A kizsákmányolás elleni harcot csak maguk a kizsákmányoltak küzdhetik végig. Még ha hébe-korba a kizsákmányoló osztályok egyes tagjail a részvét vagy a jövő fejlődés mélyebb belátása a kizsákmányolók támogatására bírja is, ez mindig csak kivétel lesz. Egy kizsákmányoló osztály sem mond le önként előjogairól; kell, hogy őket a kizsákmányolt osztályok egyesült, szervezett hatalma kényszerítse arra. Még ha előbb bizonyos, a hagyományokból vagy korábbi állapotokra való visszaemlékezésből származó előítéleteket le is kell küzdeniök, minden osztály végeredményében osztályérdekei parancsa szerint cselekszik.
Éppen ezért érdemes megvizsgálni, mely osztályok tartoznak a kizsákmányoltakhoz, mert ezek végeredményben számitásba jöhetnek, mint céljaink s pártunk hivei, bár megnyerésük kezdetben fáradságba is fog kerülni. És akkor egyúttal, az is ki fog derülni, miért nem vesznek ők részt ugyanolyan módon s azonnal a harcban.
Az egész kizsákmányolt tömeg élén az ipari munkásság áll; nemcsak túlnyomó száma állította erre a helyre, hanem szellemi és erkölcsi tulajdonságai is, melyeket a termelő folyamatban elfoglalt különleges helyzetének köszönhet. A kapitalizmus fejlődése elsősorban az ipari kapitalizmus fejlődése; az iparban a technika állandó javitásai következtében mindig jobb, nagyobb, drágább gépeket vezetnek be, amihez mind nagyobb pénztőkék szükségesek. Termelőképesebb munkamódszereinek versenye következtében a nagyüzem legázolja a kisüzemet és a kistőkést a proletáriátusba süllyeszti; és üzemei folyton növekvő terjedelme következtében mindig nagyobb munkástömegeket terel össze a gyárakba. Az ipari tőke forradalmi módon lépett fel és rövid időn belül a föld arculatját eddig hihetetlen módon megváltoztatta; bámulatra méltó csodákat teremtett és minden életviszonyt legmélyebb alapjában felforgatott.
Ennek a szüntelen forradalmi tevékenységnek közepette élnek a bérmunkások. Nemsokára felismerték, hogy korlátolt ostobaság volna ezekkel az óriási termelő erőkkel szemben a kisüzem függetlenségét sirni vissza, amelyben mindenki birtokában volt saját termelő eszközeinek. Proletárok és azok is fognak maradni; nincs számukra más lehetőség a megfelelő megélhetésre. Csak a munkaerejüket bocsáthatják áruba, meg kell elégedniük szükös, a megélhetesre épp hogy elegendő bérrel, annak reménye nélkül, hogy takarékossággal valaha is saját termelőeszközök birtokába jussanak. Bár munkájuk terméke óriási mértékben növekedik aszerint, amint a munka termelő képessége nagyobb lesz, mégis ez a növekedés a kisosztály javára szolgál, amely a munkaterméknek a béren felül levő fölösleget kisajátítja. A tőkés osztály így állandóan gazdagodik, míg a munkásosztály állandóan birtoktalan marad. Bár egyesülésével béremelést tud kiküzdeni, de ezzel szemben áll a tőkések törekvése, hogy hasznuk növelésére a béreket lenyomják.
Ennek az egyesülésnek van azonban még a kiküzdött közvetlen bérjavitásoknál sokkal fontosabb következménye is. Elsőízben tanitja meg a munkásosztályt, hogy erejét megismerje, A munkások tömegekben élnek együtt ugyanazon életkörülmények között: csakhamar megérzik, hogy egyenkint nem, hanem csak közösen tudnak valamit elérni és hogy csak az ad nekik erőt, ha minden egyes az összesség érdekében cselekszik, ha az egyént az összességnek alárendelik. Így növekszik a szervezkedés, a fegyelem. És egyidejüleg nagyobb lesz a tőkés társadalom lényegébe való bepillantásuk. A munkások tisztába jönnek azzal, hogy tulajdonképpen a technikai hivatalnokokkal együtt ők termelnek mindent s hogy a tökések csak haszontalan élősködők, akik nélkül a termelésben egészen jól ellehetnének. Ezért szükségképpen az ideáljuk, hogy a magas fejlettségű termelést fenntartsák és csupán kizsákmányolóiktól szabaduljanak meg. A termelő eszközök fölötti rendelkezés szabaddá teszi az embereket; mégis látják, hogy őrültség volna ezeknek az erős vasrabszolgáknak óriási erejéről lemondani, hogy mindegyikük, ki-ki magának, apáik primitiv eszközeihez térjen vissza. Nem, ezek fölött a nagy, teljesitóképes termelőeszközök felett akarnak ők szabadon rendelkezhetni; a gépeknek közös birtokbavétele és közös társadalmi munka lesz az ő céljuk.
Az ipari munkás nem jajgat a kizsákmányoló kapitalizmus miatt, mert abban rögtön felismeri azt a nagy haladó erőt, amely neki az utat mutatja és egyengeti. Munkájának gyakorlása megtanitja őt azt a hatalmat kézzelfoghatólag ismerni, amivel az ember a természet fölötti uralmat kiküzdi. És az együttélés és együttműködés megtanítja őt megismerni a szervezet erejét, amely egyedül képes arra, hogy eredményesen vegye fel a harcot a ki- zsákmányolás ellen. Ezeknél az okoknál fogva jár az ipari munkás elől a harchan.
De nem ő az egyedüli kizsákmányolt osztály. A tőke nem szorítkozott arra, hogy a nagyipart megteremtse és a kispolgárt megsemmisitse; a földmívelésbe is bevonul és ott egészen különleges formát ölt magára, amit az iparban is meg lehet találni. Ahol mint üzemi tőkét fektetik be valamely nagy mezőgazdasági vállalatba, hatása alig különbözik az ipariétól. Munkásokat zsákmányol ki és munkájukból értéktöbbletel termel a vállalkozó és a tőkések részére, akik a vállalkozó mögött állanak. A különbség az, hogy a földmunkások szétszórva élnek, elszigetelt falvakban, ahol a világ hatalmas átalakulása nem látható, ahol a felemelésére szolgáló eszközök szükősek s ezért az átöröklődő előítéletek erősebbek. Ezért ezekben a körökben a szocialista gondolat nem jelentkezik magától, közibük kell azt vinni. De mert a földmíves helyzeténél fogva teljesen proletárnak érzi magát, a mi propagandánknak nem fog más érdekeket szembeszegezni s ha nézeteinkel lassankint megértette, hű és lelkes híve lesz a szocializmusnak. A földmunkások közötti propagandánk eredményei azt mutatják, hogy itt lassan, de biztosan előrehaladunk.
Egészen másképpen lép fel a tõke ott, ahol rendesen mint uzsoratőke és kereskedelmi tõke jut érintkezésbe a kispolgári és kisbirtokos gazdaságokkal. Ha a kisbirtokos a pénzgazdaság körébe kerül - adóra, bérletre s mindenféle cikkek vásárlására pénz kell neki - tehát el kell, hogy adja terményeit, így a piaci árak összes ingadozásaitól függ és üzemének elmaradottsága, valamint viszonyainak korlátozottsága a nagyüzemmel szemben hátrányos helyzetbe juttatják. Pénzt kell kölcsön vennie az üzem javítására, vagy kiterjesztésére, vagy vásárlására; jelzálogot vesz fel birtokocskájára, de ezzel nem jólétét vásárolta meg. És mert jövedelméből feltétlenül elsősorban a kamatokat kell megfizetnie, ha nem akarja, hogy eladják és elvegyék birtokát, amivel teljes lelkéből össze van nőve: tehát kiadásait kell csökkentenie. Így áll elő a kisparaszt képe, amint azt szemtanúk lerajzolták: magának és családjának teljes elcsigázottsága, végtelen hosszú munkaidő, az életmódnak a legvégsőbbig menő megszorítása teljes szellemi barbárság, miáltal még a napszámosnál is sokkal rosszabbul él. Csak ezáltal tudja magát fenntartani. Általában ezek azok az eszközök, amikkel a nem versenyképes kisüzem egy darabig fenntarthatja magát.
Az ilyen paraszt ugyanolyan körülmények között él, mint egy adósságokkal küzködő kézműves, vagy házi iparos. Őt is kizsákmányolja a tőke, mert csak a szükös életfenntartást hagyja meg munkájának az neki és elveszi tőle itt a kamat formájában azon túlhaladó teljes eredményét. Ezek az emberek épp ugy a kizsákmányolt osztályhoz tartoznak és érdekük, hogy a tőke ellen harcoljanak.
Mindenesetre a harc más formáját írják elő neki különleges életviszonyai. Ezekben a kispolgári rétegekben erős visszhangot kelt a kisüzemhez való visszatérés jelszava, t.i. a virágzó kisüzem helyreállitása a tőke megfékezése mellett. Gyakran beszélnek arról, hogy ezeknek a rétegeknek „tulajdonfanatizmusa” és „korlátoltsága” útjában áll a szociáldemokrata agitációnak: emellett azonban meg kell gondolnunk, hogy ez a szellemi felfogás csak visszatükröződése az igen természetes viszonyoknak. Az ilyen paraszttal a tőke nem mint fejlesztő, hanem csak maint pusztító erő áll szemben. Proletarizálja őt, nem ugy, hogy kidobja szomorú termeléséból, hanem hogy üzemét még mélyebbre süllyeszti le. Ha a tőkésről beszélnek előtte, nem tud másra, mint az uzsorásra gondolni; ha a tőke elleni küzdelemről beszélnek neki, nem juthat eszébe, hogy magasabb termelési mód követelményéről van szó, hanem esak arra gondol, hogy megszabadítják a vámpírtól, amelyik a nyakán ül. A tőke az ő szemében nem birtokos szomszédjának fejlett, termelékenyebb gazdálkodása, hanem a városi uzsorás és bank, aki őt kiszipolyozza.
Reakciós ideáljai, melyek a tőkés uralmat meg akarják szüntetni s amelyek az antiszemiták karjaiba kergetik őket, elsősorban nem valami titokzatos „tulajdonfanatizmusból" fakadnak, hanem abból a különös formából, amelyben a tőkét megismerhette. Ha ezeket a kizsákmányoltakat a szociáldemokrácia hiveivé akarjuk tenni, erre nincs más mód, minthogy velük is megismertetjük az igazi ipari kapitalizmust, haladó irányzataival együtt. Meg kell nekik mutatni, hogy a tőkének ez a formája, nagy gépeivel, nem enged meg semmiféle visszatérést a kis üzemhez, de ezzel szemben mindenkinek jobb életmódot tesz a jövőben lehetővé. Ez nehéz munka, mert amit átéltünk, mindig sokkal erősebben hat, mint amit csupán elméletileg hallottunk. Éppen ezért az ipar kiterjesztése a falvakra és a közlekedési útvonalak fejlesztése eszméink haladására sokkal nagyobb jelentőségű, mint száz agitációs beszéd.
Bár így az összes kizsákmányoltak érdekei a birtokososztály ellen együtt haladnak, mégis a kizsákmányolás különböző formái magukkal hozzák, hogy közülök egyes osztályok csak nagyon nehezen és lassan fognak a forradalmi harcban tevékenyen közreműködni. Az ipari proletariátus, mely számszerüleg messze felülmúlja a többieket, gazdasági helyzete miatt is az első sorban és eől áll a harcban; a többi kizsákmányoltak csak lassanként és részben csatlakoznak hozzá.