Író: Anton Pannekoek
Először megjelent: "Persdienst van de Groep van Internationale Communisten", 1933, 7. szám
HTML/Fordítás:: Petykó Gergő
A Van Der Lubbe leégette Reichstag a legkölönbözőbb álláspontokra derített fényt. A kommunista baloldal lapjai (Spartacus, Radencommunist) a gyújtogatást egy kommunista forradalmár cselekményeként éljenzik. Egy ilyen tettet helyeselni annyit jelent, mint pártolni a megismétlését. Így tehát szükséges felmérnünk milyen haszna van az ilyen cselekedeteknek.
Talán a gyújtogatás lényege abban állt, hogy megsebesítse, meggyengítse az uralkodó osztályt: a polgárságot. Ennek nyomát sem találhatjuk. A Reichstag leégetése egyáltalán nem ártott a polgárságnak; uralma semmilyen mértékben nem gyengült. Épp ellenkezőleg, alkalmat adott a kormányzatnak arra, hogy jelentősen fokozza a munkásmozgalom elleni terrorját. A további fejlemények még váratnak magukra.
Tegyük fel, hogy egy ilyen tett valóban súlyosan ártott volna a polgárságnak. Az egyetlen következmény, hogy a munkásságban kialakul a rögeszme, hogy néhány egyéni tett felszabadíthatja őket. A helyes következtetés amire jutniuk kell az, hogy csakis a teljes munkásosztály, mint tömeg fellépése döntheti meg a polgárságot. A forradalmi kommunizmus igazsága máskülönben rejtve marad előlük és mint osztály, egyéni cselekményeik elvesznek. Ahelyett, hogy a munkástömegek közti propagandára fordítanák erejüket, a forradalmi kisebbségek elherdálják azt egyéni cselekedetekre, amelyeket még egy nagy és elszánt csoport visz is végbe, képtelenek megingatni az osztályuralmat. A polgárság, a jelentős forrásaival könnyen a farkára lép az ilyen csoportnak. Nehezen akad egy olyan forradalmi-kisebbségi csoport, amely nagyobb odaadással, áldozattal és lendülettel bírt, mint az orosz nihilisták egy fél évszázada. Egyes pillanatokban még úgy is tűnt, hogy a nihilisták egy sorozat jól szervezett merénylettel megdöntik a cárizmust. Azonban a terrorista-ellenes harcot az inkompetens orosz rendőrségtől egy francia rendőrtiszt vette át, majd nyugati szervezéssel és lendülettel néhány év alatt befellegzett a nihilizmusnak. Csak ezt követően fejlődött ki a tömegmozgalom, amely végre megdöntötte a cári rendszert.
Ettől függetlenül az efféle egyéni cselekedetek bírhatnak-e valami értékkel olyan tiltakozásként, amely a hitvány parlamentarizmussal szemben fogalmazódik meg, amely eltereli a munkásság figyelmét valódi harcáról? Egy tiltakozásnak csak ekkor lehet értéke, ha mély benyomást hagyva maga után meggyőződést kelt, vagy a tudatot ébreszti fel. De ki hinné el, hogy az eddig szociáldemokratákra, vagy kommunistákra szavazó munkásnak kétségei támadnak az parlamentarizmussal kapcsolatban, csak mert valaki leégette a Reichstagot? Semmit nem ér ahhoz képest, amivel maga a polgárság szabadítja meg illúzióitól a munkásságot. Elerőtleníti a Reichstagot, haza zavarja és kizárja a kormányzásból. Német elvtársak úgy nyilatkoztak, hogy ez csakis jó dolog lehet, hiszen végzetes csapást szenved a munkások hite a parlamentarizmusban. Ez vitathatatlan, de nem egyszerűsítik itt le túlságosan a helyzetet? A demokratikus illúziók itt kerülőutat járnak be; ahol nincs általános szavazati jog, vagy ahol a parlament gyenge, ott csakis a valódi demokrácia megszerzése a cél. A munkások azt képzelik, hogy csak ezen az úton érhetnek célt.
Valójában a folyamatos, a parlament és az osztályharc valódi lényegét hangsúlyozó propaganda a lényeges és elsődleges feladat.
Lehet az egyéni cselekvés egy jel, amely egy szélsőséges példával az utolsó löketet adja és nagyobb mozgalmakat indít el? Hiszen már többször megtörtént a történelem folyamán, hogy feszült helyzetekben egyetlen tett, mint szikra hat a puskaporos hordóra. De a munkásforradalom semmiben nem hasonlít a puskaporos hordó robbanásához. Még ha a kommunista párt is arról próbálja magát és a világot meggyőzni, hogy a forradalom bármely pillanatban kitörhet, tudjuk, hogy a munkásságnak még akkor is előbb tömegként meg kell szerveznie magát. Ezekben a képzetekben még felfedezni a polgári romanticizmus darabkáját. Az elmúlt forradalmakban az uralkodókkal és az önkénnyes elnyomással szemben felkelő polgárság mögött ott állt a nép. Egy király vagy miniszter merénylete jelt adhatott a felkelésre. A képzet, hogy egy egyéni tett mozgásba hozhatja ma is a tömegeket a polgári felfogás rejlik a Vezetőről; nem egy megválasztott párt vezetője, hanem egy önmagát meghatározó, a passzív tömegeket vezető személyről van szó. A munkásforradalom számára semmit sem nyújthat a kiöregedett vezető-romanticizmus; a hatalmas társadalmi erők hajtotta osztálytól kell származnia a kezdeményezésnek.
Elvégre a tömeg egyénekből áll, és a tömeg tetteinek tartalmazni kell számtalan egyéni cselekedetet. Kétségtelen, hogy itt leljük fel az egyéni tettek valódi értékét. A tömegmozgalomtól elszakadt egyének, aki egyedül akarnak valami nagyot véghez vinni, hasztalan fáradoznak. De egy tömegmozgalom részeként döntő lényegűvé válnak. A harcoló osztály nem menetelő bábok hada, akik tehetetlenségükben válnak megállíthatatlanná. Épp ellenkezőleg, különböző egyéniségek közös akarat hajtotta tömege, akik egymást támogatják, buzdítják, ösztönzik. Az egyetlen közös célban összeérő sok különböző erőben rejlik a mozgalom ellenállhatatlan ereje. Ebben a közegben nyerhet kifejezést a legbátrabbak merészsége egyéni tetteikben, amikoris a tömeg tiszta felfogása irányítja ezen cselekedeteket a valódi cél felé, hogy gyümölcseit is learathassák. Egy fejlődő mozgalomban az erők és tettek kölcsönhatása válik a legfontosabbá, amikor azokat a teendőket és harcikészségük fejlesztését illető tiszta felfogást nyert munkásság vezérli. De ezen cselekvési vágy sokkal több kitartást, vakmerőséget és elszántságot követel, mint egy parlament leégetése.