Író: Anton Pannekoek
Először megjelent: "Persdienst van de Groep van Internationale Communisten", 1933, 7. szám
HTML/Fordítás:: Petykó Gergő
A Reichstag felgyújtásának a baloldali kommunista sajtó által közölt értékelése új kérdéseket vetett fel bennünk. Válhat-e a rombolás vagy a pusztítás eszközzé a munkások harcában?
Először is szögezzük le, hogy senki nem fogja megsiratni a Reichstagot. A modern Németország egyik legrusnyább épülete volt, az 1871-es császárság hivalkodó megtestesülése. De vannak más, szebb épületek és műkincsekkel teli múzeumok. Amikor egy munkás kétségbeesettségében valami becseset pusztít el, hogy bosszút álljon a tőkés elnyomásért, hogyan viszonyuljunk hozzá? Forradalmi szempontból értelmetlen, más szempontokból akár galádságként is felfogható. A polgárságot legkevésbé sem hatja meg, hisz az már annyi mindent elpusztított a haszon nevében és a pénz értékét amúgy is többre tartja bármi másnál. Egy ilyen tett viszont igen mélyen érinti a művészek, a szépség szerelmeseinek kevésbé számos társadalmi rétegét, akik legjobbjai gyakorta kapitalista-ellenes érzelmekkel bírtak és akik közül néhányan (mint William Morris és Herman Gorter) harcba is szálltak a munkásság oldalán. Mi több, van bármi ok bosszút állni a polgárságon? Netán a polgárságnak kötelessége lenne elhozni a szocializmust a kapitalizmus helyébe? Természetéből fakad, hogy fenntartsa a kapitalizmus erőit; mindezek elpusztítása pedig a munkásság feladata. Ebből következik, hogy amennyiben bárki is hibás a kapitalizmus fennmaradásában, az maga a munkásosztály, aki túl sokszor mulasztotta az osztályharcot. És végül, kitől vesz el valamit a rombolás? Hát a győztes munkásoktól, akik egy napon majd mindennek urai lesznek.
Természetesen minden forradalmi osztályharc, mihelyt a polgárháború formáját veszi fel, elkerülhetetlenül pusztítást hagy maga után. Minden háborúban szükséges elpusztítani az ellenség támpontjait. A győztes igyekszik kerülni a túlzott pusztítást, a vesztes már csak keservében hajlamos pusztításhoz folyamodni. Számíthatunk rá, hogy a harc végén a hanyatló polgárság hatalmas pusztításokat végez majd. Másrészt, a munkásság, a hosszú távon győzedelmeskedő osztály számára a pusztítás már nem fogja a harc részét képezni. Épp ellenkezőleg, igyekszik majd a világot a lehető leggazdagabbon és legegészségesebben az utódaira, a jövő emberiségére hagyni. Ez nemcsak a maga által is javítható és tökéletesíthető technikai segédeszközökre igaz, hanem különösen így lesz az elmúlt nemzedékek pótolhatatlan emlékműveivel és hagyatékaival is.
Felmerülhet az ellenvetés, hogy egy példátlan szabadsággal és testvériességgel bíró, új emberiség sokkalta szebb és impozánsabb alkotásokkal fog szolgálni, mint a megelőző századok szülöttei. Felmerülhet továbbá az is, hogy az újonnan felszabadult emberiség majd a múlt maradványainak eltűnését óhajtja, mert azok a letűnt rabszolgaságot jelképezik. Ugyanígy tett a forradalmi polgárság – vagy legalábbis próbált tenni. Számukra a letűnt történelem nem volt semmi más, mint a tudatlanság és rabszolgasors sűrű sötétsége, amivel szemben a forradalom az értelmet, a tudást és az erényt testesítette meg. A munkásság ezzel szemben egész máshogy tekint a történelemre. Marx tanítása — amely a társadalom fejlődésében a termelési módok váltakozását látja – vezeti. Tanítása a történelemben az emberiség hosszas és nehézkez küzedelmét mutatja ki az egyre fejlődő munka, munkaeszközök, a munkaformák talaján. Először az egyszerű primitív társadalomban, majd az osztálytársadalmakban az osztályharccal összefonódva, míg végül a kommunizmusban az ember saját sorsának kovácsává lesz. A munkásság a fejlődés bármely korszakában felismerheti saját jellemvonásait. A barbár őskorban: a primitív kommunizmusbeli testvériesség érzetét és az összetartő erkölcsöt. A kispolgári kézművességben: a munka szeretetét, amely az épületek és használati eszközök pompájában jutott kifejezésre. Számára mindennapos munka terméke, de leszármazottaiknak utánozhatatlan mesterművek. A feltörekvő polgárságban: a büszke szabadságérzétet, amely az emberi jogokat kiáltotta ki és a világirodalom műveiben öltött testet. A kapitalizmusban: a természet ismeretét, a fejlődő természettudományt, amely a technológia révén lehetővé tette, hogy az ember ura legyen a természetnek és saját sorsának. Ezen nagy tulajdonságok kisebb-nagyobb mértékben kegyetlenséggel, babonával és kapzsisággal társultak; pontosan ezen jellemhibák ellen küzdünk, mert visszatartják az ember és ezáltal megvetendőnek találjuk őket. De történelem-felfogásunk azt tanítja számunkra, hogy a megelőző nemzedékek ezen tökéletlenségeit a természetes fejlődés részeként szükséges felfognunk. Egy teljes emberi mivoltukat még el nem ért emberiség életért való küzdelmének megnyilvánulásai egy ellenállhatatlan természetben és egy meg nem érett társadalomban. Elragadó alkotásaik a szabad ember számára nem szolgaságuk szimbólumai lesznek. Ma a polgárság bitorol mindent, de számunkra a közösség tulajdonát képzi, amelyet igyekszünk sértetlen utódainkra hagyni.