Író: Paul Mattick
Először megjelent: "Western Socialist," 1956. január-február.
Forrás: Részeg Hajó
HTML: P.G.
Kropotkin kölcsönös segítségről szóló, először a századfordulón publikált könyvének új kiadása nem pusztán azt az igényt elégíti ki, hogy a könyv továbbra is hozzáférhető legyen, hanem – bizonyos mértékig – segítséget is nyújt a harchoz a jelenlegi neo-malthusianizmus és azon felújított, habár hiábavaló kísérletek ellen, melyek a kapitalista versenyt “természeti törvényként” kívánják ábrázolni. Huxley azon hitére való reakcióként, mely szerint a természetben és az emberi világban a létért folyó harc mindenki harcát jelenti mindenki ellen, Kropotkin bebizonyítja, hogy mind az állatvilágban, mind az emberi társadalomban sokkal inkább a kölcsönös segítség az, mely a fennmaradást és a fejlődést biztosítja.
Az, amit Huxley hirdetett, „szociáldarwinizmus” néven vált ismertté – „a legalkalmasabb túlélése”. Akik sikeresek egy társadalomban, a „természetes szelekció” révén válnak azzá. Ez ellen semmit se lehet tenni, nem szükséges semmiféle mentség, ahogy a természetben sem létezik se erkölcs, se erkölcstelenség, hanem csak ezek hiánya. Természetesen vannak próbálkozások arra, hogy szembeszegüljenek ezen „természeti törvénnyel” egy olyan társadalmi rend létrehozása által, melynek célja az, hogy tompítsa mindenki harcát mindenki ellen. Ez azonban a jövő számára nem ígér sokat, mivel a népesség gyorsabban növekszik, mint a létfenntartás eszközei, így a túlélésért folytatott harc továbbra is a gyengék pusztulásához vezet.
Kropotkin nem válaszolt Huxley malthusiánus érvelésére, még ha ez volt is az egyetlen, melyet Huxley felhozott álláspontja védelmében. Ellenben leírta a kölcsönös segítség megfigyelt formáit az állatvilágban, és a társadalmi együttműködés különböző típusait az emberi történelem során. Ezt kiválóan megvalósította, oly módon, hogy a könyv – sajátos céljától eltérően – nagyon fontos tanulmány az állatok viselkedését és az emberi társadalom fejlődését illetően. Mivel ő maga is a darwinizmus hatása alatt állt, Kropotkin ki akarta javítani annak kapitalizmus által meghatározott egyoldalú interpretációját, amely csak a versenyt látta a túlélés eszközeként, a kölcsönös segítség sokkal fontosabb tényezőjét viszont nem. Nem foglalkozott a malthusi érveléssel, mivel úgy vélte, hogy azt „a túlszaporodás természetes fékei” úgyis irrelevánssá teszik.
Ez a szociáldarwinistáknak kedvez, akik nem tesznek különbséget természet és társadalom között, és minden társadalmi problémában “természeti törvények” kifejeződését látják. Ők azt állítanák, hogy a létért folyó harcot ugyan nem feltétlenül jellemzi a létfenntartási eszközökért folytatott állandó küzdelem, azonban a pauperizmust, az éhenhalást csakúgy, mint az éhezést és a pestist „a túlnépesedés természetes fékjeiként” kell felfogni. Felfogásukban az emberi szenvedés megkönnyítése, bármi is legyen annak oka, szembenáll “a túlnépesedés szükséges fékjeivel”.
Kropotkin azért nem válaszolt a malthusi érvelésre, mert ő maga se tett világos különbséget társadalom és természet között. Ahogy a szociáldarwinisták számára a verseny ösztönös mind az emberek, mind az állatok számára, úgy Kropotkin számára a kölcsönös segítség egy „morális ösztön”, „emberiség előtti” eredettel, és egy „természeti törvény”. Ez mindazonáltal nem akadályozta meg abban, hogy “a kölcsönös segítség jelszavát”, amely „a bozótból, az erdőből, a folyóból és az óceánból” jut el hozzánk, „etikai felfogásunk” alapjává tegye, ily módon biztosítva „fajunk még magasabb szintű evolúcióját.” Úgy tűnik tehát, hogy ahhoz, hogy a “természeti törvények” igazán hatékonyan tudjanak működni, szükség van az emberek támogatására avagy elhanyagolására.
Megfigyelhető, hogy a mind a különböző fajokon belül, mind közöttük jelen van mind a verseny, mind a kölcsönös segítség. Természetesen a kölcsönös segítség a legjobb módszer a túlélésre azon fajok számára, melyek túlélése a kölcsönös segítségtől függ, és nem a versengésen. Hosszú ideje azonban az állatvilágban a túlélés nem a kölcsönös segítségtől vagy a versenytől függ, hanem az emberek döntésétől, amely meghatározza, mely faj maradjon életben és tenyésszen, és melyeknek kell kipusztulniuk. Bármit jelentsen is a „természeti törvény” az állatok viselkedésére nézve, alá van rendelve az ember által hozott “törvényeknek”, melyek a “természetet” saját szükségleteihez vagy szeszélyeihez igazítják. Az „eleven természet”, ahol a „természeti törvényeknek” uralkodnának, most nemzeti illetve nemzetközi jogi védelemre szorul. Bárhol uralkodjon is az ember, az állatok életét meghatározó „természeti törvények” megszűnnek létezni.
Ha ez igaz az állatvilágot illetően, mennyivel igazabb kell, hogy legyen magára az emberre nézve. Habár szintén Darwin nagy csodálója volt, Marx felhívta a figyelmet arra, a „természetet” folyamatosan átalakítja az ember, és arra (főleg a malthusianizmussal szemben), hogy semmiféle “természeti törvény” nem szabályozza a népesség növekedését. A társadalmi struktúra változása, és nem a „természeti törvény” határozza meg, hogy van-e túlnépesedés, valamint hogy ebből adódóan – vagy ettől függetlenül – a társadalmi kapcsolatokat a verseny vagy a kölcsönös együttműködés jellemzi. A túlnépesedés, valamint a vele járó éhség és nyomorúság, nem a természet, hanem az ember műve, pontosabban azon szociális viszonyoké, melyek megakadályozzák a termelés és általában az élet olyan szerveződését, amely az éhezés problémájával együtt a „túlnépesedés” problémáját is megszüntetné. A „túlnépesedés”, melyről Huxley beszélt, nem a létfenntartási eszközökhöz, hanem a kapitalista felhalmozás szükségleteihez képest „túlnépesedés”; a kapitalista termelés, nem pedig a „természeti törvény” következménye.
Kétségtelen, hogy a “túlnépesedés” létező jelenségnek tűnhet a világ nagy területein, ahol az emberek ki vannak szolgáltatva az éhezésnek, áradásoknak, illetve az elmaradott termelési módszereknek. Habár ez az állapot talán nem az ember által létrehozott, minden alkalommal az ember által fenntartott, a létező társadalmakon belüli privilégiumok, vagy a nemzetközi hatalmi viszonyok fenntartása, esetleg mindkettő biztosítása céljából. A „túlnépesedés” nem az oka, hanem az eredménye e törekvéseknek, melyek a társadalmi fejlődés feltartóztatására irányulnak, ahogy ez jól látható abban a tényben, hogy bárhol is sikerül megszüntetni az éhséget, a népesség a csökkenés felé tendál. De még ha nem is így lenne, akkor is széles lehetőségei lennének még nagyon hosszú ideig a termelés növekedésének, mely a jelenlegit többszörösen meghaladó népességet lenne képes világméretekben ellátni.
Valójában nem a „túlnépesedés” az, ami nyomasztja az uralkodó osztályokat. Sokkal inkább ennek az ellentéte, mely világos azon kétségbeesett erőfeszítések láttán, melyek a népesség növekedését célozzák meg a csökkenő tendencia első jeleire, a születésszabályozás bűnné nyilvánítása, valamint azon körülmények fenntartása, melyek az elszegényedett tömegek nagyarányú növekedésének kedveznek. A tömegek nyomora az uralkodó osztályok gazdagságának és privilegizált helyzetének az előfeltétele.
Habár jó tudni, hogy a kölcsönös segítség legalább annyira, vagy még inkább jelen van az állatvilágban és az emberi társadalomban, mint a verseny, ez kevés ahhoz, hogy megváltoztassa az emberek viselkedését, és hogy megváltoztassák a társadalmi viszonyokat. A helyzet haszonélvezői számára nem számít, hogy ez “természetes” vagy “nem természetes”, hogy ez a „legjobb” vagy a „legrosszabb” módja-e a faj túlélésének. Az emberi faj nem képzi aggodalmuk tárgyát. Azok számára, akik a profitot előállítják, kellemes lehet tisztában lenni azzal, hogy az általuk egymás közt gyakorolt kölcsönös segítség emelkedett etikai felfogásukról és természetes viselkedésükről tanúskodik, de ez nem vet véget a kizsákmányolásuknak. A Huxley és Kropotkin közötti egész vita elmegy a lényeg mellett – nem érinti a társadalom döntő jelentőségű kérdéseit, nevezetesen azt, hogy a “kölcsönös segítség” az emberi társadalomban előfeltételezi az osztályviszonyok megszüntetését.