A megírás ideje: 1860. december 24.
Forrás: MEM, 15. kötet (215–218. o.)
Eredeti nyelv: angol
Eredeti cím: Austria — Progress of the Revolution
Eredeti kiadás: „New York Tribune”,
1861. január 12. (6152.) sz.
HTML: Szász Márk
Ausztriában a forradalom rohamléptekkel halad előre. Mindössze két hónappal ezelőtt Ferenc József, október 20-i diplomájával1, beismerte, hogy birodalma forradalmi állapotban van. Ezen Magyarország megvesztegetésével próbált segíteni, azzal az ígérettel, hogy régi alkotmányát valamiféle megnyirbált formában helyreállítja. A diploma, noha a forradalmi mozgalomnak tett engedmény volt, elgondolásában egyik mesteri sakkhúzása annak az áruló politikának, amely az osztrák diplomáciának olyannyira kiemelkedő részét alkotja. Magyarországot látszólag igen nagy engedményekkel akarták megvásárolni, és ezeket még nagyobbaknak tüntették fel azáltal, hogy szembeállították velük a német és a szláv tartományoknak tett csekély engedményeket, valamint a császári látszatparlamentet, amelynek megteremtését a diploma javasolta. Az okmány részleteiben azonban eléggé kilátszott az álnokság lólába ahhoz, hogy a mesteri sakkhúzásnak szánt lépést példátlan badarsággá változtassa és feltárja a forradalmi mozgalom előtt a kormány tehetetlen gyöngeségét. Az egész ügy őszintétlenségét tüstént bizonyította az a tény, hogy a magyar parlamenttől meg akarták tagadni a pénzügyek és katonai ügyek fölötti döntésjogát, mely a központi parlamentre, sőt részben csupán a császárra szállna át, — mintha az a kormány, amely az elmúlt tíz évben folytatott politikájának főztjét most kénytelen megenni, még mindig elég erős volna ahhoz, hogy e jogokat megtagadja éppen azoktól, akik kivívták —, de bizonyítja az őszintétlenségét a birodalom többi részére és a központi képviseletre átruházott jogok csekély és határozatlan volta is, ha ezeket szembeállítjuk az előbbiekkel. Amikor nyilvánosságra hozták Stájerország, Karintia, Salzburg és Tirol tartományi alkotmányait, amelyek a parlamenti képviselet oroszlánrészét a nemességnek meg a papságnak juttatják és fenntartják a régi rendi megkülönböztetést, s amikor világossá vált, hogy a régi kormány hivatalban marad, a szándék nem lehetett többé kétséges. Az volt a cél, hogy Magyarországot lecsillapítsák, azután felhasználják arra, hogy az abszolutisztikus Ausztriának kikaparja a forró gesztenyét a tűzből; és Magyarország nagyon jól tudta tapasztalatból, mi lenne a sorsa, ha az abszolutisztikus Ausztria ismét megerősödik. Még az a tény is, hogy Magyarországon korlátozás és megkülönböztetés nélkül a magyar nyelvet tették az egyetlen hivatalos nyelvvé, azt a célt szolgálta, hogy a magyarországi szlávokat, románokat és németeket a magyar nép ellen ingereljék. A magyarországi régi konzervatívok (vulgo [közönségesen; köznyelven] arisztokraták), akik ezt az üzletet a császárral megkötötték, emiatt otthon elvesztették minden tekintélyüket; áruba próbálták bocsátani az országgyűlés két legfontosabb jogát. A császári diploma valójában senkit sem tévesztett meg. Míg a német tartományokban a közvélemény azonnal arra kényszerítette a régi községtanácsokat (amelyeknek tagjait a császár a forradalom után nevezte ki), hogy adják át a helyüket az új embereknek, akiket most a nép választ meg, — a magyarok kezdték visszahelyezni régi megyei tisztviselőiket és feltámasztani megyegyűléseiket, amelyek 1849 előtt az ország minden helyi hatóságát alkották. Mindkét esetben jó jel, hogy az ellenzék azonnal megszerezte magának a helyi és a községi hatalmat, ahelyett, hogy csupán múlandó kormányváltozás követelésére szorítkozva elmulasztotta volna a szerényebb hatáskörökben elérhető fontos pozíciók megszerzését. Magyarországon a régi helyi közigazgatási rendszer, 1848-ban újjászervezett formájában, minden polgári hatalmat azonnal a nép kezébe adott, s így a bécsi kormánynak csak két lehetősége maradt; vagy enged, vagy azonnal katonai erőszakhoz folyamodik. Itt tehát a mozgalom most természetesen nagyon gyorsan haladt előre. Az ország egyik végétől a másikig felzúgott a követelés, hogy maradéktalanul állítsák helyre az alkotmányt, az 1848-as módosításokkal és mindazokkal a törvényekkel, amelyekben az országgyűlés és a király abban az évben megegyezett. Ezen túlmenően követelték az 1848 óta törvénytelenül bevezetett dohánymonopóliumnak és az országgyűlés jóváhagyása nélkül rájuk kényszerített minden más törvénynek a haladéktalan visszavonását. Nyíltan törvénytelennek nyilvánították az adó kivetését, amíg az országgyűlés meg nem szavazza; az esedékes adóknak egyharmadát sem fizették meg; a katonai szolgálatra behívott fiatal férfiakat felszólították, hogy a behívásnak ne tegyenek eleget, vagy szökjenek meg; a császári sasokat leverték, s mindennek tetejébe a kormánynak ebben az átmeneti állapotban nem volt módja ezeket a megmozdulásokat letörni. Ahol egybehívták a megyegyűléseket, ott ezek egyhangúlag a követelés mellett foglaltak állást; s a magyar nemesek Esztergomban tartott konferenciája, amely a magyar hercegprímás elnökletével azért ült össze, hogy javaslatot tegyen az országgyűlési választás alapelveire vonatkozóan, szinte vita nélkül és egyhangúlag az 1848-as demokratikus választási törvény érvényessége mellett nyilatkozott.2
Ez több volt, mint amire a régi konzervatívok számítottak, amikor kompromisszumot kötöttek a császárral. Teljesen „débordé-k” [„fejvesztettek”; „magukén kívül”; szószerinti „átcsapott rajtuk az ár”] voltak. A forradalmi hullámok elnyeléssel fenyegették őket. A kormány maga is látta, hogy valamit tenni kell. De mit tehetett a bécsi kabinet?
Az a kísérlet, hogy Magyarországot megvesztegesse, szinte teljesen megbukott. Mi lenne, ha a kormány most a németeket próbálná megvesztegetni? Ők sohasem élveztek olyan jogokat, mint a magyarok, talán kevesebbel is beérnék. Az osztrák monarchia, hogy létezhessen, kénytelen különböző nemzetiségű alattvalóit felváltva szembeállítani egymással. A szlávokat csak a legvégső esetben lehetett felhasználni; a pánszláv törekvések révén túlságosan össze voltak kapcsolva Oroszországgal; jöjjenek tehát a németek. A kormány feláldozta Goluchowski grófot, a gyűlölt lengyel arisztokratát (a renegátot, aki cserbenhagyta a lengyel ügyet, hogy Ausztria szolgálatába álljon), és lovag Schmerlinget nevezte ki belügyminiszterré. Schmerling 1848-ban a rövid életű német birodalmi kormánynak és később Ausztriának a minisztere volt; ezt a posztot otthagyta, amikor az 1849-es alkotmányt végleg eltörölték. Alkotmánypártiként tartották számon. De amíg végleges kinevezésére sor került, ezúttal is olyan nagy volt a huzavona és a határozatlanság, hogy a hatás megintcsak elmaradt. Az emberek azt kérdezték, mit használ Schmerling, ha a többi miniszter mind marad. Az összes remények lelohadtak, még mielőtt Schmerlinget végleg kinevezték, és kinevezése inkább a gyengeség újabb bizonyítékának tűnt, mint őszinte engedménynek. De miközben a német tartományokban az ellenzék beérte azzal, hogy a helyi hatalmat biztosítsa magának, és a kormány minden lépését leplezetlen bizalmatlansággal és elégedetlenséggel fogadja, Magyarországon folytatódott a mozgalom. Schmerlinget még ki sem nevezték, amikor a miniszteri posztokra jelölt régi konzervatív magyarok, élükön Szécsen [Antal] és Vay [Miklós], már elismerték, hogy pozíciójuk nem tartható tovább; a császári kormánynak el kellett viselnie azt a megaláztatást, hogy két 1848-as magyar minisztert, akik 1848 őszéig Batthyánynak (akit később kivégeztek) és Kossuthnak meg Szemerének a kollégái voltak — Deák és Eötvös urakat — volt kénytelen felkérni, hogy lépjenek be annak az embernek a kormányába, aki a magyarokat Oroszország segítségével letiporta. Kinevezésük még nem történt meg; a habozás és ingadozás, a kicsinyes alkudozás rendszere még teljes diadalát üli; de ha a miniszter jelöltek elfogadják a megbízást, végül biztosan kinevezik őket.
Ferenc József tehát kénytelen egyik engedményt a másik után tenni, és ha a két országgyűlés januárban összeül, az egyik Pesten Magyarország és csatolt részei képviseletében, a másik Bécsben a birodalom többi tartományát képviselve, akkor újabb engedményeket fognak kicsikarni tőle. De ahelyett, hogy alattvalóit kibékítené, minden újabb engedménnyel elkeseríti majd őket a leplezetlen hamisság miatt, amellyel ezeket az engedményeket adja. És ha ehhez még hozzátesszük a múlt emlékeit meg a Louis-Napoléon zsoldjában álló magyar emigránsok mesterkedéseit, s azt a tényt, hogy liberális Ausztria nem létezhet, mert Ausztria külpolitikája szükségképpen mindig reakciós lesz és ezért nyomban összeütközéseket fog előidézni a Korona és a parlament közt; végül pedig azt, hogy Louis-Napoléon erre a tényre épít —, eléggé valószínű, hogy 1861-ben az osztrák birodalom felbomlik alkotó részeire.
1 1860. okt. 20-án a magyar ókonzervatív arisztokratákkal folytatott hosszas tárgyalás után
Ferenc József kibocsátotta az ún. októberi diplomát, amely bizonyos autonómiát biztosított a birodalom egyes tartományainak. A régi kormányszékek jogkörét illetően formailag
visszatértek az 1847-es állapotokhoz, de fenntartották a jobbágyfelszabadításra, az úrbéri
pátensekre, a polgári jogegyenlőségre, a magyar hivatali nyelvre stb. vonatkozó alapvető rendeleteket. Ez viszont felingerelte a magyar elnyomástól rettegő nemzetiségek aktívabb
vezetőit. A magyar középnemesi liberális körök is elégedetlenek voltak, mert az októberi
diploma nem ismerte el Erdélynek, Szerbiának és Horvátországnak a magyar Koronához
való tartozását. A nemzeti mozgalom méginkább erőre kapott. Az októberi diplomát,
amely általános csalódást okozott és tulajdon életrehívói is idegenkedtek tőle, a császár már a következő év elején az 1861 febr. 26-i pátens kibocsátásával visszavonta.
2 Az 1860. évi esztergomi konferencián a főpapság, az arisztokrácia és a középnemesség
kiemelkedőbb képviselői jelentek meg. A konferencia, mely fölöttébb erélyes tömegnyomás és hangulat közepette tartotta üléseit, amikor már nyilvánvalóvá lett, hogy az
októberi diploma erőszakolása eredményt nem hoz, a fokozódó népmozgalmakat lecsillapítani igyekezett, többek közt azzal, hogy hangsúlyozta a magyar
országgyűlés mielőbbi összehívásának fontosságát és az országgyűlési választások alapjául az 1848. V. tc.-et tekintette érvényesnek. Ez az állásfoglalás önmagában véve nem
jelentett azonosulást az 1848-as áprilisi törvények egészével. Az 1848-as választási törvény
egyébként is olyan korlátozásokat tartalmazott (vagyoni cenzus stb.), hogy azt az Esztergomban összeült magyar urak minden különösebb kockázat nélkül vállalhatták.