A megírás ideje: 1843 vége
— 1844 eleje
A megírás helye: "Deutsch-Französische Jahrbücher", 1844
Eredeti nyelve: német
Digitizáció: Salánki László, Szász Márk
A nemzetgazdaságtan a kereskedelem kibővülésének természetes következményeként keletkezett, s vele a megengedett csalás kialakult rendszere, egy teljes meggazdagodási tudomány lépett az egyszerű, tudománytalan kufárkodás helyébe.
Ez a kereskedők kölcsönös irigységéből és kapzsiságából keletkezett nemzetgazdaságtan vagy meggazdagodási tudomány magán viseli a legundorítóbb önzés bélyegét. Az emberek még abban a naiv hitben éltek, hogy az arany és az ezüst a gazdagság, és ezért legsürgősebb teendőjük az volt, hogy mindenütt megtiltsák a „nemes” fémek kivitelét. A nemzetek úgy álltak egymással szemben, mint zsugorik, akik szorosan magukhoz ölelik drága pénzeszsákjukat és irigykedve, gyanakodva figyelik szomszédjukat. Mindent elkövettek, hogy azoktól a népektől, amelyekkel kereskedelmi kapcsolatban álltak, minél több készpénzt kicsaljanak és a szerencsésen az országba hozott pénzt ügyesen a vámhatárokon belül tartsák.
Ennek az elvnek teljesen következetes keresztülvitele megölte volna a kereskedelmet. Egyre inkább túlléptek hát ezen az első lépcsőfokon; átlátták, hogy a tőke a ládafiában halott, a forgalomban viszont egyre gyarapszik. A kereskedők ennél fogva emberbarátibb magatartást tanúsítottak, csalimadárnak kiküldték dukátjaikat, hogy másokkal együtt visszajöjjenek, és felismerték, hogy semmi kár nem származik abból, ha A-nak túlságosan sokat fizetnek árujáért, mindaddig, míg B-nél még magasabb áron túladhatnak rajta.
Ezen az alapon épült fel a merkantilrendszer. A kereskedelem kapzsi jellegét már valamelyest elrejtették; a nemzetek valamelyest közelebb kerültek egymáshoz, kereskedelmi és barátsági szerződéseket kötöttek, egymással üzleteket csináltak és, a nagyobb nyereség kedvéért, minden lehető szépet és jót megtettek egymásnak. Alapjában azonban ez is csak a régi pénzsóvárság és önzés volt, s ez időről időre háborúkba torkollott, amelyek ebben az időszakban mind kereskedelmi féltékenységből fakadtak.
Ezekben a háborúkban megmutatkozott az is, hogy a kereskedelem, akárcsak a rablás, az ököljogon nyugszik; senkinek sem volt a legkisebb lelkiismeretfurdalása sem, amikor arról volt szó, hogy ravaszsággal vagy erőszakkal olyan szerződéseket csikarjon ki, amelyeket legkedvezőbbnek tart.
Az egész merkantilrendszer főpontja a kereskedelmi mérlegre vonatkozó elmélet. Még mindig megmaradtak ugyanis annál a tételnél, hogy az arany és az ezüst a gazdagság, s ezért csak azokat az ügyleteket tekintették előnyöseknek, amelyek végül készpénzt hoznak az országba. Hogy ezt kiderítsék, összehasonlították a kivitelt és a behozatalt. Amikor a kivitel [export] nagyobbnak mutatkozott, mint a behozatal [import], úgy vélték, hogy ez a különbözet készpénzben jutott be az országba, s hogy ezzel a különbözettel gazdagabbak lettek. A közgazdászok művészete tehát az arról való gondoskodásban rejlett, hogy minden év végén a kivitel a behozatallal szemben kedvező mérleget mutasson; s e nevetséges illúzió kedvéért emberek ezreit lemészárolták! A kereskedelemnek is megvannak a maga kereszteshadjáratai és a maga inkvizíciója.
A tizennyolcadik század, a forradalom százada, a gazdaságtant is forradalmasította: de mint ahogy ennek a századnak a forradalmai mind egyoldalúak voltak és az ellentétben megfeneklettek, mint ahogy az elvont spiritualizmussal az elvont materializmust, a monarchiával a köztársaságot, az isteni joggal a társadalmi szerződést helyezték szembe, ugyanígy a gazdaságtani forradalom sem jutott túl az ellentéten. Az előfeltevések mindenütt megmaradtak; a materializmus nem támadta meg az ember keresztény megvetését és lealázását és éppen csak hogy a keresztény isten helyett a természetet állította szembe az emberrel mint abszolútumot; a politika nem is gondolt arra, hogy az állam előfeltevéseit önmagukban véve megvizsgálja; a gazdaságtannak eszébe sem jutott, hogy felvesse a magántulajdon jogosultságának kérdését. Ezért az új gazdaságtan csak fél haladás volt; kénytelen volt elárulni és megtagadni saját előfeltevéseit, szofisztikához és képmutatáshoz folyamodni, hogy elfedje az ellentmondásokat, amelyekbe bonyolódott, hogy eljusson azokhoz a következtetésekhez, amelyekre nem előfeltevései, hanem a század humánus szelleme révén kényszerült. A gazdaságtan tehát emberbaráti jelleget öltött; kizárta kegyeiből a termelőket és a fogyasztókhoz fordult; szent iszonyt szenvelgett a merkantilrendszer véres borzalmaival szemben és kijelentette, hogy a kereskedelem a nemzetek, valamint az egyének közötti barátság és egyesülés köteléke. Minden merő nagyszerűség és gyönyörűség volt — de az előfeltevések csakhamar ismét érvényre jutottak és ezzel a káprázatos filantrópiával való ellentétben létrehozták a Malthus-féle népesedési elméletet, minden korok legdurvább, legbarbárabb rendszerét, a kétségbeesés rendszerét, amely egycsapásra rácáfolt mindarra, amit emberszeretetről és világpolgárságról oly szépen elmondtak; létrehozták és fejlesztették a gyárrendszert és a modern rabszolgaságot, amely embertelenség és borzalom dolgában semmivel sem marad el a régi mögött. Az új gazdaságtan, az Adam Smith „Wealth of Nations”-én alapuló szabadkereskedelmi rendszerről kiderül, hogy ugyanaz a képmutatás, következetlenség és erkölcstelenség, amely ma minden területen szembenáll a szabad emberséggel.
De vajon nem volt-e mégis haladás a Smith-féle rendszer? — Persze, hogy az volt, mégpedig szükséges haladás. Szükséges volt, hogy a merkantilrendszert a maga monopóliumaival és a forgalmat gátló rendszabályaival megdöntsék, hogy napfényre kerülhessenek a magántulajdon igazi következményei; szükséges volt, hogy mindezek a kicsinyes helyi és nemzeti szempontok háttérbe szoruljanak, hogy korunk harca általánossá, emberivé válhasson; szükséges volt, hogy a magántulajdon elmélete letérjen a tisztán empirikus, pusztán objektíve vizsgálódó útról, és tudományosabb jelleget öltsön, amely a következtetésekért is felelőssé teszi és ezáltal a dolgot általános emberi területre viszi át; szükséges volt, hogy a régi gazdaságtanban bennefoglalt erkölcstelenséget ez erkölcstelenség eltagadásának kísérletével és a behozott képmutatással — e kísérlet szükséges következményével — a legvégsőkig fokozzák. Mindez a dolog természetében rejlett. Szívesen elismerjük, hogy csak a szabadkereskedelem megalapozásával és megvalósításával nyílt módunk rá, hogy túlmenjünk a magántulajdon gazdaságtanán, de ugyanakkor legyen jogunk is arra, hogy bemutassuk a szabadkereskedelmet a maga teljes elméleti és gyakorlati semmisségében.
Ítéletünknek annál szigorúbbnak kell lennie, minél inkább már a mi korunkhoz tartoznak azok a közgazdászok, akikről ítéletet mondunk. Hiszen Smith és Malthus csak egyes részleteket talált készen, az újabbak előtt viszont már befejezetten ott állt az egész rendszer; a következtetéseket mind levonták már, az ellentmondások elég világosan napfényre kerültek, s ezek az újabb közgazdászok mégsem jutottak el a premisszák megvizsgálásáig, mégis még mindig vállalták a felelősséget az egész rendszerért. Minél jobban közelednek a közgazdászok napjainkhoz, annál jobban távolodnak a becsületességtől. Minél jobban halad az idő, szükségképpen annál több a szofisztika, hogy a gazdaságtant a kor színvonalán tartsák. Éppen ezért például Ricardo bűnösebb, mint Adam Smith, s MacCulloch és Mill bűnösebb, mint Ricardo.
Az újabb gazdaságtan még a merkantilrendszert sem tudja helyesen megítélni, mert maga is egyoldalú és még e rendszer előfeltevéseivel terhes. Csak az az álláspont, amely felülemelkedik a kétrendszer ellentétén, amely mindkét rendszer közös előfeltevéseit bírálja és egy tisztán emberi, általános bázisról indul ki, — csak ez tudja majd kijelölni mindkettőnek az igazi helyét. Kiderül majd, hogy a szabadkereskedelem bajnokai komiszabb monopolisták, mint maguk a régi merkantilisták. Kiderül majd, hogy az újabbak szemforgató humanitása mögött olyan barbárság rejlik, amelyről a régieknek fogalmuk sem volt; hogy a régiek fogalomzavara még egyszerű és következetes támadóik kétszínű logikájához képest, és hogy a két fél egyike sem vethet a másik szemére olyasmit, ami ne hullana vissza reá. — Ezért nem tudja az újabb liberális gazdaságtan a merkantilrendszer List-féle restaurálását sem felfogni, pedig a mi számunkra igen egyszerű a dolog. A liberális gazdaságtan következetlenségének és kétoldalúságának szükségképpen ismét alapvető alkotórészeire kell bomlania. Mint ahogy a teológiának vagy vissza kell térnie a vakhithez, vagy előre kell haladnia a szabad filozófiához, ugyanígy a szabadkereskedelemnek is az egyik oldalon a monopóliumok restaurálását, a másikon a magántulajdon megszüntetését kell kitermelnie.
Az egyetlen pozitív haladás, amelyet a liberális gazdaságtan tett, az, hogy kidolgozta a magántulajdon törvényeit. Legalábbis magában foglalja ezeket a törvényeket, ha nem fejtette is ki még őket végső következtetésükig és nem mondotta is ki őket világosan. Ebből az következik, hogy mindazokban a pontokban, amelyek a meggazdagodás legrövidebb útja-módja felől döntenek, tehát minden szigorúan közgazdasági vitakérdésben, a szabadkereskedelem védelmezőinek van igazuk. Félreértés ne essék — a monopolistákkal, nem pedig a magántulajdon ellenfeleivel való vitakérdésekben, mert hogy az utóbbiak közgazdasági kérdésekben közgazdaságilag is helyesebben képesek dönteni, azt az angol szocialisták a gyakorlatban és az elméletben régen bebizonyították.
A nemzetgazdaságtan bírálata során tehát meg fogjuk vizsgálni az alapkategóriákat, felfedjük a szabadkereskedelmi rendszer által bevitt ellentmondást és levonjuk a következtetéseket az ellentmondás két oldalából.
A nemzeti gazdagság kifejezést csak a liberális közgazdászok általánosítási szenvedélye hozta magával. Amíg a magántulajdon fennáll, ennek a kifejezésnek semmi értelme. Az angolok „nemzeti gazdagsága” igen nagy, s mégis a legszegényebb nép a földön. Vagy teljesen el kell ejteni ezt a kifejezést, vagy pedig olyan előfeltevéseket kell elfogadni, amelyek értelmet adnak neki. Ugyanígy vagyunk az olyan kifejezésekkel is, mint a nemzetgazdaságtan, a politikai gazdaságtan, a közgazdaságtan. Ezt a tudományágat a mai viszonyok között magángazdaságtannak kellene nevezni, mert a közt illető vonatkozásai csak a magántulajdon kedvéért vannak meg.
A magántulajdon legközelebbi következménye a kereskedelem, a szükségletek kölcsönös kicserélése, adás és vétel. Ennek a kereskedelemnek a magántulajdon uralma alatt, mint minden tevékenységnek, a kereskedő ember számára közvetlen kereseti forrássá kell válnia; vagyis mindenkinek arra kell törekednie, hogy minél drágábban adjon el és minél olcsóbban vásároljon. Minden adásvételnél tehát szemben áll egymással két ember abszolúte ellenkező érdekekkel, ez a konfliktus teljesen ellenséges jellegű, mert mindegyikük ismeri a másik szándékait, tudja, hogy ellenkeznek az övéivel. Ennek első következménye tehát az egyik oldalon a kölcsönös bizalmatlanság, a másikon ennek a bizalmatlanságnak az igazolása, erkölcstelen eszközök alkalmazása erkölcstelen cél elérése végett. A kereskedelem első alapelve ezért például a hallgatás, mindannak eltitkolása, ami a szóbanforgó cikk értékét alább szállíthatná. A következmény: a kereskedelemben megengedett dolog a szembenálló fél tudatlanságából, bizalmából a lehető legnagyobb hasznot húzni és az árut olyan tulajdonságokkal feldicsérni, amelyekkel nem rendelkezik. Egy szóval: a kereskedelem törvényes csalás. Hogy a gyakorlat pontosan egybevág ezzel az elmélettel, ezt bármely kereskedő tanúsíthatja, ha hű akar lenni az igazsághoz.
A merkantilrendszernek még volt bizonyos naiv, katolikus egyenessége és a legcsekélyebb mértékben sem takargatta a kereskedelem erkölcstelen mivoltát. Láttuk, hogy ez a rendszer nyíltan közszemlére tárta alantas kapzsiságát. A nemzetek egymással szemben ellenséges magatartása a tizennyolcadik században, az undorító irigység és a kereskedelmi féltékenység a kereskedelemnek mint olyannak egyenes következménye volt. A közvélemény még nem humanizálódott, miért kellett volna hát takargatni olyan dolgokat, amelyek magának a kereskedelemnek az embertelen, ellenséges mivoltából következtek.
Amikor azonban a gazdaságtan Lutherje, Adam Smith, az addigi gazdaságtant bírálta, igen megváltozott a helyzet. A század humanizálódott, az ész érvényt szerzett magának, az erkölcsiség élni kezdett örök jogával. A kicsikart kereskedelmi szerződések, a kereskedelmi háborúk, a nemzetek rideg elszigetelődése túlságosan is ellenkeztek az előrehaladott tudattal.
Protestáns szemforgatás lépett a katolikus egyenesség helyébe. Smith bebizonyította, hogy a humanitás is a kereskedelem lényegén alapszik; hogy a kereskedelemnek „a viszály és az ellenségeskedés leggazdaagabb forrása” helyett „a nemzetek, valamint az egyének közötti egyesülés és barátság kötelékévé” (v. ö. „Wealth of Nations”, 4. könyv 3. fej. 2. rész) kell válnia; hiszen a dolog természetében rejlik, hogy a kereskedelem nagyjában és egészében minden résztvevője számára előnyös.
Smithnek igaza volt, amikor a kereskedelmet humánusnak dicsőítette.
Nincs a világon semmi, ami abszolúte erkölcstelen volna; a kereskedelemnek is van egy oldala, ahol az erkölcsiségnek és az emberségnek hódol.
De micsoda hódolat ez! Az ököljogot, a középkori sima útonállást humanizálták, amikor átfejlődött a kereskedelembe, s a kereskedelmet humanizálták, amikor első formája, amelyet a pénzkivitel megtiltása jellemzett,
átfejlődött a merkantilrendszerbe. Most magát a merkantilrendszert is
humanizálták. Persze a kereskedőnek érdeke, hogy mind az egyik féllel,
amelytől olcsón vásárol, mind a másikkal, amelynek drágán elad, jó viszonyt
tartson fenn. Igen oktalanul cselekszik tehát az a nemzet, amely ellátóinál
és vevőinél ellenséges hangulatot kelt. Minél nagyobb a barátság, annál
nagyobb az előny. Ez a kereskedelem humanitása, és az erkölcsösség
erkölcstelen célokra való felhasználásának e szemforgató módja a szabadkereskedelmi rendszer büszkesége. Hát nem megdöntöttük a monopóliumok barbárságát, kiáltják a képmutatók, nem elvittük-e távoli világrészekre
a civilizációt, nem teremtettünk-e testvériséget a népek között, és nem
csökkentettük-e a háborúk számát?
Igen ezt mind megtettétek, de
hogyan tettétek meg! Megsemmisítettétek a kis monopóliumokat, hogy
az egy nagy alapmonopólium, a tulajdon, annál szabadabban és korlátlanabbul működhessen: civilizáltátok a világ távoli végeit, hogy új területet
kapjatok aljas kapzsiságtok kibontakoztatására; testvériséget teremtettetek
a népek között, de tolvajok testvériségét, és csökkentettétek a háborúk
számát, hogy békében annál többet keressetek, hogy az egyesek ellenségeskedését, a konkurencia becstelen háborúját a legvégsőkig fokozzátok!
Hol tettetek bármit is tiszta humanitásból, az általános és az egyéni
érdek közötti ellentét semmisségének tudatából? Mikor voltatok erkölcsösek anélkül, hogy ehhez érdeketek ne fűződött volna, anélkül, hogy a
háttérben erkölcstelen, önző indítékaitok ne lettek volna?
Miután a liberális gazdaságtan minden tőle telhetőt elkövetett, hogy a nemzetiségek felbomlasztásával az ellenségeskedést általánossá tegye, hogy az emberiséget ragadozó állatok falkájává — hiszen mi mások a konkurensek? — változtassa, akik egymást épp azért falják fel, mert mindegyiküknek ugyanaz az érdeke, mint valamennyi másiknak, — ezek után az előmunkálatok után a céltól már csak egy lépés választja el, a család felbomlasztása. Ennek elérésében saját szép találmánya, a gyárrendszer jött a segítségére. A közös érdekek utolsó nyomát, a család vagyonközösségét a gyárrendszer aláásta, és — legalábbis itt Angliában — már felbomlóban van. Egészen mindennapos dolog, hogy gyermekek, mihelyt munkaképesekké válnak, vagyis elérik kilencesztendős korukat, bérüket saját magukra fordítják, a szülői házat pusztán kosztoshelynek tekintik és szüleiknek bizonyos összeget fizetnek lakásért és ellátásért. Hogy is lehetne másképp? Mi más is következhetne az érdekek elszigeteltségéből, amely a szabadkereskedelmi rendszer alapjául szolgál? Ha egy elv egyszer mozgásba lendült, magától végigmegy összes következményein, akár tetszik ez a közgazdászoknak, akár nem.
De a közgazdász maga sem tudja, milyen ügyet szolgál. Nem tudja, hogy minden önző okoskodásával mégis csak egy láncszeme az emberiség általános haladásának. Nem tudja, hogy minden különérdek felbomlasztásával csak az utat egyengeti az előtt a nagy fordulat előtt, amely felé századunk halad, az emberiségnek a természettel és önmagával való kibékítése előtt.
A soronkövetkező, a kereskedelem által feltételezett kategória az érték. Erre, valamint valamennyi többi kategóriára vonatkozólag nincsen vita a régebbi és az újabb közgazdászok között, mert a monopolistáknak közvetlen meggazdagodási dühükben nem maradt idejük, hogy kategóriákkal foglalkozzanak. Az ezzel kapcsolatos valamennyi vitakérdés az újabb közgazdászoktól indult ki.
Annak a közgazdásznak a szemszögéből, aki ellentétekből él, természetesen egy kettős érték is van: az elvont vagy reális érték és a csereérték. A reális értéket illetően hosszas vitát folytattak egymással az angolok, akik a termelési költségeket határozták meg a reális érték kifejezéséül, és a francia Say, aki azt állította, hogy ezt az értéket egy dolog hasznossága alapján mérik. A vita a század eleje óta folyt és végül elaludt, mielőtt eldőlt volna. A közgazdászok semmit sem tudnak eldönteni.
Az angolok — különösen MacCulloch és Ricardo — tehát azt állítják, hogy egy dolog elvont értékét a termelési költségek határozzák meg. Félreértés ne essék, az elvont értékről van szó, nem a csereértékről, az exchangeable value-ról, a kereskedelmi értékről — ez valami egészen más. Miért a termelési költségek szolgálnak az érték mérőjéül? Azért — figyelem, figyelem! —, mert rendes körülmények között és a konkurenciaviszonyt a játékon kívül hagyva, senki sem adna el egy dolgot olcsóbban, mint amennyibe termelése kerül — ... adna el? Mit keres itt, ahol nem a kereskedelmi értékről van szó, az „eladás“? Itt hát nyomban megint beleszól a játékba a kereskedelem, amelyet pedig éppen ki akartunk hagyni — mégpedig miféle kereskedelem! olyan kereskedelem, amelynél a legfontosabbat, a konkurenciaviszonyokat, nem vehetjük számba! Először egy elvont érték, most már egy elvont kereskedelem is, kereskedelem konkurencia nélkül, vagyis egy ember test nélkül, egy gondolat gondolatokat termelő agyvelő nélkül. S vajon nem gondol-e a közgazdász arra, hogy mihelyt a konkurenciát kihagyja a játékból, semmiféle biztosíték nincsen arra, hogy a termelő éppen termelési költségein fogja áruját eladni? Micsoda zűrzavar!
Menjünk tovább! Fogadjuk el egy pillanatra, hogy minden úgy van, ahogy a közgazdász mondja. Tegyük fel, hogy valaki óriási fáradsággal és roppant költségekkel valami egészen haszontalant csinál, olyasmit, ami senkinek sem kell, vajon ez is megéri a termelési költségeket? Korántsem, mondja a közgazdász, hiszen ki fogja ezt megvenni? Itt tehát egyszerre előbukkan nemcsak a hírhedt Say-féle hasznosság, hanem — a „vétellel” — ráadásul a konkurenciaviszony is. Ez nem lehet, a közgazdász egy pillanatra sem tudja megrögzíteni absztrakcióját. Minduntalan belebotlik nemcsak abba, amit nagynehezen el szeretne távolítani, vagyis a konkurenciába, hanem abba is, amit támad, vagyis a hasznosságba. Az elvont érték és annak a termelési költségek által való meghatározása éppenséggel csak absztrakció, irrealitás.
De adjunk még egyszer egy pillanatra igazat a közgazdásznak — hogy akarja hát meghatározni a termelési költségeket anélkül, hogy a konkurenciát számba venné? A termelési költségek vizsgálatánál látni fogjuk, hogy ez a kategória is a konkurenciára alapozódik, s itt is újra megmutatkozik, milyen kevéssé tudja a közgazdász állításait végigvinni.
Áttérve Sayre, nála ugyanazt az absztrakciót találjuk. Egy dolog hasz- nossága tisztán szubjektív, teljességgel eldönthetetlen valami — legalábbis ameddig még ellentétekben keringünk, bizonyosan eldönthetetlen. E szerint az elmélet szerint feltétlen szükségleti cikkeknek több értékük volna, mint luxuscikkeknek. Ha csak valamelyest is objektíve, látszólag általános módon dönteni akarunk valamely dolog nagyobb vagy kisebb hasznossága felől, az egyetlen járható út a magántulajdon uralma alatt a konkurenciaviszony, és hát éppen ezt kellene figyelmen kívül hagynunk. Ha pedig a konkurenciaviszonyt figyelembe vesszük, szerephez jutnak a termelési költségek is; hiszen senki sem fog kevesebbért eladni, mint amennyit maga a termelésben belefektetett. Tehát az ellentét egyik oldala itt is akarva, nemakarva átmegy a másikba.
Próbáljunk csak világosságot vinni ebbe a zűrzavarba. Valamely dolog értéke magában foglalja mind a két tényezőt, amelyet a vitázó felek erőszakkal és — mint láttuk — eredménytelenül különválasztanak. Az érték a termelési költségek viszonya a hasznossághoz. Az érték legelőször akkor kerül alkalmazásra, amikor el kell dönteni, vajon egyáltalán termeljenek-e valamely dolgot, vagyis arányban van-e a hasznossága a termelési költségeivel. Csak ezután lehet szó arról, hogy az értéket a csere szempontjából alkalmazzák. Ha két dolog termelési költségeit egyenlőnek vesszük, akkor a hasznosság az a döntő mozzanat, amely viszonylagos értéküket meghatározza.
Ez az alap a csere egyetlen jogszerű alapja. De ha ebből indulunk ki, vajon ki dönt a dolog hasznossága felől? A résztvevők puszta véleménye? Ez esetben az egyiket mindenképpen becsapják. Vagy egy olyan meghatározás, amely a dolog inherens hasznosságán alapszik a résztvevő felektől függetlenül és általuk fel nem ismerten? Ez esetben a csere csak kényszer révén jöhet létre, s mindegyik fél becsapottnak érzi magát. Ezt az ellentétet, amely a dolgok valódi inherens hasznossága és e hasznosság meghatározása között, a hasznosság meghatározása és a cserélők szabadsága között fennáll, nem lehet megszüntetni anélkül, hogy meg ne szüntetnénk a magántulajdont; s mihelyt megszűnik a magántulajdon, a mai értelemben vett cseréről már szó sem lehet. Az értékfogalom gyakorlati alkalmazása ez esetben mindinkább a termelésre vonatkozó döntésre fog korlátozódni, s ez az értékfogalom tulajdonképpeni szférája.
De mi a helyzet ma? Láttuk, hogy az értékfogalmat erőszakkal szétszakították és mindegyik oldalát kikiáltják az egésznek. A termelési költségekről, amelyeket a konkurencia már eleve meghamisít, azt mondják,
hogy ez maga az érték; s ugyanezt mondják a pusztán szubjektív hasznosságról is — hiszen más hasznosság most nem is lehet.
Ha ezeket a
béna definíciókat talpra akarjuk állítani, mindkét esetben igénybe kell
vennünk a konkurenciát; s az a legszebb, hogy az angoloknál a konkurencia, a termelési költségekkel szemben, a hasznosságot képviseli, míg
Saynél, éppen fordítva, a hasznossággal szemben a termelési költségeket
hozza be. De miféle hasznosságot, miféle termelési költségeket hoz be!
A dolgok hasznossága a véletlentől, a divattól, a gazdagok szeszélyétől függ,
termelési költségeik a kereslet-kínálat véletlen viszonya szerint növekednek
vagy csökkennek. —
A reális érték és a csereérték közötti különbség alapja egy tény — nevezetesen az, hogy valamely dolog értéke különbözik a kereskedelemben érte adott úgynevezett egyenértéktől, vagyis hogy ez az egyenérték nem egyenérték. Ez az úgynevezett egyenérték a dolog ára, s ha a közgazdász becsületes volna, ezt a szót használná a „kereskedelmi érték” helyett. De hát valamennyire mégis csak fenn kell tartania azt a látszatot, hogy az ár valamiképpen összefügg az értékkel, nehogy túlontúl világosan napfényre kerüljön a kereskedelem erkölcstelen volta. Hogy az árat a termelési költségek és a konkurencia kölcsönhatása határozza meg, az viszont egészen helyes és egyik fő törvénye a magántulajdonnak. Ez volt az első, amit a közgazdász megtalált, ez a tisztán empirikus törvény; s ebből absztrahálta aztán a maga reális értékét, vagyis azt az árat, amely akkor áll elő, amikor a konkurenciaviszony egyensúlyban van, amikor kereslet és kínálat fedi egymást — ez esetben természetesen a termelési költségek maradnak meg, s ezt nevezi aztán a közgazdász reális értéknek, holott ez csupán az ár egyik meghatározottsága. Így azonban a gazdaságtanban minden a feje tetején áll; az értéket, amely az eredeti, amely a forrása az árnak, függővé teszik az ártól, a saját termékétől. Köztudomású, hogy ez a megfordítás az absztrakció lényege — v. ö. erre vonatkozólag Feuerbachot.1 —
A közgazdász szerint egy áru termelési költségei három elemből állnak: a nyersanyag termeléséhez szükséges földdarab járadékából, a termelésnél és feldolgozásnál felhasznált tőkéből a rá jutó nyereséggel és a felhasznált munkáért fizetett bérből. Nyomban kitűnik azonban, hogy a tőke és a munka azonos, hiszen a közgazdászok maguk is bevallják, hogy a tőke „felraktározott munka”. Ilymódon tehát csak két oldal marad, a természeti, objektív oldal, a föld, és az emberi, szubjektív oldal, a munka, amely magában foglalja a tőkét — és a tőkén kívül még valami harmadikat, amire a közgazdász nem gondol, a fizikai eleme, a puszta munka mellett a szellemi elemet értem, a találékonyságot, a gondolatot. Mi köze a közgazdásznak a találékonysághoz? Hát nem jutott hozzá minden találmányhoz anélkül, hogy csak a kisujját is megmozdította volna érte? Került neki valamibe akár csak egy is? Mit törődjön hát vele termelési költségeinek kiszámításánál? Az számára a föld, a tőke és a munka a gazdagság feltételei, egyébre nincs szüksége. A tudományhoz semmi köze. Hogy Berthollet, Davy, Liebig, Watt, Cartwright és mások révén ajándékokat adott neki, amelyek mérhetetlenül sokat lendítettek rajta és termelésén — mit érdekli az? Az ilyesmit nem tudja kiszámítani; a tudomány vívmányai túlmennek számainak körén. De egy ésszerű állapotban, amely túlmegy az érdekek megosztásán, ahogy ez a közgazdásznál megvan, okvetlenül a szellemi elem is hozzátartozik a termelés elemeihez és a gazdaságtanban is meg fogja találni a helyét a termelési költségek között. S itt mindenesetre megnyugtató, ha tudjuk, hogy a tudomány ápolása anyagilag is kifizetődik, ha tudjuk, hogy a tudomány egyetlen gyümölcse, például James Watt gőzgépe, létezésének első ötven esztendejében többet hozott a világnak, mint amennyit a világ kezdettől fogva a tudomány ápolására kiadott.
Ezek szerint a termelésnek két eleme tevékenykedik, a természet és az ember, s az utóbbi megint fizikai és szellemi tekintetben, — most hát visszatérhetünk a közgazdászhoz és termelési költségeihez.
Amit nem lehet monopolizálni, annak nincsen értéke, mondja a közgazdász — ezt a tételt később még közelebbről megvizsgáljuk. Ha azt mondjuk, nincsen ára, akkor ez a tétel a magántulajdonon nyugvó állapotra vonatkozólag helyes. Ha a földhöz olyan könnyen hozzá lehetne jutni, mint a levegőhöz, senki nem fizetne földjáradékot. Minthogy nem ez a helyzet, hanem az egy speciális esetben lefoglalásra kerülő föld kiterjedése korlátozott, a lefoglalt, vagyis monopolizált földért földjáradékot fizetnek, vagy pedig bizonyos vételárat adnak érte. Igen meglepő azonban, amikor a föld értékének keletkezéséről kapott ilyen értesülés után a közgazdásztól azt halljuk, hogy a földjáradék a különbség a járadékot fizető földdarab és a legrosszabb, művelésre még érdemes földdarab hozama között. Ez, mint tudjuk, a földjáradéknak először Ricardo által teljesen kifejtett definíciója. Ez a definíció gyakorlatilag ugyan helyes, ha feltételezzük, hogy a kereslet csökkenése azonnal visszahat a földjáradékra és tüstént művelésen kívül helyezi a legrosszabb megművelt föld megfelelő mennyiségét. Minthogy azonban nem ez a helyzet, a definíció nem kielégítő; s emellett nem foglalja magában a földjáradék okságát és már csak ezért is el kell esnie. T. P. Thompson ezredes, a Gabonatörvény-ellenes Liga2 híve ezzel a definícióval szemben felújította Adam Smithét és meg is alapozta. Szerinte a földjáradék nem más, mint a föld használatáért versengők konkurenciája és a rendelkezésre álló föld korlátozott mennyisége közötti viszony. Ez legalább visszanyúlás a földjáradék keletkezéséhez; de ez a magyarázat figyelmen kívül hagyja a föld különböző termékenységét, mint ahogy a fenti kihagyja a konkurenciát.
Tehát ismét két egyoldalú és ezért fél-definíciónk van egy tárgyra. Mint ahogy ezt az értékfogalomnál tettük, ismét össze kell vonnunk ezt a két meghatározást, hogy megtaláljuk a helyes, a dolog fejlődéséből fakadó és ezért az egész gyakorlatot felölelő meghatározást. A földjáradék a föld termőképessége, a természeti oldal (amely megint csak a természeti adottságból és az emberi megművelésből, a föld javítására fordított munkából áll) — és az emberi oldal, a konkurencia közötti viszony. A közgazdászok nyugodtan csóválhatják a fejüket e „definíció” hallatára; rémületükre látni fogják, hogy magába foglal mindent, ami a dologhoz tartozik.
A földbirtokos nem vethet a kereskedő szemére semmit.
Rabol, amikor a földet monopolizálja. Rabol, amikor a maga érdekében kihasználja a népesség növekedését, amely növeli a konkurenciát és ezzel földjének értékét, amikor személyes hasznának forrásává tesz olyasmit, ami nem személyes tevékenysége révén jött létre, ami teljesen véletlen a számára. Rabol, ha a földet bérbeadja, amikor a bérlő által a föld javítására fordított befektetéseket végül ismét magához ragadja. Ez a titka a nagy földbirtokosok egyre növekvő gazdagságának.
Azok az axiómák, amelyek a földbirtokosok jövedelemszerzési módját rablásnak minősítik, tudniillik, hogy mindenkinek joga van munkája termékére, illetőleg, hogy senki se arasson ott, ahol nem vetett, nem a mieink. Az első kizárja a gyermekek eltartásának kötelességét, a második minden generációt megfoszt a létezés jogától, mert minden generáció az előző generáció örökébe lép. Ezek az axiómák éppen a magántulajdon következményei. Vagy vigyék végig következtetéseit, vagy adják fel mint premisszát.
Sőt, magát az eredeti elsajátítást azzal az állítással igazolják, hogy még korábban közős tulajdonjog volt. Bármerre fordulunk hát, a magántulajdon ellentmondásokba kever bennünket.
Csak egy lépés választott már el bennünket önmagunk áruba bocsátásától, amikor áruba bocsátottuk a földet, amely mindenünk, amely létezésünk első feltétele; ez mind a mai napig is olyan erkölcstelenség, amelyen csak önmagunk elidegenítésének erkölcstelensége tesz túl. S az eredeti elsajátítás, a föld monopolizálása kevesek által, a többiek kirekesztése életük feltételeiből — ez erkölcstelenség dolgában miben sem marad el a föld későbbi áruba bocsátása mögött.
Ha itt ismét figyelmen kívül hagyjuk a magántulajdont, akkor a földjáradékból nem marad más, mint az, ami igaz benne, az az ésszerű felfogás, amely lényegileg alapjául szolgál. A földnek földbérként tőle különválasztott értéke tehát visszaháramlik magára a földre. Ez az érték, amelyet azzal kell mérni, hogy egyenlő földterületeknek egyenlő munkaráfordítás mellett mennyi a termelőképességük, kétségtelenül számításba jön mint a termelési költségek része a termékek értékének meghatározásánál és — akár- csak a földjáradék — nem egyéb, mint a termelőképesség viszonya a konkurrenciához, de az igazi konkurrenciához, ahogyan azt a maga idején ki fogom majd fejteni.
Láttuk, hogy a tőke és a munka eredetileg azonos; látjuk továbbá magának a közgazdásznak a fejtegetéseiből, hogy a tőke, a munkának az eredménye, a termelés folyamatában nyomban ismét a munka szubsztrátumává, anyagává válik, hogy tehát a tőkének egy pillanatra feltételezett különválása a munkától nyomban ismét a kettőnek az egységévé oldódik fel; s a közgazdász mégis különválasztja a tőkét a munkától, mégis megrögzíti ezt a megkettőződést anélkül, hogy emellett másképpen is elismerné az egységet, mint azáltal, hogy a tőkét „felraktározott munkaként” definiálja. A magántulajdonból következő hasadás tőke és munka között nem más, mint a munkásnak önmagában való megkettőződése, amely megfelel ennek a megkettőzött állapotnak és belőle fakad. S miután ez a kettéválás megtörtént, a tőke újra megoszlik az eredeti tőkére és a nyereségre, vagyis a tőke szaporulatára, amelyhez a termelés folyamatában jut hozzá, ámbár a gyakorlat maga ezt a nyereséget azonnal újra a tőkéhez csapja és ezzel együtt forgatja. Sőt maga a nyereség is megint kamatokra és tulajdonképpeni nyereségre hasad. A kamatokban éri el tetőfokát e kettéhasadások ésszerűtlensége. Hogy mennyire erkölcstelen a kamatos kölcsön, vagyis az, hogy valaki munka nélkül, a puszta kölcsönadásért valamit kapjon, az — noha már a magántulajdonban benne rejlik — túlságosan is szembeszökő, és ezt az elfogulatlan népi tudat, amelynek ilyen dolgokban legtöbbnyire igaza van, már régen felismerte. Mindezek a finom hasadások és osztódások a tőkének a munkától való eredeti különválásából és e különválásnak az emberiség tőkésekre és munkásokra hasadásában végbemenő beteljesedéséből keletkeznek — olyan hasadás ez, amely napról napra élesebben alakul ki és amelynek, mint látni fogjuk, egyre fokozódnia kell. De ez a különválás, mint a földnek már szemügyre vett különválása a tőkétől és a munkától, végső fokon lehetetlenség. Egyáltalán nem lehet meghatározni, hogy egy meghatározott termelvényben milyen része van a földnek, a tőkének és a munkának. A három nagyság összemérhetetlen. A föld teremti a nyersanyagot, de nem tőke és munka nélkül, a tőke előfeltételezi a földet és a munkát, s a munka legalább a földet, de többnyire a tőkét is előfeltételezi. Amit ez a három végez, egészen különböző fajtájú, és nem lehet egy negyedik, közös mértékkel mérni. Ha tehát a mostani viszonyok között arra kerül sor, hogy a hozamot e három elem között elosszuk, ehhez nincsen semmilyen inherens mértékük, hanem egy tőlük teljesen idegen, véletlenszerű mérték dönt: a konkurrencia, vagyis az erősebbnek a ráfiinált joga. A földbér implikálja a konkurenciát, a tőkenyereséget egyesegyedül a konkurencia határozza meg, s hogy hogyan állunk a munkabérrel, azt nyomban meglátjuk.
Ha elejtjük a magántulajdont, elesnek mindezek a természetellenes hasadások. Elesik a kamat és a nyereség közötti különbség; a tőke munka nélkül, mozgás nélkül semmi. A nyereség jelentősége arra korlátozódik, hogy a termelési költségek meghatározásánál mit nyom a latban a tőke, s így a tőke számára inherens marad, mint ahogy ez maga is visszaesik a munkával való eredeti egységébe.
A munka, a termelésben a fő dolog, a „gazdagság forrása”, a szabad emberi tevékenység a közgazdásznál pórul jár. Mint ahogy a tőkét már különválasztotta a munkától, ugyanígy a munkát most másodszor is kettéhasítja; a munka terméke mint bér szemben áll a munkával, különvált tőle, s ezt, mint rendszerint, ismét a konkurrencia határozza meg, mivel a munkának a termelésben való részesedésére, mint láttuk, nincsen szilárd mérték. Ha megszüntetjük a magántulajdont, ez a természetellenes hasadás is elesik, s akkor a munka sajátmagának a bére, s napvilágra kerül a korábban elidegenített munkabér igazi jelentősége: a munka jelentősége egy dolog termelési költségeinek meghatározása szempontjából. —
Láttuk, hogy végül minden a konkurencíára lyukad ki, amíg csak fennáll a magántulajdon. A konkurrencia a közgazdász fő kategóriája, kedvenc gyermeke, amelyet állandóan dédelget és babusgat — s figyeljük csak meg, micsoda medúzafő fog ebből kikerekedni.
A magántulajdon legközelebbi következménye az volt, hogy a termelés kettéhasadt két ellenkező oldalra, a természetire és az emberire; a földre, amely az ember megtermékenyítő tevékenysége nélkül halott és meddő, és az emberi tevékenységre, amelynek első feltétele éppen a föld. Láttuk továbbá, hogy az emberi tevékenység ismét munkára és tőkére bomlott fel, és hogy ezek az oldalak ismét ellenségesen szembekerültek egymással. Tehát máris azt kellett látnunk, hogy harcban áll egymással a három elem, ahelyett, hogy hárman kölcsönösen támogatnák egymást; most ehhez hozzájárul még az is, hogy a magántulajdon ez elemek mindegyikének szétforgácsolódását hozza magával. Az egyik földdarab szembenáll a másikkal, az egyik tőke a másikkal, az egyik munkaerő a másikkal. Más szavakkal: minthogy a magántulajdon mindegyiket elszigeteli saját nyers egyediségére és minthogy mindegyiknek mégis ugyanaz az érdeke, mint szomszédjának, ellenségesen áll szemben az egyik földbirtokos a másikkal, az egyik tőkés a másikkal, az egyik munkás a másikkal. Az egyenlő érdekeknek ebben az éppen egyenlőségük miatti ellenséges szembekerülésében beteljesedik az emberiség eddigi állapotának erkölcstelensége; s ez a beteljesedés a konkurencia.
A konkurencia ellentéte a monopólium. A monopólium a merkantilisták
csatakiáltása, a konkurrencia a liberális közgazdászok harci jelszava
volt. Könnyen belátható, hogy ez ismét teljesen üres ellentét. Minden
konkurráló félnek azt kell kívánnia, hogy övé legyen a monopólium, akár
munkás, akár tőkés, akár földbirtokos. A konkurensek minden kis együttesének azt kell kívánnia, hogy neki legyen meg a monopóliuma valamennyi
többivel szemben. A konkurencia az érdeken alapszik, az érdek viszont
létrehozza a monopóliumot; egyszóval, a konkurrencia átmegy a monopóliumba. Másfelől a monopólium nem bírja feltartóztatni a konkurencia
áradatát, sőt maga létrehozza a konkurenciát, ahogy például a behozatali
tilalom vagy a magas vám éppenséggel létrehozza a csempészet konkurenciáját.
A konkurencia ellentmondása teljességgel ugyanaz, mint
magának a magántulajdonnak az ellentmondása. Minden egyesnek az áll
az érdekében, hogy minden a birtokában legyen, az összességnek pedig az
áll az érdekében, hogy mindenkinek ugyanannyi legyen a birtokában.
Az általános és az egyéni érdek így hát homlokegyenest ellenkező. A konkurencia ellentmondása az, hogy mindenkinek kívánnia kell magának
a monopóliumot, míg az összességnek, mint olyannak, veszítenie kell
a monopólium által, tehát ki kell azt küszöbölnie. Sőt, a konkurencia
már előfeltételezi a monopóliumot, nevezetesen a tulajdon monopóliumát
— s itt ismét világosan megmutatkozik a liberálisok képmutatása —, s
amíg fennmarad a tulajdon monopóliuma, addig ugyanolyan jogosult a
monopólium tulajdona is; mert az egyszer már adott monopólium is
tulajdon. Micsoda szánalmas felemásság tehát, ha a kis monopóliumokat
támadják és az alapmonopóliumot meghagyják. S ha ehhez még hozzávesszük a közgazdásznak azt az előbb említett tételét, hogy nincsen értéke
semminek, amit nem lehet monopolizálni, hogy tehát semmi, ami nem engedi meg ezt a m onopolizálást, nem kerülhet be ebbe a konkurenciaharcba, akkor az az állításunk, hogy a konkurencia előfeltételezi a monopóliumot, teljesen igazolva van.
A konkurenciának az a törvénye, hogy a kereslet és a kínálat mindenkor kiegészíti és éppen ezért soha nem egészíti ki egymást. A két oldal ismét különszakadt és éles ellentétté alakult. A kínálat mindig ott van a kereslet nyomában, de soha nem jut odáig, hogy pontosan fedje; vagy túl nagy, vagy túl kicsi, sohasem felel meg a keresletnek, mert az emberiségnek ebben a tudattalan állapotában senki sem tudja, mekkora az egyik vagy a másik. Ha a kereslet nagyobb, mint a kínálat, akkor az ár emelkedik, s ez mintegy irritálja a kínálatot; mihelyt a kínálat megmutatkozik a piacon, az árak esnek, s ha ez nagyobb lesz, mint a kereslet, az áresés olyan jelentőssé válik, hogy ismét felcsigázza a keresletet, így megy ez szüntelenül, soha nincs egészséges állapot, folytonosan váltakozik a felcsigázódás és az ellanyhulás, s ez lehetetlenné tesz bármiféle haladást, — örökös ingadozás ez, mely soha nem vezet célhoz. Ezt a törvényt a maga folytonos kiegyenlítődésével — amikor azt, amit itt elvesztenek, ott ismét megnyerik —, ezt a közgazdász csodaszépnek tartja. Ez legnagyobb büszkesége, nem tud betelni vele és az összes lehető és lehetetlen viszonyok között vizsgálja. S mindamellett nyilvánvaló, hogy ez a törvény tiszta természeti törvény, nem a szellem törvénye. Olyan törvény, amely a forradalmat hozza létre. A közgazdász előhozakodik a maga szép kereslet-kínálat elméletével, bebizonyítja nekünk, hogy „soha sem lehet túl sokat termelni“, és a gyakorlat rácáfol a kereskedelmi válságokkal, amelyek olyan szabályosan visszatérnek, mint az üstökösök, s amelyekből most átlag minden öt-hét évre jut egy. Ezek a kereskedelmi válságok nyolcvan év óta épp olyan szabályosan megjöttek, mint azelőtt a nagy járványok — és több nyomort, több erkölcstelenséget hoztak magukkal, mint amazok (v. ö. Wade: History of the Middle and Working Classes, London 1835, 211. old.). Ezek a kereskedelmi forradalmak persze igazolják a törvényt, igazolják a legteljesebb mértékben, de másképpen, mint ahogy azt a közgazdász szerette volna velünk elhitetni. Mit gondoljunk egy olyan törvényről, amely csak periodikus forradalmak útján érvényesülhet? Az éppenséggel természeti törvény, amely a részeseinek tudattalanságán alapszik. Ha a termelők mint olyanok tudnák, mennyire van szükségük a fogyasztóknak, ha megszerveznék a termelést, ha elosztanák azt egymás között, lehetetlen volna, hogy a konkurrencia ingadozzon és a válság felé hajoljon. Termeljetek tudatosan, mint emberek, nem pedig mint az emberi nem tudatával nem rendelkező szétforgácsolt atomok, és túljutottatok mindezeken a mesterséges és tarthatatlan ellentéteken. De mindaddig, amíg továbbra is a mostani tudattalan, gondolatnélküli, a véletlen uralmára bízott módon termeltek, addig megmaradnak a kereskedelmi válságok; s minden újabb ilyen válság még egyetemesebb, tehát még súlyosabb lesz, mint az előző, mindegyikben a kis tőkések még nagyobb tömege fog elszegényedni és a pusztán munkájából élő osztály létszáma egyre nagyobb arányokban fog növekedni — tehát a foglalkoztatandó munka mennyisége, közgazdászaink legnagyobb problémája, szemlátomást növekszik majd és végül olyan társadalmi forradalmat idéz elő, amilyenre a közgazdászok iskolabölcsessége álmában sem gondol.
A konkurenciaviszony által előidézett örökös áringadozás végképp megfosztja a kereskedelmet az erkölcsösség utolsó nyomától is. Értékről már szó sincs; ugyanaz a rendszer, amely látszólag olyan nagy súlyt vet az értékre, amely az érték absztrakcióját a pénzben külön létezéssel tiszteli meg — ugyanez a rendszer a konkurenciával szétrombol minden inherens értéket és napról napra, óráról órára megváltoztatja minden dolog egymáshoz való értékviszonyát. Hol marad ebben a kavarodásban bármilyen lehetőség is az erkölcsös alapon nyugvó cserére? Ebben a szakadatlan emelkedésben és zuhanásban mindenki kénytelen arra törekedni, hogy kiválassza a legkedvezőbb pillanatot a vételre és az eladásra, mindenkinek spekulánssá kell válnia, vagyis aratnia, ahol nem vetett, mások veszteségén gazdagodni, mások szerencsétlenségére számítást csinálni, vagy a véletlent önnön hasznára fordítani. A spekuláns mindig szerencsétlenségekre, különösen rossz termésekre számít, mindent felhasznál, úgy, mint például annak idején a newyorki tűzvészt, s az erkölcstelenség netovábbja az értékpapírokkal űzött tőzsdespekuláció, amely a történelmet és vele együtt az emberiséget a kalkuláló vagy hazárdírozó spekuláns kapzsiságának kielégítését szolgáló eszközzé süllyeszti. És hiába veti meg farizeus arccal a tisztességes, „szolid” kereskedő a tőzsdejátékot — Isten, hálákat adok neked, hogy stb.3 Semmivel sem jobb az értékpapír-üzéreknél, éppúgy spekulál, mint ők, kénytelen vele, rákényszeríti a konkurencia, s kereskedelmében tehát éppenannyi az erkölcstelenség, mint az övékben. A konkurenciaviszony igazsága a fogyasztóerő viszonya a termelőerőhöz. Egy emberiséghez méltó állapotban nem lesz más konkurencia, mint ez. A közösségnek számot kell majd vetnie, mit tud a rendelkezésére álló eszközökkel termelni, és ennek a termelőerőnek a fogyasztók tömegéhez való viszonya szerint megállapítania, mennyire kell a termelést fokoznia vagy csökkentenie, mennyire kell engednie a fényűzésnek vagy korlátoznia azt. Ha pedig olvasóim helyes ítéletet akarnak maguknak alkotni erről a viszonyról és a termelőerőnek arról a fokozódásáról, amely a közösség ésszerű állapotától várható, olvassák el az angol szocialisták írásait és részben Fourier-éit is.
A szubjektív konkurrencia, a tőke és tőke, munka és munka stb. közötti versenyharc ilyen körülmények között az emberi természetben megalapozott és eddig csak Fourier által tűrhetően kifejtett versengésre korlátozódik majd, amely az ellenkező érdekek megszűnése után a maga sajátságos és ésszerű szférájára fog szorítkozni. —
A tőke és tőke, munka és munka, föld és föld közötti harc a termelést olyan lázállapotba kergeti, amelyben ez minden természetes és ésszerű viszonyt a feje tetejére állít. Egyetlen tőke sem bírja el a másik konkurenciáját, ha nem lendítik a legmagasabb fokra tevékenységét. Egyetlen földdarabot sem lehet haszonnal megművelni, ha nem fokozza állandóan termelőerejét. Egyetlen munkás sem bír helytállni konkurenseivel szemben, ha nem szenteli minden erejét a munkának. Egyáltalában senki, aki beleveti magát a konkurenciaharcba, nem állhatja azt erejének végső megfeszítése, minden igazi emberi cél feladása nélkül. Ennek az egyik oldalon mutatkozó túlfeszítettségnek következménye szükségszerűen lanyhulás a másik oldalon. Ha a konkurencia ingadozása csekély, ha a kereslet és a kínálat, a fogyasztás és a termelés csaknem egyenlő, a termelés fejlődésének olyan lépcsőfokra kell jutnia, amelyen annyi a fölös termelőerő, hogy a nemzet nagy tömegének nincsen miből élnie; hogy az emberek csupa bőségből éhenhalnak. Ebben az őrült helyzetben, ebben az eleven képtelenségben leledzik Anglia már hosszú idő óta. Ha a termelés erősebben ingadozik, amint ez egy ilyen állapot következtében szükségszerű is, egymást váltogatja a virágzás és a válság, a túltermelés és a pangás. A közgazdász sohasem tudta magának megmagyarázni ezt a hibbant helyzetet; hogy megmagyarázza, kitalálta a népesedési elméletet, amely éppen olyan értelmetlen, sőt még értelmetlenebb dolog, mint az egyidejű gazdagságnak és szegénységnek ez az ellentmondása. A közgazdásznak nem volt szabad az igazságot látnia; nem volt szabad belátnia, hogy ez az ellentmondás egyszerű következménye a konkurenciának, hiszen különben halomra dőlt volna egész rendszere.
Mi könnyen lelünk a dologra magyarázatot. Az emberiség rendelkezésére álló termelőerő felmérhetetlen. A föld termőképessége tőke, munka és tudomány alkalmazásával a végtelenségig fokozható. A „túlnépesedett" Nagy-Britannia a legmegbízhatóbb közgazdászok és statisztikusok számításai szerint (v. ö. Alison: Principle of population, 1. köt. 1. és 2. fej.) tíz év alatt odáig juttatható, hogy mai lakosságának hatszorosa számára elegendő gabonát termeljen. A tőke napról napra gyarapszik; a munkaerő a népességgel együtt növekszik, s a tudomány napról napra jobban aláveti az embernek a természet erejét. Ha ezt a felmérhetetlen termelőképességet tudatosan és mindenki érdekében használnák fel, az emberiségre jutó munka hamarosan minimálisra csökkenne; ha a konkurenciára hagyják, ugyanezt teszi, de az ellentéten belül. A föld egy részét a legjobb módokon művelik, míg a másik része — Nagy-Britanniában és Írországban 30 millió acre jó föld — parlagon hever. A tőke egy része rendkívüli gyorsasággal forog, a másik része holtan hever a ládafiában. A munkások egy része napi tizennégy-tizenhat órát dolgozik, míg a másik része resten és tétlenül ácsorog és éhen pusztul. Vagy pedig kilép az elosztás ebből az egyidejűségből: Ma jól megy a kereskedelem, a kereslet igen jelentős, mindenki dolgozik, a tőke csodálatos gyorsasággal megtérül, virágzik a mezőgazdaság, a munkások agyondolgozzák magukat — holnap pangás áll be, á földművelés nem éri meg a fáradságot, egész földterületek megműveletlenül maradnak, a tőke a forgás kellős közepén megbénul, a munkásoknak nincsen foglalkoztatásuk, s az egész ország felesleges gazdagságban és felesleges népességben szenved.
A közgazdásznak nem szabad felismernie, hogy ez a dolog igazi fejlődése; különben ugyanis, mint mondottuk, fel kellene adnia egész konkurenciarendszerét; be kellene látnia, milyen üres az az ellentét, amelyet a termelés és a fogyasztás, a felesleges népesség és a felesleges gazdagság között lát. S hogy ezt a tényt — minthogy már a tényt nem lehetett letagadni — összhangba hozzák az elmélettel, kitalálták a népesedési elméletet. Malthus, e tan szülőatyja, azt állítja, hogy a lakosság állandó nyomást gyakorol a létfenntartási eszközökre, hogy a termelés fokozásával ugyanolyan arányban szaporodik a népesség is, és ezért minden nyomor, minden bűn oka a lakosságnak az az inherens tendenciája, hogy a rendelkezésre álló létfenntartási eszközök keretein túl szaporodjon. Mert ha túl sok az ember, ilyen vagy olyan módon el kell őket távolítani az útból, — vagy erőszakos megöléssel, vagy éhenhalatással. De amint ez megtörtént, ismét van egy rés, amelyet a nép más szaporítói nyomban újra betöltenek, s így ismét kezdődik a régi nyomor. Ez, bizony, minden körülmények között így van, nemcsak a civilizált, hanem a természeti állapotban is; Uj-Hollandia vademberei — egy jut belőlük egy négyzetmérföldre — éppúgy túlnépesedésben szenvednek, mint Anglia. Egyszóval, ha következetesek akarunk lenni, meg kell vallanunk, hogy a föld már akkor túl Volt népesedve, amikor csak egy ember élt rajta. Ennek a fejlődésnek aztán azok a következményei, hogy mivel éppen a szegények a fölösek, semmit sem kell értük tenni, csak minél jobban meg kell könnyíteni nekik az éhenhalást, és meg kell győzni őket, hogy ezen nem lehet változtatni, és hogy egész osztályuknak nincs más menekvése, mint a lehető legcsekélyebb szaporodás, vagy pedig, ha ez nem sikerül, még mindig jobb berendezni egy állami intézményt a szegények gyermekeinek fájdalommentes megölésére, amint ezt „Marcus”4 javasolta — javaslata szerint ugyanis minden munkáscsaládra két és fél gyermek juthat; ha pedig több születnék, a többletet fájdalommentesen megölik. Alamizsnaosztogatás vétek volna, minthogy ez támogatja a fölös népesség szaporulatát; de igen előnyös lesz, ha a szegénységet bűnné és a szegényházakat büntetőintézetekké teszik, amint ez Angliában a „liberális” új szegénytörvénnyel5 már meg is történt. Igaz ugyan, hogy ez az elmélet rosszul egyezik a Biblia tanításával Istennek és teremtésének tökéletességéről, de „rossz cáfolási mód az, ha valaki a Bibliát vonultatja fel tények ellen”!
Hát kell-e ezzel a gyalázatos, aljas tannal, a természetnek és az emberiségnek ezzel az ocsmány káromlásával tovább foglalkoznom, tovább kísérnem a következtetéseiben? Itt végre legmagasabb csúcsán mutatkozik a közgazdász erkölcstelensége. Mivé törpül minden háború és a monopolrendszer minden borzalma ehhez az elmélethez képest! S éppen ez a liberális szabadkereskedelmi rendszer záróköve, amelynek leomlása maga után vonja az egész épület összeomlását. Mert ha kiderül itt, hogy a konkurrencia az oka minden nyomornak, szegénységnek, bűnnek, ki mer majd még szót emelni mellette?
Alison fent idézett munkájában megrendítette a Malthus-féle elméletet, amikor a föld termelőerejére hivatkozott és a malthusi elvvel szembeszegezte azt a tényt, hogy minden felnőtt ember többet tud termelni, mint amennyire magának szüksége van, — olyan tény ez, amely ha nem lenne, az emberiség nem szaporodhatnék, sőt még csak fenn sem állhatna; mert mi másból is élne a felnövő nemzedék? De Alison nem hatol a dolog alapjáig, s ezért végül ismét ugyanarra az eredményre jut, mint Malthus. Bebizonyítja ugyan, hogy Malthus elve helytelen, de nem tudja eltagadni a tényeket, amelyek Malthust ehhez az elvhez juttatták.
Ha Malthus nem olyan egyoldalúan vizsgálta volna a dolgot, látnia kellett volna, hogy a fölös népesség vagy munkaerő mindig fölös gazdagsággal, fölös tőkével és fölös földbirtokkal jár együtt. A népesség csak ott túlságosan nagy, ahol egyáltalában a termelőerő túlságosan nagy. Ezt Malthus kora óta minden túlnépesedett ország, jelesül Anglia állapota a legvilágosabban mutatja. Ezek voltak azok a tények, amelyeket Malthusnak összességükben kellett volna megvizsgálnia, és amelyek vizsgálata helyes eredményre vezetett volna; ehelyett kiragadta az egyik tényt, figyelmen kívül hagyta a többit és így lyukadt ki őrült eredményére. A másik hibája az volt, hogy összetévesztette a létfenntartási eszközöket és a foglalkoztatottságot. Hogy a népesség állandó nyomást gyakorol a foglalkoztatás eszközeire, hogy ahány embert foglalkoztatni lehet, annyit létre is hoznak, egyszóval, hogy a munkaerő létrehozását eddig a konkurencia törvénye szabályozta és ezért ki is volt szolgáltatva a periodikus válságoknak és ingadozásoknak, ez olyan tény, amelynek megállapítása Malthus érdeme. De a foglalkoztatás eszközei nem a létfenntartás eszközei. A foglalkoztatás eszközeit a gépi erő és a tőke gyarapodása csak végső eredményében gyarapítja; a létfenntartás eszközei gyarapodnak, mihelyt csak a termelőerő egyáltalában valamelyest gyarapszik. Itt napvilágra kerül a gazdaságtan egy újabb ellentmondása. A közgazdász kereslete nem a valódi kereslet, fogyasztása mesterséges fogyasztás. A közgazdász szemében csak az támaszt valódi keresletet, csak az valódi fogyasztó, aki azért, amit kap, egyenértéket tud nyújtani. De ha tény az, hogy minden felnőtt többet termel, mint amennyit maga el tud fogyasztani, hogy a gyermekek olyanok, mint a fák, amelyek a rájuk fordított kiadást bőségesen visszatérítik — márpedig ezek tények, nemde? —, azt hinné az ember, minden munkás nyilván sokkal többet bír termelni, mint amennyi kell neki, s a közösség ezért nyilván szívesen ellátja mindennel, amire szüksége van, azt hinné az ember, hogy a nagy család nyilván igen kívánatos ajándék a közösség számára. De a közgazdász a maga nyers szemléletmódjával nem ismer más egyenértéket, mint azt, amelyet kézzelfogható készpénzben kifizetnek neki. Annyira beleragadt ellentéteibe, hogy a legnyilvánvalóbb tények éppoly kevéssé érdeklik, mint a tudományos elvek.
Az ellentmondást egyszerűen azáltal semmisítjük meg, hogy meg- szüntetjük. A most ellenkező érdekek egybeolvasztásával eltűnik az ellentét az egyfelőli túlnépesség és a másfelőli túlgazdagság között, eltűnik az a csodálatos tény — mely csodálatosabb minden vallás minden csodájánál együttvéve —, hogy egy nemzetnek merő gazdagságból és bőségből éhen kell pusztulnia; eltűnik az az őrült állítás, hogy a földnek nincs ereje ahhoz, hogy az embereket táplálja. Ez az állítás a keresztény gazdaságtan legmagasabb csúcsa — és hogy a mi gazdaságtanunk lényegében keresztény, azt minden tételnél, minden kategóriánál bebizonyíthattam volna, s ezt annak idején meg is teszem majd; a Malthus-féle elmélet nem egyéb, mint gazdasági kifejezése annak a vallási dogmának, amely szerint ellentmondás van a szellem és a természet között és ebből következik mindkettőnek a romlottsága. Remélem, hogy a gazdaság területén is sikerült kimutatnom ennek a vallás szempontjából és vele együtt régen felbomlott ellentmondásnak a semmisségét; egyébként nem fogom kompetensnek elfogadni a Malthus-féle elmélet egyetlen olyan védelmezését sem, amely előzőleg saját elvéből meg nem magyarázza nekem, hogyan lehetséges az, hogy egy nép csupa bőségből éhenhaljon, és ezt összhangba nem hozza az ésszel és a tényekkel.
A Malthus-féle elmélet egyébként egy okvetlenül szükséges átmeneti fok volt, amely sokkal, de sokkal előbbre vitt bennünket. Ez az elmélet, mint egyáltalában a gazdaságtan, hívta fel a figyelmünket a föld és az emberiség termelőerejére, és miután túljutottunk ezen a közgazdasági kétségbeesésen, örökre biztosítva vagyunk a túlnépesedés félelme ellen. Belőle vonjuk le a legcsattanósabb gazdasági érveket, amelyek a társadalom átalakítása mellett szólnak; mert még ha Malthusnak teljesen igaza volna is, akkor is nyomban végre kellene hajtani ezt az átalakítást, mivel csak ez, csak az általa nyújtható tömegműveltség teszi lehetővé a szaporodási ösztönnek azt a morális korlátozását, amelyet maga Malthus a túlnépesedés leghathatósabb és legegyszerűbb ellenszerének mondott. Ez az elmélet ismertette meg velünk, milyen mélyre süllyedt az emberiség, mennyire függ a konkurrenciaviszonytól; megmutatta, hogy a magántulajdon az emberből végeredményben árut csinált, amelynek termelése vagy megsemmisítése szintén csupán a kereslettől függ; hogy a konkurencia rendszere ennélfogva embermilliókat mészárolt le és mészárol le ma is; mindezt láttuk, s mindez arra ösztönöz bennünket, hogy a magántulajdon, a konkurencia és az ellenkező érdekek megszüntetésével megszüntessük az emberiségnek ezt a lealázását.
Ám hogy a túlnépesedéstől való általános félelem alól teljesen kihúzzuk a talajt, térjünk csak vissza még egyszer a termelőerőnek a népességhez való viszonyára. Malthus felállít egy számítást, s erre alapozza egész rendszerét. A népesség, mondja, mértani haladvány szerint — 1, 2, 4, 8, 16, 32 stb. —, a föld termelőereje számtani haladvány szerint — 1, 2, 3, 4, 5, 6 — növekszik. Szembeötlő, ijesztő különbség ez; de vajon helyes-e? Mi a bizonyíték arra, hogy a föld hozama számtani haladvány szerint növekszik? A föld kiterjedése korlátozott, az igaz. Az e felületen alkalmazandó munkaerő a népességgel együtt növekszik; tegyük fel még azt is, hogy a hozamnak a munka növekedése általi növekedése nem mindig a munka arányában emelkedik; akkor is marad még egy harmadik elem, amely a közgazdásznak persze sohasem számít, a tudomány, s ennek előrehaladása ugyanolyan végtelen és legalább ugyanolyan gyors, mint a népességé. Mekkora haladást köszönhet e század mezőgazdasága csupán a kémiának, sőt csupán két embernek: Sir Humphry Davynek és Justus Liebignek? A tudomány pedig legalább olyan gyorsan gyarapszik, mint a népesség; ez utóbbi az utolsó nemzedék száma arányában gyarapszik; a tudomány az előző nemzedék által ráhagyott ismeret tömege arányában halad, tehát a legközönségesebb körülmények között szintén mértani arányban — és mi lehetetlen a tudomány számára? Nevetséges azonban túlnépességről beszélni, amíg „a Mississippi völgyében annyi parlagföld van, hogy Európa egész lakosságát oda lehetne telepíteni”6, amíg egyáltalában csak a föld egyharmad része tekinthető megműveltnek, és ennek az egyharmadnak a termelése is csak a már ma ismert javítások alkalmazásával hatszorosára, sőt még többre emelhető.
A konkurencia tehát szembehelyezi a tőkét a tőkével, a munkát a munkával, a földbirtokot a földbirtokkal, s ugyanígy ez elemek mindegyikét a másik kettővel. A harcban az erősebbik győz, s hogy megjósolhassuk ennek a harcnak a kimenetelét, meg kell majd vizsgálnunk a harcoló felek erejét Először is itt a földbirtok és a tőke, mindegyik erősebb a munkánál, mert a munkásnak dolgoznia kell, hogy megéljen, míg a földbirtokos a járadékokból és a tőkés a kamatokból, legrosszabb esetben pedig a tőkéből vagy a tőkésített földbirtokból élhet. Ennek az a következménye, hogy a munkának csak a legeslegszükségesebb dolgok, a csupasz létfenntartási eszközök jutnak, míg a termékek legnagyobb része a tőke és a földbirtok között oszlik el. Ezenkívül az erősebb munkás kiszorítja a piacról a gyengébbet, a nagyobb tőke a kisebbet, a nagyobb földbirtok a kisebbet. A gyakorlat megerősíti ezt a következtetést. Mindenki tudja, milyen előnyei vannak a nagyobb gyárosnak és kereskedőnek a kicsivel szemben, a nagy földbirtokosnak egyetlen hold föld birtokosával szemben. Ennek az a következménye, hogy már rendes körülmények között is a nagy tőke és a nagy földbirtok az erősebbik jogán elnyeli a kis tőkét és a kis földbirtokot — ez a birtok centralizációja. Kereskedelmi és mezőgazdasági válságokban ez a centralizáció sokkal gyorsabb. — A nagy birtok egyáltalában gyorsabban gyarapszik, mint a kicsi, mert ott a birtoklás kiadásai a hozamnak sokkal csekélyebb hányadát alkotják. Ez a birtokcentralizáció éppoly immanens törvénye a magántulajdonnak, mint valamennyi többi; a középosztályok szükségképpen egyre inkább eltűnnek, amíg a világ milliomosokra és nincstelenekre, nagy földbirtokosokra és szegény napszámosokra nem oszlik. Ezen mit sem segít bármilyen törvény, bármilyen földbirtokfelosztás, bármilyen esetleges tőkefelaprózás — ennek az eredménynek be kell következnie és be is következik, hacsak előbb át nem alakulnak teljesen a társadalmi viszonyok, egybe nem olvadnak az ellenkező érdekek, meg nem szűnik a magántulajdon.
A szabad konkurencia, a nap közgazdászainak legfőbb jelszava, teljes lehetetlenség. A monopóliumnak legalább megvolt a szándéka, ha nem tudta is keresztülvinni, hogy a fogyasztót megóvja a csalástól. A monopólium eltörlése azonban szélesre tárja a kaput a csalás előtt. Azt mondjátok, hogy a konkurencia magában rendelkezik a csalás ellenszerével, senki sem fog rossz dolgokat vásárolni — ezek szerint mindenkinek minden cikket illetően szakértőnek kellene lennie, márpedig ez lehetetlen —, ezért szükséges a monopólium, amely sok cikkben mutatkozik is. A patikáknál stb. szükségképpeni a monopólium. S a legfontosabb cikknél, a pénznél van éppen a leginkább szükség monopóliumra. Ez a forgó közeg, valahányszor megszűnt állami monopólium lenni, kereskedelmi válságot idézett elő, s az angol közgazdászok, a többi között dr. Wade, el is ismerik, hogy itt szükség van a monopóliumra. De a monopólium sem biztosíték a hamis pénz ellen. Bármelyik oldalról nézzük is a kérdést, egyformán bonyolult: a monopólium előidézi a szabad konkurenciát és ez ismét előidézi a monopóliumot; éppen ezért mindkettőnek el kell esnie, és ezeket a nehézségeket az őket előidéző elv megszüntetésével kell megszüntetni.
A konkurencia áthatotta összes életviszonyainkat és teljessé tette a kölcsönös szolgaságot, amelyben az emberek ma élnek. A konkurencia az a nagy hajtórugó, amely öreg és elernyedő társadalmi rendünket, vagy inkább rendetlenségünket, újra meg újra tevékenységre serkenti, de minden újabb erőfeszítésnél el is nyeli a lankadó erők egy részét. A konkurencia uralkodik az emberiség számbeli haladása felett, de uralkodik erkölcsi haladása felett is. Aki valamelyest megismerkedett a bűnügyi statisztikával, annak nyilván feltűnt az a sajátságos szabályszerűség, amellyel a bűnözés évről évre előretör, és amellyel bizonyos okok bizonyos bűntetteket idéznek elő. A gyárrendszer kiterjedése mindenütt magával hozza a bűnügyek szaporodását. A letartóztatások, a bűnügyek számát, sőt a gyilkosságok, a betörések, a kisebb lopások stb. számát egy nagy városban vagy egy kerületben mindenkor kielégítő pontossággal évről évre előre meghatározhatjuk, amint azt Angliában elégszer meg is tették. Ez a szabályszerűség azt bizonyítja, hogy a bűntetteket is a konkurencia szabályozza, hogy a társadalom kialakít bizonyos keresletet bűntettek iránt, amelynek megfelelő kínálat tesz eleget, hogy egy csomó bűnöző letartóztatása, kitoloncolása vagy kivégzése okozta űrt mások azonnal kitöltenek, éppúgy, mint ahogy a népességben támadó minden űrt is azonnal újabb jövevények töltenek ki, más szóval, hogy a bűnözés ugyanúgy nyomást gyakorol a büntetés eszközeire, mint a népek a foglalkoztatás eszközeire. Hogy mennyire igazságos dolog e körülmények között, az összes többitől eltekintve, a bűnözők megbüntetése, azt olvasóim ítéletére bízom. Nekem itt csak az a fontos, hogy kimutassam, hogyan terjed ki a konkurencia az erkölcs területére is, és hogy megmutassam, milyen mélyre taszította az embert a magántulajdon.
Abban a harcban, amelyet a tőke és a föld a munka ellen vív, az első két elemnek van még egy különleges előnye a munkával szemben — a tudomány segítsége, mert a mai viszonyok között a tudomány is a munka ellen irányul. Például csaknem valamennyi mechanikai találmány a munkaerőhiányból született, így különösen Hargreaves, Crompton és Arkwright pamutfonógépei. Valahányszor nagyon keresett cikk volt a munka, mindig valamilyen találmány született ebből, amely jelentősen gyarapította a munkaerőt, tehát elterelte az emberi munkától a keresletet. Anglia története 1770-től napjainkig egyetlen folytatólagos bizonyíték erre. Az utolsó nagy felfedezés a pamutfonóiparban, a self-acting mule, egyesegyedül a munkakeresletből és a béremelkedésből született — ez megkétszerezte a gépi munkát és ezáltal a kézi munkát felére csökkentette, a munkások felét az utcára dobta és ezzel a többiek bérét a felére szorította le; meghiúsította a munkásoknak egy gyárosellenes összeesküvését és szétzúzta az utolsó maradék erőt, amellyel a munka még helyt állt a tőke ellen vívott egyenlőtlen harcban (v. ö. Dr. Ure: Philosophy of Manufactures 2. köt.). A közgazdász most azt mondja ugyan, hogy a gépi berendezés végeredményben hasznos a munkások szempontjából, mert olcsóbbá teszi a termelést és ezáltal egy új, nagyobb piacot teremt termékei számára, s így a munkából kitett munkásokat végül mégis újra foglalkoztatáshoz juttatja. Ügy is van; de vajon arról megfeledkezett itt a közgazdász, hogy a munkaerő-termelést a konkurrencia szabályozza, hogy a munkaerő állandó nyomást gyakorol a foglalkoztatás eszközeire, hogy tehát akkor, amikor ezek az előnyök megmutatkoznának, ismét fölös munkakonkurensek várnak erre, s ezzel ezt az előnyt illuzórikussá teszik, viszont a hátrány, a létfenntartási eszközök hirtelen elvesztése a munkások egyik felénél és a bér csökkenése a munkások másik felénél nem illuzórikus? Vajon megfeledkezett a közgazdász arról, hogy a feltalálás haladása sohasem áll meg, tehát ez a hátrány állandósul? Vajon megfeledkezett arról, hogy a civilizációnk által oly határtalanul felfokozott munkamegosztás mellett a munkás csak akkor élhet, ha azon az egy bizonyos gépen egy bizonyos apró munkára alkalmazható? hogy az áttérés egy foglalkozásról egy másikra, egy újra, a felnőtt munkás számára csaknem mindig teljesen lehetetlen?
A gépi berendezés hatásának szemügyrevételével egy másik, távolabbi témát érintek, a gyárrendszert, de ennek tárgyalására itt sem kedvem, sem időm. Különben is remélem, nemsokára alkalmam nyílik, hogy e rendszer gyalázatos erkölcstelenségét részletesen kifejtsem, és kíméletlenül leleplezzem a közgazdász képmutatását, amely itt teljes fényében megmutatkozott.7
1 Feuerbach: Vorläufige Thesen zur Reformation der Philosophie.
2 National Anti-Corn-Law-League (Nemzeti Gabonatorvény-ellenes Liga) szabadkereskedő
egyesület, Cobden és Bright gyárosok alapították 1838-ban Manchesterben. Az úgynevezett gabonatorvényeket (Corn Laws), amelyek korlátozták, magas vámokkal terhelték, ill.
megtiltották a gabonabehozatalt, az angol nagybirtokosok érdekében hozták. A Liga teljes
kereskedelmi szabadságot követelt, küzdött a gabonatörvények eltörléséért és ezzel a
gabona árának csökkentéséért, ami feltétele volt a munkabér csökkentésének és a fold
birtokos arisztokrácia gazdasági és politikai gyengítésének A földbirtokosok elleni harcban a Liga igyekezett a munkásokat is felhasználni. Az ipán burzsoázia és a földbirtokos
arisztokrácia közötti harc 1846-ban a gabonatörvények eltörlésével végződött. A Liga
ezután feloszlott.
3 Biblia, Lukács 18:11
4 Marcus álnéven három szélsőségesen malíhusiánus brosúra jelent meg 1838 és 1840
között: 1. On the Possibility of Limiting Populousness; 2. The Book of Murder! A Vade
Mecum for the Commissioners and Guardians o{ the New Poor Law; 3. The Theory of
Painless Extinction.
5 Az 1834-es „új szegénytörvény“ („New Poor Law” — Poor Law Amendment Act)
a szegénykérdés megoldására egyetlen hatékony módszert ismer: dologházba zárásukat
és kényszermunkán való foglalkoztatásukat.
A dologházakat (amelyek most nagyon benépesültek) gúnyosan „szegénytörvény-bastille-oknak“ nevezték.
6 A. Alison: The Principles of Population, London 1840, I. köt. 548. old.
7 Engels nagyobb munkát szándékozott írni Anglia szociális történetéről (ehhez 1842—44-es angliai tartózkodása alatt anyagot gyűjtött), s e művében külön fejezetet szánt az
angol munkások helyzetének. Tervét később megváltoztatta és Németországba visszatérve külön könyvet írt az angol proletariátusról „A munkásosztály helyzete Angliában”
címmel, amely 1845-ben Lipcsében jelent meg.