Író: Anton Pannekoek
Forrás: Pannekoek Antal: A zsákmány felosztása, 1919.
Először megjelent: "Leipzicher Volkszeitung," 1906.
Fordítás: Nánássy György
HTML: P.G.
Amint valamelyik vállalat munkásai helyzetüket meg akarván javítani, harcot indítanak kizsákmányoló uruk ellen, nyomban észreveszik, hogy gazdájuk nem áll egymagában. Minél szívósabban küzdenek a munkások, annál nehezebb lesz a harc, minthogy, gazdájuknak segítségére siet a tőkés urak egész osztálya. És nemcsak a termelés egyazon ágából való tőkések segítenek neki - mindnyájuknak, természetszerűen, nagyon kellemetlen, ha csak egyetlenegy gyárban is jobb munkaföltételeket csikarnak ki - nem, a tőkések osztályösszetartása sokkal szélesebb körű és mind mélyebben, sokkal nagyobb számban vonja őket egy baráti szövetségbe. Csak meg kell nézni akármilyen nagyobb sztrájkot, vagy általában komoly összeütközést a szakszervezet és a tőkés között, már is láthatjuk, milyen összetartón törnek a minden rendű és rangú urak és munkaadók segítőikkel egyetemben a munkásokra. A burzsoázia emez összetartása még élesebben tűnik ki, amikor nem gazdasági, hanem politikai harcról van szó. A munkásosztály a tőkés kizsákmányolás elleni harcában sehol sem talál támogatásra; az összes többi társadalmi osztályok, bármint is ellenségeskedjenek egymás között, mindig összefogva és együttérzőn küzdenek a mi természetes célunk: a szocializmus ellen.
Ennek okát könnyen megérthetjük. Mindezek az osztályok - kivéve természetesen a parasztságot és a félig proletár kisgazdát, akik csak látszólag önállóak, tényleg azonban nem kevésbé használják ki őket a tőkések, mint a munkásokat - az összes osztályok részesek a proletariátus kizsákmányolásában és így mindnyájuknak érdeke, hogy ez a kizsákmányolás meg ne szűnjék. Ha jól meggondoljuk, világosan áll majd előttünk, hogy a munkást nem egy tőkés, hanem a tőkések egész osztálya használja ki. A gyáros nem dughatja zsebre az egyén értéktöbbletét - vagyis azt a különbözetet, amely a munkás termelte áru értéke és a munkás életfönntartásának szükségletei között van. A gyárosnak részt kell juttatnia a haszonból a bankároknak és pénzügynököknek, akik a gyár megalapításához és vezetéséhez szükségelt pénzzel ellátták. A részvénytársaságokban ezek az urak mint részvényesek, maguknak veszik ki az oroszlánrészt, a vállalatok vezetőinek pedig - igaz, hogy nem éppen koldusi mértékkel mérve - csak igazgatói fizetést hagynak meg. A bevétel egy részét a földesurak veszik el, akik a kis földdarabért amelyen a gyár áll, néha jó nagy árendát húznak. A bevétel más része adó fejében az államnak jut, amelyik ebből a pénzből tartja el a hivatalnokokat, tiszteket, minisztereket stb. És végül az értéktöbblet egy része azoké a kereskedőké, akik a vevőnek árut szállítanak. Az összes közvetítők, akiknek kezén az áru átmegy, mielőtt a fogyasztóhóz kerülne, szintén részt kívánnak a nyereségbõl és ezért fölemelik az áru árát. Ezért van az, hogy a munkások, amikor élelmiszert vásárolnak maguknak, sokkal többet fizetnek annál, mint amennyit a termelő ezekért a terményekért kapott; ez az árkülönbség ugyancsak a munkásoktól elrabolt értéktöbbletnek egyik része.
Így tehát, ha például valamely gyárban az évenként termelt áruk értékéből átlag 1500 korona esik minden munkásra, a fizetése pedig mindegyik munkásnak 1000 korona, úgy itt az értéktöbblet nem 500 koronával egyenértékű, amint ez első látszatra gondolhatnók figyelembe kell venni, hogy abban az 1000 koronában, amelyet a munkás kézhez kap, szintén jelentékeny része foglaltatik az értéktöbbletnek. Hasznot húz a munkásból minden munka nélkül, lakbér alakjában, a háztulajdonos is; a számára elkerülhetetlenül szükséges termékek bevásárlásánál pedig keresetet ad termékek sok és nagyszámú kereskedőinek és adót fizet az állam javára (a közvetett adók és vámok alakjában); a munkás által a kenyérért és hústermékekért fizetett árban is jelentős rész foglaltatik, amely a földesúr javára esik. Ilyeténképpen a munkás munkadijából jelentékeny részt levonnak a többi osztályok.
Erre még másként is rá lehet mutatnunk. Az egész munkásosztály termeli az összes termékeket: a szerszámokat, gépeket, építményeket, az összes használati és fényűzési cikkeket: ezeket a termékeket az összes emberek felhasználják. Maga a munkásosztály csak egy részüket fogyasztja el: a fönnmaradó sokkalta nagyobb rész alkotja az értéktöbblet teljes összegét. Ezt a népesség összes többi osztályai kisajátítják elfogyasztják, vagy pedig ismét a termelésbe kerül. Az, amit a gyári munkás, a falusi béres vagy a kisgazda nehéz munkával termel, táplálja és tartja el az egész hátralévő népességet: csak az ő munkájuk révén élnek a gyárosok, birtokosok, gazdag kereskedők, háztulajdonosok, boltosok, miniszterek, generálisok, bírák, ügyvédek, tanárok és diákok. Munkájuk gyümölcséből él a tőkések egész osztálya és ezenfelül még azok a munkaképes emberek, akiket ez az osztály tart szolgálatban szórakoztatása vagy sértetlenségének biztosítására - mint pl. cselédek, színészek, festők, rendőrök és katonák. Mindezek el vannak vonva a termelő munkától és szintúgy az értéktöbbletből élnek. Mindaz, amit ilyenképpen a munkásosztálytól elvesznek, ez az a bizonyos zsákmány, ahelyet ők egymás között felosztanak és amelyet a tőkések napról-napra, évről-évre kisajátítanak.
Ez a felosztás részben gépiesen folyik le, a mai kapitalista rend törvényei alapján: részben azonban úgy jelenik meg, mint a harc oka azon osztályok között, amelyek a munkás kizsákmányolásában részesek.
A kapitalista rend fő, meg nem változó törvényei szerint történik a zsákmány fölosztása: a szabadverseny (konkurrencia) törvénye szerint.
Két ilyen törvény van. Az egyik abban áll, hogy egy és ugyanazon árunak egy és ugyanazon értéke van, függetlenül attól, hogy hol termelték: a legújabb gépekkel berendezett gyárban-e, vagy a rosszul felszerelt műhelyben. A második törvény abban áll, hogy a tőke egyforma hasznot hajt, bármilyen vállalatba vagy bármily legkülönbözőbb áruk termelésére használják is fel.
Az első törvény arra ösztökéli az összes vállalkozókat, hogy fáradhatatlanul igyekezzenek vállalatuk termelőképességét fokozni. Az, aki ebben versenytársait legyűri, áruját sokkal olcsóbban adhatja el mint a többiek, ha a régi haszonnal beéri. De a tőkés másképpen jár el: így valamivel olcsóbban adja el az árut, úgy hogy még nyereséghez jut, melyet versenytársai elől kaparint el, akik árujukat olcsóbban kénytelenek eladni és így nyereségük egy részét elvesztik. Azok a tőkések, akiknek vállalataiban a termelőképesség (egy bizonyos iparágban) a közepesnél alacsonyabb, kisebb részt kapnak; akiknél a közepesen felüli - nagyobb részét kapják az általános értéktöbbletnek, amelyet az összes e vállalatokban foglalkoztatott munkások termelnek. Ez az egyszerű törvény az indító oka annak a tőkés (kapitalista) fejlődésnek, amelyik megállás nélkül növeli a munka termelőképességét és amelyet az egész XIX. század folyamán megfigyelhetünk.
Ez a törvény, versengést idéz elő a gépek tökéletesítése, a technikai és kereskedelmi javításokban. A verseny győztese jutalom fejében értékfölösleget kap, viszont a legyőzöttől ennek egy részét, sőt néha az egész hasznot elveszik, ami reá nézve egyenlő a pusztulással. Az elkeseredett versengés, amely szüntelen űzi a tőkéseket, csak ritkán hagy nekik nyugtot - íme a tőkések harca a zsákmány felosztásáért.
Szemmel látható, hogy a dolgok ilyetén állása kényszeríti az egyes tőkést, hogy a munkások követelése ellen energikusan küzdjön, amennyiben ezek a követelések némileg gyöngíthetnék őt a versenytársakkal folytatott harcban.
Most világossá lesz előttünk, milyen üres a tőkéseknek az a szavajárása, amelyet a mi kritikánkkal, a fönnálló rend kritikájával kisérelnek meg szembeállitani: a tőkés, úgymond, szintén dolgozik, sőt néha sokkal többet, mint a munkás. De mi már tudjuk, hogy a tőkés munkája és a munkás munkája lényegükben teljesen különbözők. A munkás munkája termékeket termel, amelyek szükségesek és basznosak az egész népességre, de e termékek nagyobb részét elveszi tőle a burzsoázia. A tőkés munkája viszont csak abból áll, hogy ebből, a munkásoktól elszedett zsákmányból, minél nagyobb darabot ragadhasson el saját maga számára. Munkája hasonlít a rablók erőlködéséhez, akik veszekednek és civakodnak egymás között, hogy minél nagyobb részt kaparintsanak meg maguknak a közös zsákmányból.
A szabad verseny (konkurrencia) második törvényét is könnyű megérteni. A tőke mindig minél nagyobb hasznot keres: hogyha a termelés valamelyik ágában az átlagos haszon nagyobb, mint másutt, úgy rögtön ide ömlik a tőke s a verseny befolyásaként a haszon a termelésnek ezen ágában leszáll. Azokból a vállalatokból viszont, amelyekben a haszon nagyon alacsony, a tőkét elvonják mindaddig, amíg az ezen ágban termelt áru ára nem emelkedik és ennek folytán a haszon nem nő. Ilyeténképpen az összes termelési ágak számára a haszonnak egyforma nívóját (felületét) dolgozzák ki. Azokban a vállalatokban, ahol nagy tőke mellett kevés munkaerőt használnak föl és ennélfogva kevés értéktöbbletet termelnek, a normális basznot annak révén érik el, hogy az árakat a tényleges értéken felül emelik; ezen mód szerzik meg annak a haszonnak egy részét, amelyet nem nagy tőkével, a munkaerőnek nagymérvű felhasználásával nyertek. Az elmondottakból könnyű meggyőződni, hogy az értéktöbbletet nem az egyes munkás termeli az egyes tökésnek, hanem az egész munkásosztály a tőkések egészek osztálya számára. Ezek az urak osztják meg egymás között az egész értéktöbbletet, miközben nem a termékek mennyiségére támaszkodnak, amelyet minden egyes tőkés a saját gyárában termelt, hanem arra a tőkemennyiségre, amelyet valamennyien a kizsákmányolás közös nagy ügyébe fektettek.
Ez az oka annak, hogy a követelések, amelyet valamely termelési ág munkásai állítanak, nemcsak ezen ág vállalkozóinak érdekeit érintik, hanem a tőkések egész osztályának érdekeit. Tegyük fel, hogy valamelyik város ácsainak sikerült jelentős munkabéremelést kiszorítani a vállalkozójuktól. Mi lesz, fognak-e ezek a vállalkozók a régi dijért házépítést vállalni, beérve a kisebb haszonnal? Semmiesetre sem: nyomban behozzák veszteségüket, fölemelve a házépítésnél a vállalkozási díjat. Most minden tőkés, aki házat építtet magának, minden gyáros, aki gyárat alapít, minden kereskedő, aki üzletet nyit, többet kell hogy fizessen az eddiginél. És ezzel meg van határozva egyúttal viszonyuk is a munkások szakmabeli harcához: zúgolódni fognak szemtelen követeléseik miatt nemcsak azért, mert ellenségesen viseltetnek a munkások iránt és baráti kötelékekkel füződnek a vállalkozóhoz, akivel néha jókedvűen töltik el az időt az itóka mellett, nem, nemcsak azért! Ők nagyon jól tudják és nyiltan megmondják, hogy elégedetlenek a munkásokkal, mert ezek bele-belenyúlnak zsebeikbe.
A haszon eme átlagos kiegyenlítődése a termelés egyes ágaiban oka egyúttal az osztályösszetartásnak, amely a tőkések egész osztályát arra kényszeríti, hogy együtt küzdjön a munkásoknak még azon követelményei ellen is, amelyek nem fenyegetik magának a tőkének a létezését. Mindegyik tőkés helyesen számít, hogy a munkásságra eső rész emelése az ő saját részét kisebbíti. Akármilyen érthetők legyenek is számunkra a tőkések hajlamai, törekvései, az igazságossághoz kevés közük van. Amikor a munkások részesedésük emelését követelik, úgy ez nem jelenti, hogy a tőke jövedelme csökken; ez csak azt jelenti, hogy a haszonnak az az óriási fokozása, amelyik évente, a tökéletesebb termelési eszközök és módok következtében áll elő. nem jut teljes egészében a tökések kezei közé. hanem egy kis részecskéje a munkások helyzetének megjavítására esik. A tőkések ellenszegülése a munkások minden és bármilyen követelésével szemben csak telhetetlen kapzsiságukkal magyarázható meg.
A zsákmány felosztása, amelyet a vagyonos osztályok a munkásosztálytól rabolnak, mindig politikai harcot szült az uralkodó osztályok között.
Mindaddig, amíg a kizsákmányolás alapjait nem fenyegeti veszély és amíg a fölosztásra kerülő zsákmány egészen természetesnek tűnik, a politika a körül a kérdés körül forog, hogy milyen nagy legyen a vagyonos osztályok mindegyikére eső rész. Hiszen a politikai hatalom legmagasabb foka, amelyet valamely osztály magának kiküzd vagy védelmez, csak annyiban bír számára jelentõséggel, amennyiben ennek segítségével anyagi érdekeit megvédheti.
Azáltal, hogy a proletariátus, a politikai harc színterére lép, a helyzet teljesen megváltozik. Most a tőkésosztály politikája számára a legelső és legfőbb feladat, hogy egyesült eróvel magát a zsákmányt védje meg. Abban a mértékben, amint a zsákmány megvédésénes közös érdeke világosabban tűnik szembe, mint a fölosztásnál való civódás - ugyanebben a mértékben szorulnak vissza a burzsoá pártok összes egymás közötti kölcsönös összetüzései az elől a létszükség elől, hogy mindnyájan egy nagy reakciós tömegben egyesüljenek. Kölcsönös harcaik ennek következtében természetesen nem szűnnek meg. Mindaddig, amíg van mit osztani, tartani fognak ezek a harcok is a fölosztás körül. De ez a harc most, amikor a proletariátus azzal fenyeget, hogy magát a kizsákmányolást szünteti meg, egészen más jelleget ölt.
Ha a különbözó uralkodóosztályok közötti harcot tiszta képében akarjuk megfigyelni, leleplezve a burzsoápártok politikai civódásának valódi okát, úgy vissza kell térnünk a XIX. század első felébe és megállapodnunk Angliában, ahol ez időtájt már fejlett kapitalizmussal állunk szemben, azonban szocialista munkásmozgalom nélkül.
Ebben az időben Anglia ipari tőkései közül az értéktöbblet egy részét két osztály zsákmányolta: a pénztőkések osztálya és a földbirtokosok osztálya. Különösen heves harcot kellett folytatnia ekkortájt a zsákmány felosztása végett az ipari tőkéseknek a földbirtokosokkal. Harc nélkül adja le azonban a gyáros az értéktöbblet egy részét a bankárnak. Ezt természetesnek tekinti, minthogy a saját hasznához a bankártól kapott tőke befektetése útján jut s úgy tekinti, mintha a bankjegyek természetes sajátossága volna a „fiadzás". De az adó, melyet a földbirtokos ró reá, teljesen igazságtalannak tűnik előtte. Mivel neki úgy tetszik, hogy csak a tőke hoz hasznot s hogy ez a haszon csökken, ha a földbirtokos javára árendát fizet, tehát a tőkés úgy néz ez utóbbira, mint haszontalan tolvajra és kenyérpusztítóra, aki a "dolgos" ipari burzsoázián élősködik. Innen világos, hogy a "birtokreform" - vagyis a birtokra vonatkozó tulajdon átadása az államnak, vagy más szavakkal, e kenyérpusztitók osztályának megsemmisítése - abban az időben nagy rokonszenvnek kellett hogy örvendjen. Természetes, hogy e reform hívei jól megszedték magukat. Ma pedig Németországban ugyanez az eszme csak néhány különcben talál védelmezőre, a burzsoázia széles rétegei egyáltalán nem rokonszenveznek vele. A változás okairól nyomban beszélni fogunk.
Abban az időben az angol földbirtokosok, akárcsak most a németek, haszontöbbleteiket gabonaárak alakjában szedték, amelyeket, hála a gabonaadóknak, mesterségesen emeltek. Ezeknek az adóknak eltörlése miatt 1830 és 1840 közötti időközben a liberálisok (vigh) és a gyárosok pártja elkeseredett politikai harcot folytattak a konzervatívok (tori), a földbirtokosok pártja ellen; ebből a harcból, mint ismeretes, a gyárosok kerültek ki győztesként. Teljesen nyilvánvaló lett, hogy ez a harc nem érinti a munkásosztály érdekeit; a munkások jól tudták s a gyárosok sem titkolták, hogy ezeknek az adóknak eltörlésével a munkabér nyomban megfelelően kisebb lesz. A munkásokra nézve a dolog nem változott, amennyiben az egész vita csak e körül forgott: egyik esetben kevés kenyér, vagyis alacsony munkabér mellett, a gyáros haszna növekedett szükségszerűleg, másik esetben drága kenyér, azaz magasabb munkabér mellett az árenda a földbirtokos bevételét növelte. Ezt a harcot a két kizsákmányoló osztály félelem nélkül vívhatta, mert egynek se jutott volna eszébe, hogy magát a zsákmányt, amelynek fölosztása miatt harcoltak, fenyegetné valamely veszély. Noha a munkásosztály az időtájt már szervezkedett és harcolt a politikai jogért, valamint a 10 órás munkaidőért, de "Chartajába", politikai programmjába nem írt még szocialista követeléseket.
Ugyan milyen alapon vethetnek ki a földbirtokosok adót az ipari tőkésekre? Azon az alapon, hogy kezükben van a tulajdonjog a birtok fölött, a földbirtok csak bizonyos meghatározott mennyiségben van meg: ez az ő fő monopoliumuk alapja. Ha valaki a városban gyárat akar építeni, néha mesébe illő árat kénytelen fizetni egy túrásnyi földdarabért, mivelhogy ez a földdarab neki nélkülözhetetlen, s másutt sehol sem található. És mindaddig, amíg rozs és búza teremhet a csak korlátolt kiterjedésben bevetett földön, nem kell félni semminő konkurrenciától, gabonájukért olyan magas árat kérhetnek, hogy jókora haszon esik rájuk - mindegy, akár maguk vezetik a gazdaságot, akár bérlőik, kiadva a földet jó magas használati díjért.
A földjáradék keletkezése megmutatja nekünk, mi a földbirtokosok meggazdagásának valódi oka. Monopóliumuk megsemmisülhet és részben már meg is semmisült az amerikai gabona konkurrenciája következtében. Túl az oceánon a termőföldnek óriási darabjait kezdték megművelni, amelyek csekély munkaerő fölhasználása mellett gazdagabb aratást adtak, s a tökéletesedő hajóforgalom megkönyítette, hogy ezt a gabonát Európában olcsón eladhassák. Az európai földbirtokosok már nem szabhatták meg önkényesen a gabonaárakat s nem vethettek adót az iparra. És íme Nyugat-Európa sűrűn lakott államaiban kezdték bevetni az értéküket vesztett gabonaföldeket, kezdték feldarabolni a földet és más vetemények termelésére tértek át, vagy igyekeztek a termelés költségeit annak tökéletesítése révén csökkenteni. Ámde a porosz földbirtokosok más kivezető utat találtak, politikai hatalmukkal élve és a gabona révén megtartották monopoliumukat.
Ha Németország politikai helyzete most olyan lenne, mint Angliában volt az elmúlt század negyvenes éveiben, úgy, a földbirtokosok és ipari tőkések között okvetlenül heves politikai harc tört volna ki. De annak következtében, hogy a politikai tudomány színterére a proletariátus is, a szociáldemokrácia zászlaja alatt, kilépett, a helyzet a legteljesebben megváltozott. A kizsákmányoló osztályok közötti harc a zsákmány fölosztására átengedte a helyét egy, az ő számukra sokkalta komolyabb harcnak, magának a kizsákmányolásnak a fönntartásáért. Ez a helyzet nemcsak hogy megengedte 1878-ban a gabonaadó bevezetését, hanem, mindjobban kiélesedve, végül is ahhoz a fölháborító uzsorához, a gabonával való oly mérvű üzérkedéshez vezetett, aminőt most is űznek.
Amint előbb Angliában a harc a gabonaadók miatt a burzsoázia és a földbirtokosok közt folyt, éppúgy egyesült most Németországban mindkét osztály a proletariátus elleni harcra.
A liberális burzsoázia már nem kel ki az ellen, hogy a földbirtokosok csökkentik a nyereséget, mivelhogy a proletariátus e nyereség teljes megsemisítésével fenyeget. A proletáriátus most a legveszedelmesebb ellenség és hogy legyőzzék, a tőkések nem átalják felhasználni a nyers, fennhéjjázó német birtokosok segítségét. És a porosz földesurak mintha a tulajdonnal rendelkezők egész osztályának pretorianusaivá és kozákjaivá vedlettek volna át: eltekintve attól, hogy sértegetik és terrorizálják azokat, akiket őriznek, még mindennemű tiszteletet kell tanusítaniuk. Most a burzsoáziánál nincsenek divatban a föld magántulajdonának káros voltáról szóló beszélgetések: most a földbirtokosok nem tűnnek úgy fel a tőkések előtt, mint naplopók és kenyérpusztítók, hanem mint kitűnő pajtások a kizsákmányolásban. A szocializmus magukat az urakat jelöli meg mint a dolgozó nép testén élősködőket; nekik kell-e tehát felháborodniuk a földesurak kenyérpusztítása miatt? Ebben leli magyarázatát az a körülmény, hogy a német liberális burzsoázia nemcsak hogy nem küzd a porosz földesurak gabonával való nyerészkedése ellen, hanem még segédkezik is neki.
No, de azért a burzsoázia nem egyezik abba bele, hogy a földesuraknak valamit leadjon a nyereségéből. Amint Angliában olcsó kenyér mellett alacsony volt a munkabér, drága mellett magas, aminek következtében a gabonaadók miatti harc nem érintette a munkásokat, Németországban most egészen másként áll a dolog. A gyárosok nemcsak hogy nem gondolnak arra, hogy a munkások munkabérét a magas gabonaáraknak megfelelően emneljék, hanem ki-kitörnek a munkásszervezetek ellen abban a harcban, melyet ezek a kenyér olcsóbbátételéért vívnak. A burzsoázia nem a saját zsebéből szándékozik kártalanítani a földesurakat, hanem a munkásosztály zsebéből. Hadd keressenek a, birtokosok, de ez nem szabad, hogy csökkentse a tőkések nyereségét, ezért meg kell nagyobbítani a zsákmány méreteit, amelyet a munkásosztálytól rabolnak. A tőkések válószínűleg az evangeliumi mondás szerint igazodnak: "A gazdagnak adatik, a szegénytől pedig még azt is elveszik, amije van".
Természetesen a tőkés burzsoázia részéről sem megy a dolog bizonyos károsodás nélkül: a tőkéseknek természetesen szintén kell valamit áldozniuk a földesurak javára. Éppen úgy, mint ahogyan az ostromolt várban a hadi diktatúra bizonyos kényelmetlenségeket okoz a lakosoknak, úgy kell a burzsoáziának is megbékülnie a földesurak uralmával a kapitalizmus várában. Oh, de ez sem segít neki. Ugyanaz a kapzsiság, amely arra kényszeriti, hogy a földesurak szolgálatait ne a saját pénzeszsákjából fizesse, hanem a munkásosztály terhére, ugyanez tönkre is teszi a burzsoáziát.
Uralma megerősítésére törekedve saját maga adja meg magának a halálos döfést.
Védelmezőket bérelnek föl s ezzel ezer és milliónyi új, elkeseredett ellenséget teremtenek maguknak a tőkések!
Nincs rosszabb módja a kizsákmányolás megőrzésének, mint az, ha növelik. Már önmagában az, hogy a kizsákmányoló tőkések fejében nincs elegendő politikai értelem, hogy ezt megértsék - már ez megmutatja a munkásosztálynak, hogy milyen sikeresen halad a harcra előre.
És így a zsákmány fölosztása az uralkodó osztályok között túlhaladta kölcsönös harcuk állapotát és közös megegyezéshez vezetett azzal a céllal, hogy a munkásosztály kizsákmányolását még jobban megnöveljék. És ez elkerülhetetlenül maga után vonja annak a társadalmi rendnek a bukását, amelynek alapján a kizsákmányolás uralkodik.