Az a harc, amit a birtoktalan osztály az ipari munkássággal az élén az összes kizsákmányolók ellen érdekeiért folytat, egyúttal forradalmi harc is. Hogy miért kell ennek így lennie, sok ellenfelünk egyáltalában nem akarja megérteni - legalább is elméletileg nem, mert valójában érzik ők is, hogy nem frázis az, ha a szociáldemokrácia a forradalmat, a jelenlegi termelő mód rombadöntését tekinti céljának. De mert elméletileg nem képesek felfogni, görcsösen erőlködnek velünk elhitetni, hogy ezt a forradalmi célt igazi gyakorlati érdekpolitikával össze lehet egyeztetni. A munkásosztálynak - mondják ők - megvan az a joga, mint bármely más osztálynak, hogy anyagi érdekeit védelmezze, s el kell ismerni azt a jogát is minden akadály nélkül, hogy más osztályok ellen érdekharcot folytathasson. De emellett el kell ismernie a többi osztályok jogait is és nem szabad politikai egyeduralomra törekednie, hogy azzal forradalmi célok érdekében visszaéljen; ezzel csak kihivja az összes többi osztályok ellenállását maga ellen és árt saját érdekeinek, ahelyett, hogy azokat elősegítené.
A gyakorlatban nem talál a munkásság ilyen véleményeket magával szemben, semmit sem vesz abból észre, hogy érdekharcát jogosnak ismernék el. Ez végre is csak befolyástalan fecsegők üres beszéde; de mert megzavarhatná a kevésbbé világosfejű embereket, kik rokonszenveznek küzdelmünkkel, ezért közelebbről kell megvilágítanunk az érdekharc és a forradalmi harc közötti összefüggést.
Minden társadalomban, ahol osztályellentétek vannak, osztályharc is van. Mi a harc oka s miért folyik az? Miért nem tudnak azok békésen egymás mellett élni? Minden osztály igyekszik magának jó életfeltételeket teremteni; de életviszonyait csak más osztályok rovására javithatja meg, mert a társadalmi termelés tömege korlátolt. Természetesen bizonyos intézkedésekkel ezek tömegét meg lehetne annyira növelni, hogy minden osztálynak haszna lehetne belőle; de a termelésnek ilyen észszerű befolyásolása a társadalmi öntudatnak olyan fokát tételezi fel, hogy az csak a szocializmus korszakában valósulhat meg; akkor az emberek tudatos összmüködéssel mindenkinek az életmódját megjavitják. Az eddigi osztályokra szakadt társadalmi berendezkedésekben ilyen tudatos együttmüködés lehetetlen és az osztályok durván küzdenek egymás ellen, hogy a mindenkori össztermelésből részüket a többiek rovására megnöveljék.
A küzdelem tárgya tehát azoknak a termékeknek a felosztása, amiket a fennálló társadalmi rendben termelnek. Minden termelési módnak megvannak a maga meghatározott, részben automatikus, részben önkényes szétosztási szabályai. A bér nagysága szabja meg, a munkások által termelt összes értékekhez való viszonyában, a társadalmi termelés felosztását a munkásosztály és a kizsákmányoló osztály között. A kamatláb határozza meg a pénztőkések részét; az élelmiszerekre kivetett behozatali vámokkal biztositják az agráriusok jövedelmük emelkedését, amit vagy a gyárosok fognak megfizetni, vagy a munkások, aszerint, amint egyidejűleg a munkabér is emelkedik, vagy sem. Ezek a társadalmi össztermelésben való részesedésért folyó harcok tisztán érdekharcok és a munkásosztálynak épp úgy kell ezekben érdekeiért küzdenie, mint a többieknek. Bár az nem bizonyul helyesnek, amit a liberális tudósok a munkásosztály e harcának más érdekharcokkal való megegyezéséről állítanak. A többi osztályok, amelyekről itt szó van, az értéktöbblet felosztásáért küzdenek egymás ellen, amit a munkásosztálytól együttesen szednek el; éppen ezért legtöbbször együttesen állanak a proletariátussal szemben, mint ahogy a kizsákmányoló társaság mindig szolidáris tömegként áll a kizsákmányoltakkal szemben. Minden nagyobb sztrájkban az egész tőkésosztályt és ennek sajtóját egyértelműleg látjuk a megtámadott vállalkozók mōgött felvonulni. Ez nem kartársi barátságból történik, hanem, mert tudják, hogy ezek a vállalkozók a kényszerű béremelésből származó veszteségüket legnagyobb részében a kedves kartársak között fogják szétosztani, áremelés formájában. Szolidaritásuk tehát csak saját érdekeik kifejezése.
A munkásosztálynak tehát ebben az érdekharchan az összes többi osztályokkal szemben kell állania. Azon kell lennie, hogy a tőkés termelési renden belül életmódját megjavítsa, és ezzel még csak nem is rövidíti meg ellenfelei részét, mert a kapitalizmus következtében az össztermelés állandóan gyorsan növekedik. Ezt a harcot a szakszervezetek folytatják. A dolgozóknak az a rétege, mely eddig helyzetének öntudata nélkül tengődve, legelőször kezd ellenállásba, eleinte erre a többi osztályokkal való egyenjogúság álláspontjára helyezkedik. Nem akar kisebb lenni, hanem ugyanazokra az igényekre törekszik, hogy érdekeit képviselhesse és életmódját a fennálló renden belül megjavítsa. Távolabbi célokat akkor még nem tűz maga elé, még akkor nem ismer magasabb érdekeket. Ez a liberális szellemmel telt szakszervezetek álláspontja is. Ezen az állásponton úgy veszik a fennálló társadalmi rendet, aminő az abban a pillanatban, anélkül hogy fejlődését figyelembe vennék. Ezért csak azok maradhatnak meg e mellett az álláspont mellett, akik a kapitalizmust örökkévalónak tekintik és semmiféle fejlődést nem ismernek el, tehát a liberálisok. De akik a társadalmat mint fejlődő organizmust ismerték meg, azok szemében ez az álláspont csak fél, tökéletlen és korlátolt igazság.
A társadalom fejlődése annak gazdasági szerkezetében változásokat idéz elő, s ezért az osztályok jellegében, jelentőségében és kölcsönös viszonyában is változások keletkeznek. A kapitalizmus lassú fejlődése először is a burzsoáziát tette a legjelentősebb osztállyá, a birtokos nemességet haszontalan, élősdi osztállyá sülyesztette s aztán a burzsoáziából a nagytőkések rétegét emelte ki. Most, a kapitalizmus őszi napjaiban, a kispolgárság gazdaságilag jelentőségét elvesztette, míg a proletariátus egyre nyer jelentőségben. Általában el lehet mondani, hogy a gazdasági fejlődés következtében egyes osztályok nyernek hatalomban és jelentőségben, mig mások veszítenek; azok vezetőhelyre kerülnek, ezek onnan visszahúzódni kénytelenek. Az előbbiek ezért rokonszenveznek a fejlődéssel és azt a lehetőséghez képest elősegitik; ezek a haladó osztályok; az utóbbiak ellenséges érzéssel állanak a haladással szemben s igyekeznek azt - bár hiába - akadályozni; ezek a reakciós osztályok.
Ez által a fejlődés által az osztályharc új és magasabb jelentőséget nyer. Most már nem csupán a társadalmi termelés felosztásáról van többé szó, hanem a társadalom fölötti uralomról. Ebben a harcban természetesen mindig az anyagi érdek a hajtóerő, de nem abban a piszkos, korlátolt értelemben, ami akkor ragad rá, ha csak azért folytatják, hogy a jelenlegi össztermelésből valamivel többet szerezzenek meg maguknak. Az anyagi érdek itt tágabb látókörrel, forradalmi módon s igy egyidejűleg ideális öltözetben lép fel, amennyiben arra hajtja a feltörekvő osztályokat, hogy a hatalmat maguknak megszerezzék és azt a társadalmi fejlődés siettetésére használják fel. Ekkor a haladó osztály mint forradalmi osztály lép fel, mint azt a burzsoázia a történelemben több ízben tette. S mert ekkor érezni azt, hogy törekvéseit az anyagi fejlődés támogatja s azokat a haladás szükségletei parancsolják, frissnek, erősnek, bizakodónak érzi magát és anyagi érdekharcát nagy történelmi kultúrcselekedet szelleme hatja át.
Ezzel szemben a többi osztályok harca annál piszkosabb. Nemcsak azért, mert csupán a meztelen pénzelőnyért folytatott s minden magasabb jellemvonást nélkülöző osztályharc, hanem még annál is rosszabb; megkísérli emiatt a korlátolt érdek miatt a nagy és szükséges társadalmi haladást megakasztani. S mert ez a kettős bűn terheli, nem csoda, ha a köréből származó legjobb jellemek és legnagyobb tehetségek hátat forditanak neki, hogy a forradalmi osztályhoz csatlakozzanak.
Amit itt általánosságban mutattunk ki, az ma a proletár-harcra érvényes. A társadalmi gépezet nem a most meglévő sok osztály között folyó különböző érdekarcok szabálytalan zűrzavara. Közöttük a proletáriátus az a forradalmi osztály, amelyiknek érdekeivel, szemben a birtokos osztályokkal, melyek reakciós tömeget képeznek. A gazdasági fejlődés a termelőeszközök társadalmosítását követeli, ami egyértelmű az osztálykülönbségek megszüntetésével és a proletáriátus felszabadításával. Ez ellen a birtokos osztályok lehetőleg küzdenek s csupán a győzedelmes, az uralomra jutott proletariátus műve lehet.
A munkásosztályt nyomoruságos helyzete okainak és a kapitalizmus fejlődési törvényeinek felismerése arra vezeti, hogy végcélul a termelési eszközök társadalmosítását írja zászlójára. Rá nézve egyet jelent, ha anyagi osztályérdekeiért, vagy a társadalom szükségszerű haladásáért, tehát magasabb kulturáért harcol. A kizsákmányoló osztály szorosan összetart emiatt a veszély miatt, ami az egész kizsákmányolást fenyegeti. Nem abban az értelemben, hogy az értéktöbblet felosztásáért folytatott kölcsönös harcot már most feladja; nem, mert tudja, hogy a forradalom holnap még nem lesz itt és a legközelebbi jövőre mindeniküknek biztositani kell még a maga részét. De az a harc háttérbe szorul az általános veszélylyel szemben; a szociáldemokrácia ellen a birtokos osztályok egyetlen reakciós tömeggé válnak. Ügyüket azonban csak a legalantasabb érdek álláspontjáról lehet védelmezni; a kapitalista kizsákmányolás fenntartását csak egy kis élősködő csoport érdekében követelik, amely fel akarja a társadalomnak egy magasabb kultúrfokra való szükséges fejlődését ennek az érdeknek áldozni. Épp ezért nem csoda, hogy ügyüket a belátó és mélyérzésű emberek hovatovább elhagyják, hogy a szociáldemokrácia mindig több hívet szerez és diadalútjában csak az tudja föltartóztatni, hogy mibenlétéről az el- maradott néprétegekben hazug felfogásokat terjesztenek.
A társadalmi fejlődés azt idézi tehát elő, hogy érdekharcunk forradalmi harccá válik, mert ez a fejlődés új társadalmi formák felé kényszerít; ezért ez a fejlődés harcunk győzelmét is biztosítja.