A megírás ideje: 1893. július 14.
A megírás helye: London
Forrás: MEM, 39. kötet
Eredeti nyelv: német
Kedves Mehring Úr,
Csak ma jutok hozzá, hogy megköszönjem Önnek a „Lessing-legenda” szíves megküldését. Nem akartam pusztán formailag igazolni, hogy megkaptam a könyvet, hanem egyidejűleg mondani is akartam valamit róla, a tartalmáról. Ezért a késedelem.
A végén kezdem — „A történelmi materializmusról” szóló függelékkel, amelyben ön a fő tényeket kitűnően és minden elfogulatlan olvasó számára meggyőzően írta le. Ha van valami kifogásolnivalóm, akkor csak az, hogy több érdemet tulajdonít nekem, mint amennyi megillet, még akkor is, ha mindent beszámítok, amire — az idő folyamán — esetleg önállóan rájöttem volna, de amit Marx a maga gyorsabb meglátásával és szélesebb áttekintésével sokkal hamarabb fölfedezett. Ha valaki abban a szerencsében részesült, hogy negyven évig olyan emberrel dolgozott együtt, mint Marx, akkor annak életében őt rendszerint nem ismerik el úgy, ahogyan talán megérdemli; amikor azután meghal a nagyobb, könnyen túlbecsülik a csekélyebb jelentőségűt — s úgy látom, most éppen ez történik velem; a történelem végül mindezt rendbe hozza majd, addigra pedig szerencsésen elpatkoltunk és nem tudunk már semmiről.
Máskülönben már csak egy pont hiányzik, ezt azonban rendszerint Marx és én sem hangsúlyoztuk eléggé munkáinkban, és e tekintetben mindnyájunkat egyformán felelősség terhel. Mindnyájan ugyanis elsősorban azt tartottuk, s azt kellett is tartanunk a legfontosabbnak, hogy a politikai, jogi és egyéb ideológiai képzeteket és az általuk közvetített cselekedeteket levezessük az alapvető gazdasági tényekből. Eközben a kérdések tartalmi oldala kedvéért elhanyagoltuk a formai oldalt: azt, hogy hogyan, milyen úton-módon jönnek létre ezek a képzetek stb. Ez azután ellenfeleinknek megadta a kívánt alkalmat a félreértésekre, illetve torzításokra, s erre Paul Barth csattanós példa.1
Az ideológia olyan folyamat, melyet az úgynevezett gondolkodó tudatosan visz ugyan végbe, de hamis tudattal. A tulajdonképpeni hajtóerőket, amelyek mozgatják, nem ismeri meg; máskülönben nem is volna ideológiai a folyamat. Ezért hamis, illetve látszólagos hajtóerőket képzel el. Minthogy a folyamat gondolati, a gondolkodó ennek tartalmát és formáját a tiszta gondolkodásból vezeti le, a magáéból vagy az elődeiéből. Pusztán gondolati anyaggal dolgozik, amelyről látatlanban elhiszi, hogy a gondolkodás terméke, s nem vizsgálja tovább, valamely távolabb fekvő, a gondolkodástól független eredet szempontjából; s ez számára magától értetődik, mert minden cselekvés, minthogy a gondolkodás közvetíti, úgy tűnik fel előtte, hogy végső fokon megalapozva is a gondolkodásban van.
A történelmi ideológus (a „történelmi” szó itt egyszerűen összefoglaló kifejezés a politikai, jogi, filozófiai, teológiai, szóval mindazon területek megjelölésére, melyek a társadalomhoz, nem pedig csupán a természethez tartoznak) — a történelmi ideológus tehát minden tudományos területen olyan anyagot talál, amely az előző nemzedékek gondolkodásából önállóan képződött, és amely ezeknek az egymást követő nemzedékeknek az agyában a fejlődésnek önálló, saját útját járta végig. Külső tények persze, melyek az egyik vagy a másik területhez tartoznak, szintén lehettek ugyan hatással erre a fejlődésre, de ezek a tények a hallgatólagos előfeltevés szerint maguk is megint csupán a gondolati folyamat gyümölcsei; így hát még mindig a puszta gondolkodás körén belül maradunk, amely látszólag szerencsésen megemésztette a legszívósabb tényeket is.
Ez a látszat — hogy az államberendezéseknek, a jogrendszereknek, minden speciális terület ideológiai képzeteinek önálló történetük van — ez az, ami mindenekelőtt elkápráztatja az emberek többségét. Ha Luther és Kálvin „túlhaladta” a hivatalos katolikus vallást, Hegel Fichtét és Kantot, Rousseau pedig republikánus „társadalmi szerződésével” közvetve a konstitucionalista Montesquieu-t, akkor ez olyan folyamat, mely a teológia, a filozófia, az államtudomány keretén belül marad, e gondolati területek történetének egy-egy szakaszát alkotja, s egyáltalán nem lép ki a gondolati területről. S amióta ehhez még az a polgári illúzió is csatlakozott, hogy a tőkés termelés örök és felülmúlhatatlan, azóta még azt is, hogy a fiziokraták és A. Smith túlhaladták a merkantilistákat, csupán a gondolat győzelmének tekintik; vagyis nem a változott gazdasági tények gondolati visszatükröződésének, hanem a mindig és mindenütt fennálló tényleges feltételekbe végre-valahára nyert helyes betekintésnek. Ha Oroszlánszívű Richárd és Fülöp Ágost bevezették volna a szabadkereskedelmet, ahelyett, hogy keresztes hadjáratokba bonyolódtak bele, megtakarítottunk volna ötszáz évi nyomort és butaságot.
A dolognak ezt az oldalát, melyet itt csak jelezhetek, azt hiszem, mindnyájan jobban elhanyagoltuk, mint amennyire megérdemli. A régi história ez: eleinte mindig elhanyagolják a formát a tartalommal szemben. Mint mondom, magam is ezt tettem, és a hiba mindig csak post festum [ünnep után; utólag] tűnt fel nekem. Tehát eszembe sem jut, hogy ezért szemrehányást tegyek önnek — ehhez, mint régebbi bűnrészesnek, nincs is jogom, sőt ellenkezőleg —, de a jövőre való tekintettel mégis fel akartam hívni a figyelmét erre a dologra.
Ezzel függ össze az ideológusok másik badar elképzelése is: minthogy nem ismerjük el, hogy a történelemben szerepet játszó különböző ideológiai szféráknak önálló történelmi fejlődésük van, azt hiszik, hogy minden történelmi hatásosságukat is tagadjuk. Ennek alapja az a vulgáris, nem dialektikus elképzelés, amely az okot és az okozatot mereven ellentétes pólusoknak tekinti, a kölcsönhatást teljesen szem elől téveszti. Ezek az urak gyakran szinte szándékosan megfeledkeznek arról, hogy valamely történelmi mozzanat, mihelyt más, végeredményben gazdasági okok létrehozták, most már reagál, visszahat környezetére, sőt saját okaira is. Így jár el pl. Barth a papi rend és a vallás kérdésében, az Ön művében a 475. oldalon. Nagyon örültem annak, hogy Ön elbánt ezzel a hihetetlenül lapos fráterrel. S az ilyet még megteszik a történelem professzorának Lipcsében! Hozzá képest az öreg Wachsmuthot, aki, igaz, szintén korlátolt koponya volt, de nagyon fejlett érzékkel a tények iránt, mégiscsak egészen más anyagból gyúrták.
A könyvről egyébként csak megismételhetem azt, amit már nemegyszer elmondtam a cikkekről, amikor a „Neue Zeit”-ban megjelentek: a porosz állam keletkezésének eddigi leírásai között ez messze a legjobb, sőt mondhatom: az egyetlen jó leírás, amely a legtöbb ponton a részletekig menően helyesen tárja fel az összefüggéseket. Csak azt sajnálja az ember, hogy Ön nem ölelhette fel mindjárt az egész további fejlődést, Bismarckig, s önkéntelenül reméli, hogy más alkalommal elvégzi majd ezt és összefüggő előadásban felvázolja a teljes képet Frigyes Vilmos választófejedelemtől az öreg Vilmosig [I. Vilmos]. Hiszen ehhez az élőmunkákat Ön már elvégezte, sőt, legalábbis a fődolgot illetően jóformán be is fejezte. S ezt úgyis meg kell egyszer csinálni, mielőtt összedől az ócska tákolmány; a monarchikus-hazafias legendák eloszlatása nem elengedhetetlenül szükséges feltétele ugyan az osztályuralmat elfedő monarchia eltávolításának (mert a tiszta, polgári köztársaság Németországban túlhaladott, még mielőtt létrejött volna), de mégis egyik leghatásosabb eszköze annak.
Akkor több tere és alkalma is lesz önnek arra, hogy a porosz helyi történelmet a német nyomorúság egészének részeként ábrázolja. S ez az a pont, ahol az ön felfogásától itt-ott némileg eltérek, nevezetesen abban, ahogyan ön Németország feldaraboltságának és a XVI. századi német polgári forradalom balsikerének az előfeltételeit felfogja. Ha hozzájutok és újból átdolgozom „Parasztháború”-m történeti bevezetését, ami remélem, jövő télen meglesz, akkor ott kifejthetem majd a szóban forgó pontokat.2 Nem mintha helytelennek tartanám azokat, amelyeket Ön ismertet, de én másokat is állítok melléjük és némileg másként csoportosítok.
Tanulmányozva a német történelmet — amely valójában egyetlen folytatólagos nyomorúság —, mindig azt láttam, hogy a kellő mértéket csak a megfelelő francia korszakokkal való összehasonlítás adja meg, mert Franciaországban mindig éppen az ellenkezője történik annak, ami nálunk. Ott a nemzeti állam kialakulása a feudális állam disjecta membráiból [szétszórt tagjaiból3] éppen akkor, amikor nálunk legmélyebb a hanyatlás. Ott — kivételesen objektív logika a folyamat egész menetében, nálunk — sivár és egyre sivárabb ziláltság. Ott a középkorban a provencei-i nemzetiség javára az. északfrancia nemzetiséggel szemben beavatkozó angol hódító képviseli az idegen beavatkozást; az angolokkal vívott háborúk mintegy a harmincéves háborúnak felelnek meg, de ott ez azzal végződik, hogy kiűzik az idegen beavatkozókat, s Észak leigázza Délt. Azután következik a központi hatalom harca a külföldi birtokaira támaszkodó burgundi hűbéres [Merész Károly] ellen, aki ott Brandenburg-Poroszország szerepét játssza, de ez a harc a központi hatalom győzelmével végződik és véglegessé teszi a nemzeti állam kialakulását. Nálunk pedig éppen ugyanebben az időben omlik teljesen össze a nemzeti állam (már amennyire nemzeti államnak lehet nevezni a „német királyságot” a Szent Római Birodalmon belül), s megkezdődik a német terület nagyarányú kifosztása. Ez az összehasonlítás a legnagyobb mértékben megszégyenítő a németekre nézve, de éppen ezért annál tanulságosabb, s amióta munkásaink Németországot megint a történelmi haladás első sorába állították, kissé könnyebben megbékélhetünk a múlt gyalázatával.
Egészen sajátosan jellemző a német fejlődésre még az is, hogy a két részállam közül, amelyek végül egész Németországot felosztották egymás között, egyik sem tisztán német, hanem kolónia, amely meghódított szláv területen létesült: Ausztria bajor, Brandenburg szász kolónia; s hogy Németországban hatalmat csak úgy tudtak magukhoz ragadni, hogy idegen, nem-német birtokokra támaszkodtak: Ausztria Magyarországra (Csehországról nem is szólva), Brandenburg Poroszországra. A leginkább fenyegetett nyugati határon ilyesmi nem fordult elő, az északi határon a dánokra bízták, hogy Németországot a dánok ellen megvédjék, délen pedig olyan kevés védenivaló volt, hogy a határok őrei, a svájciak maguk is elszakadhattak Németországtól!
De hát itt már midenféle haszontalanságba bonyolódom — legalább szolgáljon ez a fecsegés bizonyítékul arra, hogy milyen serkentően hat rám az Ön műve.
Még egyszer szívélyes köszönettel és üdvözlettel
híve
F. Engels
1 Engels itt Paul Barth „Die Geschichtsphilosophie Flegel s und der Hegelianer bis auf
Marx und Hartmann” c. könyvére utal (Lipcse 1890).
2 Engelsnek az volt a terve, hogy átdolgozza és Németország történetére vonatkozó terjedelmes anyaggal egészíti ki a „Német parasztháború”-t, de a „Tőke” II. és III. kötetének kiadása és más halaszthatatlan munkák megakadályozták ebben. Megmaradtak azonban vázlatok és töredékes feljegyzések, amelyeket ehhez a munkához készített.
3 Disjecta membra poetae (a költő szétszórt tagjai) — Horatius: „Satirae”, I. könyv IV.
szatíra 62. sor.