, mint a termelési eszközök birtokosa, amelyek tárgyi feltételei annak, hogy a munkaerő birtokosa munkaerejét termelő módon fejtse ki. Másszóval: ezek a termelési eszközök mint idegen tulajdon lépnek szembe a munkaerő birtokosával. Másrészt: a munka eladója a vevőjével mint idegen munkaerő áll szemben, amelynek át kell mennie a vevő fennhatósága alá, be kell kebeleződnie tőkéjébe ahhoz, hogy az valóban mint termelőtőke ténykedhessen. A tőkés és a bérmunkás közti osztályviszony tehát már megvan, már előfeltételezett abban a pillanatban, amikor e kettő a P—M (a munkás részéről M—P) műveletben szembelép egymással. Ez vétel és eladás, pénzviszony, de olyan vétel és eladás, amelynek előfeltétele, hogy a vevő tőkés, az eladó pedig bérmunkás, s ez a viszony adva van azáltal, hogy a munkaerő megvalósulásának feltételei — a létfenntartási eszközök és termelési eszközök — idegen tulajdonként el vannak választva a munkaerő birtokosától.

Itt nem foglalkozunk azzal, hogy ez az elválasztás hogyan keletkezik. Megvan, mihelyt P—M végbemegy. Bennünket itt a következő érdekel: Ha P—M a pénztőke funkciójaként, vagyis a pénz itt a tőke létezési formájaként jelenik meg, akkor ez semmiképpen nem csak azért van így, mert a pénz itt úgy lép fel, mint fizetési eszköze egy hasznos hatással járó emberi tevékenységnek, valamilyen szolgálatnak; tehát semmiképpen nem azért, mert a pénz fizetési eszközként funkcionál. A pénzt csak azért lehet ebben a formában kiadni, mert a munkaerő el van választva termelési eszközeitől (beleértve a létfenntartási eszközöket mint magának a munkaerőnek a termelési eszközeit); és mert ezt az elválasztást csak azáltal lehet megszüntetni [aufheben], hogy a munkaerőt eladják a termelési eszközök birtokosának; hogy tehát a munkaerő folyósítása — amelynek határai semmiképpen nem esnek egybe a saját árának újratermeléséhez szükséges munkamennyiséggel — ugyancsak a vevőé. A tőkeviszony a termelési folyamat alatt csak azért tűnik ki, mert magában-valóan létezik a forgalmi műveletben, az egymással szembelépő vevő és eladó eltérő gazdasági alapfeltételeiben, osztályviszonyukban. Nem a pénz természetéből fakad ez a viszony; ellenkezőleg, e viszony megléte az, ami a puszta pénzfunkciót tőkefunkcióvá képes változtatni.

A pénztőkét illetően (egyelőre csak azon a meghatározott funkción belül van vele dolgunk, amelyben itt elénk kerül) rendszerint két téves felfogás fut egymás mellett vagy keveredik össze. Először: Azokat a funkciókat, amelyeket a tőkeérték mint pénztőke végez és éppen azért végezhet, mert pénzformában van, tévesen tőkejellegéből vezetik le, holott csak a tőkeérték pénzállapotának tulajdoníthatók, annak, hogy megjelenési formája pénz. Másodszor pedig fordítva: A pénzfunkciónak azt a sajátos tartalmát, amely azt egyúttal tőkefunkcióvá teszi, a pénz természetéből vezetik le (ezért a pénzt összecserélik a tőkével), holott ez a funkció olyan társadalmi feltételeket előfeltételez — mint itt P—M elvégzésében —, amelyek a puszta áruforgalomban és az ennek megfelelő pénzforgalomban semmiképpen nem adottak.

Formája szerint a rabszolgák vétele és eladása is áruvétel és árueladás. A rabszolgaság létezése nélkül azonban a pénz nem töltheti be ezt a funkciót. Ha van rabszolgaság, akkor a pénz rabszolgák vásárlására fordítható.

Megfordítva, az, hogy a vevő kezében pénz van, semmiképpen nem elég ahhoz, hogy rabszolgaságot tegyen lehetővé.

Az, hogy a saját munkaerő eladása (a saját munka eladásának, vagyis a munkabérnek a formájában) ne elszigetelt jelenségként, hanem az áruk termelésének társadalmilag irányadó előfeltételeként jelenjék meg, hogy tehát a pénztőke társadalmi szinten töltse be az itt szemügyre vett P—Á<^M_Te funkciót — ez olyan történelmi folyamatokat feltételez, amelyek a termelési eszközök és a munkaerő eredeti kapcsolatát felbontották; amely folyamatok következtében a nép zöme, a dolgozók, mint a termelési eszközöknek nem-tulajdonosai, a nem-dolgozók pedig mint e termelési eszközök tulajdonosai kerülnek szembe egymással. Amikor is mit sem változtat a dolgon, hogy a kapcsolat, felbomlása előtt, olyan formájú volt-e, hogy maga a dolgozó mint termelési eszköz hozzátartozott a többi termelési eszközökhöz, avagy tulajdonosa volt ezeknek.

A P—Á<^M_Te művelet tehát itt az elosztás tényén alapul; nem a szokásos értelemben vett elosztáson, vagyis nem a fogyasztási eszközök elosztásán, hanem maguknak a termelés elemeinek az elosztásán, amelyek közül a tárgyi tényezők az egyik oldalon összpontosulnak, a munkaerő pedig tőlük elszigetelten a másikon.

A termelési eszközöknek, a termelőtőke tárgyi részének, tehát már szemben kell állniuk a munkással, mint olyanoknak, mint tőkének, mielőtt a P—M művelet általános társadalmi műveletté válhat.

Korábban láttuk, hogy a tőkés termelés, ha egyszer létrejött, fejlődése során nemcsak újratermeli ezt az elválasztást, hanem mind nagyobb méretűvé bővíti, amíg általánosan uralkodó társadalmi állapottá nem válik. De van a dolognak még egy másik oldala is. Annak, hogy tőke képződhessen és a termelést hatalmába keríthesse, a kereskedelemnek, tehát az áruforgalomnak és ezzel együtt az árutermelésnek bizonyos fejlettségi foka az előfeltétele; cikkek ugyanis nem kerülhetnek áruként forgalomba, ha nem eladásra, tehát nem áruként termelik őket. A termelés normális, uralkodó jellegeként azonban az árutermelés csak a tőkés termelés alapzatán jelenik meg.

Az orosz földtulajdonosok, akik az úgynevezett parasztfelszabadítás következtében most röghözkötött jobbágy kényszermunkások helyett bérmunkásokkal gazdálkodnak, két dologról panaszkodnak: Először pénztőke hiányáról. Így például azt mondják: már a termés eladása előtt nagyobb méretekben kell fizetni bérmunkásoknak, és itt hiányzik az első feltétel, a készpénz. Tőkés módon való termeléshez ugyanis az kell, hogy állandóan legyen kéznél tőke pénz formájában éppen a munkabér fizetéséhez. Emiatt azonban a földbirtokosoknak nem kell kétségbeesniük. A türelem rózsát terem, s az ipari tőkésnek nemcsak saját pénze áll rendelkezésére, hanem l’argent des autres [a mások pénze] is.

Jellemzőbb azonban a második panasz, nevezetesen: ha van is pénzük, nem áll rendelkezésükre elegendő mennyiségben és tetszőleges időben a megvásárolandó munkaerő, mert az orosz mezőgazdasági munkás a faluközösség közös földtulajdona miatt még nincs teljesen elválasztva termelési eszközeitől és ezért még nem „szabad bérmunkás” a szó szoros értelmében. Márpedig az, hogy a szabad bérmunkás társadalmi méretekben kéznél legyen, elengedhetetlen feltétele annak, hogy P—Á, a pénz átváltozása áruvá, úgy jelentkezhessen, mint pénztőke átváltozása termelőtökévé.

Magától értetődik ezért, hogy a pénztőke körforgásának képlete: P—Á...T...Á’—P’, csak a már kifejlett tőkés termelés alapzatán természetes formája a tőke körforgásának, mert előfeltételezi, hogy a bérmunkásosztály társadalmi méretekben megvan. A tőkés termelés, mint láttuk, nemcsak árut és értéktöbbletet termel; újratermeli, mégpedig folyton bővített terjedelemben, a bérmunkások osztályát, és a közvetlen termelők óriási többségét bérmunkásokká változtatja. P—Á...T...Á’—P’ ezért, minthogy lefolyásának első előfeltétele a bérmunkásosztály állandó megléte, már feltételezi a termelőtőke formájában levő tőkét, s ezért feltételezi a termelőtőke körforgásának formáját.

A tőke itt szemügyre vett körforgása a P—Á forgalmi művelettel, pénznek áruvá való átváltoztatásával, vétellel kezdődik. A forgásnak tehát ki kell egészülnie az ellenkező Á—P metamorfózissal, árunak pénzzé való átváltoztatásával, eladással. De P—Á<^M_Te közvetlen eredménye a pénzformában előlegezett tőkeérték forgásának megszakadása. A pénztőkének termelőtökévé való átváltozása folytán a tőkeérték olyan természetbeni formára tett szert, amelyben nem foroghat tovább, hanem be kell kerülnie a fogyasztásba, mégpedig a termelő fogyasztásba. A munkaerő használatát, a munkát, csak a munkafolyamatban lehet realizálni. A tőkés a munkást nem adhatja el újra mint árut, mert a munkás nem rabszolgája és a tőkés nem vett meg egyebet, mint a munkás munkaerejének meghatározott időre szóló felhasználását. A munkaerőt viszont csak úgy használhatja el, ha a termelési eszközöket mint áruképzőket használtatja el vele. Az első stádium eredménye tehát az, hogy a tőke belép a második, a termelő stádiumba.

A mozgás mint P—Á<^M_Te...T jelentkezik, ahol a pontok azt jelzik, hogy a tőke forgása megszakadt, körforgási folyamata azonban folytatódik, mert az áruforgalom területéről belép a termelés területére. Az első stádium, a pénztőke átváltozása termelőtökévé, csak előzménye és bevezető fázisa tehát a második stádiumnak, a termelőtőke funkcionálásának.

P—Á<^M_Te előfeltételezi, hogy az az egyén, aki ezt a műveletet elvégzi, nemcsak akármilyen használati formában rendelkezik értékekkel, hanem ezek az értékek pénzformában vannak birtokában, vagyis hogy pénzbirtokos. De a művelet éppen abban áll, hogy a pénzt továbbadják, s az illető csak akkor maradhat pénzbirtokos, ha a pénz magával a továbbadás műveletével implicite [beleértve] visszaáramlik hozzá. Pénz azonban csak áruk eladása révén áramolhat vissza hozzá. A művelet tehát előfeltételezi, hogy az illető árutermelő.

P—M. A bérmunkás csak munkaereje eladásából él. Ennek fenntartása — a bérmunkás önfenntartása — napi fogyasztást követel meg. A munkás megfizetését tehát rövidebb időközönként folyton meg kell ismételni, hogy ő megismételhesse az önfenntartásához szükséges bevásárlásokat, az M-P-Á, vagyis az Á—P—Á műveletet. A tőkés ezért folyton mint pénztőkés, tőkéje pedig mint pénztőke kell, hogy szembelépjen vele. Másrészt viszont ahhoz, hogy a közvetlen termelők, a bérmunkások tömege az M—P—Á műveletet elvégezhesse, a szükséges létfenntartási eszközöknek folyton megvásárolható formában, azaz áruformában kell vele szembelépniük. Ez az állapot tehát már a termékek áruként lebonyolódó forgalmának, tehát az árutermelés terjedelmének is magas fokát követeli meg. Mihelyt a bérmunkával történő termelés általánossá vált, az árutermelésnek kell a termelés általános formájának lennie. Az árutermelés, általánosnak előfeltételezve, feltételezi viszont a társadalmi munka egyre fokozódó megosztását, vagyis az egy meghatározott tőkés által áruként termelt termékek mind nagyobb differenciálódását, az egymást kiegészítő termelési folyamatok mind nagyobb széthasadását önállósult folyamatokra. Ezért ugyanolyan mértékben, mint P—M, fejlődik P—Te; azaz ugyanolyan terjedelemben a termelési eszközök termelése elválik annak az árunak a termelésétől, amelynek termelési eszközei, s ez utóbbiak mindegyik árutermelővel maguk is mint áruk lépnek szembe, amelyeket nem termel, hanem a maga meghatározott termelési folyamata céljából megvásárol. E termelési eszközök az övétől teljesen elvált, önállóan űzött termelési ágakból származnak, és az termelési ágába mint áruk kerülnek bele, ezért meg kell őket vásárolnia. Az árutermelés tárgyi feltételei az egyes árutermelővel mind nagyobb terjedelemben mint más árutermelők termékei, mint áruk lépnek szembe. Ugyanilyen terjedelemben kell a tőkésnek pénztőkésként fellépnie, vagyis bővül a mérték, amelyben tőkéjének pénztőkeként kell funkcionálnia.

Másrészt: Ugyanazok a körülmények, amelyek kitermelik a tőkés termelés alapfeltételét — a bérmunkásosztály létezését —, elősegítik az egész árutermelésnek tőkés árutermelésbe való átmenetét. Amilyen mértékben ez utóbbi kifejlődik, bomlasztóan és feloldóan hat a termelés minden régebbi formájára, amely főképp a saját szükséglet közvetlen kielégítésére irányult és csak a termékek többletét változtatta áruvá. A tőkés árutermelés a termék eladását teszi fő érdekké, eleinte látszólag anélkül, hogy magát a termelési módot megtámadná — ez volt például a tőkés világkereskedelem első hatása olyan népekre, mint a kínaiak, indiaiak, arabok stb. Másodszor azonban ott, ahol gyökeret vert, szétrombolja az árutermelés mindazon formáit, amelyek vagy a termelők saját munkáján, vagy csupán a fölös terméknek áruként való eladásán alapulnak. Először általánossá teszi az árutermelést, majd fokozatosan minden árutermelést tőkés árutermeléssé változtat.³

Bármilyen is a termelés társadalmi formája, a termelés tényezői mindig a munkások és a termelési eszközök. De egymástól elválasztott állapotban egyik is, másik is csak lehetőség szerint az. Ahhoz, hogy egyáltalában termelni lehessen, egyesülniük kell. A különös mód, ahogyan ez az egyesülés megvalósul, különbözteti meg egymástól a társadalom-struktúra különböző gazdasági korszakait. A szóbanforgó esetben az adott kiindulópont az, hogy a szabad munkás el van választva termelési eszközeitől, s láttuk, hogyan és milyen feltételek között egyesül e kettő a tőkés kezében — tudniillik mint tőkéjének termelő létezési módja. Ezért a valóságos folyamat, amelybe az így összehozott személyi és tárgyi áruképzők belépnek, a termelési folyamat, maga is a tőkének a funkciójává: tőkés termelési folyamattá lesz, amelynek természetét részletesen kifejtettük ez írás első könyvében. Minden árutermelő üzem egyszersmind a munkaerő kizsákmányolásának üzemévé lesz; de csak a tőkés árutermelés válik olyan, korszakot alkotó kizsákmányolási móddá, amely történelmi továbbfejlődésében a munkafolyamat megszervezésével és a technika óriási arányú kifejlesztésével a társadalom egész gazdasági struktúráját forradalmasítja és minden megelőző korszakot hasonlíthatatlanul felülmúl.

A termelési folyamat során az értékképzésben, tehát az értéktöbblet előállításában is játszott különböző szerepük révén a termelési eszközök és a munkaerő, amennyiben az előlegezett tőkeérték létezési formái, mint állandó és változó tőke különböztetődnek meg. Mint a termelőtőke különböző alkotórészei, abban különböztetődnek meg továbbá, hogy a termelési eszközök a termelési folyamaton kívül is a tőkés birtokában maradnak, az ő tőkéjét alkotják, a munkaerő pedig csak a termelési folyamatban válik valamely egyéni tőke létezési formájává. A munkaerő csak eladójának, a bérmunkásnak a kezében áru, tőkévé viszont csak vásárlójának, a tőkésnek a kezében válik, aki időleges használatát megszerezte. Maguk a termelési eszközök csak attól a pillanattól kezdve válnak a termelőtőke tárgyi alakjaivá, vagyis termelőtökévé, amikor a munkaerőt, mint a termelőtőke személyi létezési formáját, bekebelezhetik. Ahogy tehát az emberi munkaerő nem természettől fogva tőke, úgy a termelési eszközök sem. E sajátos társadalmi jellegükre csak meghatározott, történelmileg kifejlődött feltételek között tesznek szert, mint ahogy csak ilyen feltételek között nyomódik rá a nemesfémekre a pénz, vagy akár a pénzre a pénztőke jellege.

Funkcionálása közben a termelőtőke elhasználja saját alkotórészeit, hogy magasabb értékű terméktömegre váltsa át őket. Minthogy a munkaerő csak a termelőtőke egyik szerveként működik, ezért a termékértéknek az alkotóelemei értéke feletti, a munkaerő többletmunkája által előállított többlete is a tőke gyümölcse. A munkaerő többletmunkája a tőke ingyenmunkája, s ezért a tőkés számára értéktöbbletet képez, olyan értéket, amely neki nem kerül egyenértékbe. A termék ezért nem csupán áru, hanem értéktöbblettel megtermékenyült áru. Értéke = T + m, vagyis az előállításában elfogyasztott T termelőtőke értéke plusz az általa előállított m értéktöbblet. Tegyük fel, hogy ez az áru 10 000 font fonal, amelynek előállításához 372 £ értékű termelési eszközt és 50 £ értékű munkaerőt használtak el. A fonás folyamata során a fonómunkások a munkájuk által elfogyasztott termelési eszközök 372 £-nyi értékét átvitték a fonalra s egyszersmind, munkakifejtésüknek megfelelően, mondjuk 128 £ új értéket állítottak elő. A 10 000 font fonal ezért 500 £ érték hordozója.

Az áru azáltal lesz árutőkévé, hogy a már értékesített tőkeértéknek közvetlenül magából a termelési folyamatból eredő funkcionális létezési formája. Ha az árutermelést egész társadalmi terjedelmében tőkés módon űznék, akkor minden áru, akár nyersvasból vagy brüsszeli csipkéből, akár kénsavból vagy szivarból áll, már eleve valamely árutőke eleme volna. Az a probléma, hogy az áruk seregének mely fajtái hivatottak természetüknél fogva tőkerangra, és mely mások közönséges áruszolgálatra, egyike a skolasztikus gazdaságtan magateremtette kellemetes sanyargattatásainak. [V. ö. Heine, Neuer Frühling. Prológus.]

Áruformában a tőkének árufunkciót kell végeznie. Az árucikkeket, amelyekből áll, eleve piacra termelték, el kell adni, pénzzé kell változtatni őket, át kell tehát menniük az Á—P mozgáson.

Tegyük fel, hogy a tőkés áruja 10 000 font pamutfonal. Ha a fonás folyamata során 372 £ értékű termelési eszközt fogyasztottak el és 128 £ új értéket alkottak, akkor a fonal értéke 500 £ s ez a fonal azonos összegű árában jut kifejezésre. Tegyük fel, hogy ezt az árat az A—P eladással realizálják. Mi teszi minden áruforgalomnak ezt az egyszerű műveletét egyszersmind tőkefunkcióvá? A műveleten belül nem történik semmi változás, sem az áru használati jellegét illetően, hiszen mint használati tárgy kerül át az áru a vevőhöz, sem értékét illetően, mert ez nem megy át nagyságváltozáson, hanem csak formaváltozáson. Először fonalban létezett, most pénzben létezik. Lényeges különbség mutatkozik tehát a P—Á első stádium és az Á—P utolsó stádium között. Ott az előlegezett pénz mint pénztőke funkcionál, mert a forgalom révén sajátos használati értékű árukra váltódik át. Itt az áru csak annyiban funkcionálhat tőkeként, amennyiben ezt a jelleget már készen magával hozza a termelési folyamatból, mielőtt forgalma megkezdődnék. A fonás folyamata során a fonómunkások 128 £ összegű fonalértéket hoztak létre. Ebből mondjuk 50 £ a tőkés számára csak egyenértéke a munkaerőre fordított kiadásának, 78 £ pedig — a munkaerő 156%-os kizsákmányolási foka mellett — értéktöbblet. A 10 000 font fonal értéke tehát, először, tartalmazza az elfogyasztott T termelőtőke értékét, amiből az állandó rész = = 372 £, a változó = 50 £, a kettő összege = 422 £ = 8440 font fonal. A T termelőtőke értéke azonban = A, vagyis alkotóelemeinek értéke, amelyek a P—Astádiumban mint eladóik kezében levő áruk kerültek szembe a tőkéssel. — Másodszor azonban a fonal értéke 78 £ = 1560 font fonal értéktöbbletet tartalmaz. Amint a 10 000 font fonal értékkifejezése tehát = Á + ΔA, Á plusz Á növekménye (= 78 £), amelyet á-val jelölünk, mert ugyanabban az áruformában létezik, mint most Á, az eredeti érték. A 10 000 font fonal értéke, = 500 £, tehát = Á + á. Á-t mint a 10 000 font fonal értékkifejezését nem abszolút értéknagysága (500 £) teszi Á’-vé, mert ezt, akárcsak minden más Á-nál mint bármilyen más áruösszeg értékkifejezésénél, a benne tárgyiasult munka nagysága határozza meg. Viszonylagos értéknagysága, a termelésében elfogyasztott T tőke értékéhez viszonyított értéknagysága teszi azzá. Á’ tartalmazza ezt az utóbbi értéket plusz a termelőtőke által szolgáltatott értéktöbbletet. Értéke nagyobb, meghaladja ezt a tőkeértéket ezzel az á értéktöbblettel. A 10 000 font fonal hordozója az értékesített, értéktöbblettel gyarapított tőkeértéknek, mégpedig mint a tőkés termelési folyamat terméke hordozója ennek. Á’ értékviszonyt fejez ki, az árutermék értékének viszonyát a termelésére fordított tőke értékéhez, tehát azt fejezi ki, hogy az árutermék értéke tőkeértékből és értéktöbbletből tevődik össze. A 10 000 font fonal csak a T termelőtőke átváltozott formájaként árutőke, Á’, tehát olyan összefüggésben, amely egyelőre csak ennek az egyéni tőkének a körforgásában létezik, vagyis csak annak a tőkésnek a számára, aki tőkéjével fonalat termelt. A 10 000 font fonalat mint értékhordozót úgyszólván csak egy belső, nem pedig külső viszony teszi árutőkévé; tőkés anyajegyét nem értékének abszolút nagyságában hordja, hanem viszonylagos nagyságában: értéknagyságában összehasonlítva azzal az értéknagysággal, amellyel a fonalban foglalt termelőtőke bírt, mielőtt áruvá változott. Ezért ha a 10 000 font fonalat értékén, 500 £-ért adják el, ez a forgalmi művelet önmagában tekintve Á—P, egy változatlan érték puszta átváltozása áruformából pénzformába. De ugyanez a művelet valamely egyéni tőke körforgásának külön stádiumaként realizálása az áru által hordozott 422 £ tőkeértéknek + az általa hordozott 78 £ értéktöbbletnek, tehát Á’—P’, az árutőke átváltozása áruformájából pénzformába.⁴

Á’-nek, mint minden áruterméknek, az a funkciója, hogy pénzzé változzék, eladassék, menjen át az Á—P forgalmi fázison. Amíg a most értékesült tőke az árutőke formájában marad, a piacon vesztegel, addig a termelési folyamat szünetel. A tőke sem termék-, sem értékképzőként nem működik. A sebesség különböző foka szerint, amellyel a tőke leveti áruformáját és felölti pénzformáját, vagyis az eladás gyorsasága szerint, ugyanaz a tőkeérték igen különböző fokban szolgál termék- és értékképzőként s az újratermelés szintje bővül vagy szűkül. Az első könyvben megmutattuk, hogy egy adott tőke hatásfokát a termelési folyamat olyan potenciái szabják meg, amelyek a tőke saját értéknagyságától bizonyos fokig függetlenek. [Lásd az I. könyvet] Most megmutatkozik, hogy a forgalmi folyamat a tőke hatásfokának, kitágulásának és összehúzódásának a tőke értéknagyságától független, új potenciáit hozza mozgásba.

Az Á' árutömegnek, mint az értékesített tőke hordozójának, továbbá teljes terjedelmében át kell mennie az Á’—P’ metamorfózison. Az eladott áru mennyisége itt lényeges meghatározóvá lesz. Az egyes áru már csak mint az össztömeg integráns része szerepel. Az 500 £ érték 10 000 font fonalban létezik. Ha a tőkésnek csak 7440 fontot sikerül értékén, 372 £-ért eladni, akkor csak állandó tőkéjének, a ráfordított termelési eszközöknek az értékét pótolta; ha 8440 fontot, akkor csak az előlegezett össztőke értéknagyságát. Értéktöbblet realizálásához többet kell eladnia, s ahhoz, hogy a 78 £-nyi (= 1560 font fonal) egész értéktöbbletet realizálja, mind a 10 000 font fonalat el kell adnia. Az 500 £ pénzben tehát a tőkés csak egyenértéket kap az eladott áruért; a forgalmon belüli ügylete egyszerű Á—P. Ha munkásainak 50 £ helyett 64 £ bért fizetett volna, akkor értéktöbblete 78 £ helyett csak 64 £ lenne, a kizsákmányolás foka pedig 156% helyett csak 100%; de fonalának értéke továbbra sem változna; csak különböző részeinek aránya lenne más; az Á—P forgalmi művelet továbbra is 10 000 font fonal 500 £-ért, értékén való eladása lenne.

Á’ = Á + á (= 422 £ + 78 £). — Á egyenlő T, vagyis a termelőtőke értékével, ez pedig egyenlő P értékével, amelyet P—Á-nál, a termelés elemeinek vételénél előlegeztek; példánkban = 422 £-gel. Ha az árutömeget értékén adják el, akkor Á = 422 £-gel és á = 78 £-gel, az 1560 font fonalnyi többlettermék értékével. Ha a pénzben kifejezett á-t p-vel jelöljük, akkor Á'—P' = = (Á + á)—(P + p), tehát a P—Á...T...Á’—P’ körforgása kifejtett formájában P—Á<^M_Te...T...(Á + á)—(P + p).

Az első stádiumban a tőkés használati cikkeket von el a tulajdonképpeni árupiacról és a munkapiacról; a harmadik stádiumban árut dob vissza, de csak egy piacra, a tulajdonképpeni árupiacra. De ha áruja révén a piacról több értéket von el, mint amennyit eredetileg piacra dobott, ezt csak azért teheti, mert nagyobb áruértéket dob piacra, mint amennyit eredetileg onnan elvont. P értéket dobott a piacra és Á egyenértéket vont el; Á + á-t dob piacra és P + p egyenértéket von el. — Példánkban P 8440 font fonal értékével volt egyenlő; de a tőkés 10 000 fontot dob piacra; tehát nagyobb értéket ad a piacnak, mint amennyit elvett onnan. Másrészt ezt a megnövekedett értéket csak azért dobta a piacra, mert a termelési folyamatban a munkaerő kizsákmányolása révén értéktöbbletet (mint a termék megfelelő hányadát többlettermékben kifejezve) termelt. Az árutömeg csak e folyamat termékeként árutőke, az értékesült tőkeérték hordozója. Az Á’—P’ elvégzésével mind az előlegezett tőkeértéket, mind az értéktöbbletet realizálják. A kettő realizálása egybeesik az eladások sorában vagy akár az egész árumennyiség egyszeri eladásában, amelyet Á’—P’ fejez ki. De ugyanaz az Á’—P’ forgalmi művelet különbözik tőkeérték és értéktöbblet szempontjából annyiban, hogy kettőjük számára forgásuk más-más stádiumát, a forgalmon belül elvégzendő metamorfózisaik sorának más-más stádiumát fejezi ki. Az értéktöbblet, á, csak a termelési folyamatban jött a világra. Első alkalommal lép tehát az árupiacra, mégpedig áruformában; az értéktöbbletnek ez az első forgalmi formája, ezért az á—p művelet is az első forgalmi művelete, vagyis első metamorfózisa, amelynek tehát ki kell még egészülnie az ellenkező forgalmi művelettel, vagyis a fordított, p—á metamorfózissal.⁵

Másképp áll a dolog azzal a forgással, amelyet az Á tőkeérték végez ugyanabban az Á'—P' forgalmi műveletben; ez az ő számára az Á—P forgalmi művelet, ahol Á = T, egyenlő az eredetileg előlegezett P-vel. A tőkeérték az első forgalmi műveletét mint P, mint pénztőke kezdte meg és az Á—P művelettel visszatér ugyanebbe a formába; tehát átment a forgalom két ellenkező fázisán, 1. P—Á és 2. Á—P fázison, s ismét abban a formában van, amelyben ugyanazt a körforgási folyamatot újra megkezdheti. Ami az értéktöbblet számára az áruforma első átváltozása pénzformává, az a tőkeérték számára visszatérés, vagyis visszaváltozás eredeti pénzformájává.

P—Á<^M_Te révén a pénztőkét átváltották ugyanolyan értékű árura, M-re és Te-re. Ezek az áruk nem funkcionálnak újra mint áruk, mint eladási cikkek. Értékük most megvásárlójuknak, a tőkésnek a kezében létezik, mint az T termelőtőkéjének az értéke. És T funkciójában, a termelő fogyasztásban átváltoznak egy a termelési eszközöktől anyagában különböző árufajtává, fonallá, amelyben értékük nemcsak megmarad, hanem meg is növekszik, 422 £-ről 500 £-re nő. E reális metamorfózis folytán azokat az árukat, amelyeket a P—Á első stádiumban a piacról elvontak, anyagában és értékében tőlük különböző áruval pótolják, s ennek most áruként kell funkcionálnia, pénzzé kell változnia és eladásra kell kerülnie. A termelési folyamat ezért csak úgy jelenik meg, mint megszakítása a tőkeérték forgalmi folyamatának, amelynek eddig csak első, P—Á fázisán ment át. A tőkeérték a második és befejező, Á—P fázison azután megy át, hogy Áanyagában és értékében megváltozott. Ami azonban az önmagában vett tőkeértéket illeti, ezzel csak annyi történt, hogy használati formája a termelési folyamatban megváltozott. Mint 422 £ érték M-ben és Te-ben létezett, most mint 8440 font fonal 422 £-nyi értéke létezik. Ha tehát csupán az értéktöbbletétől különválasztva elgondolt tőkeérték forgalmi folyamatának két fázisát vesszük szemügyre, akkor ez a tőkeérték 1. P—Áés 2. Á—P fázison megy át, ahol a második Á használati formája megváltozott, értéke azonban ugyanaz, mint az első Á-é; tehát P—Á—P áll előttünk, olyan forgalmi forma, amely az árunak kétszeri, ellenkező irányú helyváltoztatásával, pénzből áruvá, áruból pénzzé való átváltozással szükségképpen feltételezi a pénzként előlegezett érték visszatérését pénzformájába: visszaváltozását pénzzé.

Ugyanaz az Á'—P’ forgalmi művelet, amely a pénzben előlegezett tőkeérték számára második, befejező metamorfózis, pénzformába való visszatérés, az értéktöbblet számára, amelyet az árutőke ugyanakkor magával visz és pénzformára való átváltása révén magával együtt realizál, első metamorfózis, áruformából pénzformába való átváltozás, Á—P, első forgalmi fázis.

Itt tehát két dolgot kell megjegyezni. Először: a tőkeérték befejező visszaváltoztatása eredeti pénzformájába az árutőke funkciója. Másodszor: ez a funkció magában foglalja az értéktöbblet első formaváltozását eredeti áruformájából pénzformába. A pénzforma tehát itt kettős szerepet játszik; egyrészt visszatérő formája egy eredetileg pénzben előlegezett értéknek, tehát visszatérés ahhoz az értékformához, amely a folyamatot megnyitotta; másrészt első átváltozott formája egy olyan értéknek, amely eredetileg áruformában lép a forgalomba. Ha az árukat, amelyekből az árutőke áll, értékükön adják el, ahogy itt előfeltételeztük, akkor Á + á átváltozik a vele egyenértékű P + p-vé; a realizált árutőke most ebben a P + p (422 £ + 78 £ = =500 £) formában létezik a tőkés kezében. Tőkeérték és értéktöbblet most pénzként, tehát az általános egyenértékformában van meg.

A folyamat végén tehát a tőkeérték ismét ugyanabban a formában van, amelyben belépett abba, tehát ismét mint pénztőke nyithatja meg a folyamatot és mehet át rajta. Éppen azért, mert a folyamat kiinduló és befejező formája a pénztőke (P) formája, nevezzük a körforgási folyamatnak ezt a formáját a pénztőke körforgásának. A folyamat végén az előlegezett értéknek nem a formája, hanem csak a nagysága változott meg.

P + p nem más, mint meghatározott nagyságú pénzösszeg, a mi esetünkben 500 £. De mint a tőke körforgásának eredménye, mint realizált árutőke, ez a pénzösszeg tartalmazza a tőkeértéket és az értéktöbbletet; s e kettő most már nincs egymással összenőve, mint a fonalban ; most egymás mellett találhatók. Realizálásuk mindkettőjüknek önálló pénzformát adott. A teljes pénzösszeg 211/25O része a tőkeérték, 422 £, 39/250 része pedig az értéktöbblet, 78 £. Ennek az árutőke realizálása által előidézett szétválásnak nemcsak formális tartalma van, amelyről rögtön szólunk: fontossá válik a tőke újratermelési folyamatában, aszerint hogy p-t teljesen, részben, vagy egyáltalán nem csapják hozzá P-hez, tehát aszerint hogy p az előlegezett tőkeérték alkotórészeként tovább funkcionál-e vagy nem. Az is lehetséges, hogy p és P egészen különböző forgáson mennek át.

P’-ben a tőke ismét visszatért eredeti P formájába, pénzformájába; de olyan formában, amelyben mint tőke valósult meg.

Először is mennyiségi különbség van. Azelőtt volt P, 422 £; most van P’, 500 £, s ez a különbség P...P’-ben, a körforgás mennyiségileg különböző végpontjaiban fejeződik ki, magát a körforgás mozgását csak a három pont jelzi. P’>P-nél, P’—P = m-mel, az értéktöbblettel. — E P...P’ körforgás eredményeként azonban most már csak P’ létezik; ez az a termék, amelyben képződésének folyamata kihunyt. P' most önállóan, magáért-valóan létezik, függetlenül a mozgástól, amely létrehozta. A mozgás elmúlt, helyette itt van a terméke.

De P' mint P + p, 500 £ mint 422 £ előlegezett tőke plusz ennek 78 £ növekménye, egyúttal minőségi viszonyt is jelenít meg, noha maga ez a minőségi viszony csak mint egynemű összeg részeinek viszonya, tehát mint mennyiségi viszony létezik. P, az előlegezett tőke, amely most ismét eredeti formájában (422 £) van meg, most mint realizált tőke létezik. Nemcsak fennmaradt, hanem tőkeként realizálódott is, mert mint olyan különbözik p-től (78 £-től), amelyhez úgy viszonyul, mint az szaporulatához, az gyümölcséhez, mint olyan növekményhez, amelyet önmaga fiadzott. Azért realizálódott tőkeként, mert értéket fiadzó értékként realizálódott. P’ mint tőkeviszony létezik; P már nem puszta pénzként jelenik meg, hanem kifejezetten pénztőkeként van tételezve, mint olyan érték jut kifejezésre, amely értékesült, tehát azzal a tulajdonsággal is bír, hogy értékesüljön, a magáénál nagyobb értéket fiadzzon. P azáltal van tőkeként tételezve, hogy úgy viszonylik P’ egy másik részéhez, mint amelyet tételezett, amely belőle mint okból fakadt, mint következményhez, amelynek az alapja. P’ tehát úgy jelenik meg, mint önmagában differenciált, magát funkcionálisan (fogalmilag) önmagában megkülönböztető, a tőkeviszonyt kifejező értékösszeg.

De ez csak mint eredmény jut kifejezésre, annak a folyamatnak a közvetítése nélkül, amelynek eredménye.

Az értékrészek mint olyanok minőségileg nem különböznek egymástól, kivéve hogy mint különböző cikkek, konkrét dolgok értékei, tehát különböző használati formákban, ennélfogva mint különböző árutestek értékei lépnek fel — amely különbség nem belőlük magukból mint puszta értékrészekből fakad. A pénzben az áruk minden különbözősége kihuny, mert a pénz éppen a közös egyenértékformája valamennyi árunak. 500 £ pénzösszeg csupa egynemű egy £-es elemből áll. Minthogy e pénzösszeg egyszerű létezésében eredetének közvetítettsége kihunyt és annak a sajátos különbségnek, amellyel a különböző tőkealkotórészek a termelési folyamatban bírnak, minden nyoma eltűnt, ezért a különbség már csak egy főösszeg (angolul: principal) = az előlegezett tőke, 422 £, és egy többlet értékösszeg, 78 £ fogalmi formájában létezik. Tegyük fel pédlául, hogy P’ = 110 £, ebből 100 = P, főösszeg, és 10 = m, értéktöbblet. A 110 £ összeg két alkotórésze között abszolút egyneműség uralkodik, tehát fogalmilag nincs különbség közöttük. Tetszőleges 10 £, akár az előlegezett 100 £ főösszeg 1/10-e az, akár a főösszeg feletti 10 £ többlet, mindig 1/11 része a 110 £ teljes összegnek. Főösszeg és növekményösszeg, tőke és többletösszeg ezért kifejezhető a teljes összeg törtrészeként; példánkban 10/11 a főösszeg, vagyis a tőke, 1/11 a többletösszeg. Ezért fogalomnélküli kifejezése a tőkeviszonynak az, amelyben a realizált tőke itt folyamatának a végén pénzkifejezésében megjelenik.

Persze ez az Á’ (= Á + á) kifejezésre is érvényes. De azzal a különbséggel, hogy Á’, amelyben Á és á szintén csak arányos értékrészei ugyanannak az egynemű árutömegnek, utal arra, hogy T-ből ered, ennek közvetlen terméke, ezzel szemben P’-ben, e közvetlenül a forgalomból származó formában a T-re való közvetlen vonatkozás eltűnt.

A fő- és a növekményösszeg közötti fogalomnélküli különbség, amelyet P’ tartalmaz, amennyiben a P...P’ mozgás eredményét fejezi ki, azonnal eltűnik, mihelyt P’ ismét aktívan pénztőkeként funkcionál, tehát nem rögződik meg, megfordítva, az értékesült ipari tőke pénzkifejezéseként. A pénztőke körforgása sohasem kezdődhet P’-vel (habár P’ funkcionál most mint P), hanem csak P-vel; azaz sohasem kezdődhet a tőkeviszony kifejezésével, hanem csak a tőkeérték előlegezését kifejező formával. Mihelyt az 500 £-et újból tőkeként előlegezik, hogy újból értékesüljön, ez az összeg kiindulópont és nem visszatérési pont. Most 422 £-nyi tőke helyett 500 £-nyi tőkét előlegeztek, több pénzt, több tőkeértéket, mint azelőtt, de a két alkotórész közötti viszony eltűnt; ugyanúgy eredetileg is funkcionálhatott volna tőkeként az 500 £ összeg a 422 £ összeg helyett.

A pénztőkének nem aktív funkciója, hogy mint P’ jelenjen meg; a pénztőke P’-ként való megjelenése ellenkezőleg az Á' funkciója. Már az egyszerű áruforgalomban — 1. Á₁—Р, 2. P—Á₂ — csak a második, P—Á₂ műveletben funkcionál P aktívan; P-ként való megjelenítése csak eredménye az első műveletnek, melynek következtében lép csupán fel Á₁ átváltozott formájaként.

A P’-ben foglalt tőkeviszony, a P’ egyik részének tőkeértékként való vonatkozása a másik részre mint ennek értéknövekményére, funkcionális jelentőségre tesz szert ugyan, mert a P...P’ körforgás folytonos megismétlődése esetén P’ két forgalomra hasad, tőkeforgalomra és értéktöbbletforgalomra, tehát a két rész nemcsak mennyiségileg, hanem minőségileg is különböző funkciókat végez, P másokat mint p. De önmagában tekintve a P...P’ forma a tőkés fogyasztását nem foglalja magában, hanem határozottan csak a tőke önértékesítését és a felhalmozást, amennyiben az utóbbi mindenekelőtt az újra és újra előlegezett pénztőke periodikus megnövekedésében fejeződik ki.

Bár fogalomnélküli formája a tőkének, P’ = P + p egyúttal először jelenti a pénztőkét annak realizált formájában, mint pénzt, amely pénzt fiadzott. Ezt azonban meg kell különböztetni a pénztőkének a P—Á<^M_Te első stádiumban betöltött funkciójától. P ebben az első stádiumban mint pénz forog. Pénztőkeként csak azért funkcionál, mert csupán pénzállapotában képes pénzfunkciót elvégezni, T-nek a vele áruként szembenálló elemeire, M-re és Te-re átváltódni. Ebben a forgalmi műveletben csak mint pénz funkcionál; de mivel ez a művelet a folyamatot végző tőkeérték első stádiuma, ezért — a megvásárlásra kerülő M és Te áruk sajátos használati formájánál fogva — egyúttal a pénztőke funkciója is. P’ viszont, amely P-ből, a tőkeértékből, és p-ből, az általa létrehozott értéktöbbletből tevődik össze, értékesült tőkeértéket fejez ki, a tőke teljes körforgási folyamatának célját és eredményét, funkcióját. Hogy ezt az eredményt pénzformában, realizált pénztőkeként fejezi ki, az nem abból fakad, hogy P’ a tőke pénzformája, pénztőke, hanem fordítva, abból, hogy pénztőke, pénzformában levő tőke, hogy a tőke ebben a formában nyitotta meg a folyamatot, pénzformában előlegezték. A pénzformába való visszaváltozás, mint láttuk, az Á’ árutőke funkciója, nem pedig a pénztőkéé. Ami pedig a P’ és P közötti különbséget illeti, ez (p) csak pénzformája á-nak, Á növekményének; P’ csak azért = P + p, mert megelőzőleg Á’ = Á + á. Ez a különbség és a tőkeértéknek az általa fiadzott értéktöbblethez való viszonya tehát Á’-ben megvan és kifejezésre jut, mielőtt mind a kettő P’-vé változna, olyan pénzösszeggé, amelyben a két értékrész önállóan lép fel egymással szemben, s ezért önálló és egymástól különböző funkciókra is használhatók.

P’ csak Á’ realizálásának eredménye. Mind a kettő, Á' is, P' is, csak különböző formái, áruformája és pénzformája az értékesült tőkeértéknek, mindkettőjükben közös, hogy értékesült tőkeértékek. Mind a kettő megvalósult tőke, mert itt a tőkeérték mint olyan együtt létezik az értéktöbblettel mint tőle különböző és az révén kapott gyümölccsel, noha ez a viszony csak egy pénzösszeg vagy áruérték két része közötti viszony fogalomnélküli formájában jut kifejezésre. De mint a tőke kifejezései az általa létrehozott értéktöbbletre való vonatkozásában és ez utóbbitól való különbözőségében, tehát mint értékesült érték kifejezései, P’ és Á’ ugyanazok és ugyanazt fejezik ki, csak különböző formában; nem mint pénztőke és árutőke különböznek, hanem mint pénz és áru. Amennyiben értékesült értéket, tőkeként ténykedett tőkét testesítenek meg, csak a termelőtőke funkciójának eredményét fejezik ki, az egyetlen funkcióét, amelyben a tőkeérték értéket fiadzik. A közös bennük az, hogy mind a kettő, pénztőke és árutőke, a tőke létezési módja. Az egyik pénzformában, a másik áruformában levő tőke. Az őket megkülönböztető sajátos funkciók ezért nem lehetnek egyebek, mint a pénzfunkció és az árufunkció különbségei. Az árutőke, mint a tőkés termelési folyamat közvetlen terméke, magán viseli ennek az eredetének nyomait és ezért formájában ésszerűbb, kevésbé fogalomnélküli, mint a pénztőke, melyben e folyamat minden nyoma kihunyt, mint ahogy általában a pénzben az áru valamennyi különös használati formája kihuny. A P' formájának bizarrsága ezért csak ott tűnik el, ahol maga funkcionál árutőkeként, ahol egy termelési folyamat közvetlen terméke, nem pedig e termék átváltozott formája — tehát magának a pénzanyagnak a termelésében. Az aranytermelésre például ez lenne a képlet: P—Á<^M_Te...T...P’ (P + p), ahol P’ árutermékként szerepel, mert T több aranyat szolgáltat, mint amennyit az arany termelési elemeire az első P-ben, a pénztőkében előlegeztek. Itt tehát eltűnik az ésszerűtlen volta a P...P’ (P + p) kifejezésnek, ahol a pénzösszeg egy része ugyanezen pénzösszeg másik részének szülőanyjaként jelenik meg.

Láttuk, hogy a forgalmi folyamatot első fázisa, P—Á<^M_Te lezajlása után megszakítja T, amelyben a piacon megvásárolt M és Te árukat a termelőtőke anyagi és értékbeli alkotórészeiként elfogyasztják; e fogyasztás terméke egy új, anyagát és értékét tekintve megváltozott áru, Á’. A megszakított forgalmi folyamatnak, P—Á-nak ki kell egészülnie Á-P-vel. De a forgalom e második és befejező fázisának hordozójaként Á’ jelenik meg, vagyis egy olyan áru, amely az első Á-tól anyagában és értékében különbözik. A forgalom sora tehát úgy jelentkezik, mint 1. P—Á₁; 2. Á'₂-P’, ahol a második fázisban az első áru, Á₁ helyébe egy másik, nagyobb értékű és más használati formájú áru, Á'₂ került azalatt, hogy a forgalom a T funkciója következtében megszakadt, hogy Á'-t Á elemeiből, a T termelőtőke létezési formáiból megtermelték. Az első megjelenési forma viszont, amelyben a tőkével találkoztunk (I. könyv, 4. fej. 1.), P—Á—P’ (feloldva: I. P—Á₁, 2. Á₁—P'), ugyanazt az árut mutatja kétszer. Ott mindkétszer ugyanaz az áru van — ugyanaz az áru az, amellyé a pénz az első fázisban átváltozik és amely a második fázisban több pénzzé visszaváltozik. E lényeges különbség ellenére mindkét forgalomban közös az, hogy első fázisukban pénzt változtatnak áruvá, a másodikban árut pénzzé, hogy tehát az első fázisban kiadott pénz a másodikban megint visszafolyik. Mindkét forgalomban közös egyrészt a pénznek ez a visszaáramlása kiindulópontjához, másrészt pedig az is, hogy a visszaáramló pénz több, mint az előlegezett. Ennyiben úgy jelenik meg, hogy a P—Á—P’ általános képlet tartalmazza P—Á...Á'—P’-t is.

Ebből továbbá az adódik itt, hogy a forgalomhoz tartozó P—Á és Á’—P’ metamorfózisok mindegyikében mindannyiszor egyenlő nagyságú, egy időben meglevő értékek kerülnek szembe és helyettesítik egymást. Az értékváltozás csupán a T metamorfózishoz, a termelési folyamathoz tartozik, amely ennélfogva úgy jelenik meg, mint a tőke reális metamorfózisa, szemben a forgalom területén végbemenő pusztán formális metamorfózisokkal.

Vegyük mármost szemügyre a P—Á...T...Á’—P’ összmozgást, illetve annak kifejtett P—Á<^M_Te...T...Á' (Á + á)—P' (P + p) formáját. A tőke itt mint olyan érték jelenik meg, amely összefüggő, egymás által feltételezett átváltozások során megy keresztül, egy sor metamorfózison, amelyek egy összfolyamat megannyi fázisát illetve stádiumát alkotják. E fázisok közül kettő a forgalom területéhez, egy a termelés területéhez tartozik. A tőkeérték minden egyes fázisban más és más alakban van, s az egyes alakoknak más-más, sajátos funkció felel meg. E mozgáson belül az előlegezett érték nemcsak megmarad, hanem gyarapszik, nagyságát megnöveli. Végül a befejező stádiumban visszatér ugyanabba a formába, amelyben az összfolyamat kiindulásakor megjelent. Ez az összfolyamat ennélfogva körforgási folyamat.

A két forma, amelyet a tőkeérték a forgalmi stádiumain belül felölt, a pénztőke és az árutőke formája; a termelési stádiumban hozzátartozó forma a termelőtőke formája. Az a tőke, amely teljes körforgása során e formákat felölti és megint leveti, s mindegyikben elvégzi az ennek megfelelő funkciót, ipari tőke — ipari itt abban az értelemben, hogy minden tőkés módon űzött termelési ágat felölel.

Pénztőke, árutőke, termelőtöké itt tehát nem önálló tőkefajtákat jelöl, amelynek funkciói ugyancsak önálló és egymástól elválasztott üzletágak tartalmát alkotják. Ezek az elnevezések itt csak különös funkcionális formáit jelölik az ipari tőkének, amely mindhármat egymás után felölti.

A tőke körforgása csak addig folyik normálisan, amíg különböző fázisai fennakadás nélkül átmennek egymásba. Ha a tőke az első, P—Á fázisban akad fenn, a pénztőke kinccsé merevedik; ha a termelési fázisban, akkor az egyik oldalon funkció nélkül hevernek a termelési eszközök, a másikon pedig nincs foglalkoztatva a munkaerő; ha az utolsó, Á’—P’ fázisban történik fennakadás, akkor felhalmozódott eladhatatlan áruk torlaszolják el a forgalom folyását.

Másrészt a dolog természetében rejlik, hogy maga a körforgás feltételezi a tőkének meghatározott időközökre való rögződését a körforgás egyes szakaszaiban. Az ipari tőke a körforgás mindegyik fázisában meghatározott formához van kötve, mint pénztőke, termelőtőke, árutőke. Csak miután elvégezte a mindenkori formájának megfelelő funkciót, ölti azt a formát, amelyben átváltozásának új fázisába léphet. Ennek világossá tételére példánkban feltettük, hogy a termelési stádiumban előállított árutömeg tőkeértéke egyenlő az eredetileg pénzként előlegezett érték teljes összegével, másszóval, hogy a pénzként előlegezett egész tőkeérték mindig egyszerre lép az egyik stádiumból a következőbe. Láttuk azonban (I. könyv, 6. fej.), hogy az állandó tőke egy része, a tulajdonképpeni munkaeszközök (pl. gépek) ugyanazoknak a termelési folyamatoknak nagyobb vagy kisebb számú megismétlésében mindig újra szolgálnak, ezért értéküket is csak apránként adják át a terméknek. Hogy ez a körülmény a tőke körforgási folyamatát mennyiben módosítja, az később fog kitűnni. Itt elegendő a következő: Példánkban a termelőtőke értéke = 422 £ csak a gyárépületek, gépi berendezés stb. átlagosan számított kopását, tehát csak azt az értékrészt tartalmazta, amelyet ezek 10 600 font gyapotnak 10 000 font fonallá való átváltoztatása során az utóbbira, a heti 60 órás fonási folyamat termékére átvisznek. Ezért azok közt a termelési eszközök közt, amelyekké a 372 £ előlegezett állandó tőke átváltozik, a munkaeszközök, épületek, gépi berendezés stb. is úgy szerepeltek, mintha csak bérelték volna őket a piacon heti részletfizetésre. Ez azonban mit sem változtat a tényálláson. Az egy hét alatt termelt 10 000 fontnyi fonalmennyiséget csak meg kell szoroznunk az évek bizonyos sorára számított hetek számával ahhoz, hogy a megvásárolt és ez idő alatt felhasznált munkaeszközök egész értéke átvivődjék a fonalra. Ekkor aztán világos, hogy az előlegezett pénztőkének előbb át kell változnia ezekké az eszközökké, tehát ki kell lépnie a P—Á első stádiumból, hogy mint T termelőtőke funkcionálhasson. Éppoly világos a példánkban az is, hogy a termelési folyamat során a fonalba bekebelezett 422 £ tőkeérték-összeg nem kerülhet bele a 10 000 font fonal értékének alkotórészeként az Á’—P’ forgalmi fázisba, amíg a fonal el nem készült. A fonalat nem lehet eladni, amíg meg nem fonták.

Az általános képletben a T termékét úgy tekintjük, mint a termelőtőke elemeitől különböző anyagi dolgot, mint egy tárgyat, amely a termelési folyamattól elkülönült létezéssel, a termelési elemekétől különböző használati formával bír. S amikor a termelési folyamat eredménye mint dolog lép fel, mindig így tekintjük, még ott is, ahol a termék egy része elemként ismét belekerül a megújított termelésbe. A gabona például mint vetőmag a saját termelésére szolgál; de a termék csak gabonából áll, tehát az ugyancsak felhasznált elemektől, a munkaerőtől, a szerszámoktól, a trágyától különböző alakja van. De vannak önálló iparágak, amelyekben a termelési folyamat terméke nem új tárgyi termék, nem áru. Közgazdaságilag közülük csak a közlekedési ipar fontos, akár árukat és embereket továbbító tulajdonképpeni szállítóipar, akár pusztán közlések, levelek, táviratok stb. továbbítása.

A. Csuprov⁶ erről a következőket mondja: „A gyáros megteheti, hogy először cikkeket termel, s aztán keres számukra fogyasztókat” {terméke, mi- után a termelési folyamat készen kilökte, e folyamattól elkülönült áruként át- megy a forgalomba}. „Termelés és fogyasztás tehát úgy jelenik meg, mint két, térben és időben elkülönült művelet. A szállítóiparban, amely nem alkot új termékeket, hanem csak embereket és dolgokat áthelyez, e két művelet egybeesik; a szolgáltatásokat” {a helyváltoztatást} „abban a pillanatban el kell fogyasztani, amelyben termelik. Ezért az a körzet, amelyből a vasutak ügyfeleket szerezhetnek, legfeljebb 50 versztre” (53 km) „terjedhet a vasútvonal mindkét oldalán.”

Az eredmény — akár embereket, akár árukat szállítanak — az, hogy hollétük megváltozott, például, hogy a fonal most Indiában van, nem pedig Angliában, ahol termelték.

Amit azonban a szállítóipar elad, az maga a helyváltoztatás. Az előidézett hasznos hatás elválaszthatatlanul össze van kötve a szállítási folyamattal, azaz a szállítóipar termelési folyamatával. Emberek és áruk a szállítóeszközzel utaznak, s annak utazása, helyváltoztatása, — ez éppen a szállítóeszköz által véghezvitt termelési folyamat. A hasznos hatást csak a termelési folyamat alatt lehet elfogyasztani: ez a hatás nem ettől a folyamattól különböző használati dologként létezik, amely csak megtermelése után funkcionál mint kereskedelmi cikk, forog mint áru. E hasznos hatás csereértékét azonban, mint bármely más áruét, a benne elhasznált termelési elemek (munkaerő és termelési eszközök) értéke plusz az az értéktöbblet határozza meg, amelyet a szállítóiparban foglalkoztatott munkások többletmunkája hozott létre. Fogyasztása tekintetében is teljesen úgy viselkedik ez a hasznos hatás, mint a többi áru. Ha egyénileg fogyasztják el, értéke az elfogyasztással eltűnik; ha termelő módon fogyasztják el, úgy, hogy maga is termelési stádiuma a szállított árunak, akkor a hasznos hatás értékét mint pótlólagos értéket átvi- szik magára az árura. A szállítóipar számára a képlet tehát P—Á<^M_Te...T-P’ lenne, mert itt magát a termelési folyamatot fizetik meg és fogyasztják el, nem pedig egy tőle elválasztható terméket. E képlet formája tehát majdnem pontosan ugyanaz, mint a nemesfémtermelés képletéé, azzal a különbséggel, hogy P’ itt átváltozott formája a termelési folyamat során létrehozott hasznos hatásnak, nem pedig természetbeni formája az e folyamat során létrehozott és belőle kilökött aranynak vagy ezüstnek.

Az ipari tőke az egyetlen olyan létezési módja a tőkének, amelyben a tőke funkciója nemcsak elsajátítása értéktöbbletnek, illetve többletterméknek, hanem egyúttal létrehozása is. Ezért az ipari tőke feltételezi a termelés tőkés jellegét; létezése magában foglalja a tőkések és bérmunkások osztályellentétének létezését. Amilyen mértékben az ipari tőke a társadalmi termelést hatalmába keríti, forradalmasodik a munkafolyamat technikája és társadalmi szervezete, s ezzel a társadalom gazdasági-történeti típusa. A tőke egyéb fajtáit, amelyek letűnt vagy letűnő társadalmi termelési állapotokban előtte jelentek meg, nemcsak alávetik az ipari tőkének és funkcióik mechanizmusában neki megfelelően megváltoztatják, hanem ezek már csupán az alapzatán mozognak, s ezért ezzel az alapzatukkal élnek és halnak, állnak és buknak. Pénztőke és árutőke, amennyiben funkcióikkal mint külön üzletágak hordozói lépnek fel az ipari tőke mellett, már csak a munka társadalmi megosztása folytán önállósult és egyoldalúan kifejlődött létezési módjai azoknak a különböző funkcionális formáknak, amelyeket az ipari tőke a forgalom területén hol felölt, hol levet.

A P...P’ körforgás egyrészt összefonódik az általános áruforgalommal, abból indul ki, abba tér vissza, s annak része. Másrészt az egyéni tőkés számára ez a körforgás a tőkeérték külön önálló mozgása, amely részint az általános áruforgalomban, részint azon kívül megy végbe, de mindig megőrzi önálló jellegét. Először azáltal, hogy a körforgásnak a forgalom területén végbemenő mindkét fázisa, P—Á és Á’—P’, mint a tőkemozgás fázisai, funkcionálisan meghatározott jellegzetességekkel bír; P—Á-ban A anyagát illetően mint munkaerő és termelési eszköz van meghatározva; Á’—P’-ben a tőkeértéket + az értéktöbbletet realizálják. Másodszor T, a termelési folyamat, magában foglalja a termelő fogyasztást. Harmadszor a pénz visszatérése kiindulópontjához teszi a P...P’ mozgást önmagában befejeződő körforgássá.

Egyrészt tehát minden egyéni tőke a maga forgalmának két felében, P—Á-ban és Á'—P’-ben az általános áruforgalom szereplője, amelyben hol mint pénz, hol mint áru funkcionál, illetve kapcsolódik be, s ilymódon maga is egyik láncszeme az áruvilág általános metamorfózis-sorának. Másrészt az általános forgalmon belül a saját önálló körforgását végzi, amelyben a termelés területe átmeneti stádium, és amelyben visszatér kiindulópontjához ugyanabban a formában, amilyenben elhagyta. Saját körforgásán belül, amely magában foglalja a termelési folyamatban végbemenő reális metamorfózisát, egyúttal értéknagyságát is megváltoztatja. Nemcsak mint pénzérték tér vissza, hanem mint megnagyobbodott, megnövekedett pénzérték.

Ha végül a P—Á...T...Á’—P’ folyamatot mint a tőke körforgási folyamatának a később megvizsgálandó egyéb formák mellett előforduló sajátos formáját vesszük szemügyre, akkor ezt a következők jellemzik.

1. Úgy jelenik meg mint a pénztőke körforgása, mert az ipari tőke pénzformájában, mint pénztőke, képezi összfolyamata kiinduló- és visszatérési pontját. Maga a képlet kifejezi, hogy a pénzt itt nem mint pénzt költik el, hanem csak előlegezik, tehát a pénz csak pénzformája a tőkének, pénztőke. A képlet továbbá kifejezi, hogy a mozgás meghatározó öncélja nem a használati érték, hanem a csereérték. Éppen mert a pénzalak az érték önálló, kézzelfogható megjelenési formája, fejezi ki a P...P' forgalmiforma, amelynek kiinduló- és végpontja valóságos pénz, a legkézzelfoghatóbban a pénzcsinálást, a tőkés termelés indítékát. A termelési folyamat csak úgy jelenik meg, mint elkerülhetetlen közbenső láncszem, mint szükséges rossz a pénzcsinálás érdekében. {Ezért minden tőkés módon termelő nemzetet időszakosan szédelgés ragadja magával, amelyben a termelési folyamat közvetítése nélkül akar pénzt csinálni.}

2. A termelési stádium, T funkciója, ebben a körforgásban megszakítás a P—Á...Á’—P’ forgalom két fázisa közt, amely forgalom viszont csak közvetítője a P—Á—P’ egyszerű forgalomnak. A termelési folyamat magában a körforgási folyamat formájában formálisan és kifejezetten úgy jelenik meg, mint amilyen valóban a tőkés termelési módban, mint puszta eszköz az előlegezett érték értékesítésére, tehát a meggazdagodás mint olyan a termelés öncéljaként jelenik meg.

3. Minthogy a fázisok egymásutánját P—Á nyitja meg, ezért a forgalom második láncszeme Á’—P'; tehát a kiindulópont P, az értékesítendő pénztőke, a végpont P’, az értékesült P + p pénztőke, amelyben P mint realizált tőke szerepel ivadéka, p mellett. Ez megkülönbözteti a P körforgást a két másik, T és Á’ körforgástól, mégpedig kettős módon. Egyrészt a két végpont pénzformája által; a pénz azonban az érték önálló kézzelfogható létezési formája, a termék értéke ennek önálló értékformájában, amelyben az áruk használati értékének minden nyoma kihunyt. Másrészt a T...T formából nem szükségképpen lesz T...T’ (T + t), és az Á’...Á’ formában egyáltalában nem látható értékkülönbség a két végpont között. — A P...P' képletre tehát egyrészt az jellemző, hogy a tőkeérték a kiindulópont, az értékesült tőkeérték pedig a visszatérési pont, úgyhogy a tőkeérték előlegezése úgy jelenik meg, mint az egész művelet eszköze, az értékesült tőkeérték pedig mint annak célja; másrészt az, hogy ez a viszony pénzformában, az önálló értékformában fejeződik ki, ennélfogva a pénztőke mint pénzt fiadzó pénz jut kifejezésre. Ez a képlet nemcsak kifejezésre juttatja, hogy a folyamat alfája és ómegája az, hogy az érték értéktöbbletet nemzzen, hanem ezt kifejezetten a vakító pénzformában teszi.

4. Minthogy P’ a realizált pénztőke mint Á—P’-nek, P—Á kiegészítő és lezáró fázisának eredménye abszolúte ugyanabban a formában van, amelyben első körforgását megnyitotta, ezért mihelyt abból kilép, ismét megnyithatja ugyanazt a körforgást mint megnagyobbodott (felhalmozódott) pénztőke: P’ = P + p; és legalábbis a P...P’ formában nem jut kifejezésre, hogy a körforgás megismétlésénél p forgalma elválik P forgalmától. Ezért egyszeri alakjában tekintve, formálisan, a pénztőke körforgása csak az értékesítési és felhalmozási folyamatot fejezi ki. A fogyasztás csak mint termelő fogyasztás jut kifejezésre benne a P—Á<^M_Te révén, csak ez foglaltatik az egyéni tőkének ebben a körforgásában. P—M a munkás részéről M—P vagy Á—P; tehát az első fázisa annak a forgalomnak, amely az egyéni fogyasztását közvetíti: M—P—Á (létfenntartási eszközök). A P—Á második fázis már nem esik bele az egyéni tőke körforgásába; de ez utóbbi vezeti be, előfeltételezi, mert a munkásnak ahhoz, hogy a tőkés számára kizsákmányolható anyagként mindig jelen legyen a piacon, mindenekelőtt élnie kell, tehát magát egyéni fogyasztással fenn kell tartania. De magát ezt a fogyasztást itt csak úgy előfeltételezik, mint annak feltételét, hogy a tőke a munkaerőt termelő módon elfogyassza, tehát csak amennyiben a munkás az egyéni fogyasztása révén magát mint munkaerőt tartja fenn és termeli újra. A Te, a tulajdonképpeni áruk pedig, amelyek a körforgásba bekerülnek, csak a termelő fogyasztás tápanyagai. Az M—P művelet közvetíti a munkás egyéni fogyasztását, a létfenntartási eszközöknek a munkás húsává és vérévé való átváltozását. Igaz, hogy a tőkésnek szintén lennie, tehát szintén élnie és fogyasztania kell ahhoz, hogy tőkésként funkcionálhasson. Ehhez valójában csak munkásként kell fogyasztania, s ezért a forgalmi folyamatnak ez a formája többet nem is előfeltételez. Formálisan még ezt sem fejezi ki, mert a képlet P’-vel zárul, tehát olyan eredménnyel, amely azonnal ismét funkcionálhat mint megnövekedett pénztőke.

A’—P’ közvetlenül tartalmazza Á' eladását: de Á'—P', eladás az egyik oldal részéről, ugyanakkor P—Á, vétel a másik részéről, s az árut véglegesen csak használati értéke miatt veszik meg, hogy (közbenső eladásokat figyelmen kívül hagyva) belekerüljön a fogyasztási folyamatba, akár egyéni ez, akár termelő, a vásárolt cikk természetétől függően. De ez a fogyasztás nem kerül bele annak az egyéni tőkének a körforgásába, amelynek terméke Á'; ezt a terméket, éppen mint eladandó árut, kilökik a körforgásból. Az Á'-t kifejezetten idegen fogyasztásra szánják. Ezért a merkantilrendszer (amely a P—Á...T...Á’—P’ képleten alapul) tolmácsolói igen hosszasan prédikálnak arról, hogy az egyes tőkés csak mint munkás fogyasszon, és arról, hogy a tőkés nemzet engedje át áruinak elfogyasztását és egyáltalán a fogyasztási folyamatot a többi, ostobább nemzeteknek, saját életfeladatává viszont a termelő fogyasztást tegye. Ezek a prédikációk formájukban és tartalmukban gyakran emlékeztetnek az egyházatyák hasonló aszkétikus intelmeire.

A tőke körforgási folyamata tehát a forgalom és a termelés egysége, mindkettőt magában foglalja. Minthogy a két fázis, P—Á és Á’—P’ forgalmi műveletek, a tőke forgalma része az általános áruforgalomnak. De minthogy funkcionálisan meghatározott szakaszok, stádiumok a tőke körforgásában, amely nemcsak a forgalom, hanem a termelés területéhez is tartozik, a tőke az általános áruforgalmon belül a saját körforgását végzi. Az általános áruforgalom a tőke számára az első stádiumban arra szolgál, hogy felöltse azt az alakot, amelyben mint termelőtőke funkcionálhat; a másodikban, hogy levesse az árufunkciót, amelyben körforgását nem képes megújítani; s egyúttal lehetőséget nyisson számára, hogy saját tőkekörforgását elkülönítse a hozzánőtt értéktöbblet forgalmától.

A pénztőke körforgása ennélfogva a legegyoldalúbb, s ezért legkirívóbb és legjellegzetesebb megjelenési formája az ipari tőke körforgásának, melynek célját és indítékát: az érték értékesítését, a pénzcsinálást és a felhalmozást szembeszökően mutatja meg (venni, hogy drágábban lehessen eladni). Azáltal, hogy az első fázis P—Á, előtérbe lép az is, hogy a termelőtőke alkotórészei az árupiacról származnak, valamint az, hogy egyáltalában a tőkés termelési folyamatnak feltétele a forgalom, a kereskedelem. A pénztőke körforgása nemcsak árutermelés; maga a körforgás csak a forgalom révén jön létre, előfeltételezi a forgalmat. Ez már abból is adódik, hogy a P forma, amely a forgalomhoz tartozik, az előlegezett tőkeérték első és tiszta formájaként jelenik meg, ami a körforgás két másik formájánál nem így van.

A pénztőke körforgása annyiban marad mindig az ipari tőke általános kifejezése, amennyiben mindig magában foglalja az előlegezett érték értékesítését. T...T-ben a tőke pénzkifejezése csak mint a termelési elemek ára, tehát csak mint számolópénzben kifejezett érték lép előtérbe, s ebben a formában rögzítik a könyvelésben.

Az ipari tőke körforgásának különös formájává P...P’ annyiban lesz, amennyiben újonnan fellépő tőkét először pénzként előlegeznek, s ugyanebben a formában vonják vissza, akár az ipari tőkének egyik üzletágból a másikba való átmenetekor, akár az üzlettől való visszavonulásakor. Ez magában foglalja az először pénzformában előlegezett értéktöbblet tőkefunkcióját, s a legkirívóbban akkor lép előtérbe, ha az értéktöbblet más üzletben funkcionál, mint amelyikből származik. P...P’ lehet egy tőke első körforgása; lehet utolsó körforgása; számíthat a társadalmi össztőke formájának; olyan tőkének a formája, amelyet újonnan fektettek be, akár mint pénzformában újonnan felhalmozott tőkét, akár mint olyan régi tőkét, amelyet teljesen pénzzé változtatnak, hogy egyik termelési ágból a másikba vigyék át.

A pénztőke, mint valamennyi körforgásban mindig bennefoglalt forma, ezt a körforgást a tőkének éppen amiatt a része miatt végzi el, amely az értéktöbbletet nemzi, a változó tőke miatt. A munkabér előlegezésének szokásos formája a pénzben való fizetés; ezt a folyamatot rövidebb időközökben folyton meg kell ismételni, mert a munkás máról holnapra él. A tőkés ezért szükségképpen folyton mint pénztőkés, tőkéje pedig mint pénztőke lép szembe a munkással. Itt nem mehet végbe, mint a termelési eszközök vásárlásánál és a termelt áruk eladásánál, közvetlen vagy közvetett kiegyenlítődés (úgyhogy a pénztőke nagyobb tömege ténylegesen csak áruk formájában, a pénz csak számolópénz formájában, és végül készpénzben csak az egyenlegek kiegyenlítésére szerepel). Másrészt a változó tőkéből fakadó értéktöbblet egy részét a tőkés a magánfogyasztására költi el, amely a kiskereskedelemhez tartozik, és, bármilyen kerülőutakon is, készpénzben, az értéktöbblet pénzformájában költi el. Hogy az értéktöbbletnek ez a része nagy-e vagy kicsi, az mit sem változtat a dolgon. A változó tőke mindig újra úgy jelenik meg, mint munkabérbe fektetett pénztőke (P—M), p pedig mint olyan értéktöbblet, amelyet a tőkés magánszükségleteinek fedezésére költenek el. P tehát előlegezett változó tőkeértékként és p annak növekményeként jelenik meg, s mindkettőt szükségképpen pénzformában rögzítik, hogy ebben a formában költsék el.

A P—Á...T...Á’—P’ képlet formája, a P’ = P + p eredménnyel együtt, megtévesztést foglal magában, illuzórikus jellegű, ami abból fakad, hogy az előlegezett és értékesített érték a maga egyenértékformájában, pénzben van jelen. A hangsúly nem az érték értékesítésén, hanem e folyamat pénzformáján van, azon, hogy végül is több pénzformában levő értéket húznak ki a forgalomból, mint amennyit eredetileg előlegeztek, tehát azon, hogy megnövekszik a tőkéshez tartozó arany- és ezüsttömeg. Az úgynevezett monetárrendszer nem egyéb, mint a P—Á—P’ fogalomnélküli formának a kifejezése, egy olyan mozgásé, amely kizárólag a forgalomban megy végbe, s ezért a két műveletet: 1. P-Á-t, 2. Á'-P’-t csak azzal képes megmagyarázni, hogy a második műveletben Á értékén felül kel el, ennélfogva több pénzt von ki a forgalomból, mint amennyit megvásárlásával belédobtak. Ellenben P—Á...T...Á’—P’, kizárólagos formaként rögzítve, az alapja a fejlettebb merkantilrendszernek, amelyben nemcsak az áruforgalom, hanem az árutermelés is szükséges elemként jelenik meg.

P—Á...T...Á’—P’ illuzórikus jellege és a neki megfelelő illuzórikus értelmezés itt van, mihelyt ezt a formát mint egyszerit rögzítik, nem mint folyó, állandóan megújuló formát; mihelyt tehát nem a körforgás egyik formájának, hanem kizárólagos formájának számít. De már maga ez a forma más formákra utal.

Először is ez az egész körforgás előfeltételezi magának a termelési folyamatnak a tőkés jellegét, s ezért bázisként előfeltételezi ezt a termelési folyamatot a sajátos, általa megszabott társadalmi állapottal együtt. P—Á = = P—Á'<^M_Te; de P—M feltételezi a bérmunkást, s ennélfogva feltételezi, hogy a termelési eszközök a termeló'tó'ke részei, ennélfogva feltételezi a munka- és értékesítési folyamatot, azt, hogy a termelési folyamat már a tőke funkciója.

Másodszor: ha P...P’ megismétlődik, akkor a pénzformához való visszatérés éppoly eltűnőnek jelenik meg, mint az első stádiumban a pénzforma. P—Á eltűnik, hogy helyet adjon T-nek. A pénz folytonos újraelőlegezése, akárcsak pénzként való folytonos visszatérése maguk is csak mint a körforgásban eltűnő mozzanatok jelennek meg.

Harmadszor:

P-Á...T...Á’-P’.P—Á...T...Á'—P'. P—Á...T...stb.

Már a körforgás második megismétlődésénél megjelenik a T...—Á’—P’. P—Á...T körforgás, még mielőtt P második körforgása befejeződött, s ilymódon valamennyi további körforgást a T...Á’—P—Á...T forma alapján lehet vizsgálni, úgyhogy P—Á mint az első körforgás első fázisa csak eltűnő előkészítése a termelőtőke folyton ismétlődő körforgásának, mint ahogy valóban így is van annál az ipari tőkénél, amelyet első ízben fektetnek be pénztőke formájában.

Másrészt T második körforgásának befejezése előtt az Á’—P’.P—Á...T...-Á’ (rövidítve Á’...Á’) első körforgást, az árutőke körforgását már leírták. így az első forma már tartalmazza a két másikat, s a pénzforma ilymódon eltűnik, amennyiben nem puszta értékkifejezés, hanem egyenértékformában, pénzben való értékkifejezés.

Végül: ha egy újonnan fellépő egyedi tőkét veszünk, amely a P—Á...T...Á’—P' körforgást először írja le, akkor P—Á előkészítő fázisa, előfutára az első termelési folyamatnak, amelyet ez az egyedi tőke elvégez. Ezért ez a P—Á fázis nem meglevő előfeltétel, hanem ellenkezőleg a termelési folyamat tételezi vagy szabja meg. De ez csak erre az egyedi tőkére érvényes. Az ipari tőke körforgásának általános formája a pénztőke körforgása, amennyiben a tőkés termelési módot előfeltételezzük, tehát olyan társadalmi állapoton belül megy végbe, amelyet a tőkés termelés határoz meg. A tőkés termelési folyamat ennélfogva előfeltételezve van mint prius [előzmény], ha nem egy újonnan befektetett ipari tőke első pénztőke-körforgásában, akkor e körforgáson kívül; e termelési folyamat állandó létezése feltételezi az állandóan megújított T...T körforgást. A P—Á'<^M_Te első stádiumon belül maga ez az előfeltétel már fellép, egyrészt mert ez a stádium előfeltételezi a bérmunkásosztály létezését; másrészt, mert az, ami a termelési eszközök vásárlójának P—A első stádium, az a termelési eszközök eladójának A’—P’, tehát Á’-ben előfeltételezi az árutőkét, vele magát az árut mint a tőkés termelés eredményét, s ezzel a termelőtőke funkcióját.

¹ A II. kéziratból.
²Innen VII. kézirat; megkezdve 1878. július 2-án.
³Idáig VII. kézirat. Ettől kezdve VI. kézirat.
⁴Idáig VI. kézirat. Ettől kezdve V. kézirat.
⁵Ez egyaránt érvényes, bárhogyan választjuk el a tőkeértéket és az értéktöbbletet. 10 000 font fonalban 1560 font = 78 font sterling értéktöbblet rejlik, de egy font fonalban, amely — = 1 shilling, ugyancsak rejlik 2,496 uncia = 1,872 penny értéktöbblet.
⁶ А. Чупров: „Железнодорожное хозяйство”, Moszkva 1875, 69-70. old.

Második fejezet — A termelőtőke körforgása

Tartalomjegyzék