Író: Anton Pannekoek, 1953 november 8.
Először megjelent: "Socialisme ou Barbarie", 14. szám, 1954. április-június.
HTML/Fordítás:: P.G.
Kedves Chaulieu1 elvtárs,
Szeretném köszönetem nyilvánítani a Socialisme ou Barbarie tizenegy számáért, amelyet B.... elvtársnak adtak, hogy továbbítsa számomra. Nagy érdeklődéssel olvastam (noha még nem értem a végére) a köztünk lévő egyetértés miatt, és amiatt, amire rávilágítanak. Valószínűleg ugyanez volt észrevétele, amikor Les Conseils ouvriers [A munkástanácsok] könyvemet olvasta. Sok éven át úgy tűnt számomra, hogy az ezen gondolatokat kifejtő szocialisták alacsony száma nem növekedett; könyvem figyelmen kívül maradt és a teljes szocialista sajtó hallgatásával találta magát szemben (kivéve nemrégiben az ILP Socialist Leader-jét). Így örömömre szolgált megismerni egy csoportot, amely önálló úton ugyanerre a következtetésre jutott. A munkások teljes uralmát munkájuk felett, amelyet önök így fejeznek ki: „Maguk a termelők szervezik meg a termelés igazgatását,” magam is leírtam az „üzemek szervezéséről” és a „társadalmi szerveződésről” szóló fejezeteimben. A küldöttek gyűléseiből álló szervek, amelyeket a munkások tanácskozásaikhoz használnak fel, és amelyeket önök „szovjet szerveknek” hívnak, megegyeznek azzal, amelyeket mi „conseils ouvriers”-nek, „arbeiterräte”-nak, vagy „munkástanácsok”-nak hívunk.
Természetesen vannak különbségek. Ezeket sorra is veszem, hiszen ez az esszé hozzájárulásom a folyóiratukban folyó vitához. Míg önök ezen szervek tevékenységét a gyári munka szervezésére korlátozzák, miután a munkások meghódították a társadalmi hatalmat, mi úgy tartjuk, hogy ezek azok a szervek is, amelyek segítségével a munkások kezükbe veszik a hatalmat. A hatalom megragadásában mit sem érdekelnek bennünket a „forradalmi pártok”, amelyek a proletár forradalmat vezetnék. Ez a „forradalmi párt” egy trockista fogalom, amely (1930 óta) számos hívet talált magának a kommunista párt partizánjai közül, akik kiábrándultak az utóbbi gyakorlatából. Ellenállásunk és kritikánk egészen az orosz forradalom első éveiig nyúlik vissza, amikoris Lenin ellen irányult, annak opportunista irányváltását követően. Elkerültük a trockista utat: soha nem voltunk hatása alatt. Mi Trockijt a bolsevizmus legrátermettebb szószólójának tartjuk, akinek Lenint utódjaként kellett volna követnie. Azonban, miután egy születendő kapitalizmust ismertünk fel Oroszországban, figyelmünket elsősorban a nagy tőke nyugati világára fordítottuk, ahol a munkások a legfejlettebb kapitalizmust valóságos kommunizmussá fogják alakítani (szó szerinti értelemben). Trockij, forradalmi buzgóságával, elbűvölt minden disszidenst, akit a sztálinizmus kivetett a kommunista pártból, és beoltva őket a bolsevik vírussal, már-már képtelenné tette őket arra, hogy megértsék a proletár forradalom nagy új feladatait.
Mivel az orosz forradalom és eszméi még mindig nagy hatással vannak az emberek szellemére, szükséges mélyrehatóbban bevésni alapvető jellemvonását. Röviden szólva, az utolsó burzsoá forradalom volt, noha a munkásosztály vitte végbe. A „burzsoá forradalom” egy olyan forradalmat jelöl, amely elpusztítja a feudalizmust és utat nyit az iparosodásnak, az ebbe benne rejlő minden társadalmi következménnyel együtt. Az orosz forradalom tehát közvetlen vonalban halad 1647 angol forradalmától, és 1789, ahogy 1830, 1848 és 1871 francia forradalmaitól. Ezen forradalmak lefolyása alatt az ancien régime elpusztításához szükséges roppant erőt az kézművesek, a parasztok és a munkások adták. Azt követően, az elkövetkező uralkodó osztályt alkotó gazdag réteget képviselő bizottságok és politikai pártok előtérbe kerültek és irányításukba vonták a kormányzó hatalmat. Ez volt a természetes következménye, hiszen a munkásosztály nem volt elég érett még, hogy önmagát kormányozza. Ebben az új osztálytársadalomban, ahol a munkásokat zsákmányolják ki, egy ilyen uralkodó osztálynak egy hivatalnokok és politikusok kisebbségéből álló kormányra van szüksége. Egy újabb korban, az orosz forradalom proletárforradalomként tűnt fel, mivel azt a munkások vitték véghez sztrájkjaikkal és tömegakcióikkal. Ennek ellenére, a Bolsevik párt lépésről-lépésre idővel megkaparintotta a hatalmat (révén a dolgozó osztály a paraszt népesség egy parányi kisebbségét tette ki). Így az orosz forradalom burzsoá karaktere (a szó legtágabb értelmében) uralkodóvá vált, az államkapitalizmus formáját öltve. Azóta, ideológiai és szellemi hatásának köszönhetően, az orosz forradalom szöges ellentéte lett annak a proletárforradalomnak, amely felszabadítja a munkásokat és a termelőapparátus uraivá teszi őket.
Számunkra az orosz forradalom dicsőséges hagyománya abban áll, hogy első kifakadásai, 1905-ben és 1917-ben, elsőként fejlesztették ki és mutatták be az egész világnak autonóm forradalmi tevékenységük szerveződését: a szovjeteket. Ettől a (később Németországban is csekélyebb mértékben megerősített) tapasztalatból dolgoztuk ki a tömegfellépés formáit, melyek a munkásosztály sajátjai, és amelyeket be kell vessen saját felszabadulásának érdekében.
Pontosan szöges ellentétei ezeknek azon hagyományok, eszmék és eljárások, amelyeket az orosz forradalom a kommunista párt hatalomátvételét követően szült. Ezek az eszmék alkották Trockij propagandájának alapját és lényegét, amelyek csak akadályozzák a megfelelő proletár tevékenységet.
Következtetésünk az, hogy az autonóm hatalom szervezeti formáinak, amelyeket a „szovjetek” vagy a „munkástanácsok” fogalma fejez ki, éppannyira irányulniuk kell a hatalom megragadására, mint ezt követően a termelő munka irányítására. Először is azért, mert a munkások hatalma a társadalom felett más úton nem érhető el, másodszor pedig azért, mert ezeket a szovjeteket, amelyeket később a termelés tesz szükségessé, egyedül az osztály hatalomért folyó harcából képződhet.
Úgy tűnik számomra, hogy ebben a felfogásban megoldódik a „forradalmi vezetőség” kérdése által kötött „ellentmondások csomója”. Hiszen az ellentmondások forrása az a képtelenség, hogy egy olyan osztály hatalmát és szabadságát hozzuk összhangba, miközben annak egy parányi csoport vagy párt alkotta vezetőségnek kell engedelmeskednie. Megtarthatunk egyáltalán egy ilyen fenntartást? Egyértelműen szembemegy Marx legtöbbet idézett gondolatával, miszerint a munkásosztály felszabadítását magának a munkásosztálynak kell kivívnia.2 Mi több, a proletárforradalom nem hasonlítható egy egyszerű felkeléshez vagy egy központi vezérlés alatt álló hadjárathoz vagy például egy francia forradalomhoz hasonló küzdelmi időszakhoz sem, amely már maga sem volt több, mint a burzsoázia hatalomra jutásának egy epizódja. A proletárforradalom sokkalta hatalmasabb és mélyrehatóbb; nem más, mint a néptömegek saját létük és jellemük tudatára emelkedése. Több lesz egy egyszerű megrázkódtatásnál; tartalmát adja majd az emberi történelem egy teljes időszakának, mely alatt a munkásosztály fel kell fedezze és meg kell valósítsa saját képességeit és lehetőségeit, ahogy céljait és harci eszközeit is. Megpróbáltam ennek a forradalomnak bizonyos jellemvonásait kidolgozni a Les Conseils Ouvriers című könyvemben, „A munkásforradalom” című fejezetében. Természetesen mindez csupán egy elvont vázlattal szolgál, amely felhasználható arra, hogy a különféle erőket működésükben és azok viszonyait előtérbe hozzuk.
Felteheti a kérdést: ezen irányzat keretei között, miféle célokat szolgál egy párt vagy egy csoport, és mik a teendői? Biztosak lehetünk benne, hogy csoportunk sikertelen lesz a munkástömegek vezetésében forradalmi akcióik közepedte: rajtunk kívül féltucat vagy több csoport vagy párt hívja magát forradalminak, de mind különböznek programjukban és eszméikben, és a nagy szocialista párthoz képest mindnyájan liliputiak. Folyóiratuk 10. számában helyesen jegyezték meg a vita keretei között, hogy feladatunk lényegében elméleti: hogy tanulmányozás és vita útján megtaláljuk és megmutassuk a legjobb utat a munkásosztály számára. Mindazonáltal, az ezen alapuló nevelést nem kizárólag csoportunknak vagy pártunknak kell címezzük, hanem a munkásosztály tömegeinek! Ők döntenek a cselekvés legjobb módja felől gyári gyűléseiken és tanácsaikban. De hogy a lehető legjobb döntést hozhassák meg, jól átfontolt javaslatok szükségesek a lehető legnagyobb számú embertől. Következésképp, egy olyan csoport, amely azt állítja, hogy a munkásosztály autonóm akciója a szocialista forradalom fő formája, annak elsődleges feladatának kell tekintse, hogy a munkásokkal beszéljen, például népszerű röpiratok formájában, amelyek tisztázzák a munkások eszméit azáltal, hogy megmagyarázzák a társadalomban végbemenő jelentős változásokat és annak szükségét, hogy a munkások önmagukat vezessék minden tevékenységükben, beleértve a jövendőbeli termelő munkát is.
Íme hát néhány elmélkedés, amelyet folyóiratuk igen érdekes értekezéseinek olvasása váltott ki belőlem. Ki szeretném továbbá fejezni elégedettségemet „Az amerikai munkás”-sal foglalkozó cikkekkel, valamint a kelet-német munkásosztállyal foglalkozó, igen tanulságos cikkel kapcsolatban is. Előbbiek jórészt tisztázzák a szocializmus nélküli munkásosztály talányos kérdését. Reménykedem, hogy csoportjuknak esélye nyílik a folyóirat további számainak közlésére is.
Kérem bocsásson meg, hogy levelemet angolul írtam; nehezemre esik, hogy kielégítően fejezzem ki magamat franciául.
Szívélyes üdvözlettel,
Anton Pannekoek
1953. november 8.
1 Carnelius Castoriadis (1922-1997): a Socialisme ou Barbarie [Szocializmus vagy barbárság] egyik alapító tagja. 2 Marx: A Nemzetközi Munkásszövetség ideiglenes szervezeti szabályzata (MEM 16. kötet 12. o.)